2010-10-20

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest az adás szerkesztőjét hallják. Október 23. előtt állunk. Számomra a leghitelesebb film a forradalomról a Mansfeld című film. Van ebben egy jelenet, amikor a kivégzésre viszik. Előtte az orvos megvizsgálja, aki mégiscsak egy emberi arc ebben az egész borzalomban, és úgy köszön el tőle, hogy erősen a szemébe néz: "Viszontlátásra". Választ is kap: "Viszontlátásra." Nincs szó egyébként a hitről, a reményről, de ez az elköszönés mindennél erősebben kifejezi azt, amit nehéz szavakba önteni. A hitet. Erről a hitről, testvéréről, Mansfeld Péterről beszélgetett Vörös Virág Mansfeld Lászlóval.

Mansfeld László: Nem lehetett bejárni beszélőre Péterhez. Nagyon szomorú élményem van, akkor még nem tudtam, hogy utoljára fogom látni Pétert. A Gyorskocsi utca és a Kacsa utca sarkán van egy alagsori helyiség. Oda elmehettem az Édesanyámmal. Valószínűleg ezt búcsúnak szánták a tárgyalás előtt. Ott volt Fenyvesi nyomozó a megfelelő biztosítással, gumibotos és fegyveres rendőrökkel. Akkor, ott tíz percet beszélhettünk Petivel, de csak a megszabott szövegekkel: "Hogy vagy?" "Mit kérsz?" Péter tárgyalás előtt volt. Nagyon szomorú és levert volt, le volt fogyva. Fenyvesi apáskodva megsimogatta, de Péter elrántotta magát, látható volt, hogy utálja. Édesanyám mondta, hogy "Petikém, vigyázz magadra! Légy jó fiú, talán majd egy rövid börtönbüntetéssel megúszod és kijössz és mindenben segítünk." Péter azt válaszolta, hogy "Itt egy rövid büntetés? Akkor inkább a halál!" Nem is tudott szegény gyerek többet mondani. Én akkor láttam őt utoljára. A tárgyalás március 19-én következett. Blaski József elsőrendű vádlott, halált várt. Mi azt nem tudtuk, hogy közben Péter több mindent is magára vállalt, hogy a többieket mentse, mert azt gondolta, hogy a kiskorúsága miatt nem fogják kivégezni, Blaskinak meg már gyereke is volt és nehogy ő haljon meg. Blaski tizenöt évet kapott, Pétert pedig fölakasztották. Amikor kimondták a halálos ítéletet Édesanyám idegösszeroppanást kapott. Szombati napra esett a kivégzés. Dr. Gárgyán Tibor ügyvéd, azt mondta, hogy vasárnap hívjuk fel őt telefonon, mert beadtak egy kegyelmi kérvényt. Ami soha nem jutott el az Elnöki Tanács Elnökéhez. Édesanyám írt egy levelet Kádár Jánosnak, de soha nem válaszoltak rá. Az Apostol utca sarkán lévő telefonfülkéhez mentünk a nővérem tárcsázta a számot és az ügyvéd azt mondta, hogy "Asszonyom, fogadja őszinte részvétemet. Az ítéletet végrehajtották." Akkor a nővérem kiejtette kezéből a telefont. Sokáig nem is akartuk elhinni. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a sógorom is börtönben volt, szintén a forradalmi események kapcsán. Nekik volt két gyerekük, Csabika és András, és ott laktak nálunk. A nővérem egy évig járta a hullaházakat, hogy megtalálja a férjét, Virág Jánost. Végül ő 1963-ban szabadult.
Vörös Virág: Értette ő, hogy mi történik? Nem biztos, hogy politikailag átlátta ezt az egészet, hogy mi is történik körülötte és mibe megy bele. Lehetséges, hogy erről van szó?
Mansfeld László: Ez egy nagyon jó kérdés. Az első világháborúban halt meg az édes nagypapám. Aztán megismerkedett a nagymamám egy jó idő múlva egy Puskás Ferenc nevű emberrel. Ebből a házasságból született egy Puskás Tivadar nevezetű gyermek, aki később a keresztapám lett. Péter négy éves volt, amikor az apámat, nagyapámat és Tibi bácsit elvitték "málenykij robotra". Nagymamám még úgy vitt a Puskás nagypapa után egy kabátot, mert már hideg volt. Aztán valahol Hódmezővásárhelyen fagyott meg. Ezt a Puskás nagypapát Péter nagyon szerette. Tibi bácsi fagyási sérülésekkel került haza. Egy ápolónő mentette meg az életét. Apám meg fagyási sérülésekkel, idegbetegen került haza, úgy, hogy megszökött. Nem is épült fel soha. Hogy miket látott, azt soha nem tudtam meg, mert a szüleim nem mesélték el. Később elvált az édesapám és az édesanyám. Nem lehetett az apámmal együtt élni. Péterben ez megmaradt, és volt benne egy bosszúvágy az oroszok ellen és még az is hozzájött, hogy a sógorom börtönben volt. Aztán kiderült, hogy a sógorom öt percre volt tőlük a Gyorskocsi utcában, mivel a nővéremék a Batthyányi utcában laktak.

A népbírák, minden jogi végzettség nélküli ’19-es veteránok voltak, – az egyikük félvak volt – akik csak a pénzért ültek oda. Tudták, hogy milyen ítélet lesz, csak odaültek, hogy megkapják a bérüket és ezzel el volt intézve. Péter a tárgyaláson elmondta, hogy én becsületesen akartam élni, és ha kiengednek, akkor becsületesen is szeretnék tovább élni. De hangsúlyozta, hogy neki igaza volt, és akik olyan ítéletet fognak hozni, mint amilyet ő vár, azok aljas hazaárulók. Amikor a szunyókálásából felriadt félvak veterán ezt meghallotta, felkapta a fejét és erre öt null arányban Pétert még jobban halálra ítélték. Egy magasrangú bírótól hallottam egy történetet, aki kollégája volt ezeknek a vérbíróknak, de ő nem volt az. Tucsek Gusztáv, aki körülbelül kétszáz embert ítélt halálra és több ezer évet osztott ki és egyéb intézkedéseket hozott az elítéltek ellen. Egy halálraítélt tárgyalása után elment a bíróság épületében egy kávét inni, amikor odament hozzá a halálraítélt ügyvédje és megszólította, hogy "Bíró elvtárs, zavarhatnám egy pillanatra? Én vagyok az előző tárgyaláson halálra ítélt embernek az ügyvédje és szerettem volna elmondani a védőbeszédemet." Azt mondta neki: "Miért? Maga azt el akarja mondani?" "Igen. Szeretném" – hangzott a válasz. Erre a bíró benyúlt a zsebébe, elővette a tárgyalóterem kulcsát és odaadta. "Itt van a kulcs. Menjen be és mondja el!"
Péternek egy tanára hívta fel a figyelmét arra, hogy menjen el nyugatra, szökjön meg, mert tudják, hogy a Széna téren volt. Péter akkor első éves ipari tanuló volt és nem ment sehova. Én vízilabdáztam és fodrász lettem. Jött haza egy-két rokonom Amerikából, meg Bécsből és azt mondták, hogy ha kimennék, akkor tudnának nekem munkahelyet szerezni. 1966-ban úgy gondoltam, hogy elmegyek Amerikába. Bécsig el is jutottam. Tizenháromszor adtam be az útlevélkérelmemet, mire megkaptam a nyugati útlevelet. Elmentem Bécsbe, de ott nem olyan körülmények vártak, mint amilyenre számítottam. Egy hónapon belül hazajöttem, úgyhogy nem számított disszidálásnak. Nagyon erős honvágyam volt. Az hogy én nem mehetek el a Csasziba vízilabdázni és az, hogy Édesanyám elvesztette a bátyámat és ráadásul engem sem láthat. Mert akkor még úgy volt, hogy aki elment az soha többet nem jöhet haza. Akkor döbben rá az ember, amikor ott van, és ilyen helyzetbe kerül, hogy nincsen hazája. Amerikát én soha nem tudtam volna a hazámnak érezni. Egy percre sem bántam meg, hogy visszajöttem. Teljesen beilleszkedtem, szép, normális életet éltem, azóta is. Mondogathatnám, hogy hazajöttem, meg hogy az én bátyám volt a Mansfeld Péter, de én most sem mondom. Csak annyit mondok, hogy "a Peti". Azért van szükség az ilyen riportokra, filmekre, könyvekre, emlékekre, táblákra és minden másra, hogy az utódaink tudják, hogy kik voltak ezek a fiatalok és mártírok. Ezeknek az embereknek az élete árán élhetünk most.

Nagyon érdekes dolgok vannak az életemben. Keresztyén ember vagyok. Templomba is járok, és ahol tehetem, bemegyek a templomba, akármerre járok a világban. S mindig valami átszellemülést érzek, amikor ott vagyok. Hiszek a Jóistenben.
Vörös Virág: Nem haragszik rá?
Mansfeld László: Nem haragszom. Azt mondják, hogy minden a Jóisten akaratából történik. Hogy ez miért történt a Jóisten akaratából, azt talán majd egyszer megtudjuk. Mindenesetre ezeknek az embereknek azért meg kellett halni, köztük a bátyámnak is, hogy ez a szörnyűséges világ, amit ránk akartak kényszeríteni, ne valósulhasson meg. Most már ő is nagypapa lenne, mint én. Összejárhatnánk egy kicsit beszélgetni, vihetnénk a gyerekeket közösen az uszodába vagy máshová. Ezt az élményt elvette tőlem a Jóisten. Valószínűleg valami célja volt ezzel a tettével. Ha csak egy apró kis szögecske volt is a kommunizmus bukásának a koporsójában Péter élete, – talán nem volna szabad kimondani – de akkor megérte. Sok embert, Isten szolgáit, megkínoztak, hány papot öltek meg, hány templomot romboltak le, 1919-ben hány becsületes embert lőtt fejbe vagy akasztatott fel Szamuely Tibor, ha ez nem folytatódhatott, akkor ennek valami célja kellett, hogy legyen. Nekem a református vallás nagyon tetszik, mert szép vallás. Keresztények vagyunk és azok is maradunk. Az ember, ha tiszteli az őseit és a vallását és a múltat, és hisz valamiben, akkor amellett ki is kell tartani. Ahogy a többi elítélttől és a barátaimtól hallom, hogy éjszakánként leizzadnak, mert az emlékeket, amik rájuk törnek, nem tudják feldolgozni. Néha velem is előfordul, hogy rosszakat álmodom. Megfejthetetlen dolgokba nem tudok belemenni. Magának a templomnak a meghittségét szeretem. A templomban meghittséget érzek és imádkozom.
Vörös Virág: Esetleg segít feldolgozni ezeket a lelki terheket?
Mansfeld László: Biztos, hogy segít. Szeretek templomba járni. Lelkileg megkönnyebbülést jelent. Amíg élek, a bátyámmal és a társaival való kapcsolat és az emlékek bennem lesznek. Soha nem fogom őket elfelejteni. Bele kell képzelni magát az embernek abba a szituációba, hogy elviszik a halálos zárkába, megragadják a smasszerok és kimegy azon a két-három lépcsőn az akasztófához. És onnan soha többé visszaút már nincsen. Ezek a képek vannak időnként előttem. Amikor meglátja az akasztófát és azt az egész légkört ott és összeomlik. Péter társaitól hallottam, akiktől elbúcsúzhatott a tárgyalás után egy kanyarban, hogy ha ti kiszabadultok, akkor keressétek föl az Édesanyámat és mondjátok meg neki, hogy az utolsó pillanatig az Édesanyámra gondoltam. "Éljen Magyarország! Éljen a szabadság! Szeretlek Édesanyám!" Ezek voltak Péter utolsó gondolatai. Hogy ezekből mennyit tudott akkor elmondani, azt nem tudjuk, de a gondolatai ezek voltak.

Fekete Ágnes: ’56 másik nagy következménye számos ember kivándorlása. Skultéty Csaba a Szabad Európa Rádióban dolgozott, a kinti magyarok hangja volt. Őt faggattam az emigrációról és a Rádióról, annak egyházi adásairól.

Skultéty Csaba: Felvidékről származom. Ungvártól nyugatra, Ungvár és Kassa között volt apám kisebbségi ügyvéd és politikus. Késmárkon, a Tátra alatt jártam német gimnáziumba. Az első bécsi döntés után Ungváron érettségiztem magyarul. Pályát választani nem tudván, beiratkoztam a Budapesti Közgazdasági Karra. Budapest ostromát a diákkollégiummal egy pincében éltem át. Teljes naivitással, szinte önként, mert hittünk az orosz járőrök ígéretének. A kollégium előtt takarítottuk a barrikádot, majd bezsúfoltak egy házba és másnap reggel a Rákóczi úton végestelen végig ötösével ott álltak az önkéntes hadifoglyok. Mert hirtelen hadifoglyok lettünk. Ami azután jött, azt nem lehet elképzelni. Felébredtünk Moldvában, vagonokban. Életem legnagyobb bravúrjával megszöktem, hazakerültem Budapestre. Akkor kötötték meg a csehszlovák-magyar lakosságcsere szerződést. Én lettem a Külügy Minisztérium egyik összekötője. Politikai leváltások során engem is leváltottak és 1947. október 13-án felültem a vonatra és kimentem Párizsba. Így kezdődött. A Szabad Európa Rádió első magyar műsorát 1951. október 6-án sugározta. Ott az első tizenhárom évben hírszerkesztő voltam. Mi kezdtük először a magyar rádiózásban, hogy minden kerek órában reggel hattól, éjfél utánig tízperces híreket mondtunk. Amikor onnan kiemeltek, akkor tagja lettem a külpolitikai szerkesztőségnek. Akkor már a mikrofon előtt Ambrus Márton néven lettem kommentátor. 1964-ben magán okokból és túlterheltségből önként elhagytam a rádiót. Jött a rendszerváltás. Az első években ingáztam, míg a végén megvettem azt a lakást, amiben most beszélgetünk.

Fekete Ágnes: Hogy emlékszik vissza ’56-ra? Ezt a kinti emigráció szemszögéből tudja elmondani.
Skultéty Csaba: Párizsban voltam és ott értesültem 24-én reggel a francia újságokból, hogy kitört a forradalom Budapesten. Visszamentem Münchenbe és bekapcsolódtam a világból minden oldalról özönlő hírek feldolgozásába. November 4-én hajnalban egy kollégámat behívták. Ketten laktunk egy szolgálati lakásban. Szerettünk volna híreket írni, de hírek nem jöttek. Vasárnap volt. A világ nyugodt. Az oroszok pontosan tudták, hogy mit csinálnak. Megindultak a tömegek. Kettőszázezer ember hagyta el Magyarországot. A magyarság legnagyobb megtartó ereje, oszlopa az anyanyelvi egyházak voltak. Emlékszem, hogy a párizsi időmben, egy rangos, katolikus templomban, ami az idegenek temploma volt, a vasárnapi tizenegyórás magyar mise volt mindenkinek a találkozóhelye. Szerintem, még a megrögzött ateista is eljött.
Fekete Ágnes: Reformátusok is elmentek?
Skultéty Csaba: Mondom, mindenki. Akárhová ment az ember Nyugat-Európában, ezek voltak a bástyák.
Fekete Ágnes: Ez ma is így van?
Skultéty Csaba: Azt hiszem, igen. Persze a világ nagyot változott, mert ma már nem csak a régen ottragadt emigránsok vannak Nyugat-Európában, hanem munkára kimenő fiatalok, akikkel az a gond, hogy ideiglenes szándékkal mennek ki, hogy majd hazajönnek. Tehát az emigráció által teremtett keretekbe nem nagyon kívánkoznak bele. Ebből akkor lesz egy kicsikét baj, amikor végül mégis ott maradnak. Nem teremtették meg azokat a szálakat, amelyek az emigrációban erősek és így elszakadtak.
Fekete Ágnes: Tehát azt mondja, hogy az emigráció, sokkal inkább megőrizte a magyarságát, mint a most kimenő fiatalok?
Skultéty Csaba: Úgy érzem. Aki nyugaton bármilyen formában magyar közügyet vállalt, annak a többsége a Kárpátokon belüli, határokon túli területekről ment ki nyugatra. Ez a különbség ma is érvényes. Nekem is, aki felvidéki kisebbségből jöttem, amit más talán áldozatnak nevez, az nekem természetes.

Fekete Ágnes: Azt mondta, hogy a kinti egyházak a bástyái voltak a magyarságnak. Tehát ez azt jelenti, hogy valami nagyon mély összefüggés van aközött, hogy valaki hisz és magyar, amit mi itt nem annyira érzékelünk, de ez egy valós szál.
Skultéty Csaba: Akinek hite van, annak más a lelki identitása. Mélyebbre megy. Más az értékrendje. És más a hozzáállása a gyökerekhez. Idézném Illyés Gyula egy mondatát: "A fa a viharokkal szemben a gyökereivel védekezik" A hívő ember gyökerei mélyebbek. Tehát az emberi hovatartozását is másképp tekinti. Nem veszi félvállról. A találkozások a magyarok között főleg az egyházi események köré összpontosultak.
Fekete Ágnes: Ezek szerint ez oda-vissza hat?
Skultéty Csaba: Köszönöm ezt a kérdést. Igenis a magyarságra is hatott, arra, hogy az életet komolyabban vegye.
Fekete Ágnes: Nekünk van egy Himnuszunk, amit nagyon sokan, például a franciák nem is értenek.
Skultéty Csaba: Emigrációban gyakori a himnuszéneklés. Nem szólva arról, hogy egy-egy alkalommal nem mindig ugyanazok vannak ott. Bárhol a nagyvilágban a szál erősödését szolgálja hitben és magyarságban.
Fekete Ágnes: Akik ’56-ban elmentek mennyire képeztek külön réteget az emigrációban?
Skultéty Csaba: A kommunista rendszer és a vasfüggöny, kerek fél évszázad. Ezalatt nagyot változott a világ itt és ott is. Ne felejtsük! Úgy éltünk mindannyian, hogy minden valószínűség szerint sohasem kerülhetünk többé haza. Más-más hozzáállást kívánt esetleg egy nagyobb családon belül. Jött egy március tizenötödike, augusztus húsz, vagy október huszonhárom. Küzdeni kellett a dilettantizmus ellen, hiszen az ünnepséget azok rendezték, akik ott éltek. Más-más volt a színvonal. Ezért voltak külön értékesek azok a szellemi tömörülések, amelyekből Nyugat-Európában volt vagy négy-öt, s amelyek egyetemi színvonalra törekedtek.
Fekete Ágnes: Ezidő szerint ezt nem nagyon érezte?
Skultéty Csaba: Ez egybemosódott. Elmondok valamit. Amikor a Szabad Európa Rádió megalakult, a munkatársak teljesen akaratlanul a történelmi Magyarországot képviselték. Valahonnan valaki mindig jött. Az idő haladtával lassan az új kollégák már budapestiek lettek. Más gondolkodással. Egyszer munka közben, délelőtt bekapcsoltam a rádiónkat, hogy a híreket meghallgassam. Hogy gázról vagy villanyáramról volt éppen szó azt nem tudom, de arról volt szó, hogy a Szovjetunióból a vezeték elvezet egészen Uzsgorodig. Felugrottam és leszaladtam a hírosztály vezetőjéhez, hogy "hiszen az Ungvár". A válasza az volt, hogy "ja, akkor majd kijavítjuk". Ez már más hozzáállás volt. Aki frissen kijött, azon már érezni lehetett a kádári világ hatását, amit ő nem is vett észre. Általában azt tapasztaltam, hogy aki nagyon akart asszimilálódni, azt a befogadók kevésbé becsülték. Jó pár éve állampolgár is lettem és kérdeztek, hogy most minek érzem magam? A válaszom az volt, hogy én Németország jó polgára vagyok, talán tudatosabban jó polgár, mint az eredeti németek többsége, de én egyben magyar vagyok. S ezt tisztelték.
Fekete Ágnes: A Szabad Európa Rádióban végig voltak egyházi műsorok?
Skultéty Csaba: Hogyne!
Fekete Ágnes: Ez egy fontos szempont volt?
Skultéty Csaba: Volt katolikus egyházi műsor és volt protestáns egyházi műsor. E műsorok vezetőinek külön tekintélyük volt.
Fekete Ágnes: Ki vezette a protestáns műsorokat?
Skultéty Csaba: Hosszú évekig Juhász László barátom volt a protestáns műsor szerkesztője és alkalmilag segítettük egymást. Érdekes volt, amikor az egyik barátom lánya, egy fiatal lány, húszévesen kijött és én megkérdeztem tőle, hogy "mondd Zsuzsi, hallgattad te a Szabad Európa Rádiót?" Azt felelte: "Csaba bácsi, engem a politika nem nagyon érdekel, de volt egy pár műsor, amit nagyon hallgattam, a történelem és a vallási műsorok."
Fekete Ágnes: Gondolom nem lehetett könnyű dolog, ennyi idő után hazajönni? Ez olyan egyértelmű volt?

Skultéty Csaba: Az első hazajövetelem idején még Grósz Károly volt a kommunista párt főtitkára. Itthon az általános szürkeség fogadott, az első piszkos borbélyüzlet Szombathelyen, az első városi trágár hölgy, a hang a buszon és a villamoson, mindez persze óriásit javult. A magyar nyelv süllyedése a rádióban és a televízióban. Ez én szakmai fülemmel ma is naponta megborzongok. Egyszer egy házban megkérdeztem, hogy miért nem tették ki nemzeti ünnepen a zászlót az ablakba, azt a választ kaptam, hogy nekünk ennél nagyobb gondjaink vannak. S amikor a magyar sajtóban ma is, a burgenlandi magyar kisvárosok és falvak nevét németül írják, egy bizonyos szolgalelkűségből. Sorolhatnám. De mélységesen elutasítom azt a nyugati magyart, aki fennhéjázva jön haza, aki megúszta, amit itt nem úszhatott volna meg. Én a magyar néppel szolidaritásban éltem nyugaton és így vagyok ma itthon is.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Jótékonysági hangversenyt, illetve estet rendeznek a vörösiszap áldozatainak javára október 24-én, vasárnap 16 órakor a Pákozdi református templomban, és a Tapolcafői Református Templomban október 23-án, szombaton este 6 órakor.

Laki Krisztina operaénekesnő a Bethesda Gyermekkórház javára rendez jótékonysági hangversenyt október 24-én, vasárnap este 6 órakor Budapesten a Baár-Madas Református Gimnázium dísztermében.

’56-os vándorkiállítás látható a héten Schrötter Tibor gyűjteményéből, Budapesten a Klebelsberg Kultúrkúrián. A kiállítás a Kultúrkúria nyitvatartása alatt tekinthető meg.

Kálvin János Duna mentére gyakorolt hatásáról tart előadást Milisits Máté művészettörténész, október 22-én, pénteken este 6 órakor Óbudán a Kálvin köz 4. szám alatti gyülekezeti házban.

Evangélizációs hetet tart "Helyeden vagy?" címmel, a budapesti Fasori gyülekezet. Igét hirdet Végh Tamás lelkipásztor. Az istentiszteletek ezen a héten, péntekig, minden nap este 6 órakor kezdődnek.

Október a Reformáció Hónapja, ezért evangélizációs heteket rendeznek országszerte ezen a héten többek között Sáregresen, a jövő héten pedig, Dudaron, Veresegyházon és Váchartyánban.

A vakok és látássérültek sajátos helyzetére akarja felhívni a figyelmet a Fehér Bot Hetek rendezvénysorozata, melynek keretében három kiállítást tekinthetnek meg az érdeklődők a Vakok Intézetében Budapesten a Hermina út 21-ben.

Nyolc magyar tájegység hímzéseit bemutató kézimunkák készültek a csillaghegyi hímző körben. Ezeket a kézimunkákat Borbély Jolán etnográfus mutatja be október 24-én, vasárnap a 10 órakor kezdődő istentisztelet után Budapesten, a Csillaghegyi református gyülekezetben.

A Szekszárdi Gárdonyi Zoltán Református Együttes hangversenyt ad október 22-én, pénteken este 7 órakor a Garay Gimnázium dísztermében, Szekszárdon.

A Zuglói Zenés Esték keretén belül a Pesterzsébeti református vegyeskar hangversenyét hallgathatják meg az érdeklődők október 24-én, vasárnap este 6 órakor a Lőcsei út 32-ben.

Johann Sebastian Bach H-moll miséje hangzik fel október 24-én, vasárnap este 6 órakor Budapesten a Deák téri Evangélikus templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 26. fejezetéből!

"Odament hozzá egy asszony, akinél drága kenet volt alabástrom szelencében, és az ő fejére töltötte, amint az asztalnál ült." (Máté 26:7.)

Egy esküvőn jártunk Erdélyben, és odajött hozzánk egy ember, beszélgetésbe elegyedtünk. Azt mondta, koccintsunk egyet. Jó. Mondom, öntsek? Mire ő, akkor maguk magyarországiak. Néztem a kancsót, a mozdulatot, miből tudja ezt? Azt mondja erre: Mi errefelé töltünk, maguk meg öntenek.
Mélyen belém hasított ez a mondat. Egyrészt a beszédem silány volta, a szavak rossz használata miatt. Másrészt pedig azért, amit ez az egyszerű magyar kifejezés takar: önt vagy tölt. Aki önt, az magára figyel. Arra néz, amije van, amin túl kell adni, vagy túl kell esni. Öntök, azaz kiveszek a kancsóból. A másik tölt, azaz ad a másiknak. A másik üres poharát látja. Vajon melyik oldalról szemléljük a világot? Öntünk, csak öntünk, és szórunk szanaszéjjel, vagy töltünk, azaz adunk, beteljesítünk valamit. Azt látjuk meg, ami a mi kancsónkból hiányzik, mert kiöntöttük, vagy azt, ami a másiknak lett, mert töltöttünk? A hiány vagy a beteljesedés oldaláról szemléljük a dolgokat? Óriási a különbség pedig csak pár hangról van szó.
Ez az asszony Károli fordítása szerint Jézus fejére töltötte a drága olajat. A tanítványok azt is látták: Ki öntötte, elpazarolta, elfogyott, nincs többé… Pedig ő Jézus fejére töltötte. Odaadta, megszentelte, bebalzsamozta Jézust. Ez két látószög, és az egész életünk múlhat azon, képesek vagyunk-e a dolgokat úgy látni, mint aki tölt. Tölti az idejét, az erejét, az életét vagy csak önt.
Beszéltünk az 56-osokról. Volt, aki öntött, és volt, aki töltött akkor is. Adja Isten, hogy a mi ünnepünkben a töltő embereket, a beteljesítő embereket lássuk meg. Ámen