2012-03-28

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, a mai református adás szerkesztője.
Húsvétra készülünk. Krisztus halála és feltámadás első renden azt az üzenetet hordozza, hogy nincs mitől félnünk. Az ember sokszor önmagától is retteg, de a körülményektől is, a fájdalomtól is, a haláltól is. Most egy olyan történetet fogunk meghallgatni, amikor három fiatal valahogy át tudott esni ezen az emberi félelmen. Néhány éve egy vizsgaidőszak végén elhatározta Farkas András, Istvánffy Dániel és Vincze Ákos, a Budapest Pasaréti Református gyülekezet tagjai hogy megmásszák a szlovén Alpok egyik magas csúcsát, a Triglavot. Ahogy mondták, Isten hozta őket le a hegyről. A fényképeket nézegetve beszélgettünk.

Farkas András: Látszik, hogy milyen jó idő volt! Úgy indultunk, hogy zöldellt minden.
Fekete Ágnes: Látom, mindenkin hátizsák van.
Istvánffy Dániel: Én pólóban voltam. Bár volt a táskámban kabát, amit később felvettem. Teljesen jó idő volt, amikor elindultunk. Ahogy mozogtunk a fölfelé vezető úton, teljesen jó volt.
Farkas András: Már kétezer méter tengerszintfeletti magasságnál lehettünk, ahol a hőmérséklet úgy tíz-tizenöt fok volt. Egy könnyű útvonalon akartunk menni, csak eltévedtünk és egy hosszú és nehéz útvonalra keveredtünk.
Vincze Ákos: Volt egy útelágazás, ahol mindkét tábla azt mutatta, hogy Triglav hatórányira van. Mi a kiépítettebb utat választottuk.

Farkas András: Talán tizenegy óra lehetett, amikor rájöttünk, hogy hol vagyunk. Tudtuk, hogy fölfelé megyünk, de nem arra, amerre akartunk, innen azonban már nem fordultunk vissza. Ha onnan visszamegyünk, akkor már nem lett volna idő fölmenni a csúcsra. Egy idő után már láncok voltak, amikbe kapaszkodni lehetett.
Istvánffy Dániel: Itt a képen látszódik a jelzés is.
Vincze Ákos: Itt négy-öt sírkövet, emléktáblát is láttunk, hogy itt halt meg valaki.

Farkas András: Nagyon veszélyes, ha itt nem kapaszkodsz, mert alattad van egy ötszáz méteres szakadék.
Vincze Ákos: Valószínűleg hatvanhétben nem volt még ez a kötél sem itt.
Fekete Ágnes: Most aránylag jó drótkötél van?
Farkas András: Teljesen jó. Mentünk fölfelé tovább. Azzal még nem lett volna baj, hogy rossz irányba megyünk, csak egy kicsit hosszabb lett volna az út. Aztán egyre nehezebb lett az út, de gondoltuk, hogy nem baj, legföljebb majd fönnalszunk a turistaházban. Mentünk, mentünk, mentünk és úgy egy-két óra körül már tiszta hó borította a tájat és nem látszódtak a sziklán a jelzések.

Vincze Ákos: A hegygerincen vezetett az út, ezért is volt egy kicsit talán nehezebb, csak az volt a baj, hogy a völgy felől jött egy felhő. Gyorsabb volt a felhő, mint ahogy fel tudtunk volna jutni a csúcsra. Akkor elkezdett havazni is, ami azért meglepett minket így nyár elején.
Farkas András: Egy órával előtte már láttuk, hogy jön a rosszidő, de úgy gondoltuk, hogy akkor majd jobban sietünk fölfelé. Nem nagyon tudtunk mit csinálni.
Istvánffy Dániel: Én egy vékony kesztyűt vittem a kapaszkodáshoz, mert a láncokhoz, vasakhoz kell a kesztyű, de hóra nem készültem. Akkora volt a hó, hogy sokszor négykézláb kellett mászni, hogy előre tudjunk haladni. A kesztyűm nagyon hamar átázott ezért cserélgettük a kesztyűket.

Farkas András: Délután kettő lehetett, amikor már olyan kétezerötszáz méter magasan voltunk. Akkor volt az, hogy mentünk a hóban és nem találtuk a jelzést. Nagyjából fél órát csak ide-oda járkáltunk, hogy keressük a jelzést. Amíg ott ide-oda toporogtunk felért a völgyből a felhő és olyan köd lett, hogy onnantól semmit nem láttunk. Egy idő után már azt se tudtuk, hogy melyik irányban van a hegy. Minden más irányban öt-hatszáz méteres szakadék volt.
Fekete Ágnes: Ekkor elkezdtetek félni?
Istvánffy Dániel: Az elején még azt gondolja az ember, hogy biztos megtaláljuk az utat és nem fordul meg a fejében, hogy tényleg gáz van. Akkor egy fennsíkon voltunk már és nagyon nagy hó volt. Egy méterre sem láttunk. Akkor egy idő után elkezdtünk félni.
Fekete Ágnes: Te is féltél?
Vincze Ákos: Persze, hogy féltem. Nem láttunk semmit, fújt a szél. Nem készültünk ilyen időjárásra. Fáztunk, eltévedtünk és nem láttuk akkor a kiutat.
Fekete Ágnes: Te is féltél?
Farkas András: Féltem, persze. Megijedtem. Sokszor voltam már hegyen és éreztem, hogy innen most mi nem fogunk lejutni. Rögtön elkezdtünk telefonálni. Délután háromkor telefonáltunk. Először egy másik ifistársamat hívtuk föl, hogy adja meg annak a turistaháznak a számát, ami a csúcs túloldalán van. Gondoltuk, hogy abban a turistaházban csak van valaki, aki értünk tud jönni. Fél órán belül kiderült, hogy nincs senki a turistaházban és be is van zárva.
Fekete Ágnes: Akkor mit éreztetek?
Farkas András: Tudtuk, hogy nagyon komoly probléma van, de higgadtak maradtunk és tudtuk, hogy itt muszáj megoldani, amíg nem megy le a nap. Elkezdtünk telefonálni.
Vincze Ákos: Mindannyian megpróbáltuk a szüleinket felhívni.
Farkas András: Felhívtam a papámat és mondtam neki, hogy ez egy nagyon komoly helyzet és innen mi legföljebb mentőhelikopterrel tudunk lejutni. Mondtam, hogy hívja föl a hegyimentőket. Nagyon kevés töltés volt a mobiltelefonomon és nagyon hideg volt.
Istvánffy Dániel: A víz megfagyott a táskánkban, jégdarabok voltak benne.

Farkas András: Kicsit úgy hangzik, mintha teljesen naivan indultunk volna neki és nem tudtuk, hogy ez egy közel háromezres hegy. Tudtuk, hogy itt hó lesz, tudtuk, hogy mínuszok lehetnek. Vittünk is sapkát, sálat, kesztyűt, csak azzal nem számoltunk, hogy egész éjszaka ott leszünk és meg fogunk fagyni. Amikor megy az ember fölfele, akkor azért nem fázik annyira. Elég furcsa helyzet volt, amikor a hegyimentők valahogy felhívtak. Egy idő után már csak az én telefonom működött. Öt-hat percet beszéltem angolul a hegyimentőkkel, nagyjából vázoltam, hogy hol vagyunk, erre ők azt válaszolták, hogy akkor jöjjünk le! Akkor volt az, hogy a papa felhívta a keresztapámat, aki tudott angolul, hogy próbáljon telefonálni ide-oda. Felhívta a szlovén konzult. A konzul visszahívott egy húsz perc múlva, hogy "Szia, Andris! Hallom, hogy baj van. Ne izguljatok, küldünk helikoptert." Ez így is történt. Küldtek helikoptert délután ötkor, csak az volt a gond, hogy nem tudott a helikopter leszállni. Most egy kicsit előre ugrottam, mert úgy nyolc-kilenc óra körül próbált leszállni. Az tartotta bennünk a lelket öttől nyolcig, hogy tudtuk, hogy várunk egy helikoptert, ami mindjárt jön.
Fekete Ágnes: Három órán át ott voltatok?
Farkas András: Annál sokkal többet.
Istvánffy Dániel: Vártunk és próbáltunk túlélni. Próbáltuk biztatni egymást. Nagyon erős volt a szél. Sziklás, köves fennsík volt és nem lehetett sehol sem elrejtőzni. Igazából fel-alá járkáltunk. A vérkeringésünk már lassan állt le. Ákos cukorbeteg és ez még nehezítette a helyzetét.
Vincze Ákos: Amikor ott járkáltunk fel s alá, akkor tényleg nem voltam jól, de nem a cukorbetegség miatt. Fáztunk nagyon. Amikor hívtuk a konzult, aki a hegyimentőkkel is tartotta a kapcsolatot, mindig mondott egy időpontot, hogy akkorra talán odaérnek hozzánk, de ez mindig tolódott.
Istvánffy Dániel: Ahogy fújt a szél mindig hangokat hallottunk, kutyaugatást, embereket. Fényeket is láttunk, ami valószínűleg a felhők árnyéka volt, de mi embernek hittük. És amikor eltűnt, az mindig nagy csalódás volt.
Farkas András: Megérkezett a helikopter, fölment oda, ahol mi voltunk, de olyan rossz idő volt, hogy nem tudott leszállni, ezért visszament a hegy aljába, kirakta a hegyimentőket, akik elindultak ugyanazon az úton fölfelé, amin mi mentünk öttől kettőig, hét óra alatt egész jó tempóban. Nem sok esélye volt, hogy ők ezt két óra alatt megteszik. Az volt az érdekes kora délutántól, ahogy rájöttünk, hogy nem a mi kezünkben van a sorsunk. Délután háromkor már imádkoztunk. Tudtuk, hogy nem rajtunk fog múlni, ha mi lejutunk. Egész este időről időre közösen imádkoztunk és sikerült lerakni az életünket Isten kezébe, mert ennél nyilvánvalóbban nem lehet átérezni, hogy mit jelent az, hogy az életünk ura nem mi vagyunk, hanem egy rajtunk kívülálló, fölöttünk álló személy. Viszonylag nyugodtak voltunk. Tudtuk egymást biztatni és beszélgetni, de ettől függetlenül nyilván nagyon féltünk.
Vincze Ákos: Tényleg meglepő, hogy ott voltunk hárman és józanul tudtunk gondolkodni, egyikünk se pánikolt be, hogy akkor most mi lesz velünk. Tényleg volt reális esélye annak, hogy ottmaradunk. Én úgy érzem, hogy ezt is sikerült elfogadni, bár nem értem, hogy miért lett volna az jó, de ez sem keltet pánikot bennünk.
Farkas András: Sőt igazából mondhatjuk azt, hogy a reális esély ez volt. Utólag mondta egy hegymászó ismerősünk, hogy nagyjából kilencvenöt százalék esélye volt annak, hogy ha ott aludtunk volna fenn a hegyen, akkor megfagytunk volna. Érdekes érzés az emberben, amikor azt érzi, hogy valószínűleg holnapra megfagy. Nem az, hogy esetleg itt probléma van, hanem nagyon nagy valószínűsége a helyzetnek az, hogy nem érjük meg a holnapot.
Istvánffy Dániel: A mentők hívtak, hogy szerintük ott vannak, ahol mi lehetünk, kezdjünk el kiabálni és világítani a lámpánkkal. Kiabáltunk tíz-tizenöt percet, amíg el nem ment a hangunk, de semmi válasz nem jött és semmi fényt nem láttunk. Hívtak fél óra múlva, hogy nem láttak semmit, de talán most már közelebb vannak, de megint nem jött semmi. És egy idő után már nem is hívtak minket.
Vincze Ákos: Azt tudtuk, hogy sötétedésig fognak bennünket keresni. Éjszaka abbahagyják a keresést. Amikor teljesen besötétedett, akkor már tudtuk azt, hogy nem keresnek tovább minket.
Farkas András: Vannak a hegyen bunkerek, odúk vészhelyzet esetére és oda bementek a hegyimentők.
Istvánffy Dániel: Olyan rosszak voltak a körülmények, hogy a hegyimentősöknek sem volt biztonságos. Ezért is hagyták abban.
Fekete Ágnes: Ti tudtátok, hogy feladták?
Farkas András: Mindig egy pár órával később jutott el hozzánk valami információ. Így tudtak minket biztatni. Igazából jó volt, hogy mindig volt valami cél előttünk. Másrészt meg, pár óránként imádkoztunk, egyre jobban elfogadtuk, hogy nekünk most idáig tartott az életünk. Ettől függetlenül jó érzés volt tudni, hogy jönnek. Tudtuk, hogy az életnek itt nem lesz vége, bár a földi értelemben vége lesz. Furcsa volt, és valahol megnyugtató is. Nem félelem volt. A félelmen már túl voltunk estére. Inkább egyfajta megnyugvás volt.
Vincze Ákos: Belenyugvás.
Istvánffy Dániel: Én aztán átestem a túloldalra. Mikor teljesen belenyugodtam, akkor úgy voltam, hogy sokkal jobb lenne elaludni és átadni magam ennek az egésznek. Miért küzdjek én nyolc órát még állva a hegyen, mozdulatlanul, éjszaka, a mínusz öt-tíz fokban, hatalmas szélben, amikor úgyis megfagyok pár óra alatt és miért nem fekszünk le a hóba és adjuk át magunkat az Úrnak. Ilyen harcok voltak bennem. Egymást biztattuk. Pszichológiai harc volt, ami lejátszódott hármunk között. Úgy éreztem nincs értelme állni és várni, akkor inkább feküdjünk le és essünk túl rajta! Adris azt mondta, hogy igenis álljunk, és ki fogjuk bírni.
Farkas András: Daninak volt egy pólója, amit már nem is vett föl, hanem nekünk adta oda és én a kabátomra kívülről ráhúztam. Azért kellett küzdeni, hogy éljünk. Annyira közelinek éreztük a fizikai halált. Ha akkor ott lefekszünk a hóba, öt-tíz perc múlva valószínűleg úgy kihűl a testünk, hogy nem jutunk le a hegyről.
Istvánffy Dániel: Ha elalszik ott az ember, akkor már nem ébred föl. Mi reggel ötkor indultunk, ott álltunk hét-nyolc órát a hegyen egyhelyben, mínusz öt fokban. Volt, hogy már állva elbóbiskoltunk.
Fekete Ágnes: Hogyan tudtak rávenni, hogy ne feküdj le?
Istvánffy Dániel: Volt egy pont, amikor már nagyon lázadtam és elegem volt mindenből, én akkor azt mondtam, hogy rendben, de akkor ne álljunk, ha már nem akarják, hogy meghaljak, hanem induljunk el! Éjfél körül volt. S egyszercsak kitisztult az idő, a szél is elállt és körülbelül láttuk, hogy hol vagyunk. Ezután elkezdtünk elindulni.
Farkas András: Azért ezt, úgy képzeld el, hogy lépésben haladtunk. Daninak volt egy hátitáskája, amiben volt a pénze, az összes irata. Ez a táska fölöttünk volt egy hat méterre és azt mondta, hogy ő azért már nem megy vissza, mert fölösleges. Annyira nem volt erőnk, hogy tényleg nem mentünk vissza a pár méterre lévő táskáért. Úgy indultunk el lefele, hogy egyetlen egy lámpa volt, ami úgy világított, hogy az elemek majdnem kiestek belőle. Fogni kellett végig a lámpát, hogy ne essen ki belőle az elem, mert ha kiesik, akkor nincs több lehetőségünk a haladásra. Nem volt rajtam kesztyű.
Vincze Ákos: Szerencsére azért nem volt vaksötét, mert telihold volt és ez nagyon sokat segített. A köd is felszállt, kitisztult az idő és világított a hold.
Fekete Ágnes: Ez is a Jóisten segítsége volt.
Istvánffy Dániel: Nem is szakadék volt, amin mentünk, hanem egy meredek lejtője a hegyoldalnak, valami gleccserhordalék. Térdig vagy combig érő hó volt, és abban sétáltunk lefelé nagyon lassan. Andris volt elöl, Ákos hátul és tartottuk egymást. Emlékszem, hogy bevártam Ákost és az alatt a tíz másodperc alatt elaludtam.
Farkas András: Velem volt olyan, hogy láttam, hogy ott van egy ház és kiáltoztam is, hogy ház, ház! Mentem hozzá közelebb és kiderült, hogy nincs ott ház. Egyszerűen képzelődtem már. Elképzelésünk sem volt, hogy merre megyünk csak azt tudtuk, hogy lejjebb melegebb van, és amíg megyünk az idő is halad és reggel újra kezdenek keresni bennünket és van remény, hogy megtalálnak.
Nagyon sok, véletlen egybeesésnek már nem nevezhető dolog történt. Utólag megnéztem, negyven percet telefonáltam fönn a hegyen. A legvégén, amikor azt mondták, hogy feladták a keresést, úgy lemerült a telefonom, hogy kikapcsolt. Vissza tudtam még kapcsolni, de lefagytak a gombjai és nem tudtam beütni a PIN-kódot. Megfagyott a telefonom. Amikor már nem volt rá szükség, akkor onnantól nem működött. Aztán, ahogy mentünk lefelé egy idő után kiolvadt, de az volt az érdekes, hogy sehol nem volt térerő. Ahol fönnrekedtünk ott volt. Éjféltől reggel hatig mentünk lefelé a hegyről és sehol nem volt térerő azalatt, csak lenn a völgyben. Csak ott, azon a ponton volt térerő, ahol voltunk.
Fekete Ágnes: És ötig bírtátok folyamatosan?
Istvánffy Dániel: Bírtuk, bírtuk, de amikor elindultunk, akkor elkezdtünk mindannyian fényeket látni. Mindhárman láttunk valami vibráló fényeket, amerre mentünk lefele. Én arra emlékszem, hogy volt egy elágazás és fényeket láttunk valamelyik irányban és arra felé haladtunk tovább. Azt gondoltuk, hogy hátha a mentők keresnek minket. Odaértünk és nem volt ott senki, de kiderült, hogy arra visz lefele az út tovább. Mind a hárman láttuk ezeket a fényeket. Én utána raktam össze, napokkal később, hogy mik voltak ezek a fények, mert nem vibrálnak a hegyek Szlovéniában sem éjszaka. Én hiszem azt, hogy az Úr vezetett minket és az angyalait küldte segítségül. Meg a másik fényjelenség az volt, hogy lenn a völgyben világított valami tószerű dolog. Valami zölden világított. Mi afelé mentünk végig, mert azt hittük, hogy egy tó van ott és a hold tükröződik benne. Nagyon messze volt, de célként lebegett a szemünk előtt, hogy elérjük ezt a tavat. Utólag kiderült, hogy nem volt ott semmiféle tó.
Farkas András: Reggelre már Daninak a keze nagyon csúnya, fekete volt és nem tudta kinyújtani az ujjait. Reggel, amikor láttuk, hogy egy rétre értünk, újra volt térerő és kiolvadt a telefonom, akkor felhívtuk a hegyimentőket és mondtuk, hogy a tó mellett vagyunk. Dani fölmászott egy kőkerítésre és állította, hogy látja a tavat mellettünk. Láttuk, hogy fönn a hegyen már kering a helikopter is és egyszerűen nem talál minket. Úgy húsz-harminc perc múlva megtalált és leszállt mellénk a rétre. Rögtön kijött két ember elsősegélydobozzal és beledugtak egy vattát a fülünkbe és megmérték a testhőmérsékletünket. Mi azt hittük, hogy teljesen jó, megmenekültünk, de ott derült ki, hogy Daninak harminckettő volt a testhőmérséklete, ami nincs messze a haláltól.
Istvánffy Dániel: Közel s távol se volt semmi körülöttünk, amikor ott voltunk kétezer méteren a kesztyűm használhatatlanná vált és az volt a nagy csoda, hogy Andris keze teljesen jól bírta a mínusz öt fokot kesztyű nélkül és oda tudta adni a kesztyűjét nekem. Ököllel tudtam betenni a kezemet a kesztyűbe, mert annyira összefagyott. Elfagytak az idegek és csak egy bizonyos helyzetben tudtam tartani a kezem. Fél év alatt állt helyre és még most sem tökéletes, de ez sem lenne, ha Andris a kesztyűjét nem tudja, akkor odaadni.
Fekete Ágnes: Az idegek elfagytak az ujjaidban?
Istvánffy Dániel: Igen-igen. Pár napig tapintani sem tudtam. Az orromat nem tudtam kifújni, egy csokipapírt nem tudtam kinyitni, semmit nem tudtam csinálni.
Fekete Ágnes: Mi történt azután?
Istvánffy Dániel: Mondták, hogy majd nagyon-nagyon lassan rendbe fog jönni. Két gyógytornász testvérem van és mutatták a karomon, hogy körülbelül hol fagyhatott el és kiszámolták, hogy hány hónap kell a gyógyuláshoz. Folyamatosan tornáztatni kellett. Napi ötször gyakorlatokat végezni. Nagyon nyomorult volt.
Farkas András: Nekünk nem fagyott el Ákossal annyira a kezünk, de amikor bementünk a melegre és felolvadt, utána kezdett el égni, zsibbadni. Több napig nem éreztem hideget meg meleget, de két héten belül ez elmúlt.
Fekete Ágnes: Mi történt aztán?
Istvánffy Dániel: Beültettek a helikopterbe és bevittek a kórházba.
Farkas András: Nagyon mérgesek voltak ránk a hegyimentők. Utólag kiderült, azért, mert az előtte lévő évben, 2007-ben ugyanúgy fennrekedtek talán pont magyarok ezen a hegyen. Elindultak értük a rossz időben és meghalt az egyik hegyimentő. Mérgesek voltak, hogy megint ugyanez van. Szerintem azért furcsa, mert úgy érzem ez a feladatuk.
Farkas András: Egymás mellett feküdtünk. Minket gyorsan elláttak Ákossal, de lehetett tudni, hogy Dani van igazán rosszul. Odamentek Danihoz és körbeállta őt négy-öt orvos és arról beszélgettek, hogy mit csináljanak az ujjaival? Le kell-e vágni vagy nem? Szerencsére nem kellett.
Fekete Ágnes: Amikor fönn voltatok és imádkoztatok, az hogy történt?
Farkas András: Hárman, felváltva egymás után. Ez egy tusakodás volt. Valahogy olyan volt, mint Jézus a Gecsemáné kertben. Egy idő után eljutottunk oda, hogy az életünk nem a mi kezünkben van. Én magamon éreztem, hogy a hit számított ott a legtöbbet. Lehet itt hó, lehet eltévedés, lehet, hogy nem jön a helikopter, ez egy olyan, amit nem tudnak tőlem elvenni. A Biblia beszél a földi és a mennyei javakról. Az egyik az elég, elveszik vagy ellopják, a másik meg benne van a szívünkben és elvehetetlen. Azt éreztük, hogy a hit egy olyan dolog, ami független a jelen helyzetünktől. Ez nagyon megnyugtató volt, még abban a helyzetben is.
Vincze Ákos: Ha nem lett volna hit, akkor most nem tudnánk itt beszélgetni. Egészen biztos.
Istvánffy Dániel: Nekem így utólag volt nagydolog, hogy Isten levezetett minket a hegyről, tehát terve van még az életünkkel. Akkor hármunkról gondoskodott, odatette a kezét és levitt minket a hegyről, mert még valamit akar velünk tenni. Ezt a közvetlen szeretetet nagyon-nagyon meg tudtuk élni ott, abban a helyzetben. Máig hat ránk az a tudat, ahogy úgy odamarkolt. Nagyon sokszor van máskor is, de ez annyira közvetlen volt, hogy a testünkön éreztük. Máig hatalmas élmény.
Farkas András: Az ember sokszor felteszi a kérdést, hogy mi az élete értelme, van-e értelme? Akkor mi nagyon pontosan, egyértelműen tudtuk, hogy a mi életünknek muszáj, hogy még értelme legyen, mert különben ott maradtunk volna. Ez annyira vízválasztó pont volt. Nem véletlen, hogy az újjászületésre azt mondják, hogy az a második élet. Tényleg, szinte tapintani tudtuk, hogy egy új életet kaptunk.
Vincze Ákos: Akkor, amikor erre az egész kirándulásra visszagondolok, bennem nem az van, hogy jaj, milyen szörnyű volt ott a hegyen. Szörnyű volt, de inkább a hála van bennem, mintsem az elborzadás, hogy mibe engedett bele ott bennünket az Úr.
Fekete Ágnes: Gondolkodtatok azon, hogy valamit másképp kellett volna csinálni?
Farkas András: Utólag mondták már ott a helikopterben, hogy ide nem szabadott volna menni, csak augusztusban.
Istvánffy Dániel: Jött rögtön a szlovén híradó, esemény voltunk az országban aznap. A két legnagyobb tévétől jöttek és kérdezgettek. Feküdtünk az ágyban félholtan. Én az intenzíven és jöttek csinos kis riporternők és angolul kellett kérdésekre válaszolni: tudjuk-e, hogy hol rontottuk el? Miért nem néztünk meg időjárásjelentést? Miért nem öltöztünk fel jobban? Egy hegyi nép a pusztai népet kérdezte, hogy miért bénázták el? Mi nem éreztük magunkat annyira hibásnak, mert néztünk időjárásjelentést. Azt nem tudtuk, hogy a legbiztonságosabban augusztusban lehet megmászni. Nagyon sokan máskor is megmásszák.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Németajkú Református Egyházközség Protestáns Fóruma az idén tizenegyedik alkalommal rendezi meg hagyományos rendezvénysorozatát, a Protestáns Tavaszt. A rendezvények között helyet kap hangverseny, irodalmi műsor, előadás és több ünnepi istentisztelet is. Április elsején, virágvasárnap 10 órakor, például a gyermekek játékával kezdődik az istentisztelet.

A Kelenföldi Barokk Esték keretén belül Johann Sebastian Bach János passióját adja elő a Magyarországi Baptista Egyház Ének- és Zenekara március 31-én, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatti templomban.

A virágvasárnapi himnusz és Heinrich Schütz Krisztus hét szava a kereszten című kisoratórium fog elhangozni a zenés istentiszteleten április elsején 18 órakor Budapesten, a Kálvin téren.

Jótékonysági estet szerveznek az őrbottyáni Juhász Zsófia Református Szeretetotthon lakói számára, március 30-án, pénteken 19 órakor Budapesten a Vakok Általános Iskolájában. (1146 Budapest, Ajtósi Dürer sor 39.)

A negyedik alkalommal rendezik meg az Ökumenikus Keresztutat április elsején, virágvasárnap délután 3 órakor Szatmárcsekén. Ugyancsak keresztútjárás lesz nagypénteken a Krisztina templomból kiindulva, többek között a Budai Református Gyülekezet szervezésében délután fél öttől.

Fekete Ágnes: A Szentírásból Jeremiás próféta könyvének 2. fejezetéből olvasom Isten szavát.

"Álmélkodjatok ezen, oh egek, és borzadjatok és rémüljetek meg igen! Mert kettős gonoszságot követett el az én népem: Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy ciszternákat ássanak magoknak; és repedezett víztárolókat ástak, a melyek nem tartják a vizet." (Jeremiás 2,12-13)

Megvallom, hétvégén, ha van egy kis idő szeretek megnézni egy jó régi krimit. Olyan jó elnyújtózni, az agyamat is elengedni ezekben a történetekben. Sokáig gondolkodtam, vajon miért van ez? Az első egyszerű válasz, persze, az embernek jól esik, hogy ott mindig győz az igazság, és a formális logika szerint végül minden világossá lesz, amit az életben általában nem tapasztalunk. Azután kezembe került Micea Eliade, "A Szent és a Profán" című könyve, amelyik kifejezetten a krimit emeli ki, mint a mai szekularizált ember álrítusát, amikor megéli vágyva vágyott világképét az ember. A jó és a rossz küzd kicsiben ugyanúgy, mint az életben. Ebben a küzdelemben segít egy minimegváltó, a nyomozó, aki általában család nélküli az életen kicsit kívülálló lény, és olyan dolgokat meg tud ítélni, amiket más nem. Sherlock Holmes a legfurfangosabb bűnösöket is megleckézteti és igazságot tesz ebben a világban, mint valami megváltó lény.
És emlékezzünk csak vissza a bibliai Igére! Elhagytak engem az élő víz forrását, hogy víztározókat ássanak maguknak! Nem ez történik a mi egész civilizációnkkal? Hol van ilyen Európán kívül, hogy elhagyják az identitásukat, a létüket meghatározó megváltót, és minimegváltókon nyugszanak meg az emberek? Melyik mohamedán teszi ezt meg? Mintha Jeremiás kérdését egy az egyben föl lehetne tenni: Menjetek el a szigetekre és lássátok meg, volt-e ehhez hasonló? De vajon miért történt mindez? Erre is tökéletes választ ad a próféta képe: "Mert a forrást elhagyták, és ciszternákat építettek". Miért épít az ember ciszternát. Azért, mert öntözni akar. Azért, mert a forrás néha elapad, néha dús. Az élő víz hol van, hol nincs, különösen, ha nem magas hegyen lakik az ember. A pásztorkodáshoz még csak elég volt a természetes víz, de a letelepedett embernek nem elég. A földművelésre áttért ember számára feltétlen szükség van víztározókra. Nem ez a fejlődés útja? Itt a bűvös kulcsszó: fejlődés. Mi ma a kényelmes fürdőszobáinkból ugyanolyan szenvtelenül hallgatjuk a riogató híreket: Mi lesz a föld ivóvízkészletével? A fejlődés útja mégiscsak az, hogy kényelmes és bebiztosított létben élünk. Jeremiás ítélete pedig az: elhagytatok engem, elhagytátok azt a létformát, amikor csak tőlem függtetek, és csapról szabályozzátok az életet. Ráadásul ezek a vízrendszerek, amik emberi kéz alkotásai, néha elromlanak. Sőt, nem csak a vizet, de még a vörös iszapot is elengedik időnként. Kiderül, a rendszer nem tartós. Ma egyre több ember húzza meg már tetteivel is a vészharangot: ez a fejődés ideológia nem megy. Nemrég olvastam négy ember vallomását, akik elhatározták, hogy pénz nélkül szeretnének élni. Egyszerűen a ciszternák gyártása jelképesen elvette az emberek eszét, és az élet értelmét magát. Ha vannak korok, amikor a fő üzenet az, hogy megállj, lépj egyet hátra, akkor a mai kor biztosan az. Aki egy csöpp ésszel körbe néz, nem mondhat mást: Most nem előre a jövőben kell kutakodni, hanem vissza kell menni a forráshoz. A forrás maga is gyönyörű szó. Nem véletlen használják a polgári életben is, ad fontaes, az eredetből kell kiindulni.
Böjt van. Ennek az időszaknak is az az értelme: lépj egyet vissza! Megehetnéd, de ne edd meg! Megtehetnéd, de ne tedd meg! Nincs más út ebben a világban, mint hogy testemet-lelkemet Krisztus szolgálatába állítom, megüresítem magam Isten számára. Csinálhatnék ciszternát, de most forrásvizet iszom inkább, mert az jobb. Ebben a halálba fejlődő világban maga ez a kép, hogy forrás is bőséges üzenetet hordoz. Adja az Úr, hogy megtaláljuk életünk igazi forrását. Hogy ne műmegváltókhoz folyamodjunk, hanem a Forráshoz, ahova érdemes hátralépni, és az életet magát megtalálni. Ámen.