2012-06-13

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ezek a napok a tanév utolsó napjai. Készülünk a nyárra. A tanintézményektől való búcsúzásunkat most nem Magyarországon, hanem Erdélyben tesszük meg. Ellátogatunk a dél-erdélyi Kőhalomra, ahol Szegedi László esperes úr meséli el a szórványkollégium történetét és életét. Már csak azért is, mert e hét péntekén lesz a régi diákok találkozója ezen a magyar reformátusság missziója szempontjából fontos helyen. Kiss Sándor járt Kőhalmon.

Szegedi László: Kőhalom nem egy igazi magyar város, hanem a szászoknak volt egy eléggé zárt közössége. A két világháborút követően jöttek ide a magyarok. A mezőgazdaság, az iskola, a munkalehetőség vonzotta ide a környékbeli magyar falvak fiatal családjait. 1990-ben felmentem az itteni gimnáziumba és az akkori plébánossal kikértük a naplókat és összeszámoltuk, hogy százhetvenvalahány magyar nevű diák tanul a román tagozaton. Akkor elkezdtük szervezni a szórványoktatást. A szülők támogatását kértük és az akkor frissiben induló RMDSZ-t. 1990-ben indult el a magyar óvoda és a szakközépiskolai oktatás, amivel kiteljesedett az iskolahálózat óvodától az érettségiig. Mivel a város ifjúsága rendre fogyatkozóban volt és a politikum is rájátszott 1994-ben, hogy megszűnt egy középiskolai osztályunk. 1995-ben rájöttem arra, hogy nagyon sok gyermek, a környező falvakból közelebb és távolabb is, főleg az Alsó-, Felső-Homoród mentén szociális, anyagi okok, családi rendezetlenségek, félárvaság és árvaság miatt kimaradnak az iskolából. Ezeket megkerestük. Megosztottuk a saját lakásunkat, átadtuk a parókia egy részét és így kerültek ide gyermekek. De magát a gondolatot egy homoróddaróci tanító néni adta, aki odavitt egy udvarhelyi kislányt, aki tizenkétgyermekes családból származott. Ez a család megkért minket arra, hogy vegyük magunkhoz ezt a kislányt, Idát. Haza nem mehet, mert egy tömbház lakásban laknak körülbelül tizennégyen. Ez hozta a gondolatot, a feleségemmel, hogy ez a parókia nagyon nagy és ahol egy lánygyermeket elszállásolunk, oda lehet mást is. Így indultunk el 1995. László napján, június 27-én és nyolc iratgyűjtővel tértem vissza. Két fiú és hat lány. Nagy meglepetést okozott a városnak, főleg az iskola vezetőségének és a politikumnak, mert egy halálraítélt magyar oktatási intézményt, amiről elkönyvelték, hogy ezennel beállt a vég, mi újraélesztettük azzal, hogy idehoztuk a gyerekeket. Akkor még én sem tudtam, mekkora felelősséget vállalok, hogy azok a gyermekek nemcsak laknak itt, hanem azoknak étkezniük kell, és képtelenek arra, hogy kifizessék a költségeiket. Így magunkra vállaltunk egy óriási anyagi és erkölcsi felelősséget. Ebben a teremben, ahol most itt ülünk, itt volt az első két fiú. Ez valamikor fás szín volt. Mellette lóistálló, szemétdomb, tyúkketrec ezt megszüntettük és így lett belőle szoba, fürdőszoba, hiszen a lányokat és a fiúkat külön kellett választani. Így indult el a szórványdiákotthon 1995-ben. Onnantól fogva nem lehetett leállítani a folyamatot, mert a másik évben megduplázódott a létszám. Tizenhat, harminckettő. Kellett építkezni, pályázni, koldulni, rettenetes sokat dolgozni, mert sosem tudhattuk azt, hogy hányan fognak jelentkezni. Mondok egy példát: A televízióban megszólalt az a pár gyermek, akivel itt kezdtük a dolgot. Zágonban a gyógyszerésznő látta ezt az adást, és telefonál nekem, hogy van egy bejárónője, akinek öt gyermeke van és Emőke kimaradott egy évig az iskolából, mert nem tudja taníttatni. Elfogadja-e Tiszteletes úr? – kérdezte. Így került hozzám Rácz Emőke. Olyan ügyes volt, hogy miután segítettünk svájci támogatással, és a vallásoktatói szociális szakon Kolozsváron a Babes-Bolyai-n oklevelet szerzett. Ma Sepsiszentgyörgyön dolgozik a szakmájában. Most fog jönni a tízéves találkozóra.

Amikor vidéken megszűntek a szállítási vállalatok és teljesen padlón volt minden egy adott ponton nagyon nagy lett az igény a bentlakás iránt. Nyolcvanhat-nyolcvanhét gyermeket jegyeztünk. Ez azt jelentette, hogy mint a heringek úgy laktak. Egy fiúszobában, ami négyszer négy méteres, hat diák lakott. Egyszer egy kétségbeesett édesanya kérte, hogy vegyem fel az ötödikes kisfiát, aki termetre is nagyon pici, parányi volt. Mondtam, hogy nincs helyem, de ő azt mondta találjak ki valamit! Végül azt ajánlottam, hogy egy matracot kettévágok, odaszegzek egy deszkát az ablakpárkányhoz, így tudok helyet csinálni. Ha elfogadja, hogy így szálljon meg ez a kisfiú, akkor maradhat. Általában az első három-négy hét után néhány gyerek kikopott a bentlakásból, mert nem bírta a zártságot, vagy az édesanyjától való távolságot, ami egy falusi gyermeknek, aki nem tette ki soha a lábát otthonról, annak ez nagyon nehéz volt. Ez a kisfiú elfogadta a helyet és az ablakpárkányon lakott három hétig. Aztán persze ürült egy ágy.
Amikor a kormány az európai pénzekkel iskolabuszokat kezdett pályázni úgy lassan kezdett egy kicsit szellősebbé lenni a bentlakás is. Akkor már távolabbról, problémásabb szociális helyzetű gyermekek kerültek hozzánk. A környékbeli gyerekek azok ingáztak. Enélkül a szórványbentlakás nélkül igazából a magyar szórványoktatás nem oldható meg, Dél-Erdélyben.
Húsz év alatt azt tapasztaltam, hogy bármilyen kezdeményezés, kormánykezdeményezés, mely a szakoktatást próbálta előnyben részesíteni, mindig valahogy egy másod- vagy tizedrendűséget idézett elő a szülőkben és a gyermekekben. Tehát nem minőség és nem tisztesség az, ha a gyermekedet szakiskolába íratod. Sőt, az a selejt, azt mondják, hogy oda csak azok kerülnek, akik… Nem beszélve arról, hogy az összes roma odakerül és emiatt sok feszültség van, hogy nem akarják abba az osztályba íratni a gyereket. Mondok egy példát. Ha elektrotechnika osztályt írok, akkor esély van rá, hogy lányok is jöjjenek és jobb gyermekek is bekerüljenek. De volt olyan év, amikor nem engedték, csak azt, hogy mechanika osztály legyen. Abban a pillanatban azt mondta a munkához szokott, falusi ember is, hogy a szomszédasszony is szóvá tette, hogy miért oda íratta a gyereket. Ettől fogva mindenki elméleti. Pedig nem arra való. A szakoktatás minőségét kell javítani. A másik alapvető probléma az, hogy a mai létező szakmunkásképzők, szakiskolák elméleti képzést adnak és a gyakorlati része az nulla,mert minimális gyakorlati képzést kapnak. Elméletben mindent szépen elmondanak. Ilyen maga az iskolarendszer, mert a szülők és a társadalom felé úgy mutatták be, mint secondhand iskolarendszert, pedig erre szükség lenne. Maholnap nem lesz egy kőműves a faluban, aki a házat, a templomot, az iskolát tatarozza. Nincs egy jó iparos, egy esztergályos, egy villanyszerelő. Ma a gyermeket el akarják küldeni, jaj, fiam, messze menjél a földtől, az állatoktól! Lehetőleg tanuljál, mert ez nehéz sors. De mi lenne, ha jó szakmunkásképzőben, igazi értékes mezőgazdasági dolgokra tanítanák a gyermekeket és ehhez kéne a kollégiumnak, a bentlakásnak olyan pályázatot kiírni, hogy földet vásároljon, állatfarmot létesítsen, mert maga az iskola vagy az önkormányzat ezt képtelen megteremteni. Volt egy jó kezdeményezés ezelőtt tíz évvel, csak sajnos nem volt végfejleménye, mert közben változott a politikai rendszer, amikor az Új Kézfogás Alapítvány pénzalapokat adott ahhoz, hogy földterületeket vásároljon, annak a feltétele alatt, hogy ott majd kezdődik egy bizonyos vállalkozás. A földekkel nem az lett, amit akartak, és azt hiszem, elég rosszul sült el. De ez is járható út lenne. Jártam Belgiumban, láttam, hogy milyen egy elektrotechnikai iskolának a gyakorlóműhelye, ahol a házba be vannak fúrva a helyek és a gyermek vizsgatétele az, hogy a kezébe adnak kétszáz méter huzalt, és a ház összes szobáját ki kell világítsa, be kell szerelje és a végén, amikor a biztosítékot felkapcsolja, működnie kell a rendszernek. Ez nálunk hiányzik. Sajnos nem volt partner ezen az oldalon. A műhelyünkben szerelték a villanyt, a belga és a magyar diák. A mi két román szaktanárunk, nyakkendőben, öltönyben cigarettáztak és nézték, hogy a belga tanár a diákokkal hogy dolgozik. Utána szóvá tette a fiú, mert mondom neki, hogy van itt még egy kiégett lámpatestem és ki kéne cserélni, azt kérdezte, hogy ők mit csinálnak, ők miért nem tudnák kicserélni? Mondom, nem látod, hogy vannak öltözve? Se szemlélet, se mentalitás. Isten kegyelme folytán ez addig lesz, és addig működik, amíg Ő akarja. Ezt mi hiába akarjuk kiszámolni, hogy meddig, hogyan és miért, nincs matematikája. Ennek csak hitbeli logikája van.

1995-ben, amikor indult a bentlakás, az akkori hat lány között ott volt a homoródalmási lány, Gabriella. Az ő édesapja egy alkoholista ember volt és emiatt az édesanyja egyedül nevelte fel a kislányt, aki kiváló tanuló volt. Ő is úgy került ide, hogy románul nem tudott. De a tizenkettedik osztályban, amikor érettségire állott, akkor az öt osztály közül ő volt a legjelesebb az érettségin. Ő volt az első és meg kellett kapja az önkormányzat jutalmát. Akkor egy kicsi keserű szájízzel barátilag mondta el nekem az igazgató, hogy irigylem azt, hogy pont Gabriella kapja meg ezt a díjat, aki az egyetlen magyar osztályba jár, pedig van négy román osztály is. Gabriella elmondta nekünk, hogy gyerekkorától fogva orvosnő akart lenni és kitartott emellett. Így került fel az orvostudományi egyetemre Vásárhelyre. Mi találtuk neki támogatót egy holland bankárcsaládban, aki közvetve, egy ottani egyházi alapítványon keresztül támogatta őt. Mivel az egyik professzor, Lakatos Ottó bácsi a belgyógyászat felé irányította figyelmét és igazából megszerette vele, így ebben szakosította magát. Kerestek belgyógyászt és így április elsejétől Kőhalomnak van egy itt végzett diákja, akit úgy a románok, mint a magyarok ismernek, becsülnek. Kapott külön egy emeletet, vannak ágyai, a mindennapok vizsgálatát is végzi. Ért és tudja azt, hogy az ember gyógyulásához nemcsak az orvosság kell. Így érett be a tizenhét éves munkánk.

Fekete Ágnes: Nemcsak a szociálisan hátrányos gyermekeknek van szüksége lelki támaszra, hanem mindenkinek. Manapság sokszor túlhangsúlyozzák az élet lelki, pszichológiai vetületét, de ez csupán válasz arra a sokkal erősebb valóságra, hogy csak a testünkkel foglalkozunk, és azt hisszük az minden. Nemrég tartották meg a negyedik protestáns pszichológusok találkozóját, melyen dr. Süle Ferenc beszélt az emberi életút közepén lezajló válságról. Varga Kata járt a konferencia helyszínén, a Bethesda Kórház éttermében.

Dr. Süle Ferenc: A valláslélektan az ember három nagy születési folyamatát írja le. Az első születés a testi születés. A második születést mi a serdülő korra tesszük, amikor a család méhéből megszületik az egyéniség. A szülő feladata ennek az önállóság létrejöttének a segítése. Ez is ugyanolyan nehéz és kritikus folyamat, a család és az utód számára is, mint maga a testi születés. A harmadik születés az, amiről a Biblia beszél, ami a spirituális születést jelenti.
Az életközépi válság úgy helyezkedik el a változási folyamatokban, hogy az emberi életnek a harmincöt-negyven-ötven éves korszakában éri el az ember azt a fajta működésbeli, képességbeli csúcspontot, ahonnét kezdve, már inkább lefelé tartanak a képességei testi szinten. Kevésbé, de megjelenik lélektani szinten is, és legkevésbé szellemi szinten. Tauler, az ezerháromszázas években élt szerzetesi lelkigondozó szerzetes közösségekben, tehát egy speciális emberközösségben kimutatta, hogy ebben az életszakaszban nagy hitéletbeli válság szokott bekövetkezni. Tehát komoly vallásos, elszánt, odaszánt hívő emberek életében is. Az embernek hatalmas motivációja volt, hogy megteremtse az életfeltételeit sajátmagának, a családjának, de ebben a korban az élete legnagyobb céljai megszűntek, mert megoldotta őket úgy nagyjából. Lélektanilag az igazi mély hajtóerők kiestek. Ezek a kérdések nagyon sokszor háttérbe vannak szorítva, szőnyeg alá vannak söpörve. És akkor mi az eredmény? Fáradtság, depresszió, a tudattalan, a lelke mélye nem ad már elég energiát, életkedvet, életerőt arra, hogy folytassa az életet úgy, mint eddig. Miért? Leállítják egy olyan ponton, ami már nem felel meg a belső lelki fejlődésének. Csak folytatni szeretné, de egyre kevésbé bírja azt az életformát, amit addig csinált. Ki is vagyok én? Mi is az én életemnek a célja? Mit is akarok az életben megvalósítani? Sokan önismeret, önmegvalósítás alatt azt értik, hogy én minél bátrabban és szabadabban megélem a saját különböző indulataimat, hangulataimat, ilyen-olyan elképzeléseimet, tehát antiszociális impulzusaimat. Nem ez az önmegvalósítás. Az önmegvalósítás sokkal inkább önismereti kérdés vonalán mozog. Nagyon sokszor ezt a tanácsot kapja az ember, ha nem megy úgy az életed, mint eddig, akkor próbáld keményebben! Ez azt jelenti, hogy a minőségi hiányt, mennyiségivel próbálja kompenzálni, pótolni. Márpedig ez nem oldja meg a minőségi hiányt.
Volt nálunk egy teológushallgató segédlelkész, aki éppen akkor volt szerelmes. Mi gyakran jártunk kirándulni. Történt egyszer, hogy föltörte a cipő a lábát, és begyulladt a lábán a körme. Két nap múlva akkora lett a gyulladás, hogy le kellett mennie az SZTK-ba és a sebészeten fölmetszették, kijött a genny belőle, ellátták és szépen rendbejött a lába. Történt aztán, hogy ez a szerelmi kapcsolat válságba jutott, ezt követően a barátunk depressziós lett, le volt törve, enervált lett nagyon tőle. Mit csinált ez a lelkész? Egy nagyon jó lelki, szellemi életet élő ember? Amikor a lábujján a körméről volt szó azzal lement az orvoshoz és igénybe vett egy olyan szakembert, aki a hatéves egyetemi tanulmány után még három évet eltöltött a sebészeten. Rábízta a körmét, mert nagyon fontos dolog volt. És mi történt akkor, amikor a lelkével volt probléma? Semmi. A lelkébe mindenki össze-vissza belebeszélhetett. Nem ment vele szakemberhez. Ez a mi értékrendszerünk torzultsága, hogy a test ennyit ér és ilyen fontos dolognak látjuk. De a lélek? Mindenki hozzászólhat, mondhat fűt-fát, bogarat. Általános az a felfogás, hogy a lelket nem veszik komolyan a lelkészek sem. Mondanak egy tradicionális szép szöveget, de nem lesz belőle élet. Egyik fülükön be, a másikon ki, mennek haza, ugyanúgy folytatják. A kiscsoportok azért lennének jelentősek, mert ott lehetőség van a hallott anyag megemésztésére, földolgozására. Olyan ez mintha az ételt lenyelnénk megrágatlanul, amiből előbb-utóbb galiba lenne.
Varga Kata: Elmondja néhány mondatban, hogy az életközépi válság, tulajdonképpen mit jelent?
Dr. Süle Ferenc: Azt, ahogy a nap fölkel és délben eléri a csúcsát, utána megy lefele és végül lenyugszik. Az életnek ez a szakasza, amikor a nap fönt van a csúcsán ez az életközép. Onnét az ember fizikai, lelki, szellemi képessége is egyre inkább csökken, ezért az emelkedő szakasz helyett most már egy csökkenő életfolyamattal kell számolni. Ennek megvannak a nagyon mély és bonyolult lélektani következményei. Válsággá akkor válik, amikor egyre kevésbé tudja az ember tudatosan, hogy mi is történik vele.
Például az élet értelmének, az életmód további folytatásának a kérdését veti föl. Ezt kell az embernek tudatosítani és megharcolni. Ha valaki nem harcolja meg ezeket, hanem úgy él tovább, mint addig, akkor ezek a tudattalanban maradnak és elszívják a lelki erőt, és fáradtság és depresszió lesz belőle.
Varga Kata: A probléma, mint olyan, ami megjelenik az életünkben, azt hasonlította a kereszthez.
Dr. Süle Ferenc: Az életproblémában mindig arról van szó, hogy ellentétes irányú erők ütköznek. Az ütköző problémáknak a legősibb szimbóluma a kereszt. A keresztben nemcsak egy ellentétpár van. Ott a horizontális szára, és ott van a vertikális szára is az ellentétnek. Ez szimbolikusan azt is jelenti, hogy egy ellentét problémának a megoldása nagyon gyakran csak egy másik ellentétpárnak a bevonódásával lehetséges. És ez a másik ellentétpár, ami szimbolikusan merőleges, tehát nem két vízszintes vonal jelenik meg, hanem egy vízszintes és egy függőleges vonal alkotja. Ez azt jelenti, hogy az ellentétet leírhatom úgy, mint különböző vágyaknak az ütközése. A különböző vágyak ütközését például egy másik morális dimenzióba, egy másik kontextusba helyezve tudjuk magasabb szinten látni, tehát megoldani. Amíg ezt nem tudjuk elérni, addig a keresztünket hordozni kell. Ez a Jézusi szimbolika. Tehát az élet tele van problémával, küzdelemmel, melyek ezen problémák megoldásáért folyik . Hiszen Jézus is azt mondja, aki nem veszi fel, és nem vállalja fel a maga keresztjét, az élet problémáit nem veszi magára, az nem követheti őt. A fejlődés, mindig a megoldás, a transztendencia mentén halad.

Dr. Komlósi Piroska: Erre a találkozóra olyanokat próbáltunk összehívni, akik a mindennapi segítő, gyógyító munkájukban alkalmazzák a pszichológiai dimenziók mellett a spirituális, lelki, hitbéli dimenziókat is. Ennek a rendezvénysorozatnak az a célja, hogy próbáljuk meg egy picit utólag megtanulni, azt amit a hivatalos képzésben nem kapunk meg. Sem a pszichológus, sem a szociálismunkás, sem más képzésben a segítés módszerei között nem esik szó arról, hogy az embereknek a lelki, spirituális életükben sokszor elakadásaik vannak. És segíteni kell, mert fantasztikus erőforrásokat lehetne a gyógyulás szolgálatába állítani.
Varga Kata: Jól látom én azt, hogy valóban a rendszerváltás után több mint húsz évvel még mindig hiányzik a képzésből a pszichológusi, és pszichiáter, orvos képzésből a valláslélektani kérdéseknek a köre?
Dr. Komlósi Piroska: Sajnos ez így van. Arra lehet gondolni, hogy azok a vezető szakemberek, akik még a rendszerváltás előtt tanultak, s akik képzéséből hiányzik a vallással kapcsolatos nyitottság egy csomó szinten meghatározói a rendszerváltás utáni képzésnek is. Nekik nem volt érdekük, vagy nem érezték, hogy erre szükség lenne. Bizony azt is gondolhatom, hogy ne másra mutogassunk, hanem magam is elgondolkozhatom azon, hogy miért is nem próbáltunk hatékonyabban jelentkezni valahol, egy ilyen igénnyel. Egy-egy tantárgy már bevonult a képzésbe a Kommunikáció Tanszéken, a Károli Egyetemen, ahol tanítok. Ott vallásról és spiritualitásról rendszeresen van egy-egy tantárgy, vagy egy-egy speckoll meghirdetve. A diákok jönnek. De ténylegesen a segítő foglalkozásokban kellene ennek nagyon határozottan beépülnie. Ez így igaz. Talán még nem késő.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A Kárpát-medencei református egyházak közös képviseleti testülete, a Generális Konvent június 19-én, kedden Szombathelyen ülésezik, 20-án, szerdán 13 órakor pedig hálaadó istentiszteletet tart a Dunántúli Református Egyházkerület létrejöttének 400. évfordulója alkalmából Körmenden a Sportcsarnokban.

Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány a Petőfi Irodalmi Múzeummal együttművödve rendezi meg következő disputáját, amelyen Vízi E. Szilveszter, Széchenyi -nagydíjas orvos és Béres Tamás, evangélikus lelkész az igazságértelmezés tudományos és hitbeli oldalát vizsgálja. A beszélgetés június 14-én, csütörtökön 18 órakor lesz Budapesten, a Károlyi Mihály utca 17. szám alatt.

Alföldy-Boruss Csilla ad orgonahangversenyt a Kelenföldi Barokk Esték keretén belül június 16-án, szombaton 17 órától Budapesten, az Október huszonharmadika utcai református templomban.

A június végére tervezett Református Egyházi Napok Dunántúl elnevezésű találkozó előtt FUT A REND címmel tömegkocogást rendeznek június 17-én, vasárnap 17 órakor Székesfehérváron, a Városház téri Zeneiskola és a Gyülekezeti Ház között.

Látható hangok címmel akkreditált pedagógus továbbképzést tart a Sárospataki Református Teológiai Akadémia június 22-én és 23-án, valamint 29-én és 30-án. Jelentkezni június 18-ig lehet.

Második alkalommal szervezik meg a Kárpát-medencei Egyházi Iskolák és a Somogyi Táncosok Néptánctáborát június 16. és 22. között Csurgón.

Az Európai Unió és Magyarország címmel tart előadást Bölcskei Gusztáv az Ökumenikus Tanulmányi Központ ez évi közgyűlésén június 15-én, pénteken 14 órától tartja Budapesten, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt.

Református néptáncbemutató és táncház lesz június 16-án, szombaton 17 órától, Monoron, az Ady úti iskola tornatermében.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Péter apostol első leveléből!

"Hogy többé ne embereknek kívánságai, hanem Isten akarata szerint éljétek a testben hátralevő időt." (I. Péter 4:2.)

A tanév vége mindig megvisel. Az elmúlt szombaton azon gondolkodtam el, hogy amióta a gyerekek iskolába járnak, minden évben eggyel több program jut egy napra. Vajon hova lehet ezt még fokozni? Gyereknapi utórendezvény, színházi statisztálás, zeneiskolai évzáró, cserkész évzáró, az igazgató búcsúztató ünnepe, otthon lekvár főzés, de közben zenepróba… Néha örülök, ha tudom, hogy ki hol van éppen. De ha ez így halad, mi lesz jövőre? Néha azt érzem valami gyorsuló rakétában ülünk, és már azt sem tudjuk, mi történik velünk.
Mindenki küzd azzal, hogy ellopják az időnket. Nem látjuk a kiutat. Bizonyára nem is csettintésre fogjuk megérteni az utunkat, de érdemes elgondolkodnunk egyáltalán azon, vajon jó úton járunk-e, amikor ennyi minden után szaladgálunk. Amikor az iskoláknak, a családoknak is van egy olyan kényszerük, hogy még ezt is, azt is meg kell szervezni, itt is, ott is meg kell élni valamit. Úgy látom, hogy afelé kellene terelni a szívünket, hogy nem kell mindent megélnünk, ami megélhető. Ahogyan nem kell mindent megennünk, ami megehető. Nem kell mindent látnunk, ami látható. Nem kell azt hinnünk, hogy bármiről is lemaradunk, ha kimarad az életünkből. Hiába szól minden arról, hogy nagyon kevés leszel, ha nem vagy ott, nem éled át ezt… Lehet, hogy odaszaladva, épp egy kicsit beleszagolva, aztán továbbszaladva valójában nem is tapasztaltam semmit. Éppen tegnap, ahogyan vártam valakire, és nem szaladtam utána, hanem azt mondtam, inkább megvárom, figyeltem az utcán az embereket. Láttam koldusokat. Figyeltem az emberek arcait. És olyan mély benyomást tettek rám, hogy pontosan emlékszem a vonásaikra ma is. Mert nem szaladtam, mert nem ügyet intéztem, hanem meg akartam állni és átélni a pillanat mélységét. Ritkán adódik ez. Sajnos.
Azt hiszem, abban kellene nekünk, mai embereknek fejlődnünk, hogy ne csak lemondjunk dolgokról, hanem tudjunk örülni annak, amiről lemondtunk. Hogy ki tudjuk mondani: "örülök, hogy nem voltam ott, mert abból az elmaradásból valami jó jött ki". Idősebbek mondják, amikor kínáljuk őket, hogy "egészségedre", "nekem már az válik egészségemre, amit nem eszem meg". Lehet, hogy a lelkünkkel is így van. Az válik a javunkra, amit nem élünk meg. Persze ez egy másfajta gondolkodás. "Nem az emberek kívánságai szerint", hogy a bibliai idézetet vegyem, "hanem Isten akarata szerint." Olyan kevés az az idő, amit itt a földön kapunk. Érdemes vertikális, hosszmetszetben gondolkodni róla és nem horizontálisan, csupán hosszúságában. Persze ez nem könnyű. Talán érdemes magunkat abban gyakorolni, hogy megtanulunk örülni annak, amikor Isten valami mást ad az időben, mint amit mi bele akartunk tömöszkölni.
Ezt a vágyat adja nekünk a Mindenható! Ámen.