2012-08-15

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, az adás szerkesztője.
Nyár van. Kirándulásokat teszünk keresztül kasul az országban. Ahogy halljuk a nemzetgazdaság számára is egy fontos bevételi lehetőség a turizmus, de igaz ez még a református egyházra is. Több egyházközség fő bevételi forrása a turistáknak, csendes hétre utazó gyülekezetek számára nyújtott szállás. Szigetmonostorra látogatunk el a Szentendrei-szigeten, ahol szintén a turizmust látják a kitörési pontnak. Molnár Zsolt polgármesterrel beszélgettünk, aki egyben a református gyülekezet presbitere is.

Molnár Zsolt: Szigetmonostor Budapesttől légvonalban húsz kilométerre van, de megközelíteni olyan negyven kilométer út megtételével lehet.
Fekete Ágnes: Budapest határától.
Molnár Zsolt: Messze van, de mégis közel. Ennek megvan az előnye és a hátránya is. A helyi munka nagyon kevés. Budapestre járnak be dolgozni sokan. A közlekedési kapcsolatok nagyon rosszak. A Megyeri-híd építési engedélyében szerepel, hogy meg kell építeni Szentendre felé a hidat. Természetvédelmi szempontok miatt nem lehajtó, mert az nagyon károsítja a környezetet, hanem egy külön híd kellene Szentendrére. Viszont a tárgyalásokon azt tapasztaljuk, hogy az állam vonakodik ezt megépíteni. Ha megépül is, az minimum öt év. Viszont nekünk ezekre a közlekedési problémákra, már most választ kell adnunk. Helyi munkahelyeket kell teremteni, hogy ne kelljen kijárni. Azt látjuk, hogy mi a hidat nem nagyon tudjuk kimozdítani a holtpontról. Kintről kell pénzforrást behozni. Olyan szolgáltatásokat kínálni, amibe nem a helybeliek pénzét, hanem a vendégek pénzét használjuk föl és az hasznosul itt helyben.
Fekete Ágnes: Tehát így jött az a gondolat, hogy mindenképpen a turizmus irányába kell elmozdulni.
Molnár Zsolt: A református egyház is egy kis vendégházzal próbálkozik, ami csendesheteket tartó gyülekezeteket vár szeretettel. Egy elég jól rendbe hozott kis ház, ami huszonöt fő befogadására alkalmas. A református gyülekezet nyitott ebbe az irányba, hogy kívülről is legyenek bevételei. Ugyanez van a katolikus egyházban is. A szigeten a legtöbb szálláshely itt van Szigetmonostoron. Szerveztünk egy napot újságírók számára. Azt mondtuk, hogy gyertek el és azt kérjük, írjátok le, amit tapasztaltatok. Volt erdei iskolai foglalkozás, ahol a sziget természeti értékeit mutattuk be. Nagyon fontosak, azok a természeti értékek, amik itt vannak. Megismertetjük azt a területet, ahonnan az ivóvíz érkezik. Ha valaki bejelentkezik, hogy szeretne a Duna-Ipoly Nemzeti Park területén a természeti értékekről információkat szerezni, akkor szól és a kiképzett vezetők vezetik végig a területen.
Nagyon sok helyi termelő van és méginkább szélesedik ez a kör. Nem szeretnénk, hogy akinek földje van, az azt nézze, hogy mikor kerül belterület bevonásra, kiparcellázásra és eladják, hanem a földből is legyen bevétel. Legyen az, hogy a föld termelőerő és érték! Például a helyi konyhán is elindítottunk egy akciót, hogy a helyi termékek elsőbbséget élveznek a beszerzésben. Az összes gazdát, aki érintett lehet összehívtuk és elmondtuk nekik, hogy legalább egy elsődleges feldolgozás kellene, tartósítás, savanyítás, aszalás, hogy el tudjuk tenni ezeket a termékeket ősszel. Ezt még meg kell oldanunk. Egy helyi termék központot hoznánk létre. Ha valakinek van egy mázsa barackja, behozza, megfőzi a lekvárt jó körülmények között. Ott csomagolja. Rákerül, hogy Szigetmonostori Termék Józsi bácsi lekvárja. Kikerülhet a piacra. Nagyjából ezt szeretnénk fölépíteni. Nem könnyű. Most olcsóbb a nagy bevásárló központokban megvenni és helyben alig fogy a termék. Szeretnénk, hogy ennek is legyen respektje és lokálpatrióta szemlélet, hogy helyi terméket, helyben vegyünk. Szigetmonostor egy nagyon jó település olyan szempontból, hogy az ófalu hagyományos, falusias település, Horány pedig egy kertváros. Egyik a másiknak a piaca, illetve termőegysége lehet, csak itt a szemléleten is változtatni kell, hogy tíz forint számít, vagy nem számít, ez nagyrészt szemlélet kérdése.
Fekete Ágnes: A Szentendrei-sziget minket azért érdekel, mert ez egy református fészek. Nagyon kevés ilyen hely van az országban, főleg Budapest környékén, ahol ennyire megmaradt a reformátusság.
Molnár Zsolt: Tahitótfalu epertermő vidék. Ha eperszedés van – kis iróniával mondhatjuk -, kiürülnek a templomok. Ennyire a mindennapok része a zöldség és gyümölcstermesztés és ennyire hatással van a gyülekezetre is. A nagyszüleim és az ő szüleik úgy mentek dolgozni, hogy mindennap volt egy imádságos alkalom. Kapákat a templom oldalához támasztották és mentek tovább. Most már ez nincs így. Az Istenre figyelés, az egyház és a munka ennyire összefüggött.
Fekete Ágnes: Azt mondtad, hogy szemléletváltásra van szükség az árakkal és mindennel kapcsolatban. Lehet itt egy református szemléletről beszélni?
Molnár Zsolt: A református szemlélet egy kicsit vállalkozó típusú szemlélet. És ami nagyon fontos, tudjuk, hogy semmink nincs, amit ne kaptunk volna. A termesztésben is ez van, én megtehetek mindent, de ha a nap nem süt eleget, ha az eső nem esik, ha nem olyanok az istenadta feltételek, akkor hiába dolgozom. Az emberi erő csak egy része ennek. A Szentendrei-szigeten az árvíz kérdése is itt van. Ha minden jól sikerül, időben jön, de a Duna elmossa, akkor megint nincs. Ez az egymásra figyelés és az Istenre figyelés az árvizek idején is nagyon jól előjön még ma is. A mostani árvizes időszakban is példát lehet mondani arra Szigetmonostoron, hogy évtizedes ellenséges viszony a zsákolás közben elsimul. Közösségek épülnek.
Van egy jól működő közösség. Szociális intézkedés, közbiztonsági intézkedés, mert a szomszéd odanéz a szomszédjára. Ha beteg, akkor is ránéz. Nagyon fontos, hogy egy település ne csak lakókból álljon, hanem közösségekből. Nagyon nagy szerepük van ebben az egyházaknak. Szigetmonostoron a református egyházba látok bele jobban, mert én magam is presbiter vagyok. Például itt van az özvegyek összefogása. Nagyon sok családtag kitelepül, vagy kintre házasodik, és itt marad a nagyszülő. Rengeteg özvegy van és a református egyház felvállalta, hogy az özvegyekkel foglalkozik felekezeti hovatartozástól függetlenül.
Fekete Ágnes: Ez mit jelent?
Molnár Zsolt: Számon vannak tartva. Összehívjuk, hozzuk, visszük őket, és egy délutánt együtt töltenek. Kapnak ételt, italt, tudnak egymással beszélgetni és kapnak programot is. Ezt nagyon szeretik. Krisztusról egységben tudunk beszélni.
Fekete Ágnes: Polgármester és presbiter is vagy egyben. Hogyan bírod ezt energiával, idővel?
Molnár Zsolt: A polgármesterségemben nem a presbiterségem számít, hanem az, hogy hívő ember vagyok.
Fekete Ágnes: Miben mutatkozik ez meg?
Molnár Zsolt: Látok olyan konfliktuskezelési módokat más cégeknél, más vezetőknél, amik lehet, hogy működőképesek, de nem annyira az én lelkületemhez igazodóak.
Fekete Ágnes: Igyekszel leülni és megbeszélni?
Molnár Zsolt: Igen, empatikusabb szeretnék lenni, konszenzusra törekvőbb. Magában a döntéshozatalban is azon igyekszem, hogy közösségibb döntést hozzunk. Van, aki ezt úgy értékeli, hogy nem elég határozott ez az irány, én pedig ezt előkészítő folyamatnak gondolom, és amikor eldől egy irány, akkor azt viszont határozottan lehet képviselni. A gyülekezet is egyre több energiát igényel az embertől, szeretném azt is teljes gőzzel csinálni, meg ezt is. Ebben van egy kis feszültség.
Fekete Ágnes: Azt gondolom, hogy a reformátusság szemléleti többlet lehet egy faluban, főleg egy református faluban.
Molnár Zsolt: Rólam mindenki tudja, hogy református Bibliaolvasó ember vagyok. Minden egyes döntésemet, minden cselekedetemet ilyen szempontból nézik.
Fekete Ágnes: Ez nehéz lehet.
Molnár Zsolt: Ennek megvan a maga nehézsége, ha az ember egy olyan döntést hoz, az negatív fényt is vethet olyan emberek szemében, akik nem látják egy-egy döntés mögött a valóságos hátteret. Lehet, hogy én is azt mondanám, az ő helyében.
Fekete Ágnes: A politika, bár nem olyan, mint pártpolitika, de mégis kemény feladat.
Molnár Zsolt: Egy külső ember egy döntésből lát három szempontot, aszerint a három szempont szerint lehet, hogy én is azt a döntést hoznám, amit ő, viszont én látok tizenötöt, és a tizenöt szempont alapján lehet, hogy más döntést hozok. Nem biztos, hogy mindig minden egyes szempontot, mindenki meg tud ismerni, vagy megismerhet. Vissza kéne göngyölni nem tudom meddig, és egyszerűen nincs, aki ezt megtanulná, hogy végigmenne, hogy lássa honnan indul ez. Szerintem ez minden döntéshozói szerepben így van. Egy lelkész helyzetében is. A polgármesterség nem egy különös feladat. Ugyanolyan nehéz, mint a tanárság vagy a lelkészség, csak más léptékben és más közegben, de ugyanazokat a döntéseket meg kell tudni hozni.

Fekete Ágnes: Most egy egészen más környezetbe látogatunk el, egy ipari vidékre. Magyarország talán leszekulárisabb városa Dunaújváros. Böttger Antal lelkipásztor és felesége Varga Katának mesélik el, milyen volt Dunaújvárosba érkezésük.

Böttger Antal: Eljöttünk egy tradicionális faluból, ahol a lelkipásztor, a lelkipásztor.
Varga Kata: Tiszteletes úr.
Böttger Antal: Tisztelendő úrnak szólítottak. Ott volt társadalmi megbecsültség. Itt meg elmentünk az első osztálybulira, ahol a szülők és a gyerekek együtt töltenek egy napot. Vasárnap volt. Elvittük reggel a gyerekeket leadni, hogy majd jövünk vissza, mert mi dolgozunk. Kérdezték, hogy mit dolgoztok? Istentiszteletet tartunk – válaszoltuk. Csak néztek döbbenten, és annyival nyugtázták az egészet, hogy akkor ti vagytok az új papék. Ezzel a teljes társadalmi beágyazódottság megtörtént.
Varga Kata: Nem kezdtek utána furcsán méregetni benneteket?
Böttger Antal: Egyáltalán nem.
Varga Kata: Ez is egy olyan munka.
Böttger Antal: Ez is egy olyan munka, mint a többi.
Volt idő, amikor az elváltak városának nevezték ezt a várost. Több tanulmány is készült az ötvenes, hatvanas, hetvenes évekről, hogy ez hogyan működött. Az ötvenes és a hatvanas években társadalmi elvárás volt a házasságkötés, illetve a lakáshoz jutás egyik útja volt, hogy házasnak kellett lenni. Minden jó szocialista káder házas volt. Ez így működött, de nagyon sok volt a válás és ez máig jellemző, hogy nagyon sok a csonkacsalád. A faluról jött kislányomnak eszébe nem jutott, hogy a család apuka nélkül él, mert apuka elment. A lányom azt gondolta, hogy ha az osztálytársának nem volt ott az apukája még a születésnapján sem, akkor biztos meghalt. Most már a gyerekeim is látják, hogy ez itt így működik. Mi, amikor megkaptuk az ide szóló meghívást, nagyon rácsodálkoztunk és meg kellett küzdjünk vele, de Isten gyakorlatilag ideparancsolt bennünket. Amikor megnéztük Dunaújvárost, azt láttuk, hogy ez a gyülekezet a hatalmas ötvenezres tömegben nincs megszervezve és egy kicsinyke gyülekezet. Jóval kisebb, mint az akkori nagydorogi. Négy hittancsoport volt összességében, húsz hittanos gyerekkel.

Varga Kata: Ez a templom is nagyon furcsa. Vasszerkezetes, egészen modern.
Böttger Antal: Vasszerkezetes, modernnek, de nem igazán korszerűnek megépült templom. Úgy mondta az elődünk Kassai Sándor bácsi, hogy amikor meglátták a terveket, akkor szóltak, hogy mi nem ilyet, hanem templomot szeretnénk. Akkor magas helyről telefonáltak, hogy akkor nem lesz. Pártunk és kormányunk eldöntötte, hogy itt, a vasvárost reklámozó templomnak kell lennie. A műleírásban benne van, hogy az épülő református templomnak tükröznie kell Dunaújváros vas és acélipari jellegét.
Varga Kata: Nos, ez sikerült.
Böttger Antal: Így van. Így nézve nehéz szívvel jöttünk el, de úgy jöttünk, hogy akkor ez a helyünk, ez az új szolgálati környezetünk és itt végezzük a munkánkat. Volt egy pedagógus barátunk, akinek mondtam, hogy engem ez a templom egy kicsit szerelőcsarnokra emlékeztet, ő pedig azt mondta, hogy legyen a lélek szerelőcsarnoka ez a templom. És ebben én teljesen megnyugodtam és működik. Az előnyeit próbáljuk kihasználni. Nyáron nagyon meleg, télen nagyon hideg. Viszont világos, modern berendezettségű.

Varga Kata: Erzsike, milyen volt ez egyáltalán az öt lánygyermekkel, néhány hónapos kisgyermekkel jönni?
Böttgerné Füstös Erzsébet: Nem éreztem nehéznek. Valahogy a gyerek is nagyon jól tűrte és csöndben volt a költözés napján, egész nap. Nem jelzett, hogy éhes. Szerintem érezte, hogy itt változás van. Ma már nem tenném. Ennyire nem lenne sürgős jönni. Hathetes gyerekkel nem semmi vállalkozás. Talán meg is látszódott rajtunk, hogy mi vidékről jöttünk. A zeneiskolában azért tettek ilyen jelzést. Szerintem vidéken teljesen jól öltözködtünk, de itt városon, még az is számított. Nálunk örökölték a gyerekek a ruhákat egymásról. Egy csomó mindenben azon gondolkodom, ha ottmaradtunk volna falun, annyira más lenne szerintem a lelkületünk is.
Varga Kata: Miben lenne más?
Böttgerné Füstös Erzsébet: Nagyon nagy a világi nyomás. Én nem hiszem, hogy ha maradtunk volna Nagydorogon, az számítana, hogy most divatos-e egy póló, amit fölveszek.
Böttger Antal: Az nagyon jó volt, hogy az akkori örökölt presbitérium valamennyi tagja lelkileg érintett ember volt, akik nem valamiféle cégvezető menedzsmentként funkcionálnak, hanem hitben, Krisztus előtt is felelős emberekként éltek. Ez egy közös építkezés, amit itt azóta csinálunk.
Csináltunk missziós heteket, amikor végigjártuk a két szórványt, Rácalmást és Kulcsot, utána pedig Dunaújváros egyik lakótelepét, a Római lakótelepet. Kerestük, kik a reformátusok és próbáltunk evangélizálni. Az utóbbi években többször is keresztkérdések bibliaóra sorozatokat csináltunk. Nem csak a gyülekezeti tagok, hanem érdeklődők, keresők számára is közösen. Ilyeneket csinálunk és egy sor jó tapasztalatunk van ebből azzal együtt, hogy ez nem úgy működik, hogy csettintünk egyet és száz ember jön. Nagyon nehezen jönnek be az emberek, nagyon sok félelmük van, nagyon sok fenntartásuk van, ellenérzésük és közöny. Sztálinvárosnak hívták régebben Dunaújvárost, amely egy kommunista város és ma is nagyon érződik. Tehát nincs egyházi kötődése az emberek többségének, netán félnek is az egyháztól, mert nem tudják, hogy ott mi történik, mi vár rájuk, ha egyszer belépnek ide. Volt olyan beszélgetés, amikor valaki a végén azt mondta, hogy rettenetesen félt ettől a találkozástól. Félt bejönni ide, hogy itt ugyan mi várhat rá, mert az egyház az félelmetes, a sötét középkor jut eszükbe sokaknak. Másfelől meg van az emberekben egy óriási lelki hiány is, amit sok helyen keresnek. Ha itt keresik, akkor itt igyekszünk Krisztusra mutatni.
Varga Kata: Ez egy olyan város, ahol a templomok nem a város központjában vagy annak közelében találhatók.
Böttger Antal: Ez az óváros, Pentele. Mellé épült fel a Pentele-fennsíkra a város, Sztálinváros. Mára a kettő teljes egységben működik. De templomba járni sokaknak nehéz, mert több városrészből nincs közvetlen autóbuszjárat. Ezért is kezdtük el, hogy a feleségem, Erzsike benn a városházán tart istentiszteletet, hogy a békevárosrészieknek egy busszal be lehessen jönni az istentiszteletre, és kelljen négy busszal közlekedni.
Böttgerné Füstös Erzsébet: Mielőtt elmennék, igyekszem, hogy virág, meg minden rendben legyen a templomban, de nagyon sokszor a keresztelő család az utolsó pillanatban jön, és akkor hozzák a vágott virágot. Mostanra van már, aki segít.
Böttger Antal: Próbálunk természetesek lenni, tehát itt nincs mit megjátszni magunkat véletlenül sem. Ahogy mi átéljük az élet dolgait, örömeit és terheit, mindezt tudjuk Krisztussal tenni. Ezzel tudunk a másik ember gondjaival és örömeivel azonosulni és ez így működik. Ebben a városban menetrendszerűen működik, hogy az osztály összejön egész napos osztálybulira és sütünk-főzünk, beszélgetünk, játszunk. És akkor egyik-másik szülő mellé keveredve az ember beszélget. Kezdettől fogva tapasztaltuk, hogy hamar kiöntik az embernek a szívüket. A falusi ember sokat köntörfalaz, meg nem teregeti ki a szennyest. A városi ember ezt sokkal hamarabb megteszi. Mi is ugyanúgy élünk, mint ők. Ugyanabban a boltban vásárolunk, ugyanabba az iskolába járnak a gyerekeink, ugyanaz a tanár néni osztályoz tudásra vagy képernyőre. Ez közös kiindulási alap, amiről beszélgethetünk és így be tudnak fogadni.
Varga Kata: Hogyha temetésről van szó, akkor feltételezem, hogy sokan betérnek. Ezt nem tudod megerősíteni? Nem így van?
Böttgerné Füstös Erzsébet: Nem. Volt olyan hívő néni, akinek húsvétkor még úrvacsorát osztottunk az idősek otthonában és a család nem temettette el velünk, pedig ő templombajáró, járulékfizető néni volt. A család mégis úgy döntött.
Böttger Antal: Nem tudom pontosan, de körülbelül hatszáz temetés van egy esztendőben, ebből az összes egyház nem hoz el kétszázat. A többi, tudomásunk szerint társadalmi temetés. Ezek nem pontos számok, csak nagyságrendek. Én valamelyik évben mentem ennek utána, akkor derült ki. És az sem ritka, hogy azt kérik, hogy társadalmi és egyházi temetés is legyen, mert az itt élő rokonság nem kér egyházi temetést, nekik a társadalmi teljesen megfelel, viszont a rokonság másik fele még valahol Szatmárban, vagy Marosvásárhelyen él és ők elvárják az egyházi temetést. Ezért befizetnek inkább mind a kettőre, hogy a család mind a két része jól érezze magát az igényének megfelelően.
Varga Kata: Egymás után zajlik akkor két szertartás?
Böttger Antal: Én előre szoktam engedni a polgárist, ő elmondja, amit elmond, és akkor következik egy rövidebb prédikációjú református temetés.
Varga Kata: Vajon az esküvők száma, keresztelők száma hogyan alakul?
Böttger Antal: Sokáig pozitív volt a mérleg a keresztelők dolgában. Most ez elmúlt két-három évben lett kevesebb a keresztelő annyival, hogy most már kevesebbet keresztelünk, mint temetünk. A keresztelések közel harmadát a felnőttkeresztség adja. Az esküvők, teljesen változó, volt olyan év, amikor csak három-négy volt és volt, amikor tizenkettő-tizennégy. Átlagban hat, nyolc van évente.
Varga Kata: Tapasztaltatok akkor ezek szerint felnőttként kereszténnyé váló embereket is.
Böttger Antal: Ez egy csodatörténet, pont az egyik városmissziós héten, amikor véget ért az egész, valaki másnap, hétfőn lejött, hogy megjöttem. Most ért véget. Hát én most szedtem össze magam, hogy ideérjek. És aztán kitisztázott egy csomó mindent az életében és most munkatárs. Rendszeresen nyit, zár, felügyel.
Böttgerné Füstös Erzsébet: Gyakorlatilag a Római városrészi missziónak ő az egyetlen embere.
Varga Kata: De hát egy emberért is.
Böttgerné Füstös Erzsébet: Így van. Egy emberért dolgoztunk tizenöten egy hétig.
Böttger Antal: Más is van, aki a kórházi hívogatásban részt vesz, ő is felnőtt konfirmandusunk volt. És most minden héten jön a kórházba és végigjárja az osztályok felét. Csodaajándék, hogy felírja, hova kell menni, melyik betegágyhoz.
Böttgerné Füstös Erzsébet: Én gondolkodtam rajta sokat, hogy történt-e valami a tíz év alatt? Először arra gondoltam, hogy olyan nagy valami nem történt. Aztán megnyíltak a szemeim és azt kell mondanom, hogy nagy valami lehet, hogy nem történt, de ha ma bejön valaki az istentiszteletre, akkor nem egyszer odamennek hozzá és segítik, hogy hová üljön le.
Varga Kata: Nem, mindenki beül a helyére és máshová nem is néz.
Böttgerné Füstös Erzsébet: Így van, hogy én jól érzem magam és jól elvagyok, és más nem számít. A kisgyerekes családokat segítik, hogy üljenek a harmonikaajtó mögé, és ha sír a gyerek, akkor hintáztassák meg! Igenis barátkoznak! Ehhez az kellett, hogy biztassuk őket, hogy az alkalom után mutatkozzanak be egymásnak, és beszélgessenek. Szeretnénk is őket itt tartani, szeretnénk, ha az életben egymásnak társai, segítői lennének, ha egyik a másikára ajtót nyitna. És ez nem egyszer megvan most már.
Böttger Antal: A falusi gyülekezetben az volt, hogy volt, aki járt és még csapódtak hozzá. Azért itt is van, aki jár, de itt sokkal inkább az, hogy jövök, ha ráérek, vagy ha úgy jön ki. Igyekszünk az emberekben tudatosítani, hogy ez egy döntés. Ha el akarok jönni az istentiszteletre, ez csak egy döntésképpen működik, másképpen nem. Hogy egyszercsak rá fogok érni és jövök és elkezdek járni, ilyen nincs, erről ne is álmodjon! Dönteni kell: én akarok jönni és úgy készülök, hogy idejövök.

Fekete Ágnes: Dunaújvárosban a Református Egyház nemrég egy drogambulanciát is nyitott, mivel ez a város az, ahol a szenvedélybetegség a legnagyobb méreteket ölt. Czere-Ambrus Máriát hallják.

Czere-Ambrus Mária: 2012 márciusában indult az intézményünk működése, drogbetegek illetve tágabb értelemben szenvedélybetegek megsegítésére hivatott. És a segítségen belül nagyon tág intervallumot értünk. Járóbeteg szakellátás is indul nemsokára, addiktológus pszichiáter szakorvos lesz a rendelésen, tehát gyógyszerezés, pszichiátriai ellátás is folyik. Bárki betérhet. Én pszichológus vagyok a munkatársaim szociális munkások, tehát erre vagyunk hivatottak, hogy segítsünk.
Varga Kata: Miért Dunaújvárosba került ez az intézmény? Talán a város múltjának köze van ehhez?
Czere-Ambrus Mária: Országos viszonylatban is eléggé drogfertőzött terület. Átlagban is a területre vagy a lakosságra viszonyítva sokkal több a droghasználó és az alkohollal élő beteg.
Varga Kata: Ezt honnan lehet tudni?
Czere-Ambrus Mária: TÁMOP pályázat által finanszírozott kutatásokból. Nagyon nagy szükség volt erre a szolgáltatásra. Az együttműködő szakmai képviselők is közösen megfogalmazták már, hogy Dunaújvárosban nagyon sokan fordulnak orvoshoz, pszichiáterhez, kerülnek kórházba vagy a rendőrséggel kerülnek kapcsolatba. De igazából mégsem volt egy olyan intézmény, ami foglalkozzon ezekkel a gondokkal. Nem volt egy olyan hely,ahová valaki fordulhatott a problémájával. Mi segítünk abban, hogy hová forduljon valaki, végig szeretnénk kísérni az úton, egészen odáig, hogy munkát talál, családot alapít, egzisztenciát épít magának az, aki eredetileg segítségért fordult hozzánk.
Varga Kata: Volt már esetleg betérő az utcáról?
Czere-Ambrus Mária: Volt már, igen. Pont a múlt hetünk volt egy sűrű hét. Mindennap volt olyan beteg, aki egyszerűen csak beesett és azt mondta, hogy segítséget kérek, mert most van a baj. Mi ebben úgymond Isten eszközei szeretnénk lenni.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának szervezésében ökumenikus istentiszteletet tartanak az államalapítás ünnepének előestéjén, augusztus 19-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

A konfirmáció utáni korosztály részére szervezik meg augusztus 21. és 24. között a Konfi+ Konferenciát Balatonszárszón, amelynek fő előadója az idén Uzsalyné dr. Pécsi Rita lesz.

Jézustól Krisztusig címmel rendezik meg a 24. Nemzetközi Biblikus Konferenciát augusztus 21. és 23. között Szegeden, a Dóm tér 6. szám alatt.

Liszt Ferenc Krisztus oratóriumából adnak elő részleteket augusztus 19-én este 19 órakor Miskolcon, a Belvárosi Református Templomban.

Pálúr János orgonahangversenye lesz augusztus 18-án, szombaton 20 óra 15 perctől Zamárdiban, augusztus 19-én, vasárnap 19 órakor pedig Enyingen, a Református Templomban.

Kántorok és orgonisták számára ökumenikus orgonakurzusokat szervez a Magyar Egyházzenei Társaság, az Evangélikus Kántorképző Intézet és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszéke augusztus 21. és 24. között Fóton az Evangélikus Kántorképző Intézetben.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét a Példabeszédek könyve 6. részének 13. verséből!

"A ki hunyorgat szemeivel; lábaival is szól, és ujjaival jelt ád." (Péld 6:13.)

Megdöbbentő, hogy többezer évvel ezelőtt írták le ezt a mondatot a Bibliában. Ma, amikor a kommunikáció tudománnyá minősült, és könyvtárnyi irodalma van a metakommunikáció jelentőségének, egyszerűen ezt írja a Példabeszédek szerzője: "A ki hunyorgat szemeivel; lábaival is szól, és ujjaival jelt ád." Igen, az egész test az álnokságról szól, ha a szájból azt halljuk. Az embert testi megjelenésében is idegesíti az az ember, aki becsapja. A magyar nyelv pedig rengeteg képet ad nekünk arra, hogy az ember testében megjelenik egy-egy erkölcsiség vagy indulat, így lesz valaki gerinctelen vagy rosszmájú, vagy rosszban sántikáló.
Csak az a baj, hogy a mai szóáradatban, amikor szinte lyukat beszélnek az ember hasába, ezek a járulékos nyelvi eszközök mellékesekké váltak. Csak mondja-mondja a magáét valaki, talán épp a templomban, és úgy teszünk, mintha ezek a szavak önmagukban állnának. Miközben szimbólumok garmadáját használjuk öntudatlanul, rítusokat hozunk létre, úgy teszünk, mintha ezek nem volnának, mint hogyha az lenne csupán a valóság, amit mondunk. Pedig éppen a szimbólumok, a gesztusok adják közösségi hovatartozásunkat. Ezek tesznek valamivé vagy valakivé. A nyakkendős emberek, a biciklis emberek vagy ennek átmenetei megannyi hovatartozás és üzenet. A mosolygós emberek ölelő gesztusokat tesznek és ritkán lesznek behajtási ügyintézők. Mindenünk beszél. Minden mozdulatunk küld áldást vagy átkot. Ezek a gesztusok talán még mélyebben a szív teljességéből szólnak, mint a szánk.
Legutóbb az olimpiai közvetítések döbbentettek meg, mennyire ritualizálódik a sportvilág is. Néha az volt az érzésem, már-már vallásos liturgiák zajlanak egy-egy mérkőzésen vagy éremkiosztáson. Ahogyan megharapták az érmeket és csókolgatták. Ezek megannyi üzenetet tartalmaztak, amik mellett elsétálunk, mintha vicc lenne. Pedig arról is szólnak ezek a jelek, hogy az embereknek szükségük van a rítusokra. Megmagyarázhatatlan, gesztusokban megjelenő kötelékekre, amik már nemcsak földi mércével mérhetőek. Ha kidobjuk az egyik rítusrendszert az ablakon, bejön helyette egy másik. Ha nem hisszük el, hogy az embereknek szükségük van begyakorolt, elődeitől kapott és továbbadni kívánt szokásokra, rítusrendszerre. Ha mindezt kidobjuk az ajtón, majd bemászik helyette valami más az ablakon. De nem jól van ez így! Érdemes inkább elfogadni, testi, lelki, közösségi valónkban szeret Isten, és ezeket a nyelveket megszenteli, és róla beszélhetünk egész valónkkal, kezünkkel, mosolyunkkal, mindenünkkel. Ezt adja meg Isten! Ámen.