2013-07-10

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
A táborozások ideje van. Számos nagyon érdekes lehetőség van ma már gyerekek számára, hogy értelmesen pihenjenek a nyáron. Olyan azonban kevés akad, amely hátrányos helyzetű gyerekeknek, ráadásul különböző országokból, és kifejezetten fejlesztő, előre lendítő céllal. A Napernyő Alapítvány kifejezetten azzal a céllal rendezett tábort Balatonszárszón az SDG konferenciatelepen június végén, hogy a Kárpát-medence legkülönbözőbb vidékeinek hátrányos helyzetű gyerekeit segítse. Vörös Virág beszélgetett gyerekekkel, és a tábor élménypedagógiai programját segítő Surányi Zoltánnal.

Surányi Zoltán: Azt vallom, hogy Isten nem teremt szemetet. Mindenkiben van érték, mindenkinek van tálentuma, mindenki tud használni valamilyen készséget, képességet, amivel születik. S ha ezeket felszínre tudjuk hozni, akkor abban a valamiben az a gyerek sikeres tud lenni. Nagyon sok gyerekkel találkozunk Erdélyben is, akikben benne van a zene, kotta nélkül játszanak hangszeren. Fogják a furulyát és játszanak rajta, pedig soha az életükben nem tanulták. Ezeket a bennük lévő spontán készségeket és értékeket szeretnénk fejleszteni. Ez egy picit ellentmond az iskolának. Az iskolarendszer egy szűk szűrőn át méri a gyereket és dönti el, hogy tehetséges, vagy tehetségtelen. Itt a gyerekeket önmagukhoz mérjük. Azt nézzük, hogy te ki vagy, belőled mit lehet kihozni, benned mi van? Nagyon kevés a verseny. Nem versenyeztetünk, inkább együttműködünk. Kooperációra nevelünk. Segítünk, hogy a gyerekek rájöjjenek arra, hogy miben jók, és miben tudnak a többiek segítségére lenni. Sokkal kényelmesebben fejlődnek így a képességek, mintha versenyeztetnénk őket. Megvan persze a versenynek is a szerepe. A világban, az iskolában, a környezetünkben annyi a verseny, hogy azt nem kell szervezni, azt spontán módon megkapják.
Vörös Virág: Elég az, ami van?
Surányi Zoltán: Elég. Ezek a gyerekek nagyon sokszor negatív visszajelzést kapnak: "buta vagy", "olyan ember vagy, akiből soha nem lesz senki". Az ilyen jelzések motiválatlanná teszik. Gyakran előfordul, hogy az apjuk, anyjuk alkoholista és az alapján ítélik meg a gyerekeket. Vannak olyanok is, akik, nagyon szegény sorsú családból jönnek. Ők azok, akiknek mindig segíteni kell. Ezzel szocializálják őket arra, hogy mindig segélyekből fogsz élni. Mi pont az ellentétében próbáljuk megerősíteni őket. Hiszünk abban, hogy ezekben a gyerekekben érték van.
Vörös Virág: Honnét jönnek ezek a gyerekek?
Surányi Zoltán: Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Délvidékről és az anyaországból. A hét magyar törzsről kapták a csapatok a nevüket. Most hat törzs van, amely mégiscsak egy nemzet. Különböző kulturális környezetekből jövünk, de mégis magyarok vagyunk, mindannyian. Vannak itt olyan gyerekek Délvidékről, akik már nem járnak magyar iskolába. Hallani a táborban, hogy amikor egymás között beszélnek, akkor előjön a szerb nyelv, mert az a mindennapi nyelvük.
Vörös Virág: Önnek van személyes tapasztalata a gyermekkori nehézségekről?
Surányi Zoltán: Elég furcsa természetű, öntörvényű gyerek voltam, és kilógtam a sorból már óvodás koromban is. Öt percre laktam az óvodától, de nem mehettem haza ebéd után, mert ott kell aludni. De én nem akartam lefeküdni, ezért egy sötét szobában ülhettem a széken, amíg a többiek aludtak. Hála Istennek a szüleim, nagyon nyílt gondolkodásúan szemlélték az ő cseperedő, egyre komiszabb fiukat, mindamellett, hogy határokat szabtak és a következményekkel mindig szembesítettek. Amit nagyon köszönök nekik, hogy soha nem volt következmény nélkül semmi az életemben. Az ilyen rendszerbeli kockaságokat "lemeccselték" a tanítókkal. Például elérték, hogy balkézzel írhattam és ehettem. A hetvenes években, ha valaki balkézzel írt vagy evett azt át akarták szoktatni a jobbkézre. Ha nem akartam megenni az ételt, de belém kényszerítették és kihánytam, akkor a szüleim azt mondták, hogy nem kell megenni, ha nem akarja a gyerek. Amit nem láttak értelmesnek, azzal meg szembesítették az embert.
Vörös Virág: A pályaválasztása is igen különös. Ön élménypedagógus.
Surányi Zoltán: A végzettségemet tekintve szociális munkás vagyok. A világi munkahelyem egy óvodában van és ott készség- és képességfejlesztéssel foglalkozom.
Vörös Virág: A határontúlról érkezett ön is?
Surányi Zoltán: Igen. Szerbiában születtem Zentán, a Tisza-mentén. Jelenleg Szabadkán élek. Számomra az a világ ahonnan ezek a gyerekek jönnek teljesen ismerős. A határontúl élni, mindennap vállalni azt, hogy kik vagyunk, megküzdeni a kisebbségi lét nehézségeivel az, nem egy egyszerű dolog. Sem fiatalnak, sem idősnek, sem középkorúnak nem egyszerű, de ez megtanít bennünket küzdeni. Számunkra nem egyértelmű, hogy akik vagyunk az előny. Mégis az, aki vagyok előny számomra és ad egy tartást, amit az ember nagyon jól tud használni. Megtanít a kisebbségi sors a jég hátán is megélni.
Vörös Virág: De ez egy mély Istenhit nélkül nem biztos, hogy megy.
Surányi Zoltán: Igazán a hívő életben ismertem meg önmagamat és a hivatásomat. Úgy jöttem rá, hogy ki vagyok, és mi céllal vagyok, hogy megismertem Istent és azt, hogy milyen terve van velem? Az Istenre találás egy ifjúsági konferencián történt Kecskeméten, az Emmaus Házban, a REFISZ berkein belül. Ott ismertem meg Istent és ott láttam, hogy a fiatalok között ott van. Ekkor már felnőtt voltam. Elektromérnöknek akartak engem a szüleim, végül abszolvánsként hagytam ott felnőttként az egyetemet. Tudatosan azt mondtam, hogy ezt nem akarom befejezni, mert én mást szeretnék. Miután megismertem Istent és megtértem, azután erősödött meg bennem az, hogy bár megvan hozzá a tehetségem, nem akarok gépekkel foglalkozni, hanem emberekkel.
Vörös Virág: Gyakorlati szinten hogyan tudja belevonni a munkájába Istent? Gondolom ez rengeteg energia.
Surányi Zoltán: Megvannak az alapok, amik szerint élek. Az az alapvető gondolat, hogy minden érte van. Nem azért van, hogy magamnak bizonyítsak, hanem megnyílik-e az ajtó vagy nem. Az ember arra megy, amerre megnyílik az ajtó. Ez a tábor is egy ilyen nyitott ajtó. Bár minden embernek, aki ebben a táborban szolgál van köze a keresztyén világhoz, mégsem egyházi emberek és nem az egyház támogatásával jött létre ez a tábor. Azonban mégis olyan lelkületű tábort tudunk csinálni. Ez nem egy missziós tábor, de mégis egy missziós tábor, mert mi magunk vagyunk azok az emberek, akik átadjunk a saját életünket és lelkületünket.

Surányi Zoltán: Félúton jársz.
Gyermek: Látom, hogy jön a fa.
Surányi Zoltán: Lépésről, lépésre szépen! Amikor érzed, hogy megtaláltad a hevedert, letetted biztosan a lábadat, akkor helyezd át a testsúlyod!
Gyermek: Mindjárt ott vagyunk!
Surányi Zoltán: Igen. Mindjárt a köves részhez érsz.
Segítő: Kötélen járnak bekötött szemmel. Három segítőjük van a gyerekeknek. Ketten oldalról tartják és hátul is van egy segítő az esetleges balesetek elkerülése végett. Az első körben nem bekötött szemmel végzik ezt a feladatot. Vannak olyan gyerekek, akik bekötött szemmel nem igazán vállalták volna.

Gyermek: A másik oldalra!
Gyermek: Én még tudom, hogy mi kell!
Gyermek: Fogd meg ezt!
Gyermek: Én tudom!

Segítő: Egy kicsit nehezen indultak el. Voltak akadályok, zökkenők, amikor nem tudtak együtt dolgozni, nem érezték jól magukat. Tegnap este a tőzsdejátéknál nagyon ügyesek voltak. Ma nagyon megdicsértük őket, kiemeltük, hogy ki mennyire jól végezte a feladatát és ettől lelkesebbek lettek és jobban együtt akarnak dolgozni. Az a fő cél, hogy együtt dolgozzanak.
Vörös Virág: Szabi már eléggé kiépítette ezt az elemet.
Segítő: Ő nagyon ügyes. Egy kicsit központibb a csoportban. Az kell, hogy a csoport összhangulata legyen olyan, amit el szeretnénk érni.
Vörös Virág: Most itt egy törzset látunk? Mi a nevük?
Segítő: Ők a Nyékek.
Segítő: Ketten vagyunk törzsi mentorok. Nem nevelők vagyunk és nem is törzsfők. Az a feladatunk, hogy próbáljuk őket a helyes irányba terelni, de nem dirigálunk, vagy leosztjuk a feladatokat. Próbáljuk őket kísérni és a megfelelő útra terelni, mint egy fal az út mentén, amiről vissza lehet pattanni.
Segítő: A gyerekek délelőttönként törzsekbe, kisebb csoportokba vannak osztva. Egy-egy csapat úgy lett összeállítva, hogy különböző erősségekkel rendelkező gyerekek legyenek benne és így oldanak meg játékos, gondolkodtató feladatokat. Ebből van két blokk. Ez zajlik délelőtt. Délután meg strandolás van. Lehet íjászkodni, kézműveskedni játszani a csúszókötélpályán. Este az egész tábor együtt van, és valami célért küzdenek. A nap végén van egy esti áhítat, hogy egy kicsit lecsendesedjenek és úgy térnek nyugovóra.
Vörös Virág: Most milyen programra fogunk ellátogatni?
Segítő: Egy útkeresős játékra. Egy nagy akadálypályán kell láthatatlan úton átmenni úgy, hogy csak a csapatvezető ismeri a helyes utat, de a csapatnak kell megegyezni. Van egy óriási kocka, amin át kell bújni a csapatnak, úgy hogy egy utat egyszerre csak egy gyerek használhat. Az is elég látványos, hogy ezt hogy tervezik meg, és hogy mennek át. Van egy páros feladat, amikor egy meghibásodott űrhajónak nevezett terep van felépítve, ahol az egyik tagnak bekötött szemmel színes labdákat kell összegyűjteni egy labirintusban, ahol egérfogók vannak elhelyezve. A vezetőnek is elég nagy felelőssége van abban, hogy ez hogyan sikerül.
Vörös Virág: Mi történik, ha mégsem sikerül megoldani egy feladatot?
Segítő: Semmi nem sikerülhet elsőre. Mindenképpen megbeszélik azt, hogy miért nem sikerült? Mi volt a hiba? És hogy lehetne másképp hozzáállni vagy másképp megcsinálni? Majd megpróbálják újra.

Fekete Ágnes: Az elmúlt napokban fejeződött be egy nagyszabású egyházi konferencia Budapesten, az úgynevezett CEC, azaz Európai Keresztyén Egyházak Konferenciája. Három résztvevővel beszélgettünk. Először Dirk Jan Schoon-nal a holland ókatolikus egyház püspökével, majd Julio Murray Thompsonnal, a panamai anglikán egyház püspökével, végül Rajos Krisztinával, a magyar delegáció tagjával.

Dirk Jan Schoon: Csodálatos volt ez a budapesti konferencia, elsősorban Budapest, és a magyarok kedves vendéglátása miatt. A CEC egy nagy és fontos munkát végzett itt. Megújítottuk ezt a szervezetet.
Fekete Ágnes: Gondolja, hogy fontos ez a szervezet?
Dirk Jan Schoon: Nagyon fontos. Ez egy olyan ökumenikus szervezet, amely együttműködik a római katolikus püspöki konferenciával, tehát egyedüli olyan európai szervezet, amely együtt felemeli szavát az európai keresztyénség nevében. Én személyesen egy kis egyházból jövök. Számunkra különösen fontos ez a szervezet, hiszen mi egyedül nem tudunk semmilyen kérdésekben fellépni.
Fekete Ágnes: Mondjon néhány szót a saját egyházáról!
Dirk Jan Schoon: Az ókatolikus egyházból jöttem. A holland ókatolikus egyház püspöke vagyok. A hollandiai Haarlemben vagyok lelkipásztor. Hollandiában körülbelül harminc közösség él ebben az egyházban. Ez egy nagyon jól szervezett egyház. Sok új egyháztagunk van. Korábban az történt, hogy vagy a protestánsok tértek át, mert jobban vágytak a liturgiára, vagy római katolikusok, mert vágytak a szabadabb egyházi gondolkodásra. Mára ez a helyzet nagyon megváltozott. A legtöbb új egyháztagunk olyan fiatal, akik soha nem jártak sehova templomba. Olyan kereső emberek találnak meg minket, akik magával a keresztyénséggel rajtunk keresztül találkoznak. Az ókatolikus egyház azon kevesek közé tartozik, amelyik nem veszti el a tagságát, sőt növekszik.
Fekete Ágnes: Mikor alapították ezt az egyházat?
Dirk Jan Schoon: Mondhatnám azt, hogy Krisztus alapította. De komolyra fordítva a szót, az ókatolikus egyház az eredeti középkori tradícióhoz köti magát, és nem követte a 19. századi római katolikus centralizációt. Mi azt gondoljuk, hogy nem helyes a pápa koncentrált hatalma. Hollandiában ennek sajátos története van, mivel a reformáció korában a római katolikus egyház illegalitásba kényszerült. A 18. század elején többek között a janzenizmus miatt vita támadt Róma és a holland papok között, a pápa azt mondta, újra kell építeni az egyházat. Kinevezett egy püspököt a helyiek ellenében, és ezzel elvette a püspöki kar kinevezési jogát. Ez volt az úgynevezett utrechti szakadás. Jóval később azután a pápai csalatkozhatatlanság dogmája kapcsán 1870-ben létrejöttek ellenálló csoportok, Németországban is, Svájcban is. Ezek a csoportok csatlakoztak a holland ókatolikus egyházhoz. Ez az egyháztörténeti háttere az ókatolikus egyháznak.

Julio Murray Thompson: A panamai episzkopális, anglikán egyház püspöke vagyok. Panama városából érkeztem. A latin amerikai egyházak szövetségének voltam tavalyig az elnöke. Latin Amerikában száznyolcvanöt keresztyén egyház és ökumenikus szervezet működik húsz országban, ezeket fogja egybe ez a szövetség.
Fekete Ágnes: Lehetséges ennyi országot egybefogva működni?
Julio Murray Thompson: Igen, mert területi elven működünk. Öt nagy régió van: Közép Amerika, Mexikó és környéke, Panama többek között, azután Columbia környéke, Bolivia környéke, Brazilia külön tartomány és Argentina környéke.
Fekete Ágnes: Ha Dél-Amerikára gondolunk, csak a katolikus egyház jut az eszünkbe.
Julio Murray Thompson: Igen, Valóban Latin Amerikában a katolikus egyház jelentős többségben van jelen, azonban számos protestáns és evangéliumi egyház is működik itt, ezek is jelentős egyházak. Az a fontos, hogy megvalósítsuk János evangélium 17. részének felhívását, ahogy az Atya és én egy vagyunk, ti is egyek legyetek!
Fekete Ágnes: Milyen az ökumené helyzete Panamában?
Julio Murray Thompson Metodista, baptista, evangélikus, katolikus, anglikán egyházak alkotják azt a szervezetet, amely a panamai keresztyénséget képviseli. A hetvenes, nyolcvanas években különösen fontos volt, hogy az emberi jogok érdekében felemeljük a szavunkat. Az akkori katonai rezsim idején együtt szólaltunk fel az üldözések ellen. Ma más a helyzet. A katonai rezsim átalakult demokratikus rendszerré. De ez a demokrácia még nagyon új. Az egyháznak azokra az emberekre kell gondolnia, akik ki lettek zárva történelemi okokból azokról a területekről, ahol a döntések születnek. A keresztyén egyház számára az a fontos, hogy a remény jele legyen.
Fekete Ágnes: Mi most a helyzet Panamában?
Julio Murray Thompson: Ha a híreket figyeljük, az olvashatjuk, hogy fejlődik a gazdaság, nagyon jó a helyzet, minden a legjobb irányba alakul. A valóság a háttérben az, hogy egyenlőtlenség és szegénység van. Rengeteg a veszély. A klímaváltozás kérdése az egyike a legnagyobbaknak. Amikor eljövünk Európába, és erős országokat látunk, el kell mondanunk, hogy nekünk itt a földön mindannyiunknak, együtt kell megváltoztatnunk az életstílusunkat, ha szeretnénk megőrizni a bolygónkat. Mi talán jobban érzékeljük a problémákat, de a föld megőrzésének a kérdése közös ügy. Panamában ugyanis az a helyzet, hogy az etanol gyártás alapját nálunk termelik. Kukoricát és cukorrépát látunk mindenfelé, mert ezt vásárolják fel a nemzetközi kereskedők. A kistermelőket lehetetlenné teszik, gyakorlatilag elrabolják a földjüket. A panamai földön nem a panamaiak élelmét, hanem Európa és Amerika számára etanolt gyártanak azért, hogy autózhassanak. Ez történik mindenfelé Dél-Amerikában. Nyilván szükség van üzemanyagra, de az egyensúlyt kellene megtalálni a dolgok között.

Rajos Krisztina: Az előző központi bizottságnak, a central comity-nek voltam a tagja. Lyonban a nagygyűlésen választottak meg. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt négy évben részt vettem ennek a döntéshozó szervnek a munkájában. Nem vagyok teológus és nem az egyházban dolgozom, viszont az ifjúsági munkában részt vettem a református egyháznál a Csillagpont szervezésében. Egy évet töltöttem az Európai Ökumenikus Tanácsnál Brüsszelben, mint önkéntes. Az Európai Egyházak Konferenciája egy ötvennégy éves szervezet. Az előző nagygyűlésen ünnepeltük az ötvenedik születésnapját.
Most egy hetes konferencia volt itt Budapesten. Ez azért volt nagyon jelentős, mert új alapokmányt fogadott el a szervezet. Ez egy történelmi pillanat volt, amikor megújult a szervezet. Külön öröm, hogy ez pont itt történhetett Budapesten.
Fekete Ágnes: Ötvennégy éve milyen kihívások voltak, ami miatt meg kellett alapítani az Európai Egyházak Konferenciáját?
Rajos Krisztina: Akkor lehetőséget nyújtott a konferencia, hogy párbeszéd induljon el a vasfüggöny két oldalán lévő, keleti és nyugati területek egyházai között. A szervezet nemcsak az Európai Unió területét foglalja magába, hanem annál sokkal nagyobb területet. Most más kihívások vannak és ezt a szervezet is érzékelte. Ezért volt szükség arra, hogy újból átgondolják a céljaikat.
Fekete Ágnes: Mik a céljai?
Rajos Krisztina: Az egyházak álláspontjának képviselete az Európai Unióban illetve az Európa Tanács felé, illetve a közös keresztyén értékekről való bizonyságtétel a világban.
Fekete Ágnes: Némely egyházak külön utakat is keresnek az Európai Unió felé.
Rajos Krisztina: Igen. Ez pénzügyi kérdés is, hogy ki tud saját képviseletet fenntartani Brüsszelben. De a kisebb egyházaknak mindenképpen szükségük van arra, hogy legyen egy szervezet, ami az ő nézőpontjait is figyelembe véve közösen megfogalmazott álláspontot tud képviselni.
Fekete Ágnes: Tehát inkább a kisebb egyházak érdeke a szervezet fenntartása?
Rajos Krisztina: Nem mondanám. Ugyanis éppen az új alapokmány létrejötte erősíti meg azt, hogy a nagyobb egyházaknak is szükségük van erre. Az új alapokmány szerint a nagygyűlés jogosult meghatározni a szervezet céljait. A fő székhely Brüsszelbe fog átkerülni. Bizonyos lépéseket kell tenni, hogy a svájci székhelyű hivatal jogilag is megszűnjön és a belga jog alá kerüljön az egész szervezet. Úgy gondolom, ezek nagyon hamar el fognak kezdődni, mert minden feltétel adott hozzá.
Fekete Ágnes: Mik azok a területek, amelyeken a leginkább dolgozni kell?
Rajos Krisztina: Európai szinten egy közös tevékenységet fejt ki a migrációs bizottság ez a CCME. Ez nagyon jelentős kérdés az Európai Unióban. Lehet, hogy Magyarországon még nem szemmel látható, de előbb-utóbb mi is szembesülünk ezzel. A hivatalos szervek előtti eljárásban milyen módon tudunk nekik segíteni.
Fekete Ágnes: Ez az egyik fő csapásirány?
Rajos Krisztina: Igen. A másik, vallási, egyházi szempontok alapján a globalizációra illetve a környezeti változásokra való reakciókeresés, valamint a teológiai kérdések további gondozása a protestáns és ortodox párbeszéd területén.
Fekete Ágnes: Mi az igazság azzal kapcsolatban, hogy az orosz ortodoxok kiléptek a szervezetből?
Rajos Krisztina: Az orosz ortodox nagyon erős, szinte a legerősebb ortodox egyház. Amíg az ortodox családon belüli vitát nem rendezték egymás között, addig ők nem jönnek vissza.
Fekete Ágnes: Akkor ebben egyelőre nem történt előrelépés?
Rajos Krisztina: Egyelőre nem. Különböző országokból jövünk, különböző kultúrával, különböző nézőponttal a döntéshozatal tekintetében. Vannak, akik demokratikusan vagy kevésbé demokratikusan döntenek. Van ahol nyíltan, vagy inkább a színfalak mögött születnek a nagy döntések. Ezért időnként ez félreértésre is okot adhat. Azonban a nagygyűlés végén mindig eljutunk odáig, hogy egy szép záróistentiszteleten vehetünk részt. Most is mindenki örült és megint megéltük az egységet.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Közéleti, kulturális, párkapcsolati és hitéleti programokkal, koncertekkel, beszélgetésekkel várja a fiatalokat a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó július 23. és 27. között Mezőtúron.

Országszerte vannak gyermektáborok ezen a héten is. Többek között angol napközis tábort tartanak Budapesten, az Angyal utca 30. szám alatti PinCE A30 Klubban, Hódmezővásárhelyen az Ótemplomi egyházközségben, Pácinban és Sárospatakon.
Többgenerációs táborokat is rendeznek, ahol gyermekek és idősebbek egyaránt felüdülhetnek. Ilyen tábor van ezen a héten Sátoraljaújhelyen a Debrecen-Nagyerdei gyülekezetnek, és Piliscsabán a Bethánia CE szervezésében.

A X. Lepsényi Kulturális és Művészeti Hét keretein belül Fekete Nándor lemezbemutató orgonakoncertje lesz július 12-én, pénteken 18 órától Lepsényben, a református templomban.

Solymár Tímea gitárművész klasszikus gitár koncertet tart július 13-án, szombaton 19 órakor Siófokon, a református templomban.

Európa első egyházi pecsétes téglamúzeuma nyílt meg nem régen Tiszaszentimrén a református templom torony alatti részében. A gyűjtemény bejelentkezés alapján, bármikor látogatható.

Jelen-Létünk címmel képzőművészeti kiállítás nyílt Debrecenben, az Árpád téri templom cintermében. A kiállítás az istentiszteletek után tekinthető meg.

A 66-os úton című bibliatörténeti interaktív vándorkiállítás ezen a héten péntekig Fényeslitkén látható, a Művelődési Házban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Zsidókhoz írt levél 8. fejezetéből!

"A (papok)… a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgálnak, a mint Isten mondotta Mózesnek, mikor be akarta végezni a sátort: Meglásd, úgymond, hogy mindeneket azon minta szerint készíts, a mely a hegyen mutattatott néked." (Zsid 8,5)

Mindenkinek vannak mintái, amiket követ. Ez azt jelenti, hogy megvan bennünk valami kép, egy elképzelés, hogy a dolgoknak hogyan is kellene történniük, és ahogyan egy épületnek elkészítik először a kicsi mását papírból, úgy készül el bennünk az élet, ami szerint azután tesszük a dolgunkat. Mózesnek az volt a dolga, hogy pontosan azt a sátrat készítse el az Úrnak, mit elé adott. A zsidókhoz írott levél azt írja, hogy ez az akkori minta csak kezdetleges előkészület volt Krisztus főpapságára. A minta új mintát szült. Az egész élet egy nagy tükrözés, és a tökéletlenből a tökéletesbe, a mintából a valóságosba vágyik az ember.
Kérdés, mi látjuk-e egyáltalán, hogy mintákat követünk? A "nagy szabadság" jelszava alatt észrevesszük-e, hogy mindenképpen követés az élet. Sőt, ha nincs meg az emberben a követés készsége, a társadalom nem is tud fennmaradni. Jó példa erre a jog. Nagyszerű törvényeket alkothatnak, szépen csenghet minden szabály, de ha nincs meg mögötte az a tartalom, hogy az emberek ezeket követni akarják, akkor szabályra új szabály születik, de a sok paragrafus mögül kicsúszik az élet. Ezt tapasztaljuk sajnos. A mintakövetés elutasítása, a követés, mint életfilozófia elvetése nagy veszélyeket hordoz magában.
Utánzó emberek vagyunk. Óhatatlanul mintakövető életet élünk. Ha ezt tudatosítjuk, és tudjuk, hogy kit és miért követünk, akkor nem fog kiüresedni az életünk. A kisgyerek még ösztönösen tudja, hogy neki az anyját és az apját kell utánoznia, ez az a tér, amiben beilleszkedik a világba. De mi felnőttek is testi valónkkal átveszünk, megjelenítünk üzeneteket. Csakhogy mi sajnos nem tudjuk már, hogy szellemi értelemben ki az "anyánk". Sem anyanyelvünket, sem anyaszentegyházunkat, sem anyaföldünket nem látjuk az utánzás ősi, szellemi helyének. Utánozunk hát fűt és fát, a hangosabb és erőszakosabb kultúrát, azt, ami éppen jön.
Krisztus követésre hívott minket. Ha tetszik, mondhatjuk így is, utánzásra. Testem meghajol, ahogyan ő tette. Lelkem megnyílik, ahogyan az övé megnyílt. Közösségben élek, ahogyan ő is így élt. A templomba olyan alázattal lépek, ahogyan ő tette, olvasom a Szentírást, ahogy Krisztus is erre adott példát. Nem egyházat, nem iskolát alapított Jézus, hanem követőket hívott. A feladatunk, hogy megjelenítsük Krisztus szeretetét, és nem az, hogy jó egyháztagok legyünk, hogy rögzítsünk dogmákat, tudást. A feladat a vonal folytatása.
Adja az ég, hogy hitelesen tudjuk fonni az őseink által elkezdett fonalat. Ámen.