2013-10-23

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
1956 októberében Budapesten járt Varga László erdélyi református lelkész. Ezért az utazásért akkor, hét és fél év börtön járt. Egy végtelen kedves és friss gondolkodású ember vallomásait hallhatják.

Varga László: Apám pap volt, de én nem kívántam a papi mesterséget.
Fekete Ágnes: Miért?
Varga László: Már diákkoromban politikával foglalkoztam, cserkészként is politikus akartam lenni. Ezért mentem jogra. Az első évben mindjárt felvettem a nemzetközi jogot, ami pedig harmadéves tantárgy volt.
Fekete Ágnes: Ez mikor volt?
Varga László: Az 1940-es évek végén. Buza László európai hírű nemzetközi jogász tanított. Másodéves koromban már külön asztalom volt az intézetében. Aztán egyszerre minden megváltozott, amikor behívott a professzor és csikorgó fogakkal mondta: "Kérem, a dékán úr utasításba adta, hogy ön többet ne tegye be a lábát az intézetbe. Önt ki fogja nyírni." Negyedéves voltam akkor. Amikor Sztálin meghalt, óriás derendócia volt, kivonult az egész egyetem. Tudtuk, hogy ha nem megyünk oda, akkor nagy baj lesz. Ott kellett állni és agitálni. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy énekelni, kiabálni, ordítozni. Voltunk vagy öten-hatan, akiknek nem jött ki a szó a szánkon. Aztán jött egy rendelkezés, hogy kommunista ifjúsági gyűlés lesz, és a teljes negyed év ott kell, legyen. Négyőnket egyenként vett elő a dékán, és a jog legteljesebb megcsúfolásával kezdett minket vallatni ott. Jött a röhögőkórus. Így egyenként készítettek ki minket. Akkor aztán kirúgtak. Bennem mégis az az érzés volt: "na, végre". Megszabadultam. Abban a világban nem tudtam volna ügyvédként működni.
Fekete Ágnes: Ekkor jelentkezett teológiára?
Varga László: Gondolkodtam, hogy mit csinálhatok? Menjek haza gazdálkodni? Úgy állt édesapám, hogy bármelyik pillanatban viszik a Duna-csatornára. Elmehettem volna kistisztviselőnek, de az nem tetszett volna. A teológián mindenki ismert, oda hívtak. Nekifogtam februárban a tanulásnak. Minden professzor fogadott, amikor vizsgára jelentkeztem. Húsvétig letettem az első évet, év végéig pedig a másodévet. A következő októberben harmadéves voltam. Aztán az történt, hogy kineveztek egy olyan előkelő kinevezéssel, ami kevésnek volt: "helyettes fél-segédlelkész". Így fejeztem be a negyedévet. Ugyanis a kakasos templomból akkor egy segédlelkész kiment gyülekezetbe. Kettőnket kineveztek a helyére helyettes fél-segédlelkésznek. Kaptuk hozzá a fél munkát. Én az istentiszteleti részt és a vallásórák felét, a társam pedig az irodai részt és a vallásórák másik felét. Így végeztük három-négy hónapon keresztül. Akkor Tőkés István behívatott és azt mondta: "Fiam, ott van Abrudbánya. Ott lesz lakásod, lesz sorkosztod és három hónap alatt valamit csinálok veled, elhelyezlek."
Fekete Ágnes: Onnan került a börtönbe?
Varga László: Igen, onnan.
Fekete Ágnes: Miért került be?
Varga László: 1956-ban, amikor hazajöttem Magyarországról, ahol csak lehetett, beszéltem a forradalomról, és ráadásul írókkal beszéltem erről. Megvolt a nagy bűn.
1955-ben ugyanis jött az enyhülés. Akkor az erdélyi magyarságnak a vezetői azon gondolkoztak, mit lehetne kezdeni Erdélyben, mert addig szuszogni se tudtunk. Dobai Istvánt bízták meg, hogy terjessze elő, milyen elképzelések lehetségesek? Ő két barátjával nagyon sok embert megkérdezett úgy, hogy ne tudják, mire kérdezik őket: mit lehetne kezdeni Erdéllyel? Végül arra jutottak, hogy négy megoldás lehetséges. Az első, hogy minden így marad, ahogy van, magyar autonómiával. A második, hogy egész Erdélyt visszakapni a Kárpátokig, román autonómiával. A harmadik lehetőség, hogy Független Erdély jöjjön létre. Mind a három rossz volt. A magyar autonómia nem ért volna semmit, hiszen belül vagyunk Románián, akkor szüntetik meg, amikor akarják. Visszakapni egész Erdélyt. Ezt a leromlott, tönkretett országot! Magyarországnak nem lett volna annyi pénze, hogy rendbe szedje és négymillió halálos ellenség lett volna a határon belül. Tehát meg kell szüntetni az együttélési harcot, meg kell teremteni azt a békét, amely újabb évszázadokra ezt a két egymásra utalt nemzetet békésen tudja egymás mellett tartani. Tehát a megkérdezettek nyolcvan százaléka szerint az lett volna a jó megoldás, hogy Erdélyt kétfelé kell választani. Ki kell számítani mennyi román és mennyi magyar van Erdélyben, és számarányban elosztani a négyzetkilométereket. Keresni egy olyan határt, amely természetes határa lenne a két nemzetnek. Ez ma őrültségnek tűnik, de akkor tízmilliók cseréltek hazát és nem lett volna akkora gond. A németeket kivitték, a lengyeleket áttelepítették. A románoknak is volt lakosságcsere elképzelése, de ők úgy akarták, hogy lehetőleg semmit sem adni, vagy valami nagyon keveset és a magyarokat kidobni. Dobai István feladata volt ezt megfogalmazni, hogy aztán a nemzetközi fórumok elé lehessen terjeszteni. Dobai engem kért meg, hogy ha már ott vagyok Magyarországon, beszéljek fejes emberekkel, hogy nekik mi a véleményük? Csak két emberrel beszélhettem: Németh Lászlóval és Tamási Áronnal. Ez 1956. október elején volt. Sajnos többen tudtak erről, mint ahánynak tudnia kellett volna. Bennünket hazaárulással akartak elítélni. A szándék azonban még nem hazaárulás. Én voltam az, akit úgy lehetett beállítani, hogy utasításokat hoztam külföldről és ez már hazaárulás. Az ügyész ötünkre kért halálos ítéletet. Hat hét múlva hirdettek ítéletet, azalatt egész Erdélyben – a mai napig – elterjedt, hogy engem is halálraítéltek. Még most is találkozom olyannal, aki úgy tudja, hogy engem halálra ítéltek. Nem, engem életre ítéltek, nem halálra. Így kerültem aztán a börtönbe életfogytiglani ítélettel.
Fekete Ágnes: Mennyi ideig volt börtönben?
Varga László: Hét és fél évet.
Fekete Ágnes: Emlékszik rá, amikor kimondták az ítéletet?
Varga László: Nem voltam ott, engem nem vittek oda. Már régen ültünk a börtönben, amikor kihirdették. Édesanyám ott volt, és felsóhajtott: hála Istennek! Képzelje ezt el, amikor egy anya így sóhajt fel az életfogytiglan ítéletre, hogy hála Istennek!

Fekete Ágnes: Azt mondta, hogy a börtön is parókia volt.
Varga László: Igen. Ott volt a legnagyobb szükség az igehirdetésre. Vasárnapról vasárnapra prédikáltam, románul is prédikáltam egy-két év után, mert nem volt román pap a börtönben. Volt egy olyan korszak, amikor betettek egy olyan magyar társaságot a cellába, akik igényelték, hogy minden nap kétszer tartsak nekik igemagyarázatot. A reggeli és az estéli őrségváltás után összeültünk és nekem kellett beszélni. Sok pásztori beszélgetést folytattam akkoriban. Este, mikor lefeküdtem végre, akkor gondolkoztam rajta, hogy miről fogok beszélni másnap. Sokkal zsúfoltabb egyházi programom volt, mint kint bármikor. De olyan is volt, amikor csak ketten voltunk Pista bácsival, és vitatkoztunk. Változatos a börtönélet.
Fekete Ágnes: Semmilyen kommunikáció nem volt a külvilággal?
Varga László: A külvilággal semmilyen, de egymás között, a falon keresztül igen.
Fekete Ágnes: Kopogtak?
Varga László: Még jobb volt a csésze, amiből ittunk. Azt az ember feltette a falra és belebeszélt, a másik oldalon is feltették a falra fordítva a saját csészéjüket és tökéletesen lehet hallani. Verseket tanultam így.
Fekete Ágnes: Sosem volt elkeseredve?
Varga László: Érdekes, de nem. Fatermészetű vagyok ilyen téren. Azt mondtam: "ha becsuktak, hát becsuktak. Mit csináljak vele?" Olyan körülmények közé kerültem azonban már a securitate-n, hogy meggyőződtem arról, én ki fogok szabadulni munkaképes állapotban. Meg voltam győződve erről, és ebben soha egy pillanatig sem kételkedtem. Tudtam, hogy feladatom van még. Amikor bekerültem a börtönbe, világos volt, hogy mi a feladatom: tessék, csináljam! Körülbelül hetven cellában töltöttem legalább egy éjszakát. Volt egyszer, hogy egy egész esztendőt. Amikor bekerültem egy újabb cellába, akkor azt néztem, hogy mi célból kerültem én ide? Volt olyan helyzet is a börtönben, hogy két görög katolikus pap azért került büntető cellába, mert az őr észrevette, hogy együtt imádkoztak.
És még valami, amin csodálkozni fog. Azon az éjszakán, amikor letartóztattak, a doktorira készültem és az asztalomon voltak a jegyzeteim és a görög Bibliám. Régebben, amikor mások letartóztatásáról hallottam, végiggondoltam, hogy én milyen könyvet vinnék be a börtönbe. (Ki gondolta volna, hogy nem lesz semmi könyv elérhető odabenn. Kossuth Lajos a börtönben tanult meg angolul.) Kisütöttem, hogy a Nestle-féle görög Bibliát, mert abban van még vagy harminc oldal németül, latinul és angolul is. Újszövetségesnek indultam és ez nekem ott eszembe jutott és kértem a tisztet, hogy hadd vigyem magammal ezt a könyvet és ő megengedte. Nagyon udvariasan tartóztattak le. A börtönbe természetesen nem lehetett mindent bevinni. Néhány ruhát és a személyes dolgainkat egy csomagban raktározták. Időnként, úgy félévenként levittek minket a raktárba, előadták a csomagunkat és akkor kicserélhettünk egy-egy törülközőt vagy inget. Aztán jól megkutattak, amikor visszamentünk a cellába. Csak azt lehetett vinni, ami engedélyezve volt. Amikor legelőször engem oda bevittek elővettem a görög Bibliát és kezdtem olvasni. Az őr még azt is megnézte, hogy milyen furcsa betűk, aztán visszatettem, és mentem. Próbálja elképzelni azt a lelki állapotot, amikor a betűéhség az erősebb, mint az étel utáni vágy! "Bár felhozhattam volna ezt a bibliát!" Ezután szépen végiggondoltam, hogy a hátam közepét soha sem tapogatták meg, amikor átvizsgáltak. Benn szalmapárnánk volt, nagy öltésekkel, madzaggal bekötve. Azt megbonthatom, és a szalmapárnába rejthetem a Bibliát. Éjszaka az őr sose jön be a cellába. Ha én olyan ágyat választok, ami közvetlen a villany alatt van, akkor éjszaka tudom a Bibliát olvasni. Amikor legközelebb levittek, akkor ezt végrehajtottam. Azt hiszem az egész börtönben egyedül nekem volt Bibliám. Mindig közvetlen a villany alá feküdtem, azt a helyet senki sem óhajtotta, így mindig megkaptam. Nagyon keveset lehetett olvasni, mert aludni is kellett, ugyanis, csak hét órát alhattunk. Abból leloptam valamit és próbáltam olvasni.
Fekete Ágnes: Mondta, hogy teológia szempontjából is külön "tanszék" volt a börtön. Mi is volt az, amikor napokig tetszett gondolkodni valamin?
Varga László: Előadást kellett tartani, és kezdtem mondani a dogmatikát. Ebbe is, abba is belekötöttek: "Marhaság! Mi az, hogy test? Test nincs, nem támadhat fel." Kijött a beszélgetésből, hogy sok minden nem érthető így az értelmiségi embernek, és nem mond semmit. Mondja az Ige, csak nem abban a megfogalmazásban. Nem úgy kell beszélni, ahogy mi általában a teológián tanuljuk, mert azt nem értik meg az emberek: Mi a nagy bumm? Az ősrobbanás. Hát nem a teremtésnek a dátumát mutatja?" Én ezeket mind végiggondoltam. Amikor kijöttem a börtönből, akkor jelentkezni kellett azon a helyen, ahol letartóztattak és beletelt két teljes nap, mikorra megkaptam a buletinemet. Azalatt volt alkalmam valakinek lediktálni a gondolataimat. Még a börtönben figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert amikor az ember kiszabadul az információáradat úgy kisepri az agyából azt, amit tudott, hogy soha nem jut eszébe. Nekem alkalmat adott az Isten arra, hogy azt lediktáljam. Az Istenismeret című könyvem teljes vázlata a kezemben volt, egy héttel a kiszabadulás után.

Fekete Ágnes: Ez aztán meg is jelent.
Varga László: Erre azt mondták a teológusok, hogy soha senki nem tudta olyan világosan megmagyarázni ezeket a dolgokat, mint ahogy abban a könyvben meg van írva. Csakis a börtön segített, soha nem tudtam volna megírni, ha nem vagyok a börtönben.
Az utolsó félévben volt még egy előnyöm a börtönben. Az egyetlen, amit ott ellenőriztek az a tbc volt. Megállapították, hogy valamikor volt egy tüdőbeszűrődésem, és van egy folt a tüdőmön a kulcscsont alatt, ami úgy néz ki, mintha kaverna lenne. Ezért tbc diétára fogtak. Kenyeret kaptunk és nem málét, tejet és külön ételt. Két-három éven keresztül kaptam ezt a diétát. Tudtam, hogy nem vagyok tbc-s, de azt is tudtam, hogy van ez a folt. Az ilyeneket gyűjtötték össze egy cellába és ott nem kötölőzködtek, annyit feküdtünk, amennyit akartunk, annyit aludtunk, amennyit akartunk és én abban a cellában sétálgattam és az etika problémáival foglalkoztam. Mindennap egy témát végiggondoltam és az ott lévő barátomnak el is mondtam. Másnap a következő téma jött. A mai napig egy szóra nem emlékszem ebből, de arra sem, hogy mikről prédikáltam. Az információáradat kiseperte. De a dogmatika megvolt.
Fekete Ágnes: Mert leírta. Most hány éves tetszik lenni?
Varga László: Nyolcvanöt. Nézem a gyászjelentéseket az újságban, mind fiatalabban halnak meg, mint én.
Fekete Ágnes: Tetszett mondani, hogy a szabadulást két hónappal előre tudták. Mi történt azalatt?
Varga László: Azt hinné az ember, hogy nagy öröm volt. De nem. Addig éltünk egy normális életet, de a hírre mindenki bezárkózott. Aki nyolc-tíz éve volt börtönben, az nem tudta elképzelni, hogy mi van odakinn: "Vár-e valaki?" "Van-e feleségem?" Kilencven százalékban elváltak az asszonyok, mert másképp nem kaptak volna állást. Azt tudtuk, hogy el kell, váljanak, de hogy komolyan vették-e a válást, vagy nem, azt nem tudtuk. Volt olyan, aki a szabadulása után ment volna haza, de bezárták előtte az ajtót, nem volt kihez bemenjen éjszakára. Nem volt könnyű dolog kiszabadulni. Kisütöttem, hogy újból megházasodom majd, és az asszonyokat meg fogom kérni, hogy nekem ajánljanak valakit. Aztán mentem. Két hetet ültem a faluban, Magyarsülyén. A harmadik héten hétfőn reggel elmentem, és szombaton este érkeztem vissza. A hátizsákban benne volt az elegáns ruhám, felöltöztem bele és elindultam feleséget keresni. Mentem sorba. El tud maga képzelni egy olyat, hogy egy térkép legyen egy lánynak az arcán? Mert az arcára rá volt írva, hogy veled esetleg igen, de Sülyébe nem.
Fekete Ágnes: Ez olyan, mint a régi háztűznéző.
Varga László: Olyan. Tizennégy fehérnép volt. Nem azt néztem, hogy milyen csinos, vagy milyen végzettsége van, csak egyet néztem: "Ez az, aki az Úristen most nekem szán?" Egyszerre futott be három ajánlás ugyanarról a leányról. Tudtam, hogy ez az. Tél volt, január. Fűtetlen vonattal utaztam a jó messze lévő Szamosújvárra. El tudja képzelni? Oda, ahol a börtön volt. Ott elmentünk sétálni, kicsit beszélgettünk, másnap mégegyszer találkoztunk. Egy hét múlva megkértem. Egy hét múlva eljegyeztem. Egy hét múlva vittük a stafírungot és egy hét múlva megesküdtünk. Ma is meghat, hogy azóta is együtt vagyunk. A börtönnek köszönhetem ezt a családi életet. Az első feleségemmel nem lett volna ilyen.
Fekete Ágnes: Rövid ideig voltak csak együtt vele?
Varga László: Igen, másfél évet csak.
Fekete Ágnes: Hogy üzent ki neki?
Varga László: Volt egy börtöntárs, aki igazán nem csinált rosszat. Úgy ment ki a cellából, hogy ő most szabadul és megígérte, hogy elmegy, megkeresi a feleségemet és ezt neki megmondja, hogy várjon három évet, és utána tekintse magát szabadnak. Én nem váltam el különben tőle, viccesen mondhatjuk, hogy bigámiában élek. Jött a titkárnő, hogy írjam alá, hogy elvált a feleségem. Elkértem a papírt, elolvastam, és visszaadtam azzal, hogy nem írom alá. Vitatkoztunk, majd azt mondta, hogy akkor azt írjam oda, hogy nem írom alá. Odaírtam románul, hogy nem írom alá, és tiltakozom, de ezt sem írtam alá. Az egyetlen dolog, amit a hét év alatt kaptunk, az a feleség válólevele volt. Azt beadták, de egyebet, semmit.
Fekete Ágnes: Kiszabadult, megházasodott és akkor mi történt?
Varga László: Jött velem hűségesen a feleségem. Az volt bennünk: ez az, aki az enyém. Ezt vállaltuk.
Fekete Ágnes: Később jött Marosvásárhely, a templomépítés.
Varga László: Igen, ott volt a templomépítés.
Fekete Ágnes: Az hogyan történt?
Varga László: A blokktömegben egy kis utcácska valahogy kifelejtődött a bontásból. Körülbelül tizenöt ház maradt meg. Ott volt egy özvegyasszony háza, annak két szobáját kibérelte az egyház. A közfalat kiütötték, hetven széket betettek oda, az asztalt leterítették úrasztalának. Engedélyről álmodni se lehetett. Volt egy eset, hogy találkoztam az "őrangyalommal". Nagyon udvarias román ember volt. Kérdezte, hogy érzem magam. Mondtam, hogy rosszul. "Képzelje el, itt van ez az óriási gyülekezet és csak egy hetven személyes házunk van. Az emberek az utcán állnak. Így nem lehet munkát végezni." Azt mondja: "az nekünk nem jó, mert még azt mondják, hogy nem adunk helyet az istentiszteletnek." Ezt én megjegyeztem és valóban a félév alatt, amíg építettük nem is láttam a férfit még az utcán sem. Ez volt 1989-ben és ilyen kicsi dolgokkal nem foglalkoztak. Egy évvel korábban kinyírtak volna. Az Úristen úgy intézte, hogy senki meg nem kérdezte, hogy mit csinálunk mi ott a városban? Tisztességes kicsi templomot úgy építettünk fel úgy, hogy a régit meghagytuk, nem bontottuk le, hanem beleépítettük az újat. Amikor készen volt, akkor lebontottuk a régi falat és hátul egy lyukon kihordtuk a templomból.
Fekete Ágnes: Nem féltek, hogy ebből baj lesz?
Varga László: Mindig az volt az elven, hogy félni kell. De pontosan tudni kell, hogy mitől fél az ember. Az asszonyok különösen sokat mondják félve: "jaj, ne csináld, mert baj lesz belőle!" Mi baj lesz? Nagyon össze fognak szidni? Ehhez hozzá vagyok szokva. Kihelyeznek valahova a világvégére? Ennyi kockázatot megér. Jön egy buldózer és az egészet lebontja? Ennyi kockázatot megér. Akkor volt az, hogy volt nálam húszezer lej, két kiló kávé a hollandoktól és hetenként változó hazugság. Elhatároztam, hogy ha jön valaki és üvölt, odaadom a kávét, megszelídül, megbüntet, kifizetem a büntetést és egyenesben leszek.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Az Október a Reformáció hónapja programsorozat keretében Ökumenikus reformációi istentiszteletet tartanak október 27-én, vasárnap 17 órakor Pesterzsébeten a baptista gyülekezetben. Igét hirdet Gáncs Péter evangélikus püspök. Az úrvacsora liturgiájában az Ökumenikus Tanács tagegyházainak főpásztorai szolgálnak.

225 éves templom felújításáért adnak hálát október 27-én, vasárnap fél tizenegy órakor Csákberényben. Az ünnepi istentiszteleten Steinbach József püspök hirdeti az igét.

Egyházzenei konferenciát rendeznek az új énekeskönyvről október 24. és 26. között Budapesten. A konferencia megnyitója október 24-én, csütörtökön 17 órakor lesz a Zsinati Székház Dísztermében az Abonyi utca 21. szám alatt. 25-étől az előadások a Ráday utca 28. szám alatt lesznek.

Missziói konferenciát szervez Református jelenünk és jövőnk címmel a százéves Pilisi gyülekezet október 26-án, szombaton 10 órától Pilisen, a református templomban.

A biológiai lét alapjairól tart előadást a genetikában jártas kutató, Falus András és Komlósi Piroska, pszichológus, majd a fizikai, értelmi és érzelmi létről Pécsi Rita, pszichológus október 29-én, kedden 18 óra harminc perctől Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Háború és béke a Szentírásban és a zenében címmel tart előadást Karasszon Dezső október 24-én, csütörtökön 18 órakor Debrecenben, a Füredi úti templomban.

A függőségekről szól az az ifjúsági nap, amelyet október 26-án, szombaton 10 órától rendeznek a bagaméri református templomban.

Emlékműavatás lesz a magyar nép lelki megújulásáért október 27-én, vasárnap 15 órakor Csömörön, a református gyülekezet telkén.

Gyurkovics Hunor festőművész kiállításának megnyitója október 27-én, vasárnap, az istentisztelet után, 11 órakor lesz Debrecenben, a Füredi úti templomban.

"Uraknak Ura, Nagy Isten" címmel tart zenés reformációi megemlékezést a Tabulatúra Régizene Klub október 28-án, hétfőn 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Zenés Estét tartanak október 26-án, szombaton 18 órakor Budapesten, a Pestújhelyi református templomban, a Sztárai Mihály tér 3. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliuma 14. fejezetéből!

"Még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé; de ti megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok." (Jn 14,19)

Küzdünk az idővel. Talán életünk legnagyobb nehézsége ez most. Még egy kevés idő… Ha nem Jézus mondaná, azt hinnénk, egy mai plakátról olvassa valaki ezt a három szót. Igen, kevés az idő. "Várj még egy keveset!" "Majd mindjárt!" "Türelmet kérek!" – mondjuk sokszor. Még egy kevés idő… Nincs belőle sok. Ez a kevés idő a világi látás ideje Jézus kifejezése szerint. A szemünk ideje. Mert a szemünk az, amelyik nem képes arra, hogy egyszerre több mindent lásson. Könnyen be lehet csapni, például a filmmel. A filmkockák egymás után gyorsan pörgő pillanatképek, de mivel a szemünk lusta, ezért mozgó képnek látja a pillanatokat. A szem nem ismer egyidejűséget. Ez van most, ezt látom, tehát ez a valóság. Ez egyfajta cső-szerű gondolkodás: amit elém adnak, azt fogadom el. Vizuális korunk mindenre kiterjesztette ezt. A szem világa ezt mondja: ne gondolkodj, nem tudsz egyszerre hátra is és előre is nézni, ne vesd egybe a dolgokat, hagyd, hogy hasson rád az, ami van! Pedig a magyar nyelvben számos közmondás azt mondja, hogy át kell látni a dolgokon: "Vak, aki a rostán át nem lát." "A sok fától nem látja az erdőt." Azaz, a szemünket meg kell erőltetni, hogy ne lehessen becsapni bennünket. A szemünk a legnagyobb félrevezetőnk abban a rohanásban, amiben élünk. Jézus mintha ezt mondaná: Most testi valómban élek. Sokan látnak engem ma, de ti igazán megláttok, ezért majd mindig láthattok engem. Mintha egy másfajta látásra hívna, olyanra, amely nem csak pillanatkockákat képes észlelni, hanem egyszerre lát előre is, hátra is.
Nemrég elgondolkodtam azon, mennyire másképpen hallunk valamit, mint ahogyan látunk. Méginkább másképpen érzünk, ha ízlelünk. Ha például zenét hallgatok, mindig a fülemben cseng a dal, és nem úgy van, hogy hallottam két hangot, és hátra van még három hang. Ha a kettő között szünetet tartok, akkor ugyanazt nem folytathatom tovább. A hangok szinte összeolvadnak, mint az ízek, és ott érezzük a szánkban akkor is, amikor már nincs ott vagy nem halljuk valójában. Mintha ezt kínálná Jézus azoknak, akik követik őt: úgy láttok majd engem, ahogyan most csak ízlelni vagy hallani tudtok, térben és időben teljesen szabadon.
Ma emlékezünk 1956-ra. De mi ez az emlék? Egy elmúlt esemény? Közünk van nekünk ma ehhez? Megtennénk ma is, amit akkor tettek? Ha csak a szemünk módján emlékezünk, akkor képeket látunk, amik voltak, de már nincsenek. Ha a fülünkkel emlékezünk, akkor ma is halljuk azokat a hangokat, és együtt látjuk a ma történéseivel. Ha pedig ízleljük is, akkor azonosulunk vele függetlenül attól, hogy mi nem voltunk jelen. Isten adhatja meg nekünk ezeket a valós időbeli ugrásokat, mert Ő az idő fölött való, mert Ő helyezett bennünket ebbe a kevés időbe azért, hogy vele, az Örökkévalóval találkozzunk itt. Ezt a találkozást adja meg nekünk az Úr. Ámen.