2013-12-25

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Karácsony van. Sokan, sokféleképpen ünneplünk. Van, aki a családi együttlét után van, és talán romokat takarít, van, aki várja szeretteit, és talán hiába. Nagyon sokféle élethelyzetben összeköt bennünket a tény: megszületett a Megváltó. Ezer értelme, millió felfogása lehet ennek, de mindenki számára jó hír. Johann Sebastian Bach egy művében, a Magnificat-ban elmondta, 1723 karácsonya mit jelentett számára. Sánta Ibolya lelkésszel beszélünk erről.

Sánta Ibolya: Isten lényének erejét akarja kifejezni a Magnificat. Én úgy tapasztalom, hogy Isten erős és hatalmas és nem egy "nagypapásított" Isten. Az ember elveszítette az érzékét a felséges iránt. A felséges riasztja, ezért azt érzi biztonságosnak, ha Istennel, Krisztus Atyjával, a Mennyei Atyával békességben, jó meleg szobában lehet. Így nem válik az Isten olyan felségessé. Isten tud olyan is lenni, amilyennek Jézus bemutatta. De Jézus azért mutathatta be olyannak, mert az akkor élő emberek ismerték azt a másik arcát, amit mi elveszítettünk. Nekem az tetszik a Magnificat-ban, hogy Istennek ez az erőteljes, ez a felséges, hódolásra késztető oldala van benne. Én ebben az Istenben bízom, erre tudom rábízni az életemet. Az egész világ biztonságát sokkal inkább ebben látom, mint abban a viselkedésben, amelynek lényege, hogy Isten megsimogatja a lelkemet egy bizalmas imádságban. A Magnificat-ot elvileg egy zsenge lány mondja. Még akkor is, ha abban a társadalomban sokkal felnőttebbnek számított.
Zene
Sánta Ibolya: Olyan kitekintés van ebben az énekben, amelyben tényleg benne van az egész világ. Benne feszül mindenféle kérdés, például ez, hogy a hatalmasokat ledönti a trónjáról és a megalázottakat felemeli. Ez egy ószövetségi, erőteljes prófétai vonal, amelyről egy fiatal lányka énekel. Hol vannak a mai fiatal keresztyén lánykáknak ilyen gondolatai? Nem az ő hibájuk! Nem ebben nőnek fel.
Fekete Ágnes: Először van a hatalomról szó, és csak utána arról, hogy mi történik énvelem?
Sánta Ibolya: Az élet nagy szélsőségeit, a magasságát és mélységét akarja elmondani. Isten a létezésnek minden pontján ott van, hozzáér és átlátja. Nemcsak a hatalmasokat és a szegényeket látja, hanem mindazt, ami közé esik. Feszül az élet, de Isten minden pontján ott van, és jól tud hozzányúlni. Jóllehet az, hogy hatalmasokat ledönteni és kicsinyeket felemelni ez nagy történelmi és politikai programmá vált. Azért, hogy megvalósuljon ez a szép és igaz dolog, hogy, aki fönt trónol, az kóstolja meg milyen lenn, és aki lent van, átélhesse a felemelést. Aki éhezett, az végre átélhesse, hogy milyen jó teli gyomorral lenni, és aki egyébként jóllakottan közömbös tudott maradni, az meg kóstoljon bele abba, hogy milyen, amikor szűk a kenyér. Ezt rögtön és azonnal meg kell valósítani és nem számít, hogy mi az ára. Az ember valahogy így gondolja. De Isten nem ezt csinálja, hanem, ahol lehet, ahol rés támad egy közösségben, vagy emberi szívben ott egy kicsit megvalósul belőle.

Beleszülettem egy társadalmi rendszerbe, amely ezt akarta megvalósítani és elhitette, hogy ez szép és jó, és ma is sokan ezt hiszik. Azonban, ha az Isten szándékáról leválasztjuk a méltó igaz dolgokat, akkor csak egy program lesz belőle.
Fekete Ágnes: Amit itt Mária énekel, az nem egy valóság a szem vagy a tapasztalat számára. Ő nem azt énekli el, amit úgymond csinált, vagy látott.
Sánta Ibolya: Mária a prófétai, történelmi látásmódot tudja követni és az általános Isteni szándékot látta meg, akkor is, ha többnyire nem ez történt. A kivételben látta meg az Isten szándékát, és ezt énekli meg.
Fekete Ágnes: Nem az az igazság, amit látunk?
Sánta Ibolya: Mária a kivételt tudja Isten akaratának tartani, és nem azt, ami mindig történik. Nagyon megkísérti az embert az, hogy ami történik az, Isten akarata. Mária a kivételben látja meg az Isten akaratát, mert a kivétel mutatja meg a jó rendet, minden emberhez méltó és jó életet.
Fekete Ágnes: A karácsony végülis a kivétel története?
Sánta Ibolya: Mindenképpen.
Fekete Ágnes: Mert nem az az általános, hogy valaki a fiát odaadja.
Sánta Ibolya: Vagy akár önmagát. Sokan odaadták saját magukat. Azonban sokkal nehezebb valakinek a szerettét, családtagját odaadni, akit magánál is jobban szeret. Ez valóban kivételes! Igen. Ez a legkivételesebb cselekedet. Ezt ünnepeljük.
Zene
Fekete Ágnes: A Magnificat vége nekem nagyon tetszik. Úgy érzem, olyan, mint egy tölcsér, amely magával ragad és visz fölfele. Kinyílik a múlt felé, amely aztán a jövőbe visz.
Sánta Ibolya: Isten mindig szépen, megbízhatóan cselekszik. Végzi a maga dolgát.
Fekete Ágnes: És mi a mi dolgunk ebben?
Sánta Ibolya: Nem az a kérdés, hogy Isten mit akar tőlem? Hanem egyszerűen az, hogy mit akar Isten? Az hogy tőlem, az másodlagos a kérdés igazi velejéhez képest.
Fekete Ágnes: Tehát elveszünk, mint valami labirintusban, ha túlságosan magunkra kérdezünk mindig?
Sánta Ibolya: Elveszítjük az Isten igazi akaratát. Először Isten művét kellene látnom. A Magnificat-ban ez rajzolódik ki előttünk. Máriának lenne oka a maga gondjáról beszélni, hisz nem tudja mi fog történni vele, de ő nem erről beszél, hanem arról, hogy mit akar Isten. Ez az ő kérdése.

Fekete Ágnes: Most hatvan évvel ugrunk csak vissza az időben. Debreczeni Tibor drámapedagógus elmeséli, hogy a háború alatt gyerekként hogyan lett szolgálattevő karácsonykor.

Debreczeni Tibor: Nálunk mindig áldott karácsony volt. 1944-ben is, amikor menekültünk, akkor is volt karácsony.
Fekete Ágnes: Honnan kellett menekülni?
Debreczeni Tibor: Apám Szabolcs megyében Anarcson volt tanító. Amikor jöttek az oroszok, Anyám féltette a három fiát, hogy elviszik őket. Ezért elindultunk, hogy a Tisza másik oldalán legyünk, de a Dunántúlig jutottunk el, Nyergesújfaluba. Tizenhat és fél éves voltam akkor. Előtte már legátus voltam a községünkben, Anarcson, Szabolcsbákán, Gyulaházán, Ajakon, Kisvárdán. A lelkészek hívtak, és a délutáni istentiszteleten én prédikáltam. Magam írtam a prédikációimat. Amikor Nyergesújfalura kerültünk és látszott, hogy ott már megvárjuk a szovjeteket, mert már nincs hova továbbmenni, a háború úgyis elveszett, akkor kezdtünk el járni a szomszéd községbe templomba. Nyergesújfalu katolikus község volt. Lábatlan volt a legközelebb, ahol református gyülekezetet találtunk. Ott beszélgettem a lelkésszel és megkért, hogy egy vasárnap délután prédikáljak náluk. Később, 1944 decemberében lehetett. Front volt, odaát voltak a németek és az oroszok. Egyszercsak jött a lábatlani kurátor, aki tudta, hogy hol lakunk az öt kilométerre lévő Nyergesújfaluban. Azt kérte, hogy menjek át hozzájuk szolgálni, mert a lelkész elmenekült, otthagyta a parókiát. A fiai jöttek érte, felpakolták a lelkészt, meg a családját és elmentek nyugatra, Németországba és nincs, aki Igét hirdessen. Engem hallottak egy alkalommal és kérte, hogy menjek, de járkálni veszélyes volt és ezért azt ajánlotta, hogy költözzek át hozzá, a tisztaszobát rendelkezésemre bocsátja, és ott készülhetek a vasárnapi istentiszteletre. Egyébként temetni is kell, mert egy gránát megölt három gyereket és nincs, aki eltemesse őket. Ők természetben ellátják a családomat, krumplival és más ennivalóval, így anyagilag sem járunk rosszul. A szüleim hozzájárultak. Ez életem nagy élménye volt. Tizenhat éves voltam, amikor egy község lelkigondozója lettem tulajdonképpen. Jártak is az emberek a templomba. Előtte Soli Deo Gloria-s voltam a kisvárdai gimnáziumban, tehát volt valami gyakorlatom ebben. Így én lettem a templomi prédikátor és hétről hétre hirdettem az Igét. A templomból temettük a három elhunyt gyereket is. Volt harang és volt templom és volt istentisztelet, volt hova járni az embereknek és volt, aki temessen. A parókia ottmaradt üresen. A lelkész a Bibliáját is otthagyta. Én el is tulajdonítottam azt a Bibliát és azt használtam sokáig. Áprilisban vége lett a háborúnak és Apámmal visszajöttünk Anarcsra és befejeztem a hatodik gimnáziumi osztályt. A lábatlani élményem örökre megmaradt, mert nem volt mindennapi dolog, hogy egy tizenhat éves gyereket a református közösség elfogad lelkészének. Tizenöt évvel ezelőtt írtam az ottani lelkésznőnek, hogy szívesen bemutatnám pár előadásomat és örülnék, ha összetoborozná azokat, akik akkor még éltek és beszélgetnénk arról, hogy ők hogyan emlékeznek rá? Sikerült megszervezni ezt az összejövetelt. Nagyon sokan eljöttek. Megnéztük az anyakönyvet is. A lelkész később visszajött nyugatról és már ő jegyezte be az eltemetett gyerekeket, de nem kereste meg, hogy ki volt az, aki a községben, az egyházért helyt állt.

Fekete Ágnes: Most Bogyiszlóra látogatunk el, ahol Fodor Ignácné mesél régi karácsonyokról.
Fodor Ignácné: Régen nem volt ám ilyen nagy ajándékozás, mint most van, hogy ezreket adnak a ajándékokért. Mi nagyon vártuk a karácsonyt és igazán örültünk annak az egy almának, vagy narancsnak, amit kaptunk. A diót ezüstpapírba csomagolták és azt tették a picike karácsonyfára. Hálásak voltunk mindenért és megköszöntük azt a kis ajándékot. Az egész család együtt ment a templomba és hazafelé megbeszéltük, hogy kihez menjünk látogatóba. Olyan boldog volt a karácsonyunk, mert együtt voltunk, mind a szülőkkel.
Kiss Sándor: Emlékszik arra, hogy ki tanította meg imádkozni?
Fodor Ignácné: Hát a szüleim. Az volt az imádság este, mikor lefeküdtünk, hogy: "Gondviselő Jóistenünk, ez éjjel is te légy velünk, te takarj be szent kezeddel, gondod rólunk ó, ne vedd el, Ámen." A reggeli imádságunk meg az volt: "Uram, szent segedelmeddel, dolgainkban állj mellénk, és mennyei kegyelmeddel új kegyelmet önts belénk, hogy lelkünkkel és testünkkel dicsőségedre élhessünk, minden tehetségünkkel Uram tégedet szeressünk, Ámen." Úgy volt ám régen, ha elmentünk vasárnap délelőtt a templomba, akkor elmehettünk este a bálba, de ha nem mentünk templomba, akkor nem eresztettek bennünket a bálba sem.
Kiss Sándor: Akkor mindenki elment a templomba, hogy mehessen a bálba?
Fodor Ignácné: Természetes volt, hogy vasárnap, ha idejében oda akartunk érni a templomba, akkor korán kellett fölkelnünk, hiszen a szüleink is korán keltek, hogy a jószágokat ellássák, meg az ebédet is oda kellett tenni. Nem alhattunk vasárnap kilenc-tíz óráig. Amikor már akkorák voltunk, hogy tudtunk segíteni, akkor ránk bízták, hogy terítsük meg az asztalt az ebédhez.
Kiss Sándor: Mi volt akkoriban a vasárnapi ebéd?
Fodor Ignácné: Régen nem úgy volt, mint most, hogy mindig húst eszünk. Decemberben vágtunk disznót, akkor volt törött babbal hús. Ma már olyan nagyszerű világ van, hogy ehetünk csibehúst, meg disznó és marhahúst is. A vasárnapi ebédnél kislánykorunktól kezdve terítettünk, később meg mosogattunk is. Most már nyolcvanhat éves leszek. Nagyon fájnak a lábaim, így nem tudok elmenni a templomba, de kíváncsi vagyok, hogy mi volt az igehirdetésben. Az unokám kántor és ő el szokta beszélni nekem.

Fekete Ágnes: Végül a szombathelyi lelkész, aki Erdélyből került oda elmeséli, régen otthon, Székelyföldön hogyan karácsonyoztak. Jakab Bálintot hallják.

Jakab Bálint: Nálunk a puritanizmusból eredő biblikus hagyomány volt, amely a karácsonyt is áthatotta.
Kiss Sándor: Ennek mi volt a sajátossága?
Jakab Bálint: Mindenfajta képtől mentes volt. Például karácsonyeste létezett a templomi énekekkel történő, úgynevezett kántálás, amely később, az én fiatalkoromban átváltott vegyesre. Szövegében megmaradt a templomi biblikus üzenet, de az énekek átvették a világi énekek, népdalok, nóták dallamát. Ezt a hagyományt már hajnalozásnak neveztük, amikor a legények mentek a leányokhoz. Székelyföldön december huszonnegyedikét úgy hívták, hogy karácsony szombatja. A szenteste kifejezést itt Magyarországon hallottam először. Ahogy a vasárnapnak is van szombatja, így a karácsonynak is, amikor a templomba mentünk. Ott láttunk először karácsonyfát és kaptunk egy kis papírtasakba csomagolt jelképes ajándékot, utána kezdődött a családok karácsonya. Ünnep szombatján este, mikor kijöttünk a templomból mindenki köszöntötte a másikat és mikor hazamentünk, rendszerint töltöttkáposzta várta a családot. Székelyföldön töltöttkáposzta nélkül nem volt karácsony. Ünnep első napján úrvacsora volt. Amikor úrvacsora volt, csak azok mentek templomba, akik úrvacsoráztak is. Nekem ezt meg kellett itt tanulnom, hogy valaki kijön az istentiszteletről, amikor úrvacsora van. Amikor idejöttem ezt nem is értettem, hogyan lehetséges, hogy valaki karácsonykor elmegy a templomba, és nem úrvacsorázik? Ünnep másodnapján szintén templomba mentünk, de éjjel indult a már említett hajnalozás, amikor a fiúk köszöntötték a lányokat. A templomban azonban ott kellett lenni.
Ma is úgy van, hogy minden vasárnap és ünnepen délelőtt és délután is van istentisztelet, így mindenki hallgathat igehirdetést. Volt olyan, hogy valaki nem ment délelőtt, mert nem úrvacsorázhatott például azért, mert nem élt törvényes házasságban. Fiatalkoromban ezt még nagyon szigorúan vették. De még én is kétszer végeztettem eklézsiakövetést. Sokan nem is tudják, hogy micsoda? Ez a nyilvános, református bűnbánat a gyülekezet előtt, vagy legalább a presbiterek előtt, az úrasztalánál. Az ember csak azután mehetett vissza a gyülekezeti közösségbe, miután rendezte az életét.
Karácsony második napja a családoké volt. Istentiszteletre elmentek és utána szinte kötelező volt a családot meglátogatni, elmenni a nagyszülőkhöz, nagynénikhez, nagybácsikhoz. Az ünnep harmadnapján – mert Erdélyben háromnapos minden nagy sátorosünnep – délelőtt szintén istentisztelet volt, de este karácsonyi bál. Huszonnegyedike súlypontjában voltak a gyerekek, huszonötödike volt az Istené, az a szent úrvacsorázós ünnep, a karácsony másnapja volt a családé, és harmadnapja pedig a nagy közösségé, amikor bál volt. Gyönyörűen épült fel az egész ünnep. Akkor ez természetes volt, én csak utólag raktam össze. Így az ember végigment nemcsak a korosztályos lépcsőfokon, hanem végigment a megszentelődés útján is az előkészületektől kezdve a közösség ünnepéig. Az előkészületekhez tartozott a kenyér és kalácssütés, és a takarmány előkészítése, mert az állatokat el kellett látni. Hazamentek baráti látogatásokból is, hogy ellássák az állatokat és később találkoztak a hasonló korosztályok. Szép volt, hogy a szent, a közösség és az egyén együtt volt. Az ünnepnek megvolt az istenes és az emberes oldala, az isteni kapcsolat és az emberi kapcsolatok ápolása.
Amikor idejöttünk Szombathelyre huszonnegyedikén nem volt istentisztelet. Akkor azt mondtam, hogy ha csak a családommal leszek csak benn huszonnegyedikén, akkor is meghirdetem a családi istentiszteletet, ahol felolvasunk próféciákat és orgona nélkül, csak vokálisan éneklünk. Azóta egyre többen jönnek, már száz körül vannak. Öt-hattagú családok, akik máskor nem jönnek el, sokan nem is reformátusok, és itt vannak, mert a városban sehol nincs délután öt órakor istentisztelet. Karácsony szombatja vagy, ahogy itt mondják a szenteste számomra nagyon fontos. Azonban nekem nem a családról szól, hanem arról, hogy Isten Fiának földre jövetele mindannyiunk ünnepe. Nálunk a világ Megváltója született meg és azt ünnepeltük, hogy megszületett karácsonykor a világ Megváltója. Nálunk nem a kis Jézus született meg. Most az a hamisság, hogy mindig egy kicsi "istenke" megszületik, megpuszilgatják, harmadik nap elteszik, és jövőre megint előveszik, és nem az van, hogy a nagy a Krisztus, aki ott ül ma az Isten jobbján.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét Máté evangéliuma 2. részéből!

"Amikor pedig megszületett Jézus a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében, íme napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és ezt mondták: Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jöttünk, hogy tisztességet tegyünk neki." (Máté 2,1-3)

Karácsony ünnepének a számok adnak keretet. Mindenki számolásba kezdett akkor. A császár embereit, alattvalóit szerette volna számba venni. Összeírást tartott, ezért került József és Mária Betlehembe. Aztán a keleti bölcsek is számolásba fogtak. Csillagászati, matematikai és fizikai tudásukat felhasználva a következőket állapították meg: A Szaturnusz a nyolcadik bolygó naprendszerünkben. Ez a zsidó nép bolygója is egyben. A Jupiter ugyanakkor a csillagok királya. Ha ez a két égitest ráadásul a Halak jegyében együttáll, akkor ez azt jelenti, hogy el kell indulni megkeresni a zsidók között megszületett Nagy Királyt. Fontos volt számolásukban a nyolcas számjegy.
A nyolcas szám egyébként is különleges jelkép. A teljesség száma utáni szám. Az új kezdet jelképes kifejezése. Mi más történt karácsonykor, mint éppen ez? Elkezdődött a teremtés nyolcadik napja. A történelem értelme éppen a történelem közepén van. Nem a teremtéstől számoljuk az időt, hanem Krisztustól. Éppen karácsonnyal indul jelképesen az egész kronológia oda és vissza, ezért van Krisztus előtt és után. Mert ez a központ.
Az első keresztyének egyébként is sokat küzdöttek és vitatkoztak az időpontokról: Mikor legyenek az ünnepek, a szombat vagy a vasárnap legyen az Úr napja? Végül azért döntöttek a vasárnap mellett, mert ezt a következő hét kezdetének tartották, úgy is mondhatjuk, a nyolcadik napnak. Hiszen valami egészen új kezdődött Krisztussal. Ahogyan nyolcan megmenekültek a bárkában egykor Noéval, úgy menekülhetünk meg mi is Krisztussal egy új világ számára. Karácsonykor ez az új "bárka" kötött ki a tengeren, és várja a beszállókat.
Vajon látjuk-e a menekülési útvonalat? Azt hiszem, hogy nem. Ehelyett egyfajta versenyben látjuk az életet. Léceket állítunk magunk elé. Karácsonyra különösen is igaz, hogy magasugró léceket látunk lelki értelemben a szemünk előtt: "Szépnek kell lennie az ünnepnek!" "El kell jönnie az unokámnak!" "Szép és hasznos ajándék kell a gyerekeknek!" "Be kell vásárolni!" "Mindent el kell készíteni!" És azután ott állunk az ünnep romjai fölött, és ki kell mondanunk, megint levertük a lécet. Nem engedünk a negyvennyolcból, de még nyolc sem lesz belőle. Sok helyen maga a természet oldja meg azt, hogy ezeket a léceket leverjük, mint például az idén Kanadában, ahol sokan hidegben és sötétben töltik a karácsonyt a vihar miatt.
Isten is állít elénk egy lécet, egy egészen másfajtát. Az ő mértéke az istálló. Ő oda tette magát azok mellé, akik számára nem volt hely, azok mellé állt, akikre nem volt méltó ez a világ. Ez az isteni léc a megbékélést hozza el. Most már nem minél magasabbra kell törnöm, nem minél többet kell tennem, hanem ott, ahol vagyok, akár az istállóban is megláthatom Isten csodáját. Egyszer bölcsek mentek el abba az ólba. Ha még ők is megláthatták ott a Krisztust, mi biztosan megtaláljuk ott, ahol élünk.
Mennyi békétlenség van ebben a világban! Azért van ez, mert az emberek egyre feljebb és feljebb törnek. Tele vagyunk elvárásokkal: "Majd a másik megteszi!" "Az ő dolga!" "Legyen végre minden úgy, ahogy lennie kell, és főképpen úgy, ahogyan én szeretném!" Vagy a másik véglet: "majd összeszorítom a fogam, és elvégzem, megcsinálom." Teszem egyre feljebb és feljebb a lécet! Isten egészen alacsonyra tette a lécet. Mondhatjuk így, letette a földre: eljött közénk! Ő önmagával békéltette meg a világot! Tegyünk le arról, hogy elvárásainkat növelve egyre több békétlenséget szórjunk szét ebben a világban! Inkább induljunk el Krisztus születése után, a bölcsek nyomán a béketeremtés útján! Ámen.