2014-01-15

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Vajon mennyit ér az élet? Sóhajokban feltesszük ezt a kérdést, de nehéz erre szabatosan választ adni. Például a fogyatékos, sérültségekkel élő emberek keményen rákérdeznek igazi értékeinkre. Ők is segítenek bennünket abban, hogy a szeretetet tudjuk igazán értékként megélni az életben. Mai műsorunkban lesz szó a fogyatékos emberek holokausztjáról. Először azonban egy gyülekezetbe látogatunk el, ahol éppen azt tartják értéküknek, hogy különbözőségeiket igyekeznek egységesítő erőként és nem egymást kizáró erőként megélni. A Budapest-Svábhegyi gyülekezetben jártam. Először Berecz Ágnes beszél, akinek nemrég megjelent egy kötete a Svábhegyi Református Gyülekezet történetéről. Belekukkantunk majd egy gyerekórába is, halljuk Vida Viktort, a gyülekezet egy fiatal tagját, valamint Berta Zsolt lelkészt. Először Berecz Ágnes azt meséli el, amikor 1985-ben először meglátták a gyülekezet kelyheit, edényeit.

Berecz Ágnes: Mi azt hittük, hogy valami vadonatúj dolgot fogunk látni, ezért döbbenten meredtünk, amikor Nagy Tibor, akkori budahegyvidéki lelkész megmutatta a keresztelő készletet és úrvacsorai edényeket, amelyeken az 1910-es évszámot láttuk. Ezt nem hittük volna! Bizony, a régi Pest és Buda városának harmadik szerveződő református egyházközsége a Kálvin téri és a mai Szilágyi Dezső téri után a svábhegyi volt. 1888-ban úgy indult a gyülekezet, hogy amikor a református hitoktatást megszervezték, a svábhegyi hívek, a svábhegyi református gyermekek szülei úgy döntöttek, hogy évente legalább egy ünnepélyes istentisztelet legyen a Svábhegyen is. Majd Andrew Moody, skótmissziós lelkész evangélizációja nyomán megszületett az a döntés, hogy hetente legyen református istentisztelet. Ezeket az istentiszteleteket az éppen itt szolgáló hitoktatólelkész tartotta a Diana úti községi iskola egyik termében, később pedig a tornateremben. A gyülekezet nőttön-nőtt és kezdettől fogva szeretett volna templomot építeni. El is jutott a közösség addig, hogy összegyűjtötte a pénzt, megvásárolta a telket.
Fekete Ágnes: Hol volt ez a telek?
Berecz Ágnes: Itt a Diana út 9. szám alatt, a katolikus templommal szemben.
Fekete Ágnes: Most nem ott vagyunk. Mi lett ezzel e telekkel?
Berecz Ágnes: 1917 végén, a lehető legszerencsétlenebb időpontban az az ötlet támadt, hogy el kellene adni ezt a telket. Jött az összeomlás, a háború, az infláció. Ráadásul akkor kötelező volt az intézmények készpénzvagyonát hadikölcsönkötvénybe tenni. Így semmisült meg a gyülekezet vagyona.
Fekete Ágnes: Később a központ lejjebb tevődött, a lakottabb területre?
Berecz Ágnes: Igen. Elsősorban a trianoni, erdélyi menekültek révén benépesült a Svábhegy alja, a mai Böszörményi út, Németvölgyi út. Ez a közösség alakította meg a Budahegyvidéki Református Egyházközséget. A Svábhegyi Református Gyülekezet nem gazdagokból állt és mégis tudtak annyit adakozni, amelyből egy tekintélyes vagyonalap összejött.

Vida Viktor: Pár éve költöztem ide a Svábhegyre. Számomra már az is nagyon kedves, hogy az Istenhegyen, ráadásul a Felhő utcában van a templom. A gyülekezetben sokféle szolgálat folyik. Például nagy élmény hallani, hogy milyen sokan támogatnak egy nehéz anyagi helyzetben lévő, sokgyerekes családot. De a vidámság is jelen van. Szoktunk álarcosbált is rendezni, amely nemcsak a kicsiket szólítja meg. Legutóbb például a gyülekezet vezetője Elvis Presleynek öltözött be. Ez mutatja azt a vidám légkört, ami itt a gyülekezetben van. Ugyanakkor, ha valaki ellátogat egy házassági vagy egy konfirmációs felkészítőre, akkor meg a nagyon mély intellektuális tartalommal is találkozhat, és ez a kettő nagyon jól kiegészíti egymást.
Fekete Ágnes: Hogyan alakult a személyes hitéleted?
Vida Viktor: Katolikus családban születtem, és ott engem is megkereszteltek. Egyetemista koromban, amikor a kollégiumi társaim mentek az Egyetem téri templomba Bolberitz Pálhoz, én is elmentem velük, és nagyon jó volt találkozni ezzel a mély tartalommal. Nagy vargabetűt írtam le, amíg idáig jutottam, ugyanis jógáztam, és indiai vallásfilozófiával is foglalkoztam. Majd a kezembe került egy református teológus, Paul Tillich könyve a Rendszeres teológia, amely a három fő műve egyben kiadva. Ezt olvasva rádöbbentem arra, hogy nem kell nekünk európaiaknak, nyugatiaknak Ázsiába vagy távoli országokba szaladni a válaszokért. Tillich "mester"-nek elképesztő tudása volt, a könyvéből én is rengeteg választ kaptam a kérdéseimre. Azonban ezt mind le kell fordítani a hétköznapokra, mert az üzenet az örök és élő, de mindig minden kornak a saját helyzetére, a saját kérdéseire kell újra lefordítani. Ezért nem vagyunk fundamentalisták, így lesz megélhető egy eredeti kijelentés, egy üzenet.
Fekete Ágnes: Van valami feladatod itt a gyülekezetben?
Vida Viktor: A felségem az élen jár ebben.
Fekete Ágnes: Ő mit csinál?
Vida Viktor: A konyhán segít, meg amiben kell. Én is mindig örülök, amikor segíthetek. Valójában nekem is ugyanolyan fontos a segítség, mint a gyülekezetnek, mert érezhetem, hogy hasznossá tehetem magam, és visszaadhatok valamit ennek a közösségnek. Akár azzal is, hogy arrébb viszek egy asztalt.

Hitoktató: Mennyei Édesatyám hálát adok, hogy elhoztál ide bennünket. Hálát adok, hogy most itt lehetünk és figyelhetünk rád. És leginkább azért adok hálát, hogy itt vagy most velünk. Arra kérlek, hogy tapasztaljuk most meg a te jelenlétedet, hogy tudjunk tanulni egymástól, rólad. Ámen.
A mai témánk egy különleges fürdőzés, amely Keresztelő Jánossal kapcsolatos. Megtudjátok-e mondani, hogy kik voltak a szülei?
Gyermek: Erzsébet és Zakariás
Hitoktató: Ezt ki tudjátok találni? Teveszőr ruhája volt, azt középen össze kellett fogni.
Gyermek: Bőröv.
Hitoktató: Igen. B betű, R betű. A következő egy kicsit furcsa lesz. Egy rovar neve.
Gyermek: Sáska.
Hitoktató: Egy kicsit furcsa, hogy valaki rovarokat eszik. Ha ezt látnánk, nagyon megnéznénk az illetőt.
Gyermek: Már ettem sáskát.
Hitoktató: Már ettél? Meséld el!
Gyermek: Voltam egy természetbúvár táborban, ahol állatokat néztünk, meg növényeket vizsgáltunk. Ott, az egyik nap sáskákat gyűjtöttünk a mezőn és beleraktuk őket egy vödörbe, majd megsütöttük őket a tűzön. Piros volt és nagyon finom.
Hitoktató: Valaki esetleg kedvet kapott a sáskához? Úgy látom, hogy azért nem.

Berta Zsolt: 1996-ban a Baár-Madas Gimnáziumban voltam iskolalelkész. Mivel vasárnap délelőttönként nem volt rendszeres szolgálatom, megkértek, hogy a Svábhegyen a budahegyvidéki gyülekezet prédikálóállomásán hirdessem az Igét. Akkoriban a katolikus plébánia hittantermében volt a svábhegyi református igehirdetési szolgálat, ahová körülbelül húszan jöttek el. Szép fokozatosan gyarapodott a létszám. Három évig voltunk ott a katolikus testvéreinknek hála teljesen ingyen. Utána mentünk tovább, az akkori kerületi német kisebbségi önkormányzat villaépületébe, ami nagyobb volt és két terem is rendelkezésre állt. Ez nagyon fontos volt, mert tudtunk már gyermekistentiszteletet is tartani. Utána onnan el kellett jönnünk és visszakényszerültünk a plébánia hittantermébe. A katolikus plébános atya, szívesen fogadott, de nekünk ez egy kényszerlépés volt. A Jókai iskolába 1999-től kerültünk át. Akkor még nem fogadtak szívesen, de aztán változtak a szelek. Később kiderült, hogy a háború előtt az ősgyülekezet hosszú évtizedeket eltöltött ebben az iskolában. Végül 2000-ben ötvenéves bérleti használatba, templomépítés céljára kaptuk meg ezt a telket, de az önkormányzat tulajdona maradt. 2001-ben elindult a tervezés, hosszabb, bonyodalmas jogi akadályok miatt végülis, csak 2002 legvégén kezdődhetett el az építkezés. Az első fázisban megépülő altemplomba 2003 őszén tudtunk beköltözni.
Fekete Ágnes: Jobb templomban lenni?
Berta Zsolt: Most már igen.
Fekete Ágnes: Miért?
Berta Zsolt: Mert amikor ideköltöztünk 2003-ban az altemplomi terem is nagy előrelépés volt és a gyülekezet nagyon szeretett volna a sajátjába költözni. Azonban a folytatódó építkezés miatt igen sok nehézséget kellett átélnünk. Előfordult egyszer, hogy külső beázás miatt volt az altemplomban víz, amikor ideérkeztünk korareggel. Volt, hogy egy belső csőtörés miatt volt tíz centi víz és a lépcsőházban tartottuk az istentiszteleteket. Nem volt ez egyszerű. Mindig minél nagyobb helyiségbe tudtunk költözni, annál inkább meg tudtuk azt tölteni. Így lakjuk most be a templomot, amelynek a felszentelése tavaly októberben volt. Nem azt jelenti, hogy teljesen kész van már és sem a kertben, sem az épületben semmit nem kell csinálni, de az alapkő letétele után tíz esztendővel eljutott a gyülekezet egy olyan fázisba, hogy teljesen birtokon belül vagyunk. Azt éreztük, hogy nem mi építettünk Istennek házat, hanem ő épített nekünk, a magunk több-kevesebb alkalmatlanságával vagy alkalmasságával, de azért természetesen a mostani állapotokban sokkal jobb lenni, mint korábban. Bár annak is megvolt a varázsa, amikor például a Jókai iskolában a szombati farsang után a mennyezetről lelógó papírok közepette kellett istentiszteletet tartani. De ott már tudtunk szeretetvendégséget, jótékonysági koncertet, a szomszédos teremben pedig gyermekistentiszteletet tartani. Lelki fejlődésnek mindenképpen ott az iskolában indult a gyülekezet azalatt az öt év alatt. A missziót, a gyülekezetépítést, az újak megszólítását, beépítését mindig is fontosnak szeretnénk tartani! Vannak közöttünk olyanok, akiknek egyáltalán nincsen egyházias háttere. Fontos az, hogy az ember oda tudjon figyelni a gyülekezet tagjaira lelki és egyéb értelemben is. A hamut szeretnénk mindig otthagyni, de a tüzet továbbvinni!

Fekete Ágnes: Most Debrecenbe utazunk. Egy nagy pályázati munkába kezdett az ottani református Immánuel Otthon. Ebben az évben számos megemlékezés lesz arról, hogy hetven éve a Harmadik Birodalom bizonyos népcsoportokat, embereket a hasznosság jegyében szeretett volna likvidálni. Nemcsak zsidókat, hanem például fogyatékos embereket is. Erre emlékeztek még az elmúlt év decemberében, és hogy pozitív irányba fordítsák a történetet, ma tankönyveket szeretnének kiadni azért, hogy az emberek megértsék a fogyatékos emberek értékeit. Halljuk, ahogyan Vad Zsigmond Debrecen-Nagytemplomi lelkipásztor megnyitotta a konferenciát, majd Bölcskei Gusztáv püspök beszél a fogyatékos emberek holokausztjáról, végül Győri Zsófiával, az intézmény igazgatójával Buzás Borbála beszélget.

Vad Zsigmond: A Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség, mint fenntartó nevében szeretettel és tisztelettel köszöntöm önöket a Huszadik századi Taigetosz – megemlékezés a fogyatékos emberek holokausztjáról című pályázat nyitókonferenciáján. Itt élnek velünk fogyatékos embertársaink. Valljuk és hirdetjük, hogy velük együtt vagyunk teljes emberek.

Bölcskei Gusztáv: A huszadik század elején volt egy hihetetlen nagy tudományos optimizmus. Azt gondolták, hogy a genetika óriási lehetőséget nyújt arra, hogy az emberrel született rendellenességeket egyre inkább ki tudják küszöbölni, testi és szellemi képességet tudják javítani és ennek azt a nevet adták, hogy eugenika. Minden, ami a görög eu-val kezdődik, az mind valami nagyon jó dolgot sugall. Auguste Comte a Darwin-féle biológiai gondolkodást átültethetőnek vélte a társadalmi együttélésre. Az ő szociológiájából következett, hogy az erősebb, a kiválóbb tulajdonságokkal jelentkezők maradnak életben, a gyengék meg elhullanak. Az eugenika hatására sok állam vezetett be "fajvédelmi" törvényeket. 1907 és 1938 között az Amerikai Egyesült Államok államainak több mint a felében sterilizálták a bűnözőket, a mozgássérülteket, az epilepsziásokat, az alkoholistákat, kábítószereseket, prostituáltakat. 1934-től bevezették a kötelező kényszer sterilizációt Németországban is. Ezen műtétek következtében is már többezren meghaltak. 1937-től megkezdődött a társadalomra veszélyes, aszociális elemeknek, azaz munkakerülőknek, koldusoknak, vándorcigányoknak koncentrációs táborokba szállítása. Nem lehet megrendülés nélkül olvasni azt a rendeletet, amely arról szól, hogy "az lehetetlen, hogy a mi derék, tisztességes, német rendőrségünk, annyi energiát fektessen bele abba, hogy ezeket az elemeket, külön-külön lakóhelyükön ellenőrizze, szegények nem tudnak elég időt tölteni a saját családjukkal, ezért rajtuk könnyítendő, gyűjtsük már össze ezeket az embereket, hogy könnyebb legyen őket ellenőrizni." Valamennyi kórháztól adatokat kértek a fogyatékkal születettek és az állandó ápolásra szoruló gyermekről. Orvosi bizottságok vizsgálták meg, majd a legreménytelenebb állapotban lévő gyermekeket injekciókkal ölték meg vagy halálra éheztették őket. Így több mint ötezer gyermeket gyilkoltak meg. 1939 őszén, a háború kitörése után Hitler kiadta a néhány soros parancsot: a gyógyíthatatlan betegeket állapotuk leggondosabb vizsgálata után kegyes halálban részesítsék. 1940 tavaszán indították el az eutanázia programot. Néhány kijelölt szanatóriumba szállították a betegeket, ahol fürdőteremnek hazudott kis gázkamrákban teherautók kipufogógázával ölték meg őket és égették el a holttesteket. Majd precízen, szépen minden családot értesítettek arról, hogy a hozzátartozójuk elhunyt. Például egy amputált lábú áldozat családját arról értesítették, hogy a rokonuk lábtrombózisban halt meg. Hivatalosan 1941. augusztus 24-én Hitler leállíttatta ezt a programot, de nem hivatalosan tovább folyt. A Harmadik Birodalomnak ez volt az első tömeggyilkos programja. Több püspök is tiltakozó levélben fordult Hitlerhez és követelte az eutanázia program leállítását. Valószínűleg ez is szerepet játszott abban, hogy hivatalosan leállt ez a program.

Győri Zsófia: Minden a termelékenységről, a haszonelvűségről szól, hogy ki mennyi hasznot hajt. Jót tenne a társadalomnak, hogyha egy másfajta mércét is állítanánk. Kiveszett belőlünk ez a fajta, természetes, őszinte kíváncsiság és segítőkészség. Ezzel én nagyon-nagyon sokszor találkozom értelmi fogyatékos emberek kapcsán. Azonnal látják az arcomon, ha egy rosszabb napom van, és valami problémám van. Ők nem gondolkoznak rajta, hogy ezt most illik megkérdezni vagy nem, vagy tudok-e rajta segíteni, vagy egyáltalán belebonyolódjak-e, hanem egész egyszerűen megkérdezik: "Zsófi néni baj van?" Ugyanakkor nem szeretem, ha azt mondják, hogy azért mert fogyatékos, azért érzékenyebb, azért jobb. Ez sem igaz. Azt gondolom, hogy ugyanúgy leképeződik a fogyatékos emberek között ugyanaz a sokféle személyiségvonás és ugyanaz az emberi természet, amivel mindnyájan rendelkezünk. Nekünk is nagyon fontos prioritás az, hogy azt a társadalmat, amiben élnek, és amibe majd be fognak kerülni azt érzékenyítsük, azt tegyük befogadóbbá. Azt tapasztalom, hogy befogadó.
Buzás Borbála: Arról is beszélgettünk, hogy a felnőtt társadalmat sokkal-sokkal nehezebb érzékenyíteni, mint a gyerekeket.
Győri Zsófia: A fogyatékos emberek láthatatlan állampolgárként nőttek fel eddig eldugott, nagy intézményekben. Most már egyre inkább lehet látni őket az utcákon, játszótereken. Már nem annyira láthatatlanok. Talán megtanuljuk szülőként, akár fogyatékos emberként érvényesíteni az érdekeinket. Ezt egyébként tanítjuk is a mi fiataljainknak, hogy nekik joguk van: például nem jót tesznek velük, hogy ha egy iskolába fölveszik a gyereket, hanem joga van iskolába járni.
Az úgynevezett látványos fogyatékosságok elfogadása könnyebb, hiszen egyértelmű a társadalom számára is, ha valaki ott ül a kerekesszékben, vagy ott tartja maga előtt a fehér botot. Ez könnyebben emészthető egy átlagember számára, mert beindul az a reakció, hogy "én is kerülhetek ilyen helyzetbe", "én is lehetek kerekesszékes, mert emlékszem, hogy annakidején a nagymamát is úgy vittük ide-oda". Azonban más a helyzet egy értelmi fogyatékos emberrel vagy egy autistával, akinek még az arca is olyan, mint egy átlagos emberé, csak a viselkedése más. Az emberek őket nehezebben tudják elfogadni és azt tapasztalom, hogy a szülők is sok esetben sokkal jobban szégyellnek egy ilyen gyereket, mert nem az elvárásoknak megfelelően viselkedik.
A fogyatékos emberektől megtanulhatjuk, hogy a világ még milyen csatornákon keresztül ragadható meg. Nemcsak mentálisan és kognitívan tapasztalhatjuk meg a világot. Ott van például az istenhit vagy a gyász. Még a súlyosan fogyatékos gyermek is, akivel nem nagyon lehet kommunikálni, amikor a gyászt átélte, az arcán tükröződött a megértés. Bár lehet, hogy nem mentálisan értette meg, hogy itt mi történt. De miből gondoljuk, hogy az Úristen az értelmünkön keresztül szeretne csak hozzánk közelíteni? Meggyőződésem, hogy vannak olyan szférák, amik megközelíthetők a fogyatékos emberek számára.
Ez egy nagyon érdekes út. A tananyagot kifejlesztjük, és zenékkel, illatokkal, fényekkel, igyekszünk üzeneteket átadni. Szeretnénk bevinni osztályfőnöki órákra ezt a tananyag csomagot, hogy elkezdjenek beszélni a gyerekek arról, amiről nagyon fontos beszélni, hogy miben is mérjük az élet értékét? Illetve lesz egy vándorkiállítás, a KézenFogva Alapítvánnyal együtt, amit szintén középiskolákba viszünk. Ezzel a vándorkiállítással szeretnénk megmutatni, hogy most itt élnek köztünk ezek az emberek és értékeket hordoznak.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A ránk következő hét az úgynevezett Ökumenikus, azaz egyetemes Imahét. A különböző keresztyén felekezetek együtt imádkoznak esténként. Az országos nyitóistentiszteletet január 19-én, vasárnap 18 órakor tartják Budapesten, a Kálvin téri református templomban. Igét hirdet Erdő Péter bíboros és Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök, a liturgiában Steinbach József református püspök szolgál.
Az istentisztelet keretében kerül sor a felújított Kálvin téri református templom megáldására Dr. Szabó István református püspök szolgálatával. Az ökumenikus istentiszteletet az MTVA élőben közvetíti a Duna World csatornán keresztül.

A budakeszi református gyülekezet fennállásának hetvenedik évfordulóján ünnepségsorozatot tartanak, amelynek részeként a reformáció és a művészet címmel tart előadást dr. Marosi Ernő művészettörténész január 16-án, csütörtökön 19 órakor Budakeszin, a Kálvin teremben.

A Kelenföldi Barokk Esték keretében Alföldy-Boruss Csilla ad orgonahangversenyt január 18-án, szombaton 17 órától Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatti református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát!

"Azután, mikor asztalnál ültek megjelent magának a tizenegynek, és szemükre hányta hitetlenségüket…" (Mk 16,14)
"Sorsot vetettek, és a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol közé számláltatott." (ApCsel 1,26)

A tizenegy tanítvány a hiányos nép jelképe. Az Ószövetségben is tudunk ilyen törésről. Tizenkét törzsből állt Isten népe, de törzsek elvesztek, és végül csak két törzs nevezhette magát igazán szent népnek. Milyen fájdalmas dolog a torzó. Valaki egyszer talán levágta a szobor részeit, és most találgathatunk. A maradékban kell megtalálnunk a szépséget. Az élet tele van ilyen töredékekkel. Részben az álhatatlan emberi természet miatt, amely belekap dolgokba, aztán félbehagyja, részben az erőszakos emberi világ miatt, amely nem engedi a kibontakozást.
Rossz érzés a torzólét. Vajon milyen lehetett Jézus számára, amikor megjelent a tizenegy tanítványnak, és feltámadott minőségében már nem láthatta a teljes tanítványi kört? Mintha nem sikerült volna Izrael egészének újjáteremtése. A fogyatékos tanítványi kör számára támadt fel. Talán ezzel is jelezte nekünk azt, hogy fogyatékosságainkban elér minket. Nem a tökéletes egyházba jön el, hanem abba, amelyik frissen tudta meg, hogy Júdás felakasztotta magát. Nekünk egyszer régen egy albérlőnk felakasztotta magát. Rettenetes volt. Nincs az az ember, aki ilyenkor ne vádolná magát. Iszonyatos teher ez az itt maradottaknak. Ezzel a teherrel és hiánnyal élt a közösség, amely meglátta az Urat. Csak tizenegy. Hiába hívta Jézus az egész népet jelképesen ezzel a tizenkettes számmal, egy elveszett. Egy elbukott megint.
Szeretnénk, ha a világ tökéletes volna. Magunkat is szeretnénk hibáink nélkül tudni. De tényleg jó lenne ez? Szerethető az az ember, aki tökéletes? Vajon nem úgy találta ki Isten, hogy az elfogadásra épített mindent? Ha elfogadom a magam töredékességeit, akkor el tudom fogadni a másikét. Ha látom, mennyire torzó az életem, akkor elfogadom, hogy a világ is az. És ez a sok elfogadás, mint egy láncolat adja a szeretetet. Isten nem tökéletes embereket hívott el, és még feltámadása is a tökéletlen, hiányos népet érte el. Jézusnak nem a tökéletlenséggel, hanem a hitetlenséggel volt baja. Az a kérdés, ott van-e előttem a látomás arról, hogy Isten képes torzóimat egésszé tenni. És csak ő képes. Itt a földön azonban még nem ez az igaz. Félbehagyott dolgok, házak, munkák és sorsok között kell élnünk nap mint nap. Sőt, minél jobban elfogadjuk ennek a földi életnek a töredékességét, annál jobban meglátjuk Isten tökéletességét is.
Mert Isten jelt ad már itt abból, ami tökéletes. A tizenegy tanítvány mellé választanak egy újat, Mátyást, hogy teljes legyen újra a tizenkettes kör. Mert érezték a hiányt. Vannak, akik azt mondják, ez egy téves döntése volt az egykori apostoloknak, és meg kellett volna várni a Szentlélek eljövetelét: akkor észrevették volna, hogy Isten Pál apostolt választotta ki. Ezek találgatások. Akárhogyan is van, a tizenkettes számnak újra teljessé kellett lennie. Mert a mi életünk töredékes: vagy azért, mert nem tudjuk mitévők legyünk, és arra igyekszünk, hogy összerakosgassuk dolgaink puzzle darabkáit, vagy pedig azért, mert nehezen dolgozzuk fel a múltat, és összetört cserépdarabokat igyekszünk újra eggyé tenni. Isten azonban az egészet is megjeleníti. Elküldi a tizenkettediket újra. Nem hagyja torzón az életet.
Ez bizalom és hit kérdése. Vajon meglátom-e azt, amit János egyszer meglátott Pathmosz szigetén, hogy a töredékes egésszé lesz egyszer. Igen, itt vannak ennek a jelei. Egyik nap kimegyek, és valami addig elképzelhetetlen, gyönyörű naplementét látok. Olyan színeket, amikben mintha Isten annak az országnak az elősugarait bocsátotta volna ki. Máskor az orrom előtt történik valami szerencsétlenség, amitől megmentett. Sokszor azonban lemaradunk ezekről a jelekről, mert szaladgálunk félbemaradt dolgaink körül. Adjon az Isten nekünk elfogadást erre a világra vonatkozóan és látomást arról, amire várunk. Ámen.