2014-02-05

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ma egy családhoz látogatunk el. Lovászékhoz Kecskemétre, akik sérült, fogyatékkal élő fiuktól tanulták meg igazán a bibliaolvasás fontosságát. Miklós, a fiuk többször végigolvasta a Bibliát úgy, hogy igazán senki nem tudja, mennyit értett belőle, az életéből mégis úgy tűnik, nagyon sokat. Lovász Miklóst, feleségét Gere Ibolyát és fiukat Lovász Miklóst hallhatják.

Gere Ibolya: Képes akár egy órát is olvasni. Délben bemegy a szobájába, hogy lefeküdjön, de előbb elkezdi olvasni a Bibliát. Este ugyanúgy, amikor lefekszik, elkezdi olvasni a Bibliát.
Fekete Ágnes: Azt a rongyos Bibliát teljesen elolvastad?
Ifj. Lovász Miklós: Igen.
Fekete Ágnes: Sokat olvastad?
Ifj. Lovász Miklós: Igen.
Fekete Ágnes: Honnan jött az a gondolat, hogy Bibliát olvass?
Gere Ibolya: Kerekegyházán laktunk és nagyon sokat jártunk egy lelkészházaspárhoz. Szinte ott töltötte a gyerekkorát egészen hatéves koráig. Mária néni mindennap az ölébe vette, és olvasta a Bibliát vele és énekelt neki.
Lovász Miklós: Húsz évvel ezelőtt volt ez. Most már huszonhárom éves lesz. Én csodának vélem azt, ahogy reagál, ahogy érti az istentiszteleteket. Nincs olyan istentisztelet, hogy hazaérve ne legyen megjegyzése az igehirdetéssel kapcsolatban. Általában mindenhez, a család dolgaihoz és a közélethez is van hozzáfűznivalója. Mindenre fogékony. Úgy tud imádkozni, ahogy én nem. Ezekkel a tört szavakkal, de töretlenül fogalmazza meg a családunk, a lelkészünk és a világunk dolgait. Nincs az a tanítás, amely jobban kifejezné, hogy mi az imádság. Nem tőlünk tanulta azt, ahogyan imádkozik. Soha nem tolja magát előtérbe, mindig csak másokért könyörög.
Gere Ibolya: Ő egy áldás nekünk, és nagyon örülök, hogy ő van, mert megtanított a kisdolgoknak örülni. Nem vágyom sokra. Nem akarok sírni, de időnként elérzékenyülök. Nagyon sokat izgultam amiatt, hogy hogyan fog az én gyerekem konfirmálni, ha még beszélni sem tud? És egyik napról a másikra az esperes úr mondta: "na, Ibolya, most Miklósnak is konfirmálni kell, mert eljött az ideje!" Megtanult pár imádságot, rendszeresen járt hittanórára és lekonfirmáltatták. Azóta mindig vesz úrvacsorát is. Az volt az érdekes, amikor egyik vasárnap úrvacsorát vett, a másik vasárnap meg bement a gyerekekkel hittanórára. Nekem ez nagyon furcsa volt. Egyik vasárnap felnőtt, másik vasárnap gyerek. De hát ő mindig gyerek marad. Most csak a felnőttek között hallgatja az istentiszteletet és tényleg fogékony rá.
Fekete Ágnes: Testvére nincsen?
Gere Ibolya: Van egy nővére.
Fekete Ágnes: A nővérével milyen kapcsolatban van?
Gere Ibolya: Nagyon jó a kapcsolatuk. Minden helyre elviszik magukkal, ahova csak lehet. Olyan vejem van, aki első perctől fogva el tudta fogadni Miklóskát. Nincs olyan kérése Mikinek, amit Csaba ne teljesítene.

Fekete Ágnes: Milyen érzés volt, amikor Miklós megszületett?
Gere Ibolya: Nagyon nehéz volt, mert nekem volt már egy fogyatékos gyerekem. Úgy éreztem, nagyon sok egy családba kettő. Hónapokba telt, amíg belejöttem abba, hogy még egy sérült gyerekem van. De most nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy adta nekem ezt a gyereket, mert megváltoztatta teljesen az életemet. Ő egy áldás. Csak szeretettel tudok róla beszélni.
Fekete Ágnes: A másik gyerekkel mi lett?
Gere Ibolya: Meghalt nyolcévesen. Borzasztó volt, amikor megszületett Miklóska, az orvos mellém állt és azt mondta: "maga minek szült még egy hülye gyermeket?" Ez nagyon fájó volt. Majd kitoltak a folyosóra, és nem foglalkozott velem senki. Egyetlenegy anyuka volt, aki odajött és hozott nekem vizet. Ez volt az első sokk. Talán, ha az első pillanatban nem így álltak volna mellém, hanem valahogy szeretettel fordultak volna felém, akkor talán más lett volna. Hála Istennek, másnap, amikor megtudta Szabó Gábor felesége, Kati néni a problémát, rögtön ott volt nálam és hozott nekem egy Igét: "Légy bátor és erős, ne félj, és ne rettegj, mert mindig veled van az Úr!" Ez megerősített.
Ifj. Lovász Miklós: Ne sírj!
Gere Ibolya: Nem miattad sírok, hanem azért, hogy anya milyen buta volt. De most már örülök neked! Úgy éreztem, nagyon nagy segítségre van szüksége Miklóskának, mert amikor elvittem az orvosi rendelőbe, láttam, hogy mindenki rácsodálkozott, hogy milyen kicsi a gyerek. Akkor három évesen kilenc kiló volt. Úgy éreztem, rajtam csak a Jóisten tud segíteni, mert az orvosok már nem. Templomba jártunk, addig is, de csak ekkor kezdtem rendszeresebben olvasni a Bibliát, mert addig nem tettem ezt. Azt éreztem, hogy a Jóisten azért bízta rám, hogy a maximumot kihozzam magamból. Rájöttem, hogy ha én, az édesanyja nem fogadom el, akkor ki fogja elfogadni ezt a gyereket? Régebben jobban megvetették ezeket az embereket. A megjegyzéseket hallottam a hátam mögött, volt, aki a szemembe is mondta. De ezen már túlvagyok, és úgy látom, már a világ is változott és könnyebben elfogadják az emberek a fogyatékosokat. Miklóska mindenkiért imádkozik, és ha látja, hogy valami probléma van, rögtön odajön hozzám és mondja: "Anya, ne butaság!"
Lovász Miklós: Már tizenöt éve itt lakunk. Tizenvalahány éve innen háromszáz méterre dolgoztam. Miklós kiállt ide a lépcsőre és várt, leste, hogy mikor jövök. Előfordult, hogy jöttem haza és magamban mondtam, a benti dolgokat, ő észrevette a mimikámból, meg a táskám mozgatásából a lelkiállapotomat, ezért elém szalad, a nyakamba ugrott és mondta: "Apa, ne butaság!" Háromszáz méterről tudta, mi van velem. Ez maga a csoda.
Gere Ibolya: A nővére is nagyon sokat foglalkozik vele. Olvasni tanította, uszodába vitte.
Fekete Ágnes: Tudsz úszni?
Ifj. Lovász Miklós: Igen.
Fekete Ágnes: De jó! Milyen tempóval?
Ifj. Lovász Miklós: Gyors.
Lovász Miklós: Színházbérletünk van, és a legelőkelőbb helyen, az egy-kettő-hármas székeken ülünk. A tavalyi évadban volt az Újvilág…
Ifj. Lovász Miklós: …passió
Lovász Miklós: Miki segít nekem… Amikor ezt a darabot néztük meg, egyszerűen előre mondta a történeteket. Sokszor az a probléma, hogy mi nem tudjuk követni őt, mert olyan részletekre kérdez vissza, amiket mi észre sem vettünk.
Gere Ibolya: Mindig visszük mindenfelé. Nálunk nincs olyan, hogy valahova megyünk, és Miklóska ne jöjjön velünk. Ő a mi árnyékunk. Lehet, hogy már észre sem veszem, ha az emberek esetleg másképp néznek rá, hiszen én is megnézek egy-egy embert.
Fekete Ágnes: Lehet, csak megváltoztatták a világot!
Gere Ibolya: Hát, nem olyan könnyű azt megváltoztatni. Látom, hogy Mikit is jobban elfogadják. Az iskolában is nagyon szeretik és mondják a tanárok, hogy mennyire másképp viselkedik, mint a többiek.
Fekete Ágnes: Miben viselkedik másképpen?
Gere Ibolya: Például abban, hogy ha leül az asztalhoz, imádkozik evés előtt. Nekik ez feltűnő volt. Próbálta őket megtanítani. Nem tudom, hogy sikerült-e?
Fekete Ágnes: Bent az iskolában mások nem imádkoznak?
Ifj. Lovász Miklós: Nem.
Fekete Ágnes: Csak te?
Ifj. Lovász Miklós: Csak én.
Fekete Ágnes: Nem zavar, hogy a többiek nem imádkoznak?
Ifj. Lovász Miklós: De, igen.
Gere Ibolya: Nem hisznek a többiek?
Ifj. Lovász Miklós: Nem.
Fekete Ágnes: De miért nem?
Ifj. Lovász Miklós: Csak Dani.

Lovász Miklós: Itt van ez a videó, amit a keresztszüleitől kapott születésnapjára. Előtte még sohasem látta, de ránézett a borítóra és rögtön fölismerte, hogy az Mózes.
Fekete Ágnes: Ahogy a víz kettéválik.
Ifj. Lovász Miklós: A víz. A bot.
Fekete Ágnes: Értem.
Hogyan alakult aztán a hite?
Gere Ibolya: Megváltozott az életem. Nyugodtabb vagyok, másra is jobban tudok figyelni. Még nagyon sok hibám van. Még nagyon sokat kell olvasnom a Bibliát, hogy rendbe jöjjek. Talán amióta olvasom, mind jobban és jobban el tudom fogadni ezeket az embereket, mert lehet, hogy sokkal tökéletesebbek, mint mi.
Lovász Miklós: Óhatatlanul is magunkat toljuk mindig előre. Megkockáztatom, legnagyobb bűnünk az önzőségünk. Az visz a legnagyobb tévutakra, mert amint magammal foglalkozom, másra már nem is figyelek. Ebből gyógyít is az Úr, a tanítás után. Az önzőségünket kell legyőznünk.
Fekete Ágnes: Volt egy átbillenés az életében, amikor közelebb került Istenhez?
Lovász Miklós: Nincs egy meghatározott pillanat. A pillanatok, azok a mindennapok. Minden napban új pillanat van. Minden napnak újra kell a hitet kapni is, meg adni is hozzá. A matematikában van egy nagyon jó elv a bizonyításoknál. Vannak kötelező és elégséges feltételek egy bizonyításban. Az Úr kegyelme mindig elégséges. Matematikailag én csak egy szám vagyok, hogy én megfeleljek valaminek, annak vannak szükséges és elégséges feltételei. Na, most az életben is az elégséges feltétel az, hogy "elég nékem az Úr kegyelme". Igen, az nagyon elég! De mi a szükséges? Az Úr kegyelme elégséges, a szükségest nekem kell hozzáadni. Azt mondjuk nem elég templomba járni. Az igaz, mert elég az Úr kegyelme, de szükséges, hogy templomba járjak. Itt van a matematikai logika összefüggése.
Fekete Ágnes: Miklós ajándékká válása egy folyamat volt?
Lovász Miklós: Az első percben sokkolólag hatott. Nekem az volt a legborzasztóbb, hogy volt korábban egy fogyatékos gyerek, ezért orvosokhoz jártunk. Mint a nótában: "Tizenkét orvos vizitálta", szószerint a feleségemet. Én negyvenegy éves voltam, a feleségem harminchat. Volt kivizsgálás, mégis így alakultak a dolgok. Amikor a feleségem szült és kijöttünk a kórházból, az első utam egy könyvesboltba vezetett. Levettem egy egészségügyi könyvet a polcról, kinyitottam és mintha a Bibliát nyitottam volna ki, ott írta, hogy a harmincnyolc körüli nőknél mekkora az esély az ilyen gyerekekre. Ez az első nap volt.
Fekete Ágnes: Mintha az élet is sokkolni akarta volna?
Lovász Miklós: Sokkolt is. Nem egy mustármagnyi hitünk volt, hanem annak a töredéke, mégis az segített. Nem kellett pszichológus sem, elég volt egy jó szó, egy Ige. A templom közelsége már önmagában adta ezt a kegyelmi állapotot, hogy ezt gyorsan helyre tegyük.
Gere Ibolya: A lányom mesélte el, hogy mennyire sokkolta a férjemet ez a dolog. Jöttek a kórházba. Az akkor hétéves Anna kérdezte az apját: "Apa! Lány vagy fiú?" Az édesapja sokáig nem válaszolt, majd hirtelen annyit mondott, hogy "fiú". Azt mondta a lányom: "akkor tudtam, hogy probléma van, mert ha egy apának fia születik az sokkal boldogabb kellett volna, legyen." De most boldogok vagyunk vele. Ez a lényeg.
Lovász Miklós: Sokan kérdik ma is, hogy hogyan képzeljük el a jövőt? Mi lesz? Hova helyezzük, mit csinálunk? Mi szeretünk előre gondolkodni, mégis, csak a család jöhet számításba!
Fekete Ágnes: Mert Miklós ajándék a családnak?
Lovász Miklós: Igen, így van, mert ajándék. A vőnk azt mondta egyszer, ha Miki nem volna, ki kéne találni! Mert olyan áldás mindenkinek. A vőm öt évig udvarolt a lányomnak, de az első perctől barátságba kerültek Mikivel.
Fekete Ágnes: Mennyi van még hátra ebből az iskolából?
Ifj. Lovász Miklós: Még két év.
Gere Ibolya: Ez és még egy.
Ifj. Lovász Miklós: Huszonkettő, huszonhárom és huszonnégy éves leszek.
Gere Ibolya: És utána kertész leszel.
Ifj. Lovász Miklós: Kertész leszek.
Fekete Ágnes: "Kertész leszek, fát nevelek…" Szeretnél kertész lenni?
Ifj. Lovász Miklós: Nagyon szeretem a kertet meg a virágokat.
Fekete Ágnes: A virágokat itthon te gondozod?
Ifj. Lovász Miklós: Igen.
Fekete Ágnes: Ezeket te neveled?
Ifj. Lovász Miklós: Igen, én.
Lovász Miklós: Most bérelünk egy földet. Termelünk magunknak kukoricát és oda járunk Mikivel dolgozni.
Fekete Ágnes: Gondolom, jó munkaerő.
Lovász Miklós: Nagyon szereti csinálni. Szorgosan dolgozik.
Fekete Ágnes: Hogy kezdett el igazán Bibliát olvasni és komolyan venni a hitét?
Gere Ibolya: Miki vezetett rá. Ha olvasod a Bibliát, akkor mindinkább kívánod olvasni. Ez egy folyamat, amit nem lehet abbahagyni.
Fekete Ágnes: Miki olvasta így a Bibliát?
Gere Ibolya: Ő így olvassa.
Lovász Miklós: Itt van a bizonyíték – mutatja a rongyosra olvasott Bibliát.
Gere Ibolya: Olyan hatéves volt, amikor már elkezdte hordani magával a kezében, gyűrte és tűrte, és firkálta. Miklóska nagyon rendes volt, mert az iskolában karácsonyra kapott Újtestamentumát boldogan ajándékozta oda Zsomborkának, az öthónapos unokámnak.
Ifj. Lovász Miklós: Igen.
Gere Ibolya: Ez az első Biblia, amit elajándékozott.
Lovász Miklós: Ez azért van úgy összegyűrve, mert ha látja, hogy Bibliát olvasok, akkor bemegy és ő is olvassa.
Fekete Ágnes: A maga módján olvassa?
Lovász Miklós: A maga módján, úgy, hogy nehezen tud szótagolni. De nagyon jó, hála Istennek a memóriája. A templomban hangosan énekel.
Fekete Ágnes: Így együtt olvassák?
Lovász Miklós: Igen.
Fekete Ágnes: Mit tudsz zongorázni?
Ifj. Lovász Miklós: Vezess Jézusunk…
Fekete Ágnes: Ez a kotta?
Lovász Miklós: Még nem tudott járni, de a zongoránál már ott volt.
Fekete Ágnes: Ami itt narancssárga karika, az a kottában is narancssárga karika.
Zene
Fekete Ágnes: Nagyon ügyes vagy!

Fekete Ágnes: Nem volt mindig ilyen egyszerű a fogyatékosságról beszélni. Most Vitális Sándorral beszélgetünk, aki most már 90. éve felé jár. Református lelkipásztor, aki elkezdte Berekfürdőn a mozgássérült missziós hetek szervezését.

Vitális Sándor: 1926. november 2-án születtem. A következő év októberében, tízhónapos koromban nagyon magas lázam lett. A negyedik orvos adott valami fájdalomcsillapítót és azt mondta, hogy "ha a reggelt megéri, akkor megmarad". Anyám áthívta a szomszédasszonyt, hogy ketten virrasszanak. Éjfél körül elcsendesedtem. Azt mondta a szomszéd: "fogjuk le a szemét, kössük fel az állát!" Aztán ahogy fölém hajoltak, észrevették, hogy egyenletesen szuszogtam. A jobboldalamat támadta meg a betegség, és ez a lábam megbénult. Négyéves koromban tanultam meg járni. Korrekciós műtétet hajtottak végre. Másfél centivel lett rövidebb a lábam, de tudtam menni. Fél lábbal, de egész szívvel. Hálából, hogy Isten megtartott az Ő szolgálatába mentem.
Fekete Ágnes: Sokan meghaltak? Nem volt természetes, hogy életben maradt?
Vitális Sándor: Nem, nem. Végignéztem az anyakönyveket és alig volt, aki életben maradt. Akkor még nem ismerték a Sabin cseppeket. Sokat sportoltam. Kerékpároztam, futbaloztam, mert azt mondták, hogy edzésben kell maradni, mert az a legjobb gyógyszer.
Fekete Ágnes: Miért lett lelkész? Mi az, ami erre buzdította?
Vitális Sándor: A hála, hogy megtanultam járni. Minden évben menni kellett az ortopédiára Nyíregyházára, mert a jobblábas cipőt ingyen adták, csak a ballábast kellett megfizetni. És egyszer nagyon szíven ütött, amikor az orvosi véleményt diktálta a főorvos az asszisztensének. Ezt mondta: "atlétatermet és lóláb".
Fekete Ágnes: Atlétatermet és lóláb?
Vitális Sándor: Lóláb. Igen. Rövid, frappáns megjegyzés. Jópofa megjegyzésnek gondolta.
Fekete Ágnes: Egyébként bicegve tudott járni?
Vitális Sándor: Bicegve. Másfél centi különbség volt a két lába között. Vasgépben voltam. Úgy mondták, hogy ezzel védik a lábamat.
Egy nap kaptam egy meghívót. Ez akkor volt, amikor Magyarország igyekezett jóban lenni az ENSZ-szel. Hogy egyenjogú polgárok legyenek a mozgássérültek is és az állam támogassa őket. Az állt a levélben, hogy ekkor, ekkor jelenjek meg Nyíregyháza egyik kultúrházában. Az orvosi nyilvántartásokból kiírták a sérülteket, akik fogyatékosok voltak és azokat hívták meg erre a találkozóra.
Fekete Ágnes: Tehát, hogy legyen egy ilyen szövetség?
Vitális Sándor: Igen. 1981-ben alapult meg a MEOSZ, mozgássérült szövetség. Az egész országot felosztották. Én például a vásárosnaményi járásban voltam, és huszonkilenc falu tartozott hozzám.
Fekete Ágnes: Az volt a feladata, hogy fölkeresse egyesével ezeket az embereket?
Vitális Sándor: Ez volt. És tessék elképzelni, az történt, hogy iszákosmentő missziónak nem sikerült a berekfürdői építkezése, hiába támogatta az állam. Egy olyan helyre nem szabad iszákosmentő gyógyító intézetet szervezni, ahol minden második ház kocsma.
Fekete Ágnes: Iszákosmentő missziós központnak indult a berekfürdői Megbékélés háza és végül kiderült, hogy az nem lehetséges?
Vitális Sándor: Igen. A vége az lett, hogy Berekfürdőn tizennyolc kerekesszékkel ott voltunk az ebédlőben.
Fekete Ágnes: Hogy kezdődött ez az egész misszió?
Vitális Sándor: Úgy, hogy a Doktorok Kollégiumán Budapesten ezt a témát választottam. Az előadásnak az volt a címe, hogy "Itt van egy lehetőség". Miért nem segítjük az egyházat és a betegeket is?
Fekete Ágnes: És akkor elindultak a mozgássérült hetek Berekfürdőn.
Vitális Sándor: Tavasszal mentünk, amikor még nem kezdődött el a szezon, és nem volt iskolai szünet. Reggel áhítatot tartottunk, majd reggeliztünk. Délelőtt szakmai előadások is voltak, este pedig szabad beszélgetések és fórum.
Fekete Ágnes: Hányan voltak egy-egy ilyen héten?
Vitális Sándor: Először nyolcvanöten voltunk. Voltak, akik azt is vállalták, hogy matracon aludjanak. Dr. Chikán Csaba is ott volt, akit a hátán hozott be a sofőrje, mert járóképtelen volt és még nem volt kerekesszéke. Járt ott Vincze Gizella is, akit első éves orvostanhallgató korában kidobtak Kisvárdánál a gyorsvonatból. Mind a két lábát levágták. A jó baráti kör vele volt és így egy év alatt kiheverte ezt a testi-lelki traumát és elvégezte az egyetemet. Laboratóriumi főorvos lett. Férjhez is ment, és eljöttek a két kislánnyal Berekfürdőre. Látta, hogy Kovács Kati, aki motoros mérnöknő volt, de a fél karját elveszítette, lecsatolta a bal kezét. És mások is hasonlóan tettek. Erre mondta a férjének, hogy gyorsan menjenek be Karcagra és vegyenek neki egy fürdőruhát, mert akkor ő sem szégyelli magát a többiek előtt. Ma már külön öltözőkabint csináltattak a fürdőben, hogy nyugodtabban öltözhessenek át a mozgássérültek.
Fekete Ágnes: Merthogy volt bennük egyfajta szemérem?
Vitális Sándor: Igen, de itt fölszabadultak. A kisvarsányi templomba könnyen be lehetett menni, mert nem volt küszöb. Meghívtam a mozgássérültek, hogy jöjjenek el oda. Vasárnap délelőtt kihirdettem a hirdetéseknél az istentisztelet végén, hogy délután többen leszünk, mert különleges állapotú vendégek jönnek. Bár nagyon furcsa ilyet szószékről hirdetni, de kértem, hogy legyenek segítségére az embereknek a WC használatánál. Morogva mentek ki az emberek, hogy "mit akar mán ez a pap?" De utána, ők mondták, hogy hívjuk többször is a mozgássérülteket!
Fekete Ágnes: Annyira tetszett nekik?
Vitális Sándor: Annyira. Például fölállt a Kölcsére való párttitkár, akinek fából volt a keze. Sírva mondta: "nem gondoltam volna, hogy én református templomban hozzászólok, hogy itt milyen békesség van!" Esteledett. Majdhogynem küldeni kellett őket, hogy menjenek már haza.
Fekete Ágnes: Melyik a kedvenc bibliai Igéje?
Vitális Sándor: Amikor Jákób viaskodik az Úrral és azt mondja: "Nem bocsátalak el, míg meg nem áldasz engem!" Az áldást megkaptam.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
"Aki keres, azt megtalálják" címmel rendezik meg február 9. és 16. között a Házasság Hete rendezvénysorozatot szerte az országban. A hét ünnepélyes megnyitása február 9-én vasárnap 10 órakor lesz Sárospatakon, a református templomban. Február 10-én, hétfőn a Házasság Hete arcaival találkozhatnak az érdeklődők 18 órakor Budapesten, az Aranytíz Kultúrházban. Ugyancsak hétfőn 18 órakor lesz Szőke Attila és Etelka előadása a konfliktuskezelésről Dunakeszin, a József Attila Művelődési Központban. 11-én, kedden 18 órakor Pálhegyi Ferenc tart előadást, a Zsombolyai utca 6. szám alatt.

A Világ-egyetemi előadások keretében Tőkéczki László történész tart előadást a demokrácia lényegéről és annak határairól a bibliai normák alapján február 7-én, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti templomban.

Könyvbemutatót rendeznek február 6-án, csütörtökön 14 órától a Debreceni Református Kollégium Kistanácstermében. Fekete Károly és Ferencz Árpád Vigasztaló ismeret című könyvét Szabadi István, Kálvin János A katolikus levelek magyarázata című könyvét pedig Lenkeyné Semsey Klára mutatja be.

Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400. évfordulójára emlékezik a Szólj, ötágú síp! című gálaműsorral a Lévay József Református Gimnázium február 7-én, pénteken Miskolcon, a Művészetek Házában.

Jótékonysági bált rendez a Budai Református Gyülekezet a Nagydobronyi Református Líceum diákjai támogatására február 8-án, szombaton a Budavári Polgármesteri Hivatal aulájában.

Évszázadok imádságoskönyveit mutatják be Budapesten, a Ráday Gyűjteményben, a Ráday utca 28. szám alatt. A kiállítás február 28-ig tekinthető meg.

Túlélőpontot nyitott a Magyar Református Szeretetszolgálat Debrecenben. Ez a hely hétvégenként nyújt oltalmat a hajléktalanoknak, azonban ha az időjárási helyzet szükségessé teszi, akkor hétköznap is fogadja majd a rászorulókat.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét Máté evangéliuma legelejéről!

"Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv. Az összes nemzetség tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzetség, és Dávidtól a babilóni fogságravitelig tizennégy nemzetség, és a babilóni fogságraviteltől Krisztusig tizennégy nemzetség." (Máté 1:1. 17.)

A 14-es szám Jézus nemzetségtáblázatához vezet. Máté evangéliuma egy mai ember számára nagyon unalmasan kezdődik, Jézus őseit sorolja fel. Pedig, ha mélyen belegondolunk, megdöbbentő ez: Magyarországon jó, ha valaki a 17. századig vissza tudja vezetni a családfáját. Sokan dolgoznak is ezen, de háromszor tizennégy nemzedékre név szerint emlékezni, ez nem mindennapi. A zsidóknál a származás sokkal többet jelentett, mint minálunk. Létük alapja volt a család, ahonnan eredtek. A Messiás is csak Dávid leszármazottja lehetett. De ez a család nem egyének közössége volt, nem a tűzhely melegét adó hely, hanem a halálon is túlmutató valóság.
A családfa a halálon átívelő mérték jelképe. A családfa türelemre nevel. A családfa azt mutatja, ha csendesen és hittel várakozol, akkor egy fa növekedésében veszel részt. Nem tudod, merről merre tart az ága. A gyökereit is csak sejted, de azt tudhatod, hogy átmenetben élsz. A családfára nézve lehiggad az ember, és nagyobb távlatokat lát. Mert ott minden megtalálható. Jézus családfája sem volt éppen makulátlan. Prostituált, megvetett emberek, vagy Támár, aki az apósával vétkezett, Bethsabé, a házasságtörő, mind ott szerepelnek. Mindez azt mutatja, hogy mindenkinek, erkölcsösnek és erkölcstelennek, férfinak és nőnek, zsidónak és idegennek együtt szüksége van az eljövendőre, aki a Megváltó. Egy hatalmas ívű látást tükröz ez a táblázat. Három nagy korszak 14-14 nemzedékben: Először az ősatyák, azután jön a dávidi királyság kora, a harmadik szakasz pedig a babiloni fogság utáni idő. Voltak felfelé ívelő korszakok, és voltak szörnyű, véres időszakok. Egy ilyen családfát látva elszörnyülködik az ember: Uram Isten, honnan jövünk, és hova tartunk! A génjeink az építkezést és a széthúzást, a bűnt és az emberi minden síkját hordozzák. De nem az emberi kéz növeli a fát mégsem. Isten kegyelme tartja egyben, és vezeti tovább a háromszor tizennégy nemzedéket. Isten kegyelméből ered, és Krisztus kegyelme felé tart a családfa.
Mi félünk a haláltól. Pedig a halál a családfa egy-egy ágának az értelme. Egyikből jön a másik. Nem élhet egyszerre az egész család. Ahogyan továbbadjuk nemzedékről nemzedékre azt, akik vagyunk, úgy válik világossá, mi a különbség a fanatizmus és a hit között. A fanatikus ember azonnal, és a maga erejéből szeretné megtenni a jót. A hit vár, és higgadtsággal nézi Isten munkáját. Hamvas Béla írja: "A fanatikus az, aki teendőjét a rögeszmében látja. Fanatikusnak nem étosza van, hanem fixa ideája és azt hiszi, ha nem saját, hanem más szakállára őrült, máris helyes úton jár."
Ma nagyon sok fanatizmust látunk, Isten azonban nemzedékekben látja a világot. Sokkal távlatosabban, mint a mai percekben számolt idő. Isten adja nekünk az Ő látását! Egy ősi ír áldás ezt mondja:
"Ezeket kérem számodra:
Nem azt, hogy soha ne érjen szenvedés,
…
Meg azt sem kérem, hogy utadat rózsák szegjék,
És hogy könny soha ne csurogjon végig arcodon,
Vagy, hogy soha ne tapasztald meg, mi a fájdalom.
Mindezt nem kívánom neked.
Ha így lenne, a könnyek nem tudnának
Új felismerésekhez elvezetni,
A fájdalom nem ötvözne nemesre.
Kívánságom számodra ennél ezerszer gazdagabb.
Őrizzed lelkedben a hálát,
És a köszönet ki ne fogyjon ajkadról.
…
A remény és a bizalom.
Maradjon meg benned!
…
Ez a biztos tudás mindörökre!" Ámen.