2014-02-12

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Szinte minden héten telefonál egy kedves hallgatónk az adás után azzal a kérdéssel, mikor jelennek már meg a műsorokban elhangzó gondolatok könyv formájában. Most azzal a jó hírrel kezdjük műsorunkat, hogy a Kálvin Kiadó jóvoltából 40 nap címmel egy böjti áhítatos könyv jelenik meg, melynek bemutatója február 19-én, szerdán, este fél 7-kor lesz Budafokon a református templomban, a Demjén István utca 1. szám alatt. Ez alkalommal egy kerekasztal-beszélgetés lesz a böjt értelméről. Mindenkit szeretettel várunk. Honlapunkon megtalálhatnak minden tudnivalót erről, címünk: tebennedbiztunk.hu
Ez a hét a Házasság Hete. Néhány éve elhatározták, hogy a Valentin napi, kicsit felszínes ünneplést igyekeznek mélyebb tartalommal megtölteni, és ezért alapították meg a házasság ünnepét. Most egy olyan házaspárhoz látogatunk el, akik azt mondják, Istennek köszönhetik, hogy nem váltak el. Detki Árpád és Krisztina mesélnek életükről.

Detki Árpád: A barátomtól kérdeztem egyszer, hogy ismer-e egy hozzám való lányt? Azt mondta, ismer. Erre én fényképet kértem róla. Kész fénykép ugyan nem volt, de volt egy negatív, amellyel csak az gond, hogy nem lehetett felismerni az arcot. Ezért bementünk a sötétkamrába, hogy előhívjuk a képet. Nagyon izgalmas volt, ahogy lötyköltük a folyadékot és egyszercsak előtűnt Krisztina képe.
Detki Krisztina: Árpi fölhívott telefonon, és egy órát úgy elbeszélgettünk, mintha világéletünkben ismertük volna egymást.
Detki Árpád: Krisztinánál azt éreztem, hogy elfogad úgy, ahogy vagyok, és nem kell alakoskodnom, és megjátszanom a nagyfiút. Nagyon élveztem, hogy szeret sokat beszélni. Én nem vagyok a szavak embere. Jól kiegészítettük egymást.
Detki Krisztina: Én vagyok a csobogó patak. Nagyon érdekes volt, hogy teljesen azonosan gondolkodtunk. Szinte mindenben egyformán járt az agyunk.
Fekete Ágnes: Ebben volt valami gondviselés…
Detki Árpád: Biztosan, csak akkor még ezt nem láttuk. Istentől külön úton jártunk. A második gyerek után változott meg ez a helyzet. Úgy érzem, hogy egy kicsit érdemtelenül szerencsés vagyok, mert Édesanyám nagyon sokat imádkozott értem. Nagyon zokon vette, amikor tizenhét éves koromban azt mondtam, hogy nem megyek többet templomba. Nem erőltetett tovább, de azt tudom, hogy sokat imádkozott értem.
Detki Krisztina: Nekem volt egy nevelő nénim, aki templomba hordott és nagyon sokat imádkozott értem. Ez hihetetlenül sokat számít. De ezt csak utólag tudja az ember mindig. Katolikus esküvőnk volt, mert azt olyan szépnek tartottuk. Nem akartuk, hogy az anyakönyvvezető néhány szava után vége legyen az ünnepségnek! Szerettük volna, hogy szép esküvőnk legyen! És aztán jöttek a gyerekek. Az első gyerek, majd a második gyerek és aztán nagy lelki válságba kerültem. Akkor építkezni kezdtünk az már egy túl nagy teher volt nekem. De mondd, hogyha nem így volt!
Detki Árpád: Az építkezés még nem jött, hanem én nagyon sokat dolgoztam. A második gyermek után alapítottam egy céget két társammal. Éjt nappallá téve dolgoztam. Krisztinek úgymond "csak" a két gyerek jutott, és azt mondtam, hogy minden rendben van, én hozom haza a pénzt, ő vigyáz a gyerekekre. Az, hogy engem alig lát, az nem tűnt fel. Nem vettem észre, hogy elég komoly lelki válságba jutott, mert amikor panaszkodott, csak úgy legyintettem egyet, hogy ez csak amolyan asszonypanasz. Egyre súlyosabb panaszokat kezdett mondani, de szerencsére az utolsó pillanatban találkozott egy megmentővel.
Detki Krisztina: Egy "angyallal", így van! A Gellérthegyen. Odahordtam a gyerekeket játszótérre a nagy csúszdákhoz, hogy friss levegőn lehessenek, mert az Üllői úton abból kevés van. Ott találkoztam egy anyukával, akivel elkezdtünk beszélgetni. Ő négy-öt gyerekkel volt. Azt láttam a ruhájukból, hogy nem magánóvodások, de azt is láttam, hogy ez meg túl sok egykorú gyerek. Éreztem, hogy valami furcsaság van itt. Később kiderült, hogy ez egy olyan csapat, ahol keresztény anyukák egymás gyermekeire vigyáznak. Minden nap másik anyuka vállalja a gyerekeket. Azt is megtudtam, hogy a Timóteus Társaság egyik tagja. Elkezdtem neki panaszkodni.
Fekete Ágnes: Miről panaszkodtál?
Detki Krisztina: Elmondtam, hogy a családom szerint nem jól nevelem a gyerekeimet, nem érzem jól magam otthon, de nem szeretnék visszamenni a munkába sem. Meghallgatta és mondta, hogy van egy mamakör, ahol beszélgetnek gyereknevelési kérdésekről is, és ahova szívesen meghív engem. De Biblia is kell hozzá. Akkor én már olyan állapotban voltam, hogy azt mondtam: mit bánom én, engem az se zavar, ha Bibliát kell nézegetni. Elmentem, azonban egyáltalán nem volt szó gyereknevelésről, hanem csak párkapcsolati dolgokról a Biblia alapján. Kérdezgettem, hogy mikor fogunk már a gyereknevelésről beszélni? Akkor azt mondta, hogy ha a párkapcsolati dolgok helyrejönnek, megérzed azt, és megtudod a Bibliából, hogy hol a helyed, akkor a gyereknevelési dolgok automatikusan helyrejönnek. Hát ennél jobbat szerintem nem is mondhatott volna, mert tényleg így lett. Megtaláltam azt, hogy mi a dolgom a földön és helyreálltak a dolgok. Az az igazság, hogy amikor nekem Istennel helyreállt a kapcsolatom, attól kezdve már Árpit nem nyaggattam, mert ő tényleg egy műszaki ember, és nem szeret lelkizni. Ez a mai napig így van. Ha nagy bajom van, akkor nekem a "fölfelé szálat" kell erősítenem, akkor szépen elrendeződik minden. Már nem várom el azt, hogy Árpi teljesítse be a lelki igényeimet, mert ez talán fontosabb, és ettől vagyok én elfogadóbb, a mi kapcsolatunk ettől működik szerintem jól.
A férjem nem úgy szállt be a gyereknevelésbe, ahogy én szerettem volna, de hozzáteszem, hogy én voltam ennek az oka. A pszichológia ismeri a bősz anya kifejezést. Na, ez vagyok én! Egy példa erre az, hogy Árpi anyukája nagyon-nagyon szerette az unokáját. Örült, hogy jött az első unoka, és ráadásul fiú! Féléves koráig nem adtam a gyereket a kezébe. De nekem ez nem volt tudatos. Az anyukám úgy nevelt, hogy a gyereket magadnak szülöd, te felelsz érte, a te kötelességed! Eszembe sem jutott odaadni, és nem irigységből, hanem mert az volt bennem, hogy ez az én dolgom. Utólag mondta anyósom: az elsőt oda se adtad féléves koráig! Oda kellett volna adnom, és nem jutott eszembe. Tulajdonképpen Árpit leszoktattam arról, hogy ő is nevelje a gyereket. Azonkívül, hogy az esti fürdetés az övé volt, nem nagyon hagytam beleszólni a gyereknevelésbe. Ez az én hibám volt. Velem volt a baj, ezért volt jó, hogy Isten engem szólított meg. Bennem helyre kerültek a dolgok és akkor egy kicsit már tudtam nyitni.

Fekete Ágnes: Mi került benned helyre?
Detki Krisztina: Az, hogy nem nekem kell napi huszonnégy órában anyának lennem, hanem nyissak Árpi felé, és ne csak a gyerekeket szeressem. Neki is szüksége van rá.
Fekete Ágnes: Miért érezted azt, hogy nem tudod jól nevelni a gyerekeket?
Detki Krisztina: Mert engem anyukám úgy nevelt, hogy ha valami nagy disznóságot csináltunk, akkor megvert. Én azt mondtam, hogy ezt nem szeretném csinálni a gyerekemmel! Viszont, amikor valami rosszat csináltak, akkor ordibáltam velük. Ez ugyanaz, csak verbális agresszió. Nem is volt hatásos. Egyszer a nagymamámtól kaptam egy olyan levelet, hogy bűnözőt nevelek a gyerekemből, mert a nagyobb meg fogja ölni a kistestvérét, mert hagyom, hogy verekedjenek. Voltak olyan konfliktusok, amiből én azt érzékeltem, hogy tényleg nem jól nevelem őket. De nem tudtam mást. Nem volt más mintám. Ezért volt nagyon nagy megkönnyebbülés, amikor a Bibliában azt olvastam, hogy ne sajnáld a botot a gyermekektől! Nyilván nem fogom verni a gyerekemet. Nagyon fontos dolog, hogy bármiért nem verem meg. Ha leejtett valamit, azért miért verném meg, mert nem érdemli. Nem akarom indulatból verni, de ha néha a fenekére csapok azért, mert tudatosan engedetlen, azzal adott esetben az életét mentem meg. Egyébként pedagógusként azt látom a mai szülőkben is, hogy annyira bizonytalanok, és nem mernek nemet mondani a gyereknek. Pedig annyira vágyják a gyerekek azt, hogy megmondják nekik, hol a határ. Akkor megnyugodnának, de a szülők nem mondják, tehát a gyerek addig megy, ameddig majd azt nem mondják: állj meg, itt a vége! Nem mindegy, hogy egy jó ponton mondok nemet, vagy már egy nagyon durva ponton mondok nemet. Ezt megtanultam.
Fekete Ágnes: És a házasságról mit mondtak?
Detki Krisztina: Engem egész életemben arra nevelt az anyukám, hogy én vagyok mindenért a felelős. Számomra éppen ezért nagyon nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem én vagyon mindenért a felelős. Ez nekem nagyon-nagyon jó dolog volt. Csinálom a dolgomat a legjobb tudásom szerint, de mégsem az enyém minden felelősség. Elmondhatom a férjemnek a véleményemet, de a döntést, a racionális döntést (és ráadásul egy racionális ember és ez nagyon jó!), azt ő tudja meghozni, csak ne sürgessem. Sajnos, a nők nagy százalékának hibája, hogy sürgetjük a férjeinket: mondjad már, meg döntsél már! És közben hagyni kell, hogy átgondolja racionálisan, mert akkor tud jó döntést hozni.
Fekete Ágnes: Hirtelen nem a te válladon volt az egész család.
Detki Krisztina: Így van.
Detki Árpád: Tényleg rengeteget dolgoztunk. Olyan szempontból nyugodt voltam, hogy Krisztina otthon van a két gyermekkel, minden intéződik. Hát, kicsit panaszkodik esténként, hogy többet kéne foglalkoznom a gyerekekkel. De mindig mondtam: most munka van, munka van. Tehát nem vettem olyan komolyan. El kezdett járni a Timóteus Társaság mamakörébe. Úgy voltam vele, hogy jó hatással van, hát tanuljon! Engem nem zavart.
Elég pontosan emlékszem, hogy egyik este én néztem a tévét, ő meg nézegette a jegyzeteit, mert aznap volt a mamakörben, és akkor odafordult hozzám, és azt mondta: de hát Jézus a mi bűneinkért halt meg, és tényleg eltörölte a bűneinket. Hú, ezt most megértettem és láttam, hogy ez neki amolyan "aha-élmény". Hát úgy ráhagytam.
Detki Krisztina: Istenben mindig is hittem, de Jézust nem tudtam elfogadni. Igazából az a nagyon nehéz, hogy Ő tényleg Isten és tényleg az én bűneimért halt meg és akkor ott "leesett", és megértettem.
Detki Árpád: Utána elég komoly változást tapasztaltam a kapcsolatunkban. Egész addig úgy éreztem, hogy picit lekezel, az az én dolgom, hogy hozom haza a pénzt, de semmi elismerés nem volt. Később kifejtette, hogy végülis legyek büszke arra, hogy négyünket eltartom, mert erre nem mindenki képes. Tehát adott egy kis önbizalmat. Ez jól esett és napról napra érezhetően javult a viszonyunk.
Fekete Ágnes: Azért, mert tisztelt?
Detki Árpád: Igen. Akkoriban indult egy házaskör. Arra hajlandó voltam elmenni.
Detki Krisztina: Azt nem mondom, hogy soha nem jutott azóta eszembe, hogy ez már a vég. Volt olyan időszak egy pár évvel ezelőtt is, de szerintem Árpi ezt se vette észre, mert ez igazából belül zajlik az emberben. Azt éreztem, hogy távolodunk, és már olyan messze vagyunk, hogy azon gondolkodtam, hogy így fogjuk már leélni az életünket? Tehát csak "elélünk" egymás mellett. És aztán mindig jön valami fordulat. Oda már soha nem fogok eljutni, hogy el akarnék válni, de vannak mélypontok. Ezeket túl kell élni, ki kell várni. Észre kell venni, hogy ez ugyanaz az ember, akihez hozzámentem. Ugyanazok a tulajdonságai, legföljebb fölerősödnek egy kicsit. Van, amikor beleunok abba, hogy a zoknikat el kell rakni, meg a "fogkrémes tubus"-kérdés, ami az elején még olyan jópofa volt, az már fárasztó a végére.
Detki Árpád: Hullámvasút. Egyszer lent, egyszer fönt.
Fekete Ágnes: Te mit csinálsz, amikor lent vagytok?
Detki Árpád: Nálunk úgy működött, hogy Kriszti volt lent.

Fekete Ágnes: Te nem szállsz le? Te mindig fölfelé törekszel?
Detki Árpád: Ha balhé van, akkor megyek kertészkedni vagy repülni. Egy kicsit kivonulok. Azon rettentem meg, hogy nem érzékeltem Krisztina második gyerek utáni válságánál, hogy ez ekkora baj. Néha a férfiak nem gondolják, nem érzékelik, hogy mekkora a baj a párjuknál.
Fekete Ágnes: Féltél, hogy elváltok?
Detki Árpád: Nem jutottunk el oda, mert igazából utólag vallotta be Krisztina, miután megtért, hogy teljesen azon a ponton volt. És egész rácsodálkoztam, mert ezt nem gondoltam volna.
Fekete Ágnes: Akkor tényleg el akartál válni?
Detki Krisztina: Hát, azon gondolkodtam, hogy ha elválnék, akkor hogyan tovább? Konkrétan fölmerült bennem.
Fekete Ágnes: Magányosnak érezted magad?
Detki Krisztina: Nagyon. Fölrémlett, hogy ebből a szörnyűségből ki kell lépni, mert nem bírom tovább. Nem találtam a helyem a világban. Amikor megszüli az ember a gyermekét, akkor két év múlva már azt kérdezgetik, hogy mikor mész vissza dolgozni? Mik a terveid? Azt éreztem, hogy a gyerek mellett nem fogok tudni visszamenni. Azért azt nagyon meggondolja az ember, még ateistán is, hogy két gyerekkel mit tud kezdeni, meg hogy tudja fenntartani magát? Az az igazság, hogy amikor mi összeházasodtunk, akkor én azt mondtam Árpinak, hogy bármikor elválhat tőlem, de ha gyerekeink lesznek, együtt kell fölnevelnünk őket. Mivel az én szüleim elváltak, és azt nem akartam, hogy ugyanazt végigéljék a gyerekeim is. Nagyon mélyen addigra ebbe még nem mentem bele, mert hiszen jött az "angyal".
Később fölmerült bennem, hogy jó lenne gyülekezethez tartozni. A nagynéném a Nagyvárad térre járt, így elmentem oda egyik vasárnap. Az istentiszteleten azt éreztem, mintha hozzám beszélne a lelkipásztor, pedig nem tudhatott rólam semmit. Nem voltam református, és nem is láttam addig református templomot belülről. Hazamentem, és azt mondtam, hogy "hú, hát ez nagyon jó volt!" Legközelebb megint elmentem. Akkor ismét úgy éreztem, hogy nekem szólt az igehirdetés. Gondoltam, ez nem lehet véletlen. Körülnéztem és láttam, hogy vannak gyerekek is a templomban, ezért a harmadik vasárnap elvittem a gyerekeimet is. Egyszercsak Árpi is azt mondta, hogy ő eljön velünk, miért maradna otthon egyedül? Attól kezdve ő is elkezdett járni. Ez tényleg egy csoda, hogy az egész család ment a templomba. Hozzáteszem, hogy nekem nagyon sokáig a gyerekistentiszteleten kellett végig lennem, mert a fiam nem engedett onnan el, de ott is nagyon sokat kaptam.
Detki Árpád: Aztán én is csatlakoztam a Nagyvárad térhez, és hozzám is szólt már az Ige. Ez elég nagy meglepetés is volt a számomra, mert gyerekkoromban jártam istentiszteletekre és eleresztettem a fülem mellett. Kifejlesztettem egy képességet, hogy hogyan tudok ott ülni úgy, hogy magamban fantáziálok és kizárom a külvilágot.
Fekete Ágnes: Zavart a prédikáció?
Detki Árpád: Hát untam. Fogékony voltam, mindent megtanultam, de a lényeg az nem jutott el hozzám.
Fekete Ágnes: Ifjabb korodban miért határoztad el, hogy többet nem jársz templomba?
Detki Árpád: A tévében láttam egy adást a vallásokról, hogy voltak a görögök, van a keresztény hit, az iszlám, és még sok más. Tehát besorolták, hogy a keresztény hit is csak egy a sok közül, és amúgy meg az egész egy népbutítás. Ez elég logikusan volt felépítve, és én elfogadtam. Osztálytársaim meg amikor mondtam, hogy én még templomba járok, azt mondták, hogy erre nem kényszeríthetnek a szüleid a mai világban. "Öntudatra ébredtem", és akkor kész! Édesanyám nagyon rosszul vette, de nem kényszerítettek tovább. Mindig azt mondtam, hogy kár ezt az időt templomra pazarolni vasárnap, annyi jó dolgot lehet csinálni. De persze semmi extra nem történt azzal a kis plusz szabadidővel, tehát nem nyertem.
Fekete Ágnes: Hogyan alakult ki a hited?
Detki Árpád: A mai napig mindig alakulóban van. Racionálisan teljesen megtértem, de a szívemben időnként hadakozom. Kriszti mindig egy kicsit előttem jár. Azt megfogadtam, hogy a Bibliát, azt elejétől a végéig egybe elolvasom, és ezt meg is csináltam, és ez sokat lendített rajtam. Nagyon műszaki érdeklődésű vagyok. Az okostelefonok sokat számítanak. Reggelente én vagyok éberebb. Okostelefonon megjelenik a napi Ige és akkor azt elolvasom Krisztinának.
Fekete Ágnes: Mi a legnehezebb a hitben?
Detki Árpád: Teljesen rábízni az életemet Jézusra. Nekem nehezen megy, mert "sikeresnek" mondhatom magam. Sokat imádkoztam, de mégis valahogy mindig úgy éreztem, hogy saját erőmből viszonylag rendben tudtam kormányozni az életemet. Régebben mindig úgy éreztem, hogy akik templomba járnak, azok mind szerencsétlen, elesett emberek. Mert addig tényleg csak elesett emberekkel találkoztam csak a hit környékén. Ez az, ami nekem nehézséget okozott.

Fekete Ágnes: Azt mondtad, hogy amikor repülsz, vannak istenélményeid.
Detki Árpád: Siklóernyőzöm, most már tizennégy éve. Elég rendes színvonalon űzöm. Mi automatikusan az égre emeljük szemünket, amikor repülünk, mert a felhők az útmutatóink. Láthatatlan erő emel föl az égbe, amikor "termikelünk". Ez azt jelenti, hogy mikor meleg levegő száll föl egy mezőről, abban körözünk ugyanúgy, mint a sasok meg a gólyák, és azzal tudunk felemelkedni egész két-háromezer méter magasra. Nem is látja ember azt az erőt, csak érzi, hogy valami emeli. Az egész egy kicsit spirituális. Azt látom, hogy teljesen hitetlen társaimnak is vannak ilyen spirituális élményei. Felhőről felhőre repülünk, de közben mindig a föld felé húz a nehézségi erő. Időben kell találni egy újabb emelőerőt. Nagyon sok imádsággal repültem így az ég felé. Azért ezek nagyon jó élmények. Nem babonából és nem automatizmusból imádkozom, nem azzal a gondolattal, hogy ha imádkozom, akkor biztos, hogy felemel.
Fekete Ágnes: Ez egy fantasztikus allegória. Nem?
Detki Árpád: Igen. Külön érdekesség, hogy amikor ebben a felszálló meleg áramlatban köröz az ember, az majdhogynem visszhangzik, majdnem olyan, mint egy templomban. Visszaverődik a hang, egész másképp szól, akár egy hangos imádság is vagy egy ének is. Ezek jó élmények.
Fekete Ágnes: Hogy tudtad elfogadni Árpit?
Detki Krisztina: Nálunk otthon, amikor jött az időjárásjelentés, akkor lekapcsoltuk a tévét, itt meg akkor kell fölhangosítani. Ez egy nagy váltás volt. Két elvárásom volt a régen a leendő férjemmel szemben: ne szeresse a focit és ne cigarettázzon! Ezt a kettőt Árpi teljesítette, ettől kezdve énnekem már nem lehet nagy elvárásom. Mikor már így tavaszodik, akkor már látom, hogy tágul az orrcimpája, mint a versenylovaknak, hogy nagyon menne. Ezt el kell fogadni, kész! Ha balhézom vele, rátelepszem, attól nem lesz jobb a házasságunk, csak rosszabb. Az egy nagyon nehéz dolog, hogy én nem szeretek siklóernyőzni, mert félek fönn. Fölvitt egyszer, de azt mondtam, ha én egyszer lejövök, megcsókolom a földet és soha többé nem megyek föl. Viszont ettől kezdve nincs közös pontunk, mert ő műszaki, én nem. Ő siklóernyőzik, én nem. Pedig az, nagyon fontos, hogy valami közöset csináljunk. Most találtunk egy közös pontot: nordicwalkingozunk. Ez nagyon jó, főleg így télen, amikor nem tud repülni. Ez egy újfajta sport. Botokkal sétálunk. Ha gyorsan megyünk, akkor nem bírom, de akkor legalább hallgatok egy kicsit. Nem csobogok. Árpi rászoktatott, hogy erdőbe menjünk. Ennél jobb mi kell? Ott vannak a madarak és csicseregnek még télen is.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Országszerte folytatódnak a Házasság Hete programjai. Többek között ma este 18 órakor pódiumbeszélgetés lesz a Házasság Hete idei és korábbi arcaival Budapesten, az Egyetem tér 1-3. szám alatt. Február 14-én, pénteken 18 órakor koncerttel egybekötött istentisztelet és a házaspárok megáldása lesz Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban. Február 15-én, szombaton 18 órakor a Harmatkiadó tart könyvbemutatót Budapesten, a Wesselényi utcai Baptista Közösségi Házban. Ugyancsak szombaton 18 órakor indul egy fáklyás felvonulás a házasságért a XVII. kerületi Fő térről. A rendezvénysorozat 16-án, vasárnap 18 órakor szentmisével zárul a budapesti Belvárosi templomban.

Presbiteri konferenciát tartanak február 15-én, szombaton 10 órától Tatabányán a Puskin Művelődési Házban. A konferencia főtémája: Krisztus a jövőnk!

Dr. Ritoók Zsigmond akadémikus Szöveg és üzenet címmel tart előadást február 12-én, azaz ma este 19 órakor Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt.

Balassi Bálint születésének 460. és halálának 420. évfordulójára emlékezik a Tabulatúra Régizene Klub a következő összejövetelén, február 17-én, hétfőn 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

A Kelenföldi Barokk Esték keretében Vadász Attila orgonahangversenye lesz február 15-én, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október 23. utca 5. szám alatti református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Mózes negyedik könyve 29. fejezetéből!

"A hetedik hónapnak tizenötödik napján is szent gyülekezésetek legyen néktek; semmi robotmunkát ne végezzetek, és az Úrnak ünnepét hét napon ünnepeljétek." (4Móz 29,12)

A tizenötös szám a közösség ünnepéhez vezet el bennünket. Nekünk, magyaroknak március tizenötödike jut az eszünkbe. Március idusa, a hónap közepe, holdtölte, legalábbis Julius Caesar drámájában, amikor elhangzik az "Emlékezzetek martius idusára" – kiáltás, a hónap közepére és a holdtöltére gondoltak bizonyosan! Akkor azért volt fontos az idusa, a tizenötödik nap, mert a naptár kialakításával csak négy hónapban esett éppen ekkorra a holdtölte, máskor tizenharmadikán volt. Persze a naptárrendezéssel ma már nem újholdtól újholdig számoljuk a hónapokat, de régen az ünnepek többnyire a hold állása szerint alakultak.
Akkor nemcsak a hónap eleje és vége volt fontos, sőt sokkal kiemelkedőbb volt a hónap közepe. Ebből is látszik, mennyire megváltozott a világ: Ma, amikor ünnepelünk, vagy a dolgok elejére, kezdetére, vagy a végére gondolunk. A dolgok közepének a megünneplése kicsit furcsán hangzik. De régen nem így gondolkodtak. A legtöbb zsidó ünnep is a hónap tizenötödikére esik. Nissan hónap tizenötödike például a Páska ünnep, de ugyanígy tizenötödikére esik az engesztelés napja vagy a sátoros ünnep. Nem az első naphoz igazították a hálaadást, hanem a középhez. A dolgok közepéhez vezetnek bennünket ezek az ünnepek és nem a széléhez.
Az ünnepnek nem az a lényege elsősorban, hogy nekiindulok valaminek, és nem is az, hogy bevégeztem, hanem hogy meglátom Istent az élet közepén, amint munkálkodik velem és általam. Megállok. Az ünnepeken nem volt megengedetett a munka. Azt mutatta ki ezzel az ember, hogy az út közepén megáll. Hiszen nem ő végzi igazán azt, amit tesz, nem is ő fejezi be, hanem Isten áldásával történik minden. Nem akkor állok meg, amikor már nincs mit tennem, hanem a munka közepén. Az ember sokszor azt hiszi, hogy az ő munkája elengedhetetlen, hogy mindent a maga erejéből tesz. Amíg dolgozunk, addig nincs baj. Aztán jön a baj, az élet szélső pontja, ott viszont keressük Istent. A zuhanó repülőben állítólag mindenki imádkozik. Pedig ha nem az áldás az életünk lényege, közepe, akkor hogyan reméljük, hogy a szélső pontokon megtart. Isten minket az út közepén hív imára. Ha ott Istenhez fordulunk, akkor a tőle kapott életet magát adjuk neki.
Régi hagyomány szerint a kígyó a középpontját elvesztett lény jelképe. Azért harap a farkába, mert nem találja a közepét. Amit talál, az csak egy lyuk, üresség. (Hamvas Béla: Scientia sacra) A kígyó önmagában hiába akarja megalkotni a középpontot. Külső erő kell ahhoz, hogy az üresség helyett a teljesség érkezzen el hozzá.
Nemrég láttam egy filmet, az a címe: Bérelj cicát! Az a lány, aki szeretet- és társ pótlás céljából bérbe adja a macskákat, mindenkinek azt mondja, egy lyuk van a lelkedben, azt kell kitölteni. Aztán kiderül, hogy minél jobban igyekeznek kitölteni az űrt, végül is annál magányosabbak lesznek. A pótszerek csak rögzítik lelkünkben azt az állapotot, hogy hiány van bennünk. Nekünk igazán, a mélyen Istent éhezi a lelkünk. Rá van szükségünk, ahhoz, hogy ne kígyóként körözzünk saját középpontunk körül, hanem egyensúlyba jussunk.
Erre utal Pál az Efézusi levélben, amikor szembe állítja a gyereklétet a felnőtt léttel. A gyerek szélsőségekben van. Dobálja a hab és a szél. A felnőtt viszont növekedik Krisztusban, aki a fő és a központ.
Isten ajándékozott nekünk ünnepeket, azért hogy megtaláljuk a dolgok középpontját. Krisztus ennek a világnak a közepébe jött el, hogy így mondjuk, a sűrűjébe, és oda hozta el a megváltást. Miránk ma is ott vár ő, életünk közepén! Valahogy úgy, ahogy egy régi áldás mondja:
"Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.
Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,
Hogy lehess meleget adó forrás." Ámen.