2014-06-11

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az elmúlt ünnep, pünkösd sok református egyházközségben a konfirmáció ünnepe is volt. A fiatalok ekkor fogadalmat tesznek, megerősítik hitüket, elköteleződnek, és a református egyház úrvacsorázó tagjaivá lesznek. Az egyházi szertartások közül talán ez az, amelyik a legnagyobb átalakuláson megy keresztül, különösen városokban. Számos lelkész és gyülekezet keresi az útját annak, hogyan, mikor és miként lehetne jól tanítani a fiatalokat. A Budapest-Józsefvárosi gyülekezetben jártam a Salétrom utcában, és ott beszélgettem Bacskai Bálint és Lakó István lelkészekkel, valamint Jablonszky Ábel felnőtt konfirmálóval még az ünnep előtt. Először Bacskai Bálint lelkipásztort hallják.

Bacskai Bálint: Budapest nyolcadik kerülete lakosság szempontjából az egyik legnagyobb változatosságú környék. Rengeteg etnikum van jelen. A kerületben több ezer olyan ember van, akinek semmilyen nyilvántartott jövedelme nincs, azaz nem kap sem nyugdíjat sem segélyt. És mégis élnek ezek az emberek! Voltak olyanok is, akiknek rendes, bejelentett lakcímkártyájuk szólt közterületre. Nincs könnyű dolga a mostani vezetőségnek! Azonban vannak a kerületben nagyon gazdag emberek is és különböző nemzetből származó külföldiek is. A Blaha Lujza térnél például egy ázsiai, főleg pakisztániakból álló közösség van, de vannak Srí Lankáról, származó közösség is nepáliakkal. Kedves kapcsolatunk van egy ghánai megagyülekezet budapesti fíliájával, akik már voltak a gyülekezetünkben is. Igazából mindezeket nem is akarjuk és nem is lehet reprezentálni egy gyülekezetben, de nincs is senki kizárva. Mindenkit szeretettel várunk! A konfirmandusok személyes kapcsolatokon keresztül kerülnek a gyülekezetbe. Minden évben küldünk születésnapi levelet a templomunkban megkeresztelteknek, és amikor elérik azt a kort, akkor konfirmációra hívó levelet is kapnak a szülők. Sajnos azonban nagyobb részüket már ez előtt elveszítjük, mert elköltöznek a családok, és nem jelentik le az új címet. Gyakran jön vissza a levél, hogy ismeretlen a címzett.
Fekete Ágnes: Azt mondhatjuk, hogy a hagyományos módszerekkel való hívogatás nem nagyon működik?
Bacskai Bálint: Valóban így van. Előfordul például, hogy a kiküldött tizenöt levél után senki sem jelentkezik konfirmációra, de valahonnan mégis összejön a csoport. Van, aki az interneten talál rá a gyülekezet bibliaiskolájára. Van, akinek egy ismerőse hallja a templomi hirdetésben. Mindenki egy külön történet. A gyülekezet "Te meg én" szolgálata a kerületben élő kimondottan hátrányos helyzetű emberek felé fordul. A Lakatos Menyhért Általános Iskolában kezdtünk el hittant tanítani, családokat látogatni, reggeli áhítatokat tartani, és reggelit adni a gyerekeknek, valamint nyolc órás képzéseket tartani. Ez azt jelenti, hogy igyekszünk olyan praktikus dolgokat megtanítani, amit a legtöbb gyerek otthon, a családjában megtanul, azonban a hátrányos helyzetű családokban ezt nélkülözik a gyermekek.
Fekete Ágnes: Főzésre, varrásra és hasonló foglalkozásokra gondoljunk?
Bacskai Bálint: Igen. Azonban ezeknek a gyerekeknek nagyon hosszú az, ha egy évig vagy akár fél évig kell járni egy képzésre, ezért nyolc óra egy-egy "tanfolyam". Legutóbb például nyolc órás fényképezősulit végezhettek el a gyerekek egy önkéntes segítségével. Itt nem a konfirmáció a fő csapásiránya a terület felé irányuló missziónak.
Fekete Ágnes: Az nem reális, hogy onnan konfirmandusok kerüljenek ki?
Bacskai Bálint: De lehetséges, két-három éven belül majd megmutatkozik. Örülnénk neki.
Fekete Ágnes: Még az út elején vagytok?
Bacskai Bálint: Abszolút az elején. Még nem láthatjuk, hogy mennyien fognak egyszer konfirmálni a most előttünk lévő gyerekek közül. Egyébként minden évben más a csapat, még a felnőtt – fiatal arány is mindig változik. Jelenleg más az arány, mint az előző vagy azt megelőző évben volt. De mindig vannak felnőttek. Az utóbbi években nem volt olyan év, hogy ne lett volna felnőtt keresztelő vagy felnőtt konfirmáció.
Fekete Ágnes: Számos budapesti gyülekezetben látom azt, hogy szinte átborul az arány, és majdnem több a felnőtt konfirmandus, mint a gyerek.
Bacskai Bálint: Igen, sok helyen valóban így van, de nálunk még azért a gyerekek száma nagyobb.
Fekete Ágnes: A gyülekezet törekszik arra, hogy a fiatalok minél idősebb korban tegyenek fogadalmat?
Bacskai Bálint: Azt tapasztaljuk, hogy a tizenkét-tizennégy éves gyermek arra törekszik, hogy megfeleljen a felnőttnek, aki őt tanítja, és ez pont kizárja azt, hogy saját, felelős döntést hozzon. Nagyon valószínű, hogy elveszítjük az ilyen gyerekeket, hiszen a konfirmáció a gyerekkoruk utolsó lépése volt, ami után egy új korszak kezdődik. Azonban, ha a serdülő évek derekán hoz egy döntést, az a felnőttkora első lépésévé lesz, és meghatározhatja az életét.
A konfirmációra való felkészítés nem egyszerű feladat, ugyanis a gyerekek különböző előképzettséggel jönnek az konfirmációs előkészítőre. Úgy érzem, egy kicsit jobban össze kellene dolgozni az iskolai hittant, az egyházi iskolában tanult hittant, a gyülekezeti hittant és a konfirmációt. Ha valaki egy gyülekezet általános iskolájában nő fel heti két óra hittanon, az nem hasonlítható össze azzal, akinek heti egy óra iskolai hittanja van nem egyházi iskolában, vagy azzal, akinek semmilyen hittani előképzettsége nincs, csak eljön a konfirmációs órára.
Lakó István: Két vagy három évvel ezelőtt volt egy olyan konfirmációs csoport, akiknek a felkészítés elején azt mondtam, hogy most talán szülői vagy nagyszülői nyomásra jöttetek, de az, hogy fogadalmat tesznek-e, az legyen az ő szabad döntésük. Én magam lepődtem meg a legjobban, hogy a fiatalok erre a kérdésre nagyon érzékenyek voltak. Élni akartak ezzel a szabadságukkal. Az első év végén azt mondták, hogy majd szeretnének fogadalmat tenni, de időre van szükségük, és kérték, hogy még egy évet járhassanak előkészítőre. Így sikerült átállnunk a két éves konfirmációi képzésre.
Fekete Ágnes: Tehát maguk a gyerekek akartak még egy évig járni?
Lakó István: Nem is annyira gyerekek, hiszen szinte mindenki középiskolás volt. Így vannak, akik már érettségi közelben tesznek fogadalmat.
Fekete Ágnes: Milyenek voltak a konfirmációs előkészítő órák?
Lakó István: Arra próbáltam hangsúlyt helyezni, hogy előjöhessenek az igazi kérdések. Sokszor voltam provokatív, kritizáltam a keresztyénséget, és a fiatalok értékelték azt, hogy a társadalom által megfogalmazott kritikákkal találkozhattak és megpróbáltak azokra saját választ adni.
Fekete Ágnes: Régen a konfirmáció felnőtté avatás volt, most azonban nagyon kitolódott a fiatalok érése.
Lakó István: Igen, és az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár két szentség van a református egyházban, így gyakorlatilag a konfirmáció szentséggé nőtte ki magát, hiszen az úrvacsora feltételeként szabjuk, és ez egy plusz beavatási szertartás.
Fekete Ágnes: Szívesen végzed ezt a szolgálatot?
Lakó István: Természetesen! Gyakorlatilag a barátaimmal mentünk végig az alapkérdéseken minden kényszer és kényelmetlenség nélkül. A kisebbek, ha föltettem egy kérdést, akkor látszott, hogy megpróbálják kitalálni azt, amire én gondolhattam, tehát az ő kérdésük, hogy mi a tanár válasza. Míg a nagyok azt próbálták kitalálni, hogy vajon mi lehet az igaz válasz erre a kérdésre. Nyilván ismeret és érettség kérdése ez.
Fekete Ágnes: Hogyan zajlik maga a konfirmáció?
Lakó István: Az istentiszteleten belül van az ünnepség. Szombaton a presbiterek, ha úgy látják jónak, felhatalmazzák a fiatalokat, hogy másnap fogadalmat tegyenek, és úrvacsorázzanak. Vasárnap bemutatjuk a konfirmandusokat az istentiszteleten, ahol együtt elmondanak a kátéból egy kérdés-feleletet, majd elkötelezik magukat, hogy Jézus Krisztust követik és református egyházunknak életük végéig hűséges tagjai lesznek. Láttam más gyülekezetekben, hogy ők is próbálják bátorítani a fiatalokat az önkéntes fogadalomra. Isten döntésre hív bennünket, de ezt a döntésre kényszerítést az egyház nem tudja megadni. Mi arra biztatjuk a fiatalokat, hogy szerezzenek ismeretet. De fogadalmat csak akkor tegyenek, amikor úgy érzik, hogy meg kell tenniük! Szerintem ez nagyon jó lehetőség ez a különbségtétel arra, hogy az emberek újra fölfedezzék a kereszténységet.
Jablonszky Ábel: A bibliaiskola egy egyéves képzés volt, amelynek a végén lehetőség nyílt felnőtt keresztségre illetve konfirmációra. Maga a hit nem egy döntés, hanem ajándék. Ha valamiben hisz az ember, azt megkapja, és onnantól kezdve létezik az a valami, és oda kell rá figyelni.
Fekete Ágnes: A hit nem éntőlem függ?
Jablonszky Ábel: A hit inkább egy szembesülés, egy ráeszmélés. Nem úgy van, hogy elgondolom, na, ebben fogok hinni! Hanem gondolkozom sok témáról, és valami leülepedik: én így gondolom, és ezt tudom érezni. Merthogy a hit egy őszinte érzés kell, hogy legyen, nem pedig egy elgondolás.
Fekete Ágnes: Bár bennünk születik meg a hit, mégis meghalad minket?
Jablonszky Ábel: Így van. Tulajdonképpen igen.
Fekete Ágnes: Tartottál tőle, hogy a benned lévő tolerancia szembekerül a keresztyénséggel, ami kizárólagos akar lenni?
Jablonszky Ábel: Természetesen féltem ettől, és nagyon nehezen leküzdhető akadály lett volna. Őszintén szólva, nem tudom, mi lett volna, ha ezt a toleranciát nem találom meg a kereszténységben. John Hick volt az, aki a különböző vallások ellentmondásait, a kényes területeket, amelyeken ellentmondanak egymásnak, zárójelbe tette, és mitologikus igazságként értelmezte.
Fekete Ágnes: Tehát mindent levágott, ami különböző vagy esetleg ellenségeskedés?
Jablonszky Ábel: Igen. Úgy gondolta, hogy azt, ami így megmarad, össze is lehetne gyúrni akár egy vallássá. Azonban ez a folyamat az egybegyúrandó vallásoknak a kiüresedésével is járhat.
Fekete Ágnes: És ez az úgynevezett új vallás éppúgy abszolutizálja magát!
Jablonszky Ábel: Ez így van! Az abszolútum az csak Isten számára létezhet. Túlzott önhittség lenne, ha bárki is azt állítaná, hogy a tudásnak a birtokában van. A teljes igazság számunkra nem megismerhető, mert képtelenek vagyunk feldolgozni.
Fekete Ágnes: De végül mégiscsak a keresztyénség mellé tetted le a voksodat. Ez a döntés mégiscsak egyfajta teljességigényt mutat!
Jablonszky Ábel: Persze, mert a hitet kapja az ember, a vallást viszont bizonyos értelemben választja. Nem vagyunk próféták, tehát nem tudjuk kialakítani saját rendszerünket, vagy ha mégis kialakítjuk, az szerintem nem valós, messze van az igazságtól. Az, hogy valaki hova születik, milyen világba, milyen kultúrába csöppen, arról nem ő tehet, hanem az Isten dolga és Ő tudja, hogy ez miért történik.
Fekete Ágnes: Tehát te megtaláltad az utadat!
Jablonszky Ábel: És emellett nem hiszem azt, hogy más út nem létezik. Szerintem nehéz bármelyik valláshoz is kapcsolódni, mert automatikusan találkozik az ember sok olyan dologgal, amiket könnyen el tud fogadni, de olyanokkal is, amiket nehezebben. Fontos volt számomra az a felismerés, hogy ezeket a nehezebben befogadható dolgokat is sokféleképpen lehet értelmezni. A belső visszhangjai kicsit mindenkiben mások a hit dolgainak.
Fekete Ágnes: Hogy volt ez az egész út?
Jablonszky Ábel: Szokott itt lenni egy ünnepély, azt hiszem, hogy kapunyitó ünnepség a neve. Erről szereztünk tudomást a kedvesemmel, akinek a nagymamája egyébként idejár. Ő volt az információ hordozója, és ő hívott minket, hogy jöjjünk el. Tetszett, amit itt láttam. Nyilván tetszett maga a templom és az elhangzottak, másrészt akkor reklámozták ezt a bibliaiskolát szórólapokkal, amelyből mi is kaptunk egyet. Nekem azonnal megtetszett, pont azért, mert akkor már megtörtént ez a megtérésélmény, és kerestem, hogy mégis hogyan kellene ezt az egészet értelmezni. Ez a bibliaiskola jó lehetőségnek tűnt, mert sokszínűnek és nyíltnak tűnt. Azt mondták, hogy majd sokféle vélemény elhangzik. Külső szemlélőként – merthogy az voltam korábban – az ember azt gondolja, hogy minden vallás vagy egyház rendkívül zárt, megvan egy alap irányvonal, egy nagyon szigorú rendszer, és mindenki ugyanazt gondolja. De mi van azzal, aki nem tudja azt őszintén hinni? – kérdeztem magamtól. Itt kiderült, hogy rengetegféle értelmezése van ugyanazon témának, és megvan a lehetőség arra, hogy valaki megtalálja azt, amiben őszintén hinni tud. Fantasztikus volt ez a felfedezés.
Fekete Ágnes: Milyen témák voltak?
Jablonszky Ábel: Alapvetően a Bibliáról volt szó. Beszéltünk például az üdvösség értelmezéséről, a pokolról és a mennyországról, a férfi és nő kapcsolatáról, a szexualitásról, a Biblia hitelességéről és még sok más dologról. Nekem az volt az előfeltevésem, hogy mivel a Bibliát emberek írták, valószínűleg az aktuális érdekek szerint folyamatosan formálták. Azonban kiderült számomra is, hogy sokkal hitelesebb a Biblia szövege, mint ahogy én azt eredetileg gondoltam. Ez például egy meglepetés volt.
Fekete Ágnes: Mi volt az a megtérésélmény, amiről beszéltél?
Jablonszky Ábel: Az, hogy rájöttem: nincsenek véletlenek. Egyszerűen kisebb valószínűségűnek éreztem azt, hogy az éppen megtörtént dolog véletlen, mint hogy nem véletlen. Azt tudtam, hogy valamilyen felsőbb lénynek lennie kell, aki ezt rendezi, rendszerezi. De azt, hogy ő milyen, azt abban a pillanatban még nem tudtam. Semmi magasztos dolog nem volt ebben, és mégis…
Fekete Ágnes: Ennek a tanfolyamnak az eredménye a Krisztushit megtalálása volt?
Jablonszky Ábel: Őszintén el tudom Őt fogadni. Azért is mondtam, hogy az adott kultúrának abban szerepe van, hogy az ember ilyenkor milyen irányba indul el. Én abban a pillanatban csak azt tudtam, hogy nincsenek véletlenek. De azt, hogy mi és ki az, aki mindezt rendszerezi, azt nem. Magyarországon keresztény kultúrában élünk, ahol a keresztény kultúrkör – a szó legjobb értelmében – jelentősen pluralizálódott. Nem arra gondolok, hogy akkor az ember kezdjen el csemegézni a vallási gondolatok között, hogy melyik a legkényelmesebb út. Mert a hit nem egyfajta csemegézés, hanem az, hogy van valami biztos pont, és az ember azt érzi, hogy mi az, amihez harmonikusan hozzá tud illeszkedni, és mi az, amihez nem.
Lakó István: A gyülekezeti bibliaiskolánk apológiai bibliaiskola, ahol azokra a kérdésekre keresünk választ, amelyeket leggyakrabban tesznek fel a keresztényeknek. Például ott van az a kérdés, hogy egy értelmes ember hogyan hihet a feltámadásban. Erre nem az a válaszunk, hogy hiszünk, hiszen le van írva, hanem megpróbáljuk megérteni, hogy mi van a kérdés mögött. Válaszkeresést kínál az iskola azok számára, akik keresik, hogy a keresztyénség élhető-e, illetve érdeklődnek a konfirmáció iránt. Úgy próbáltuk előkészíteni az anyagokat, az előadásokat, hogy azok minőségiek legyenek. Ha valaki ateistaként jön el, és ha nem is fogad el semmit az itt hallottakból, akkor is érezze, hogy ez egy minőségi sorozat volt.

Fekete Ágnes: A ránk következő hétvége az iskolák évzárója, a ballagások ideje. Most egy kisfalu Nagypall tanítónőjével beszélgetünk, és ezzel a riporttal búcsúztatjuk az iskolaévet. Kajos Valéria egy olyan iskolában tanít, ahol több falu alsós gyerekei két osztályban tanulnak. Nagyon kevés ilyen pici iskola működik már. Ő elmondja, miért szereti ezt a fajta oktatást, és azt is, hogy hogyan lehet természetes módon képviselni hitét, keresztyén életszemléletét az oktatásban.

Kajos Valéria: Ezen a környéken: Erdősmecskén, Zengővárkonyban és itt, Nagypallon működik ilyen összevont-osztályos iskola. A gyereklétszám mindenhol egyre kevesebb. Bár amennyiben van nyolc gyerek egy településen, a szülők kérhetik, hogy legyen helyben iskola. Halljuk, hogy például Zengővárkonyba még a közellakó pécsváradiak is szívesen viszik a gyerekeiket a pici iskola kedvéért. Nálunk jelenleg még megvan a megfelelő gyermeklétszám. Huszonegy gyerek jár az iskolánkba és négy bejárósunk van.
Fekete Ágnes: Tanítás szempontjából is van előnye a kis iskolának?
Kajos Valéria: Én azt mondom, hogy van. A kicsi mellett ott ül a nagy. A picik felnéznek a nagyokra, a nagyok meg pátyolgatják a kicsiket.
Fekete Ágnes: A szociális érzékük jobban kifejlődik?
Kajos Valéria: Az biztos! Néhány gyerekről azt mondják még az óvodában, hogy sok gondot jelentenek majd, mert nem tudnak megülni. Azonban, amikor bekerülnek egy-egy másodikos mellé, látják, hogy itt szabályok vannak, szépen belefolynak a rendes munkába. Látják, hogy a másik is dolgozik, akkor ők is. Sokkal jobban megtanulják az önállóságot, hiszen vannak időszakok, amikor öt percig, majd tíz percig egyedül kell dolgozniuk. Így beleszoknak a rendbe, és megtanulják kivárni a sorukat.
Fekete Ágnes: Hallottam, hogy van hangos óra és csendes óra.
Kajos Valéria: Amíg az ember elkezd valamelyik évfolyammal dolgozni, addig a másik csoport az halk, vagyis valami gyakorló feladatot végez. A "csendes" órásokat szoktam figyelni miközben az önálló munkát végzik. Váltakoznak a csoportokban a "hangos" és a "csendes" órák. A gyerekek mindig kérdezik: "Vali néni, most milyen óránk lesz?" És mindig örülnek a "csendes" foglalkozásnak is. A fiúk egy része nyitott a természettudományokra. Egyszer Szilveszter táján beszélgettünk arról, hogy petárdát házilag is lehet készíteni tollbetétből és még valami titkos hozzávalóból. Nagyon föllelkesedtek, hogy akkor ők szeretnének ilyet készíteni. De megbeszéltük, hogy ez nem lenne jó, és nem árultam el nekik az összetevőket. De mindent megpróbálok megmutatni nekik. Például amikor valaki narancsot hoz, akkor meggyújtunk egy gyertyát, és a narancshéjat a gyertyaláng közelében megnyomva gyönyörködnek a szikrákban, ezzel láthatóvá válik a narancshéjban lévő olaj.
Fekete Ágnes: Tehát igyekszel élvezetessé tenni a tanulást?
Kajos Valéria: Igen, erre törekszem. Egyszer például az történt, hogy egy esős napon a teremben maradtunk a szünetben is. A gyerekek letették a földre a tornaszivacsot és bukfenceztek, majd megpróbáltak fejen állni. Éppen a fénymásolóhoz akartam átmenni mellettük, amikor hirtelen gondoltam egyet, levettem a papucsomat és fejen álltam, pedig már közeledem az ötvenhez. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mi lesz, ha nem sikerül, nevetségessé fogok válni, de nem így történt. Nagyon szépen sikerült. A gyerekek szaladtak is a többiekért, hogy jöjjön mindenki, aki nem látta. Azóta is kérik, hogy mutassam meg még egyszer, de azóta nem álltam fejen. Ebben a kicsi iskolában nem távol van a tanító néni, hanem ott vagyunk közöttük, néha még versenyt futni is beállunk. Itt az ember újra gyerek lehet! Valószínűleg egy nagyobb iskolában mi sem futnánk versenyt a gyerekekkel, de itt bátran megtesszük. Szoktam mesélni a gyerekeknek, hogy én is egy ilyen iskolába jártam annakidején.
Fekete Ágnes: A keresztyénségedet, hogyan tudod a gyerekeknek megmutatni?
Kajos Valéria: A gyerekek valahogy a maguk módján érzékelik, hogy a Jóisten létezik. Az angyalok léteznek. Azzal is tisztában vannak, hogy mi az, ami bűnnek számít.
Fekete Ágnes: Azt, hogy mi tetszik az Istennek?
Kajos Valéria: Igen. Amikor egy kicsit utálatosak egymással, szoktam nekik mondani, hogy a Jóisten mindannyiunknak adott egy zsákot előre is meg hátra is. Előre tette a jó tulajdonságainkat, hátra meg a rosszakat. Mindenki látja elöl a sajátját, de a hátán lévőt nem, amit pedig a többiek jól láthatnak. Érdemes elgondolkodni ezen! Amit magamtól elvárok, azt próbálom bevinni hozzájuk is.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A 85. Ünnepi Könyvhéten június 12. és 16. között a Vörösmarty téren, a 85-ös standon várja az érdeklődőket a Kálvin Kiadó és a Magyar Bibliatársulat.

Csaba Rezső a rákospalotai református templomépítészetet mutatja be a Protestáns Építészek Hetének nyitó eseményén június 15-én, vasárnap 16 órakor Budapesten, a MÁV Telepen lévő Ősrákosi Református Templomban.

15. alkalommal rendezi meg a Kenderke Református Alapfokú Művészeti Iskola a Tatai Sokadalom elnevezésű népművészeti fesztivált ezen a hétvégén, június 13-án, 14-én és 15-én Tatán, az Angolparkban.

Ezen a héten rendezik meg a Bach hetet Budapesten, a Deák téri templomban. Ma este kamaraest lesz, előadják többek között az ismert H-moll szvitet és az 5. brandenburgi versenyt. A koncertek a hét minden estéjén este 7 órakor kezdődnek.

Zádori Mária és Cser Péter énekművészek közreműködésével tartanak kantátaestet a Kelenföldi Barokk Esték keretein belül június 14-én, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatti református templomban.

Évadzáró koncertet tart a Pesterzsébet-Központi Református Kórus Takaró Mihály vezényletével június 15-én, vasárnap 18 órakor Pesterzsébeten, az Ady Endre utcai református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 19. fejezetéből!

"És a ki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet." (Máté 19,29)

A bibliai jelképes matematikában a száz jelentette a nagyon sokat. Mi is így használjuk ezt, amikor "egy szó, mint száz" – mondunk valamit, vagy azt érezzük, hogy százfelé kell lótnunk-futnunk.
Isten százszor annyit ad, mint amit mi adhatunk neki. Az emberek sokszor érzik azt, hogy Isten elvesz az életükből. Azért nem mennek templomba, azért nem olvasnak ilyen könyveket, mert ahhoz képest, amit szeretnének az életükben, ezek a dolgok elvesznek, és nem hozzáadnak a célokhoz. És minden bizonnyal rövidtávon ez igaz is.
Fárasztó és idegesítő a gyereket napról napra tanítani, legszívesebben becsuknám magamra az ajtót, és nem magyaráznám el nekik századszor is, hogy ha örökké a számítógép előtt ülnek, és ezzel tönkremegy a szemük és a lelkük is. De a saját gyerekünkkel kapcsolatosan jobban érezzük, hogy hosszútávra kell befektetnünk az energiát. Tudom, hogy a ma kényelmét fel kell, áldozzam a jövőért, és reménykednem kell. Istennel kapcsolatosan azonban ritkán gondolunk erre. Pedig ha végiggondolom az életemet, hogy mit áldoztam fel érte, amikor kimondtam azt, hogy ezt Neked, és csak Neked adom, kiderül, hogy ezek a döntések mindig jó döntések voltak. Sőt, kifejezetten felszabadító volt azt mondani, hogy most nem én akarok valamit elérni, hanem várom Isten tettét.
Emlékszem, amikor például elhatároztam, hogy valakivel nem veszekszem. Akárhogyan provokál, akármit mond, nem szólok vissza. A szavaimat odaadtam Istennek. Ez a döntés egészen felszabadított. Egyszerre olyan könnyűnek láttam azt a nehéz kapcsolatot. Nem éreztem a sértettséget, az igazságtalanságot, csak mintha egy lénypiszkot kellett volna letörölni az életemből. Az ember egy apróságban dönt, ami akkor nagynak tűnik, és Isten százszorosát adja lélekben. Néha az is megtörténik, hogy nem lélekben, hanem egy társban, egy munkában is olyasmit kapunk, amire nem számítottunk volna. Hányszor gondolunk vissza az életünkre így: ha nem lettem volna ott és akkor, nem kerülök oda, ahova, akkor ma nem az vagyok, akivé lettem. Ilyen százszorosan osztó kézzel vezeti az utunkat Isten.
De nem érthető mindig ez a logika. Néha fosztó kéznek látjuk Isten kezét, és csak utólag, sokszor nagyon későn áll össze a kép. Mert nincs osztás, adás nélkül. El kell hagyni ahhoz, hogy kaphassunk. Ezzel szembesíti Jézus hallgatóit, amikor azt mondja: "Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, amíg meg nem találja azt?" (Luk 15) Istennek is valamit el kellett hagynia. Az isteni világot otthagyta Jézus, hogy eljöjjön értünk. Nem lehet megtalálni az elhagyást kihagyva. Mindig ott van bennünk egy mérleg. Ha a dolgoknak nincs ára, akkor azok nem is érnek semmit. Az egy bárány fontossága abban áll, hogy otthagyja a pásztor a kilencvenkilencet.
Mi szeretjük olcsón megúszni az életet. Pedig tudjuk, hogy a valódi értékeknek ára van. Az élet nagyon sokba kerül. Le kell mondani érte. A mi világunkból jól látszik, mennyit fizetnek sokan azért, mert mi életellenesen pazarlunk. Valaki mindig fizet. Lehet, hogy az unokáink lesznek a fizetők. Az olcsóság egy nagyon nagy önbecsapás. Döntenünk kell, és fizetnünk kell előbb vagy utóbb. Ha nem Istenért hozunk áldozatot, akkor másért áldozzuk fel az Istennel való kapcsolatot.
És mégis, a százas szám jelképe elsősorban nem arról szól, hogy minek mennyi az ára, hanem a teljességről. Jézus szerette volna együtt látni a nyájat. A kilencvenkilenc bárányt és azt az egyet is. Az egység felől nézve nincs semminek ára. Amikor megérezzük Isten teljességét, kiderül, hogy teljesen mindegy, mit hagytunk ott érte. Az is lényegtelen, hogy mit kaptunk, csak Isten a fontos. Isten Lelke ezt a teljességet fújja belénk. Áttör határokat, széttöri korlátolt gondolkodásunkat. Mi fizetünk, számolunk, ő pedig a teljességet adja. Széttöredezett világunkban adja meg a Lélek, hogy Istent keressük és őt találjuk meg! Ámen.