2014-06-18

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Hihetetlen erőt ad az embernek, amikor egy olyan emberrel találkozik, aki annak ellenére, hogy minden oka meglehetne az elkeseredésre, nem így fogja fel az életet, hanem nevetve megy előre, és küzd. Ha van lelkész, aki így erőt ad sokaknak, az Czirják László nyolcvanöt éves lelkész, aki régóta nem lát már, de kevés nála vidámabb embert ismerek. A Schweitzer Albert Idősek Otthonában találkoztunk, amikor éppen nála volt barátja és munkatársa Nagy István, aki felolvassa a számára szükséges könyveket. Éveken át Czirják László volt az, aki ezer számra küldte a kazettákat a Kárpát-medencében a látássérültek számára. Elmesélte, hogy még most is rendszeresen jár a postára, bár ma már a számítógép jórészt átvette korábbi feladatát.

Czirják László: A kazettás magnó egyre jobban megy ki a divatból, már a vakoknak is CD lejátszójuk vagy számítógépük van. Kazettákat már csak Szabadkára kérnek. Vakos küldeményként – melyet ingyen szállít a posta – küldöm el a határszélre, és onnan emberek viszik tovább a határon túli területre. A lemezeket Tatabányára szoktam elküldeni, és onnan mennek időközönként Erdélybe, hogy eljuttassák a címzetteknek. Itt, a Schweitzer otthon szomszédságában van a Vakok Intézete, ahol a szépirodalmi anyagot másolták nekem. Például a Ravasz féle Újszövetséget Bánffy Györggyel olvastattuk fel, aki ezt ingyen vállalta. Most már többféle változatban megvan az Újszövetség és bárki hozzájuthat.
Fekete Ágnes: Hogyan alakult ki az, hogy együtt dolgoznak?
Nagy István: Laci huszonhat éve vak, és ennek ellenére minden vasárnap Balatonfűzfő-Gyártelepen két helyen hirdet igét. Ahhoz hozok segítőanyagot, kommentárokat, jegyzeteket és azokat felolvasom. Ő felveszi kazettára, és azok alapján készül. Itt az Otthonban is havonta kétszer tart áhítatot, azokhoz is szoktam anyagot hozni. Már sok mindent vettünk fel, például más könyveket is, amelyeket a vakmisszióban ajándékoztunk el.
Czirják László: Persze. Most készülünk Mátraházára, oda is ajándék kazettát szoktam vinni. Készítettünk már emlékkazettákat régi felvételekből, például Ravasz László, Joó Sándor, Gyökössy Endre vagy Zimányi József valamikor elhangzott igehirdetéseiből. Most végre összekotortam Mézes Zsigmond igehirdetéseiből is néhány felvételt. Most ezt viszem. Ez úgy megy, hogy van egy összeszerkesztő magnóm, egy gyorsmásolóm és egy kitűnő felvevőm. Pista barátom arra kifele fordulva ül a kisasztalnál, én meg itt ülök fülhallgatóval a fülemen, és fülelem, hogy baki nélkül olvassa-e a szöveget?
Nagy István: Különböző újságokból szoktam olyan cikkeket hozni, amelyekről tudom, hogy Lacit érdekli. Egyházunk hetilapját, a Reformátusok Lapját is együtt olvassuk el.
Czirják László: Ez nagy segítség nekem. Én vagyok Pósalaki bácsi és ő Nyilas Misi.
Nagy István: Én meg azt szoktam mondani, hogy én vagyok a szeme, ő pedig az én memóriám, mert kitűnő emlékezőtehetsége van.
Czirják László: Csudát! Remekül kiegészítjük egymást!
Nagy István: Isten különös ajándéka, hogy ha a testi látást elveszi, a többi érzékszervet még élénkebbé, érzőbbé teszi.
Fekete Ágnes: Jobb a memóriája, mint a korosztálya tagjainak?
Czirják László: Sajnos, most már úgy felejtek, hogy nem is igaz! Amikor kezdtem vakulni rengeteg énekszöveget megtanultam, mert mindig vezetni kell az éneket. Mostanában már kezdem elfelejteni azokat, amelyeket ritkábban éneklünk. És már az igehelyek sem jutnak mindig az eszembe. De nyolcvanöt éves korában az ember már tényleg kezd sok mindenben leépülni. Habár egy szót se szóljak, mert az én Pista barátom friss, fürge és fitt a maga kilencvenegy évével, és minden csütörtökön itt van nálam.
Fekete Ágnes: Kilencvenegy éves?
Nagy István: Igen. Isten ajándéka. Amíg késszé és képessé tesz Isten, addig természetes, hogy szolgálom például a kórházmisszióban is. Beteglátogatás és hívogatás a szolgálatom.
Fekete Ágnes: Hol tetszik ezt végezni?
Nagy István: Az ORFI kórházban. Az ottani kórházlelkésszel felváltva szolgálunk, az egyik kedden én, a másik kedden ő.
Fekete Ágnes: Azelőtt hol volt lelkész?
Nagy István: Nagymaroson. Ott csodálatosan együttmunkálkodtunk a római katolikus testvérekkel. Ők minden évben tavasszal és ősszel országos ifjúsági találkozót rendeznek, és az egyik csoport rendszerint a református templomban tartotta az összejövetelét.
Fekete Ágnes: Most merre lakik?
Nagy István: Budán, a Cimbalom utcai nyugdíjas lelkészházban.
Fekete Ágnes: Hogyan találtak így egymásra?
Czirják László: Egy egyházmegyében voltunk. Én törökbálinti lelkipásztor voltam. Ismertük egymást már akkor is, de később a nyugdíjas lelkészek között is találkoztunk. Régóta találkozunk már csütörtökönként. Tudniillik én csak hét közben, kedden, szerdán és csütörtökön vagyok itt. Pénteken utazom haza, Balatonalmádi túlsó végébe, egy kis házikóba. Régen a feleségem súlyos agyvérzést kapott. Akkor a lányom lejött hozzánk, és tíz évig ápolta a feleségemet, egészen addig, amíg a második agyvérzés hazavitte. Azóta hétvégente a lányommal vagyok ott Balatonalmádiban. Balatonalmádi-Balatonfűzfő társegyház, és tizennyolc éve minden vasárnap reggeli szolgálati helyem Fűzfő-Gyártelep. Vasárnap mindig otthon vagyok, és hétfő délután jövök vissza.
Fekete Ágnes: Azért ez nyolcvanöt évesen nagyon szép dolog!
Czirják László: Néha kicsit fáraszt ez az ingázás, de még bírom. Amíg bírom, amíg erőt ad az Úr, addig csinálom. A holnap útja meg az Ő kezében van: hogy állandóan itt maradok, vagy máshova kerülök vagy mi lesz velem?
Fekete Ágnes: Hogyan tetszett megvakulni?
Czirják László: Fokozatosan vakultam, a retinám sorvadt el mind a két szememnél. És amikor elérte ez a folyamat a sárgafoltot, a makulát, akkor sötétült el minden teljesen.
Fekete Ágnes: Ez mikor történt?
Czirják László: A hetvenes években kezdődött a szemem romlása.1989-ben a vakság miatt nyugdíjaztak. Előtte, nagyon sokat kínlódtunk, hogy legyen templom Törökbálinton, de nem sikerült. Azonban 1989-ben megtörtént a rendszerváltás, odakerült László Tünde, és telket kapott az egyház, majd egy-kettőre föl is építették a templomot.
Fekete Ágnes: Jó érzés volt ezt látni?
Czirják László: Hát, persze! Végigtapogattam én mindent az új templomban, amikor teljesen elkészült. A hálaadáson is részt vehettem. Az én mennyei Uram tudta azt, hogy mit bíz még rám. Egy váltót átváltott bennem, és akkor kikötöttem a vakmisszióban, és annak is a kazettamissziójában.
Fekete Ágnes: Nem is tetszett egyáltalán elkeseredni?
Czirják László: Nem. Hát persze hogy az ember meghökken az elején, hogy "Uram, hogyan tovább?" De akkor Ő már mindjárt mondta, hogy hova tovább. Isten ide, a vakok közé, a sorstársak közé helyezett elsőrenden, de gondoskodott arról is, hogy ki ne essek a gyülekezeti szolgálatból, és vasárnaponként hirdethessem az Ő üzenetét. Volt egy hőskorszak, a határon túli kazettamissziós szolgálatban. Akkoriban nyolc körzetbe küldhettem kazettákat: Erdélybe, Kárpátaljára, Felvidékre. Délvidékről egy vak fiú is kérte, hogy küldjek neki kazettát. Elküldtem postán, de soha nem érkezett meg hozzá. Ekkor azt kérte, küldjek pontírásos anyagokat, azonban azokat sem kapta meg. Elkezdtük keresni, hogy hová tűnnek az anyagok? A postán kinyomozták, hogy a határig elment a küldemény. A vámőrség is azt igazolta, hogy ott még megvolt mindent. Aztán kiderült, hogy a szerb oldalon olybá vették a pontírást, a Braille-írásos anyagot, hogy ez valami titkosírás, mert ők soha még Braille lapokkal nem találkoztak. Hát döbbenetes. De hála Istennek, aztán csak sikerült arra is kiépíteni a szolgálatot. Mohón kérik és várják a kazettákat.

Fekete Ágnes: Most egy másik látássérült emberrel, Monostori Csabával beszélgetünk. Őt a Hit és Fény közösségből ismertem meg. Ez a közösség azt tűzte ki célul, hogy együtt keresik Krisztust fogyatékos és úgymond nem fogyatékos emberek. Szülei meghaltak, egyedül él, de máig is emlékszem, amikor kedvesen bevezetett lakásába, amelyet tökéletesen karban tart.

Monostori Csaba: A hátrányos helyzetűek, a fogyatékosok, vagy halmozottan fogyatékos emberek, nem tudnak egy vadidegen előtt az első találkozásnál megnyílni. Ilyen helyzetben nem lehet tolakodónak lenni. A csoportban mindenkinek be kellett mutatkozni, el kellett mondani valamit az életéről. Volt, aki semmit nem tudott mondani, mert annyira sivár az élete. Nekem is megvan a magam kis fogyatékossága, hátránya. Szememmel van baj, a szememből adódóan hallásproblémám is lett, és van egy tünetmentes epilepsziám. Ezerhétszáz grammal születtem és az inkubátorban oxigénhiány lépett fel, amelyet a szemem eléggé megszenvedett. Másféléves koromtól hároméves koromig szürke hályog miatt nem láttam. A bal szememet sikerült elsőre megoperálni. De a következő szemműtét közben fölébredtem, ezért még egy altató injekciót kaptam, amely árthatott a hallóidegnek. Azóta már többféle hallókészülékem is volt. Első szemüvegem tizennégy dioptriás volt. A szüleim mindig engedték, hogy az éppen akkori képességem, logikai gondolkodásom szerint tegyek meg dolgokat. Hagyták, és én örömmel csináltam mindent. Már ötévesen tudtam írógéppel írni. Nem azt mondták: jaj, ezt ne csináld, jaj, azt ne csináld, majd elintézi valaki, majd anyukád megcsinálja! Így növelték az önbizalmamat. Az emberi kapcsolatok terén sem azzal éltem, hogy nem szabad szóba állnom senkivel. Nem volt bennem az, hogy miért menjek társaságba, hiszen hallókészülékem van. Vagy, hogy miért kell nekem Operába menni? Öt éven keresztül volt operabérletem. Az ember megpróbálja azokat a pozitív dolgokat előhozni, amelyeket a képességei és lehetőségei engednek neki.
Fekete Ágnes: Mit jelent számodra a Hit és Fény keresztény közösség?
Monostori Csaba: Amikor meghalt az édesapám, akkor kerültem a közösségbe, és jó volt, hogy ott kibeszélhettem magam, közösségben voltam. A bajokban jó, ha az ember nem zárkózik be, és nem lesz depressziós, hanem van hová kapaszkodnia. A papok útmutatása szerint el tud indulni, mert ők saját családi és a bibliai példákon keresztül sok erős kapaszkodót tudnak adni. Egy-egy zsoltár, vagy más bibliai rész elolvasása fel tud tölteni és egymásba kapaszkodva nagy segítséget tud adni.
Fekete Ágnes: Amikor meghalt édesapád, akkor hogyan segített a hit?
Monostori Csaba: Ebben a visszafordíthatatlan eseményben, egy egyházi énekben megéreztem Isten szeretetét és azt, hogy ennek így kellett lenni. Ekkor föloldódtam. Ráéreztem arra, hogy az életemnek van egy lelki része, amit ha nem ápolok, akkor csak állandóan marcangolom magam. A fogyatékos emberek, ha nem érezik a másik ember szeretetét, azonnal be tudnak zárkózni.
Fekete Ágnes: Mert valami olyasmit "indít be" a hit, ami túlmutat ezen a világon?
Monostori Csaba: Manapság ha két ember leül beszélgetni, már nem szemtől szembe beszélgetnek, hanem előteszik az okos "bunkofonjukat", meg az mp3-at, és fülhallgatóval a fülükben üzengetnek egymásnak, sms-en, skype-n és más hasonlón, ahelyett, hogy hangban kommunikálnának. Nem érzik azt a lelki igényt, hogy a másiknak is szüksége van arra, hogy vele foglalkozzanak. Ezért említettem az egyházat, hogy ott szembe állsz a pappal és neki mondod el, amit akarsz, nem pedig üzensz az interneten, hogy milyen bűneid voltak.
Fekete Ágnes: Hogy van ez a Hit és Fényben?
Monostori Csaba: Akik vezetik, megpróbálják úgy kezelni a fogyatékosokat is, hogy ők lelkileg gazdagok, és nem a testi fogyatékosságot vetítik előre. Igényem van arra, hogy szeressek és arra, hogy engem is szeressenek.

Fekete Ágnes: A zene egy olyan nyelv, amely minden határt átível. A Pesterzsébet-Központi Református Egyházközség ifjúsága létrehozta az Anima Soni énekegyüttest. Erről beszél Brandenburg Ádám, az együttes vezetője.

Brandenburg Ádám: Az ifjúságban elég sokan vagyunk, akik zenével foglalkozunk és felmerült az ötlet, hogy akkor miért ne alakítsunk egy zenekart, azzal a céllal, hogy a bibliai evangéliumot zenei köntösbe felöltöztetve, azt minél több emberhez el tudjuk juttatni. Ez volt a cél a kezdeteknél és ez mindmáig meg is maradt.
Fekete Ágnes: Bizonyos eszközök alkalmasabbak arra, hogy közvetítsék az evangéliumot?
Brandenburg Ádám: Mi divatos zenei eszközöket, fúziós zenét használunk erre.
Fekete Ágnes: Mit jelent a fúziós zene?
Brandenburg Ádám: Ez egy zenei keveredés, amely a mi esetünkben azt jelenti, hogy a progresszív rockzenétől kezdve a popzenéig, a klasszikus elemekig, a dzsessz zenéig mindent igyekszünk importálni a zenékbe és így alakul ki ez keveredett zenei stílus.
Fekete Ágnes: Milyen a jó zene? Minden zene jó?
Brandenburg Ádám: Ez azért ízlések és pofonok kérdése valamilyen szinten. Tizenhatan vagyunk a zenekarban, ebből tizenegyen zenélünk. Szóval elég sokan vagyunk és különböző zenei stílusokat kedvelünk.
Fekete Ágnes: El tudom képzelni, hogy viták is lehettek…
Brandenburg Ádám: Természetesen, minden egyes zenei stílusnak megvan a létjogosultsága, csak mindegyiket a helyén kell kezelni. Ez így van a könnyűzenén és a komolyzenén belül is. Nem szabad mindig egyetlen egy serpenyőbe, vagy mércére tenni, hanem a helyén kell kezelnünk. Igen, úgy gondolom, mindegyik zenei stílus lehet jó. Én egyébként a Zeneakadémián zeneszerzést tanulok.
Fekete Ágnes: Meg lehet fogalmazni azt, hogy mitől jó vagy rossz egy zene?
Brandenburg Ádám: Van számtalan objektív része is ennek a dolognak, például hangszerelések, a harmóniavilág.
Fekete Ágnes: Azért az ember azt hallja, amikor három akkorddal kísérnek végig egy zenét!
Brandenburg Ádám: Általánosságban, az egyházakban van egy igénytelenebb dicsőítő zenei vonulat. Mi igényesebb zenei eszközökkel dolgozunk föl evangéliumi történeteket, vagy különböző bibliai parafrázisokat, ifjúsági dalokat, istenes verseket, Reményiktől, Áprilytől kezdve Babitsig. Nemrég fejeztük be az új lemez zeneírását, amelyet majd valamikor koraősszel szeretnénk megjelentetni. Ez lesz a második lemezünk. Az észrevehető személyesebb hangvétel annak köszönhető, most már a szöveget és a zenét is magunk írjuk, de azért versfeldolgozás és ifjúsági dalok feldolgozása is jelen lesznek a lemezen.
Fekete Ágnes: Hogyan oldódik meg, ha a zenekarban vita alakul ki a különböző zenei stílusok képviselői között?
Brandenburg Ádám: Gyerekkori barátok vagyunk itt mindannyian. Szeretetben le tudjuk bonyolítani ezeket a vitákat. Azért természetesen tizenhat embernél bizonyos kompromisszumos megoldásoknak meg kell valósulniuk, és ez a zenénkben is hallatszódik, azért olyan sokszínű.
Fekete Ágnes: Nagyon nehéz lehet úgy igényesnek maradni, és kompromisszumokat is kötni, hogy azért mégse legyen megalkuvás.
Brandenburg Ádám: Ez abszolút így van. De úgy érzem, hála Istennek, eddig mindig sikerült megoldanunk ezt a problémát, és inkább a zenekar javára szolgáltak ezek a dolgok is.
Fekete Ágnes: Egyébként a magánéletben milyen zenét szokott hallgatni?
Brandenburg Ádám: Rengetegféle zenét hallgatok. Kedvenc zeneszerzőim a romantikusok közül leginkább Schumann, Schubert, a késő romantikusoknál Rachmaninov, de a huszadik század magyar zeneszerzőit is nagyon szívesen hallgatom.
Fekete Ágnes: Mikor hallgat könnyűzenét?
Brandenburg Ádám: Az autóban általában könnyűzenét szoktam hallgatni. Ezen belül is az egyik kedvenc stílusom a progresszív rockzene, mert nagyon sok mindent merített a klasszikus zenéből. A könnyűzenének talán ez és a dzsesszzene a legigényesebb vonulata. Számomra talán ezek a legkedvesebbek a könnyűzenén belül.
Fekete Ágnes: Azt hallottam, hogy nem szoktak templomban énekelni. Egyfajta elkülönülése ez ennek a zenének a liturgikus zenétől?
Brandenburg Ádám: Volt már rá példa, hogy énekeltünk, illetve játszottunk templomban is, de úgy gondoljuk, hogy inkább a koncerttermekben van helye ezeknek a zenéknek, mert alapvetően könnyűzenéről van szó. És egy abszolút triviális dolog, hogy például az akusztikai körülmények jobbak a koncertteremben, mint mondjuk egy visszhangos templomban.
Fekete Ágnes: Vagy akár szabadtéren?
Brandenburg Ádám: Így van! Azonban a témákat tekintve, úgy gondolom, hogy abszolút templomba illők a zeneszámaink.
Fekete Ágnes: Ez egy állandó nagy vita, hogy milyen zene legyen a templomban? Milyen a szakrális zene? Az Anima Soni zenéje egyfajta állásfoglalás és kísérlet is egyben?
Brandenburg Ádám: Kísérletezni kell is és lehet is folyamatosan. Úgy gondolom, hogy szakrális zene nemcsak a templomban lehet, hanem koncerttermekben is ugyanúgy. Mindenfajta nagyképűség nélkül bennünk az az igény, hogy olyan zenét tudjunk írni, ami megteremti azt az atmoszférát, hogy célt érjen a zenénk.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A XIII. Református Énekek hangversenyét a Kárpát-medencei reformátusok legnagyobb zenei koncertjét tartják meg június 28-án, a Művészetek Palotájában este fél nyolc órakor. A ma már háromszázhetven főt számláló Kárpát-medencei Egyesített Református Kórust kitűnő karnagyok vezénylik majd.

Az idén is megrendezik június 21-én, szombaton a Múzeumok Éjszakáját, amelybe számos református gyűjtemény és gyülekezet is bekapcsolódik országszerte. Többek között a Debreceni Református Kollégium Múzeumában 19 órakor zenés tárlatvezetés lesz és éjfélkor orgonahangverseny az Oratóriumban. Pápán Kemendi Ágnes a természetes színekről tartott előadását hallgathatják meg az érdeklődők. Szolnokon a gyülekezettörténeti kiállítást lehet megtekinteni, Vaján 16 óra 30 perckor Nagy Csaba tárogatóművész ad koncertet a református kórus közreműködésével, valamint a Soroksári Helytörténeti Gyűjteményben a református gyülekezet Osváth Viktor Énekkara szolgál 18 órakor.

A szép magyar beszéd címmel olvasótábort tartanak a Békéstarhosi Zenei Napok rendezvénysorozat keretein belül június 23. és 26. között Békésen a Szegedi Kis István Református Gimnáziumban.

Ökumenikus Missziói Konferenciát rendeznek június 23. és 27. között Révfülöpön, az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban.

Egyházmegyei Férfikonferenciát rendeznek június 28-án, szombaton 9 órától Cseri Kálmán szolgálatával Alapon a református templomban. Jelentkezési határidő: június 19.

Dr. Harmati Béla László művészettörténész tart előadást "A szószékoltár, mint szimbólum" címmel június 19-én, csütörtökön 19 órakor Budakeszin, a Fő utca 159. szám alatti Kálvin teremben.

Az iskolaév befejeztével sok egyházközségben megkezdődnek a nyári táborok. Többek között napközis tábort tartanak ezen a héten Csillaghegyen és Magyaralmáson.

Fekete Nándor orgonaművész lemezbemutató hangversenye lesz június 22-én, vasárnap 18 órakor Dudaron a református templomban.

Jótékonysági gálakoncertet tartanak a Vörösberényi Református Erődített Templom orgonájának javára június 21-én, szombaton 19 órakor Balatonfüreden, a református templomban.

Második alkalommal rendeznek kántortalálkozót június 21-én, szombaton 10 órától Alacskán.

A Tiszáninneni egyházkerület nyári kántorképzőjére, amely Miskolcon, a Lévay József Református Gimnázium és Diákotthonban lesz július közepén, június 20-ig lehet még jelentkezni. (Püspöki Hivatal 3501 Miskolc, Postafiók 155.)

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten Igéjét János evangéliuma 6. fejezetéből!

"Felele néki Filep: Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset. Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére: Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek?" (János 6,7-9)

Ebből a kis evangéliumi részletből kiderül, hogy a számok valójában arányok. Kettő a kétszázhoz… Mi azt hisszük erről a látható világról, hogy objektív valóság. Az egyik ház nagy, a másik kicsi. Kétszáz dénár árú kenyér az sok, de öt kis árpakenyér az kevés. Ötezer ember, aki ekkor evett, az sok. Tizenkét tele kosár viszont kevés ennyi embernek, de maradékként nagyon sok. Tele van számmal ez a történet, és mindegyik szám azt fejezi ki, hogy az élet voltaképpen egy arány, vagy aránytalanság.
Az első aránytalanság, amit megélünk az, hogy "nem elég". A pici gyerek kezében három babával elveszi a testvére játékát, és azt mondja: enyém. Meghúzza a határvonalakat, igyekszik a lehető legnagyobb arányt kiharcolni a maga számára. Ez a "nem elég"- érzés végigkíséri az életünket. Nincs elég idő. Nincs elég erő. Nincs elég pénz. Nincs elég ember. Nincs elég lehetőség. Napról napra szembesülünk ezekkel a képtelenség érzésekkel. Ez az érzés egyfajta kibillenésnek a jele.
Az ősbűn él bennünk, amikor nem egységnek látjuk az életet, hanem soknak és kevésnek. Pedig az az öt árpakenyér az adott esetben több, mint kétszáz dénár árú kenyér. Mert ott és akkor, ennek a kisgyereknek az adománya töltötte be azt a hiányt, azt az űrt, ami keletkezett. A fizikai életben is látunk számos példát arra, hogy például egy bivalyerős ember se tudna megtartani valamit, de egy jól elhelyezett kis ék igen. A jó arány oldja meg az életet és nem a mennyiség. Ezért nekünk nincs más dolgunk ezen a földön, mint a magunk arányos viszonyát megtalálni Istennel és az emberekkel. Megláthatjuk azt, hogy nincs sok és kevés, hanem ezek kiegészítik egymást, és a teljességre törekszenek bennünk is, és egymás között is.
Az életünk egy nagy út, hogy a különbségek ne arra szolgáljanak, hogy egymással versenyezzenek, hanem hogy egymást kiegészítsék. Mert Isten igazából azért alkotta megszámlálhatónak ezt a világot, hogy megtanuljuk a különbségeket az egység részeként látni. Ne a kétszáz dénár árú kenyér hiányát lássuk, hanem az öt kenyér és a két hal teljességét, hogy ott és akkor éppen erre volt szükség, ez volt az elég. A mi életünk is éppen így egy rész Isten tenyerében.
József Attila versénél jobban nem lehet ezt megfogalmazni:
"Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.
Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok –
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek."
Ámen.