2014-07-09

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az elmúlt hétvégén nagyszabású református találkozó volt, az úgynevezett REND. Ez a mozaikszó a kétévente megrendezésre kerülő Református Egyházi Napok – Dunántúl kifejezésből ered. Idén az Őrségben volt ez a találkozó. Ennek a vidéknek a nevét mintegy üzenetként fogalmazták meg a próféta szavával, aki Istennek mondta: "Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám." Először Őr Zoltánt, Őriszentpéter polgármesterét hallhatják, majd Zágorhidi Czigány Balázs történészt, Gömbös Vilma nénit, Major Lehel lelkipásztort, és Steinbach József püspököt. A helyszínen Némedi Noémi és Kiss Sándor jártak.

Őr Zoltán: Nagyon nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm önöket az őriszentpéteri és az őrségi emberek, valamint Őriszentpéter városának önkormányzata nevében itt nálunk, Őriszentpéteren, az Őrség fővárosában. Talán most már egyre többen tudják azt, hogy az Őrség, hazánknak egy olyan történelmi tájegysége, ahol a lakosság, a honfoglalás kora óta egyhelyben él. Küldetésünk van már a legelső pillanattól fogva, hiszen eleinket a nyugati határ őrizetére a gyepürendszer védelmére telepítették ide. Több-kevesebb kiváltságot is kaptak ezért a munkáért, amíg ez a stratégiai küldetés fontos volt. Azután a végvárrendszer felépítésével valamelyest marginalizálódott ez a szerep, de túléltük az évszázadok viharait. Óriási nagy megtiszteltetésnek és bizalomnak érzem, hogy a Református Egyház Dunántúli vezetése bizalmat szavazott Őriszentpéternek és az Őrségnek. Az előző REND-ek nagyvárosaihoz képest (Győr, Kaposvár, Komárom, Pápa és Székesfehérvár), ez egy furcsa helyszín, hiszen Őriszentpéter egy ezeregyszáznyolcvankilenc lélekszámú kisváros. Magyarország talán legkisebb városa. Így mindenféleképpen megtöri ezt a sort. Sokan csúfoltak is érte, amikor 2005. július elsejével Őriszentpéter várossá lett. Kérdezték: "Milyen város ez?" Azt feleltem: "Őriszentpéter egy olyan település, egy olyan város, ahol a ‘városság’ nem a külsőségekben nyilvánul meg." Ugyanis Őriszentpéternek Szent Péter őrségi településének a huszonegyedik században is küldetése van. Küldetése van, hogy esélyegyenlőséget biztosítson az itt élő embereknek, gazdasági, pénzügyi, szociális, egészségügyi, munkaerőpiaci, szolgáltatásokhoz való hozzáférés biztosításában. És ez nem kevés küldetés. Ez a hatezerhétszáznegyvenkettő ember, aki itt él az Őrség huszonkét településén, ebben a nyitott térségben megérdemli ugyanazt az bánásmódot azért, mert betöltötte történelmi küldetését, és be szeretné tölteni ezt a jövőben is. Őrt állni, őrségben állni, csak erős hittel és megfelelő, helyes értékrenddel lehet. Az, hogy megmaradt ezer éven keresztül, az mindenféleképpen jelzi a hűségét. Jelzi az állhatatosságát és kapcsolódik mindenképpen a hithez. Ahogy említettem már, Őriszentpéter városi státuszát nem a külsőségek miatt vállalta és érdemelte ki, hanem, hogy be tudja tölteni ezt a küldetését. Ma valószínűleg az a küldetése, hogy az Őrség nyugodt atmoszféráját, csendjét, nyugalmát biztosítsa önöknek, ahhoz az átszellemüléshez, ami egy ilyen REND rendezvény velejárója, elvárt követelménye, küldetése.
Zágorhidi Czigány Balázs: A kuruc háborúk idején Bercsényi Miklós egy Vas megyei vonatkozású levelében csak úgy mellesleg megjegyzi, hogy "az őrségiek az más székelek", vagy másként mondva székelyek. Természetes módon összekapcsolta az őrségieket és a székelyeket. A tizenkilencedik századnak a nemzeti történelem megfogalmazódása során jelent meg egyre inkább a székelység és a határőrök összekapcsolása.
Székelyudvarhelyi testvér: Drága református testvérek! A Székelyudvarhelyi Belvárosi Egyházközség tagja vagyok. Szeretetteljes üdvözletünket hozom. Régóta közismert, hogy a keleti és a nyugati székelyek rokonok, és azóta is az őrhelyükön vannak itt is, meg keleten is. A mi székelyeink, a keleti székelyek, akiket később keletebbre helyezett őrként a magyar királyság.
Major Lehel: A Református Egyházi Napoknak nagyon találóan a "hit és a megmaradás" a főtémája. Ebben a térségben ez egy rendkívül jelentős téma. A jövőben a gyülekezetek munkája is erről fog szólni. Jelenleg ezt alapozzuk meg, itt erősítjük a krisztusi identitást, a keresztyénséget, és a lelki növekedés magával vonzza, hogy az őrségi öntudat is megerősödhet. Nem véletlen az, hogy hova születünk. Ez egy olyan meghatározottság, amivel nem rendelkezünk, a Teremtő szabja ránk, és ha Ő úgy látta jónak, hogy magyarnak és őrségi embernek szülessünk, akkor ennek számunkra fontos üzenete van. Van olyan, hogy Amerikába települt őrségi ember visszajön és megveszi azt a házat, ahol a családja lakott korábban, hogy amikor csak lehet, itthon lehessen. Nyilván az idők nem a mi kezünkben vannak. A jelenben kell úgy élnünk, hogy a maximumot kihozzuk belőle, azt pedig úgy lehet, hogyha ismerjük az idő Urát. Igyekszünk olyan programokat szervezni, amelyekre nyitottak az itteni emberek. Például évről évre megrendezzük a társegyházközségi napot egy szabadtéri összejövetel formájában.
Kiss Sándor: Vannak fiatalok is a gyülekezetben?
Major Lehel: A fiatalok az általános iskola elvégzése után kikerülnek a látószögünkből. Munkahelyük elszólítja őket.
Kiss Sándor: Ahogy kiszálltam az autóból, Vilma nénit láttam meg, amint itt a templom körül sürgölődik. Mik a teendői?
Gömbös Vilma: Mindig megtalálom a templom körül a munkát, és annyit teszek, amennyit tudok. Söprögetek, a virágokat rendezem. De most éppen mérgelődtem.
Kiss Sándor: Mi miatt mérgelődött?
Gömbös Vilma: Azért, mert a csapról eltűnt a pörgentyű, és nem tudtam vizet ereszteni. De azért meglocsoltam, csak sikerült vizet eresztenem a vázába.
Kiss Sándor: Nem fogott ki a magán a tolvaj?
Gömbös Vilma: Nem! Egyébként tősgyökeres reformátusok vagyunk lényegiben.
Kiss Sándor: Most harmincan voltunk itt a templomban vasárnap.
Gömbös Vilma: Hát, ha azt veszem kevés, mert volt az az idő, amikor a templom teljesen teli volt. Elvándoroltak, és a kitelepítés miatt is fogyott a falu, és ezt a gyülekezet is megsínylette. Akinek huszonöt holdon felül volt birtoka, azt kitelepítették. Mindenük itt maradt azoknak, akiket elvittek a Hortobágyra. Azt mondták nekik, hogy pakoljatok össze tizenöt kilót és reggel mehettek. Reggel felkeltették, és elvitték őket. Mivel határsáv lett a település, nem engedték vissza őket többet a határsávba. A házakat meg szétszedték, a kommunisták elvitték belőle az összes fölszerelést, mindent szétosztottak. Az egyik szomszédházból is elvitték az embereket. Csak azt láttam, amikor az iskolába mentem, hogy be van deszkázva az ajtajuk. Többet sose láttuk őket. Volt olyan, aki életbe maradott, vissza is jöhetett, de nem engedték be a határsávba őt sem, hanem a határsávon kívül Zalalövőn talált magának helyet.
Gyülekezeti tag: Mi annyira ki lettünk zsigerelve annakidején a kulákvilágban. Apám, meg anyám is úgy lett kulák, hogy édesanyám lánykorában egy magtalan házaspárnak mindig elvégezte az őszi munkát, ezért ráírattak nyolc hold földet. Mi köllött akkor ötvenben több ennél?
Kiss Sándor: Itt vagyunk Nagyrákoson, a főút mellett, egy gyönyörű szalmatetős ház előtt, amelyre az van kiírva: tájház.
A tájház házigazdája: Ez a ház egy idős nénié volt. A néni halála után a házat felújították, megmentették. Ez a tisztaszoba. Most abroszok és falvédők vannak kiállítva benne.
Kiss Sándor: Teljesen református a falu, ahol most vagyunk?
A tájház házigazdája: Kevés katolikus van, inkább reformátusok az itteni emberek.
Kiss Sándor: Azért van itt Károli fordítású Biblia és a Református Énekeskönyv?
A tájház házigazdája: Igen.

Steinbach József: Őrségben vagyunk itt, és rendben vagyunk itt. A rend itt most nem elsősorban azt a mozaik kifejezést jelenti, hogy Református Egyházi Találkozó – Dunántúlon, hanem átvitten értelmezem. Rendben vagyunk, így őrségben is rendben, vagyis tesszük a dolgunkat. Örömmel tesszük a dolgunkat, reménységgel tesszük a dolgunkat szórványhelyzetben és nagyvárosban egyaránt. Szolgálni akarunk, őrségben vagyunk, és erősíteni akarjuk az őrségi testvéreinket is. Köszönjük szépen, rendben vagyunk, a helyünkön vagyunk, jól vagyunk! Köszönjük a Mindenható Istennek a szép időt, a találkozás lehetőségét. Köszönjük Őriszentpéter városának befogadó szeretetét. Köszönjük a szervező bizottság hatalmas munkáját. Mindenekelőtt a Mindenható Istennek. Őrségben, rendben és hálával legyünk együtt! Úgy legyen! Köszönöm szépen.

Fekete Ágnes: Ez az időszak a nyári gyerektáborok ideje. Csányi Ágnes segítségével a kiskunhalasi reformátusok kunfehértói táborába látogatunk el. Először Vasné Horváth Olgát, a kiskunhalasi református óvoda vezetőjét hallják.
Vasné Horváth Olga: Hitoktatók és lelkészek vezetésével beszélgetnek a gyerekek különböző témák és kerettörténetek alapján. A napot esti áhítattal szoktuk lezárni, Isten szabad ege alatt. Mindig nagyon sokat imádkozunk azért, hogy jó időnk legyen, mert szeretik is a gyerekek ezeket az alkalmakat, amelyeken a felnőttek is részt vesznek. Ahol helyet találunk magunknak a fűben, a bokrok tövében, a virágok között, ott ülünk le, és ott hallgatjuk az Igét. A gyerekek nagyon várják mindig a strandolást, úszást, a fürdést, ami mindig a délutáni idősávban, három óra, fél négy után van, amikor már nem annyira erős a nap. Nagyon jó ez a kis fehértói tábor. Nemcsak azért, mert közel van Halashoz és a szülőkhöz, hanem azért is, mert van egy olyan része, amely bár kerítéssel bekerített, és az udvarhoz hozzátartozik, de egy igazi erdő. Ott nagyon-nagyon szeretnek a gyerekek maguktól is játszani illetve számháborúzni. Énekkarba is összeállnak a gyerekek, és rengetegféle programunk van.
Csányi Ágnes: Melyik korosztályt hoztátok el a táborba?
Édes Árpád: Az utóbbi időben már egyre többször jelennek meg nagycsoportos óvodások is. De tulajdonképpen az első osztálytól kezdve egészen a nyolcadik osztályos korú gyerekekig fogadunk bárkit, aki szeretne jönni.
Csányi Ágnes: Segítőként láttam itt egyetemista korosztályt, már tizennyolc, húsz éves diákokat. Nekik mi a szerepük?
Édes Árpád: Ők a vallástanároknak, hitoktatóknak, illetve a lelkészeknek segítenek a délelőtti foglalkozok során is, illetve a házakba, szobákba vannak beosztva szobafőnökként. Őket tulajdonképpen, – lehet ezt mondani – hogy már mi neveltük ki. Annyira szeretik a tábort, hogy még felnőttként is visszajárnak azért, hogy segíthessenek, és együtt lehessünk.
Csányi Ágnes: Mit tanultatok délelőtt?
Táborozó: Ma a kézről beszélgettünk, hogy mi mindent tud tenni. Tud jót is tud, meg rosszat is. Ma mindenkinek egy jót kell tennie a kezével.
Csányi Ágnes: Te mit teszel? Mit találtál ki?
Táborozó: Még nem nagyon tudom.
Táborozó: Először vagyok itt.
Csányi Ágnes: Jársz hittanórára?
Táborozó: Igen, járok, és szeretem is a hittant.
Csányi Ágnes: Hányan vagytok a szobában?
Táborozó: Nyolcan.
Csányi Ágnes: Milyen programokat vársz a legjobban?
Táborozó: Az úszást, azt ma nagyon szerettem. Még szeretem is.
Táborozó: Én az éjszakai túrát várom, amikor este az erdőbe fogunk menni.

Csányi Ágnes: Te mát ötödik éve vagy jelen a táborban. A tábori programok közül melyiket szereted a legjobban?
Táborozó: A tavalyi pánik-szoba és az éjszakai túra is nagyon tetszett.
Csányi Ágnes: Szereted, amikor ez a százötven fő együtt énekel?
Táborozó: Igen.
Csányi Ágnes: "Őstáboros" lányokkal vagyok itt szemben, akik már kilencedikesek. Kissé már túlkorosak, de "bekönyörögték" magukat a táborba.
Táborozó: Nekem ez a kilencedik táborom.
Táborozó: Nekem a hatodik.
Táborozó: Nekem a negyedik.
Csányi Ágnes: Ahogy jöttünk a partról visszafelé meséltétek, hogy vágtátok a centit. Hogy is volt ez?
Táborozó: Száznegyven naptól számoltunk vissza, és mindennap írtunk egymásnak. Az utolsó nap szinte hihetetlen volt, hogy holnap már a táborban leszünk.
Táborozó: Én ettől a tábortól kaptam a legjobb barátaimat, akikkel együtt nőttem fel egészen elsős korom óta.
Táborozó: Legelőször elsős koromban voltam itt. Egyik barátnőm hívott. Aztán kimaradt néhány év, és most zsinórban ez a harmadik táborom. A társaság, a barátok, a délelőtti foglalkozások tényleg nagyon jók. A záróeste is mindig nagyon jól szokott sikerülni. Akkor van egy tábortűz, esti áhítat és énekelünk. Körben ülünk, mindig nagyon jó a hangulat, és sokáig fennmaradhatunk. Ez nagyon szuper! Ez a tábor remekül ki van találva!
Táborozó: Nekem, amikor kicsi voltam egyértelműen az ijesztgetős éjszaka tetszett a legjobban, amikor a nagyok halálra rémítettek minket. Az mindig nagy élmény volt. Előtte nagyon izgultunk, hogy milyen lesz? Mennyire fogunk félni? Már sikítoztunk előre, aztán pedig ez, amikor már szervezők voltunk benne, akkor is nagy élményt jelentett.
Csányi Ágnes: Te raboltad el a gyerekeket az erdőben?
Táborozó: Nem. Én konkrétan nem raboltam el senkit, de voltak olyanok, akik igen. Nálunk egy egyszerű ügyességi feladat volt.
Táborozó: Még utána egy évig emlegetjük.
Csányi Ágnes: Édes Árpád református lelkész évek óta az egyik fő szervezője ennek a tábornak. Mi a témája az idei tábornak?
Édes Árpád: A tábor címe: Tetőtől talpig. A legfőbb testrészeinket vesszük végig jelképes, metaforikus értelemben. Az életünk folytatására, döntéseire nézve a legfontosabb figyelembe veendő dolgokat vesszük sorra. Ilyen például a láb, a járás. Bölcsesség kell ahhoz, hogy az ember jó úton tudjon járni. A kéz kapcsán arról beszélgettünk, hogy mikor és hogyan kell segítenünk, és mi segít a mérlegelésben, milyen vezérlő elvek, minták vannak? Mit érdemes követni? A hét lényege az, hogy eljussunk a szívig, ahonnan minden kiindul. A gyerekekben azt szeretnénk tudatosítani, hogy a legtöbb döntésünk nem annyira racionális döntés eredménye, mint egy mintakövetés, és azt szeretnénk, hogyha a jézusi minta igazán kívánatos lenne a számukra. Jó lenne, ha annyira beléjük ivódna, hogy a későbbiekben ez lenne a forrása a döntéseiknek, életvitelüknek. Tulajdonképpen erről szól a tábor.
A csapat egy része vébélázban ég. Nem tagadom, hogy én is közéjük tartozom. Úgy gondoltuk, hogy ez adhat egy kis ihletést a közösségi programokhoz. Például szervezünk egy futball fieszta bevonulást a Ki mit tud?-ra, síppal, dobbal és trombitával, meg nagy csörömpöléssel. Azt is megoldottuk, hogy aki nagyon szeretné a közül, az megnézheti a késői meccset. Egy sajátos megoldással sikerült ezt megoldanunk. Az egyik ház ablakába kitettünk a tévét, de hogy ne zavarjuk az ott alvó kicsiket, hang nélkül, kívülről nézzük a meccset. Ez mégiscsak több a semminél! Egy kis kompromisszum árán mi is tudjuk követni a legizgalmasabb pillanatokat.
Csányi Ágnes: Gondolom, nem véletlenül van a síp a zsebedben.
Édes Árpád: Valóban, nem véletlen, mert mi focizunk is. Sok ember otthon nézi a meccset sörrel a kezében, mi pedig éljük a focit. Ez a legszebb ebben, hogy igazi, közösségi programmá változik a meccs, ahol mindenki Ronaldo-nak vagy Messi-nek gondolhatja magát.
Csányi Ágnes: Ha jól tudom, egy csoport gyerek évek óta kéri, hogy veled lehessen egy szobában.
Édes Árpád: Nagyon izgalmas évről évre figyelni a gyerekeknek a fejlődését, ahogyan elmaradnak az esti lefekvős plüssök. Most már hatodik éve vagyok velük. Változik a beszédtéma, a problémák, amiről mesélünk. Most tizenhárom évesek, jó látni, hogy sok minden tényleg beléjük ivódott már az évek során. Például ma elővettük az irgalmas samaritánus történetét és kérdeztem, hogy volt már erről szó? Erre mondták, hogy nem nagyon volt olyan hittantábor, amikor ne lett volna szó róla. Lehetett is építeni az előzetes tudásukra, és most már kifejezetten jó beszélgetést lehetett folytatni, a történet izgalmas pontjairól, mert nem azzal ment el az idő, hogy az alapfogalmakat tisztázzuk.
Csányi Ágnes: Hat évvel ezelőtt mi volt a beszédtéma esténként?
Édes Árpád: Alapvetően egymás ijesztgetése, a sötétbe való félelem, és az otthontól való távolság és annak megélése, és ehhez hasonló dolgok.
Csányi Ágnes: Sárköziné Erzsike, Böbike itt a kunfehértói hittantáborban többféle minőségben van jelen, hiszen szakács, segítő és szülő is.
Sárköziné Erzsébet: Amikor elérkezik a május, június, szinte csak a tábor körül forognak a gondolataim. Úgy érzem, többet kapok ezekben a táborokban, mint amennyit adok. Feltöltődés ez, a Szentlélek ajándéka számomra. Igazán nagy élmény szokott lenni, amikor a tábor végén a vezetők kihívnak bennünket, hogy megköszönjék a munkánkat, és a gyerekek olyan felemelő tapssal, kiáltással, örömmel köszöntenek minket, hogy ezt nem lehet elmondani. Nekünk is jó érzés az az öröm, az a mosoly, ahogy visszanéznek az ablakból, amikor kínáljuk reggelit, az ebédet és a vacsorát. Az első évben lovaggá ütöttek minket, a tábor főszakácsai lettünk, így kötelezettség is most már, hogy jó főszakácsok legyünk! Ezért a továbbiakban is örömmel jövünk, és számíthatnak ránk!
Csányi Ágnes: Mit tanulnak meg a gyerekek egy ilyen hittantáborban?
Darányi Éva: Egymás szeretetét tanulják meg egymástól és elsősorban Istentől.
Csányi Ágnes: Téged a tábor anyukájának is szoktak szólítani.
Darányi Éva: Inkább a nagymamájának.
Csányi Ágnes: Hányadik táborod ez idén?
Darányi Éva: Nem tudom a számát. A kilencvenes évektől táborozom a gyerekekkel. Nemcsak Fehértón, az ország más részén is voltunk a gyülekezettel táborozni.
Csányi Ágnes: A nagyobb diáksegítők ölében ültek az elsősök, másodikosok. Az egész olyan, mint egy nagy család.
Darányi Éva: Az egyik kisfiú odajött hozzám ma, és azt mondta: "Én nem is gondoltam azt, hogy tudok a kezemmel jót tenni. Voltak kisgyerekek, akik szerettek volna focizni, de nem focizott velük senki. Én beálltam, és a lábammal is jót tettem. Befogadtam és bátorítottam őket, amikor gólt rúgtak, és nekem ez nagy öröm." Ez az, ami fontos a számunkra, hogy a gyerekek rájöjjenek arra, hogy a hit, az maga az élet.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A Magyar Református Egyház vezetősége, a Generális Konvent július 10-én és 11-én tanácskozik Sepsiszentgyörgyön, ahol felavatják Kálvin János egész alakos szobrát és hálaadó istentiszteletet is tartanak. Az istentiszteletet 11-én, pénteken 14 órakor közvetíti a Kossuth Rádió.

A Mindennapi kenyerünkről szól a 19. Nemzetközi (Kárpát-medencei) Presbiteri konferencia, amelyet július 11. és 13. között rendeznek meg Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt.

A Magyarországi Református Egyház tudományos testülete a Doktorok Kollégiuma július 13. és 15. között tartja idei találkozóját a Sárospataki Református Teológiai Akadémián.

Gyülekezeti családi napot tartanak az Ökumenikus Segélyszervezet támogatásával július 12-én, szombaton 10 órától Telkibányán az általános iskola udvarán. Kodácsy Tamás a virtuális világ valóságáról fog előadást tartani.

A kóruszene évszádait mutatja be a Capella Silentium Énekegyüttes a Sukorói Zenei Nyár keretein belül július 12-én, szombaton 19 órakor Sukorón, a református templomban.

A Dunántúli Református Egyházkerület ezen a héten tartja szokásos ifjúsági táborát, és a július 14-ével kezdődő héten az egyházkerületi Családos táborát Balatonfenyvesen.

Nagy-Britanniából érkező fiatalok segítségével szerveznek angol nyelvű bibliatábort július 13-tól Hódmezővásárhelyen, az Ótemplomban.

A Magyar Református Szeretetszolgálat az idén is támogatja a határon túli és inneni, nehéz körülmények között élő gyermekek családjait az iskolakezdés idején. Ezért jó állapotban lévő iskolatáskákat és tanszereket, füzeteket, íróeszközöket gyűjtenek az országban több helyen is, többek között Budapesten, a Hungária körút 200. szám alatt és Debrecenben, a Füvészkert utca 4. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét, a Bírák könyve 7. fejezetéből!

"És monda az Úr Gedeonnak: Több ez a nép, mely veled van, hogysem kezébe adhatnám Midiánt; … Azért kiálts a népnek füle hallatára, mondván: A ki fél és retteg, térjen vissza…És visszatértek huszonkétezeren… És monda az Úr Gedeonnak: Még ez a nép is sok; vezesd őket le a vízhez, és ott megpróbálom őket… És levezette Gedeon a népet a vízhez, és monda az Úr: Mindazokat, a kik nyelvökkel nyalnak a vízből, mint a hogyan nyal az eb, állítsd külön, valamint azokat is, a kik térdeikre esnek, hogy igyanak. És lőn azoknak száma, a kik kezökkel szájokhoz véve nyaldosák a vizet, háromszáz férfiú." Bírák könyve 7,2-6

Kevesen vagyunk – hallom a sóhajtást itt is, ott is az egyházban. Máshol dicsekszenek azzal: "nálunk száz gyerek volt hittantáborban". A számok, a mennyiség bűvöletében élünk. Gedeon ki akarta keresni azt a háromszáz embert, akivel megmentheti Isten Izraelt. A tét az volt: ki kapja meg azt a kiváltságot, hogy saját szemével tapasztalhatja Isten szabadítását. Persze, amikor hadba vonultak a katonák, akkor nem ezt a tétet látták. Azt gondolták: nekik most meg kell menteniük a hazájukat. Ez rajtuk áll vagy bukik. De az igazi kihívás mindig a mélyben van. Nem az a kérdés, gyűjtötök-e elég katonát, hanem hogy katona-e a katona? Nem az a kérdés, hányan vagyunk az egyházban, hanem hogy én jelen vagyok-e teljes valómmal?
Isten század annyi emberrel mentette meg népét, mint amennyien voltak. Harminckétezer helyett háromszázzal. Hozzá kell tenni, hogy szükség volt a harminckétezerre is ahhoz, hogy kiválasztódjon a háromszáz. Sokszor lenézzük azokat, akik gyengék, pedig őhozzájuk képest lesz erős az erős. De Isten mindenképpen kiválasztó, minőségi kisebbséggel dolgozó hatalom. A minőség két dolgon áll vagy bukik. Az egyik a félelem, a másik az ösztönök feletti uralom.
Elképzelem, ahogyan kihirdették: "menjen haza, aki fél". Egy jó hadvezér azt mondja: "Nincs mit félnünk! Miénk a győzelem!" – és nem bizonytalanítja el katonáit. Gedeon mindenkinek a fülébe szinte odavarrt egy kérdőjelet. Elképzelem, ahogyan terjedt a hír: "van mitől tartanunk, mert Gedeon nem biztos a győzelemben." Ráadásul az is valószínű, hogy a legkiválóbb emberek mentek haza. Hiszen, aki nem akarja ott hagyni szeretteit, az a jó ember. Az idegenlégiósok között is az megy a legveszélyesebb csatába, akinek már minden mindegy. Mégis, Isten azt üzeni nekünk, hogy ha látni szeretnénk szabadítását, akkor le kell győznünk félelmünket. Ma félelmeinken keresztül kötik a nyakunkba a pórázt: "a gyerekedet különben hátrány éri", "elveszted az állásodat", "beteg leszel", "biztosítsd be magad" és "nagyon vigyázz" – szórják felénk az üzenetet mindenünnen. Nem tudunk semmit Istenről, ha nem látjuk erejét, és nem halljuk többszázszor elhangzó üzenetét: "Ne féljetek! Semmitől ne féljetek! Veletek vagyok!"
A másik uralomra szoruló nagy erő: az ösztöneink. Az embernek enni, inni kell, ha szomjas, szalad a víz után. Így szaladunk az életben vélt és valós hiányainkkal, és mohón szürcsöljük az életet. Isten szabadításában azok vehettek részt, akik állj-t tudtak parancsolni vágyaiknak. Isten nem azt kéri, hogy öljük meg vágyainkat, hanem azt, hogy ne azok uraljanak bennünket. Ihattak a katonák, de nem volt mindegy, hogyan. Csak akkor lehetünk tanúi, akkor lehetünk a háromszáz része, ha nem a mennyiség, nem a félelem, és nem a mohóság ural bennünket! Áldjon meg minket Isten igaz hittel, hűséggel, hogy eszközeivé lehessünk! Ámen.