2014-08-13

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Nemrég egymás után találkoztam egy panaszkodó és egy mosolygós emberrel. Annyira kontrasztos volt a két beszéd. Mintha ugyanannak a valóságnak két oldalát hallottam volna, rám vetült volna az árnyék is, de a fény is, pedig ők nem is hallották, csak én, hogy szörnyű minden, képtelenség ebből megélni, meg azt, hogy jaj, de jó, próbáljuk ki, végre segíthetek valamiben, és így tovább. Nyilván az emberek nem mindig tehetnek arról, hogy ők éppen az árnyas oldalon vannak. Azt tapasztaljuk, hogy szeretettel, melléállással ki lehet segíteni embereket az árnyékból. Most egy ilyen történetet hallhatunk a Halas Rádió segítségével. Édesné Pál Edina beszélget Endre Norbertné Krisztinával, aki kismamaként élte át azt, hogy árnyék vetült a lelkére.

Endre Norbertné: A gyermekem megszületése előtt igazán mozgalmas, programokkal teli, színes életet éltem, zenéltem, emberek között voltam. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ha megszületik a gyermekem, ettől meg leszek fosztva. Úgy gondoltam, hogy a gyermek minden szempontból kitölti majd az életemet. Azonban amikor megszületett a gyermekem, nagyon sokszor azt éreztem, hogy én már minden vagyok, csak ember nem. Egy anya, aki mint egy gép vagy egy rabszolga mindent megtesz, mindent megcsinál, egész nap, nullától huszonnégy óráig a gyermekéért, de ő már nem számít, mint ember.
Amikor az első kislányunkat vártam, igyekeztem nagyon sokat megtudni az anyaságról, hogy majd jó anyuka lehessek. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. A gyerekneveléssel kapcsolatos könyvekből, magazinokból próbáltam felkészülni, hogy valóban jó anyuka legyek majd. Azonban amikor megszületett a kislányom, szembesültem azzal, hogy a gyerek nem úgy működik, ahogyan előre leírták, és én sem úgy működöm. Akkoriban a szoptatást próbálták népszerűsíteni, hogy mindenki igény szerint szoptassa a gyermekét, ne az addig emlegetett háromórás időpontokra figyeljen. Próbáltam követni a hallottakat, mert a legjobbat akartam a gyermekemnek. Az volt a baj azonban, hogy nem volt elég tejem. Anyukám, – aki a kicsi megszületésekor eljött hozzánk, hogy segítsen – azt gondolta, hogy a gyermek lusta és keveset szopik. Tanácsára kivártuk a három órahosszát, de a következő szoptatás is kudarccal végződött. A gyermek pedig sokat sírt. Anyukám nem értette, hogy mi lehet a baj, hiszen ő tudott szoptatni. A kicsi kéthetes koráig így szenvedtünk, amikoris megmérte a védőnő, és kiderült, hogy kevesebb a súlya, mint amikor a kórházból hazajöttünk. Azt tanácsolta, hogy pótoljuk az anyatejet öt milliliter tápszerrel. Én tiltakoztam ellene, hogy cumisüvegből etessem a gyerekemet, ezért kiskanállal próbálkoztam. Nem akartam semmiben hibázni. elkezdtem mérni szoptatás előtt és után a kicsit, de szinte mérhetetlen mennyiségeket evett.
Nagyon nehéz volt, hogy másfél órán keresztül etettem, utána próbáltam lefejni a maradék tejet. Kínlódtam vele szintén egy órát, majd kifertőtlenítettem a holmit, és kezdődött elölről az egész. Ezt csináltuk éjjel-nappal, és a gyerek nem hízott, pedig egyre több tápszert adtam. Teljesen elkeseredtem, hogy nem vagyok képes ellátni a saját gyerekemet. Igazából ez akkor lett egy picikét jobb, amikor anyu, a segítségem hazament. Ekkor mondta a férjem, hogy adjunk enni a gyereknek! Körülbelül háromhetes volt, amikor először adtam neki egy nagy adag tápszert, és végre jóllakott. Addig tartottam magam az elvekhez, hogy a szakirodalom szerint csak anyatejet adjunk, és azt is igény szerint. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy mikor teszek jót? Hogyha az édesanyám tanácsaira hallgatok vagy a védőnőjére, az újságokra vagy a szakkönyvekre. Nem működtek rendesen az anyai ösztöneim, annyira meg voltam keveredve, hogy nem tudtam eldönteni, mikor teszek jót. Nagyon nehéz időszak volt. A gyermek rengeteget sírt, és nem tudtam mit tenni vele. Akkor egyszer egy éjszaka, mikor már több napja nem aludtam kimondtam, hogy most már megértem azokat a nőket, akik a kukába dobják a gyereküket. Erre mondta anyukám azt, hogy ez nem normális dolog. Tehát akkor vetődött föl az, hogy velem is van valami gond lelkileg. Döntésképtelen voltam.
Édesné Pál Edina: Nem tudtad feldolgozni azt a helyzetet, hogy nem olyan anyává váltál, amilyet elterveztél?
Endre Norbertné: Így van! Teljes kudarc volt az életem. Önmagammal szemben is kudarcot vallottam.
Édesné Pál Edina: Ezelőtt az időszak előtt hallottál a gyermekágyi depresszióról?
Endre Norbertné: Hallottam, de azt gondoltam, hogy ez velem nem fordulhat elő, mert én nem vagyok az a típus. Szerintem mások is úgy hiszik, hogy csak a labilis ember eshet depresszióba. De nem! Nem kell hozzá semmi különös. Elég, ha fáradt vagy tanácstalan az ember.
Édesné Pál Edina: És esetleg a környezete elmélyíti akaratlanul is ezeket az érzéseket.
Endre Norbertné: Valóban. Amikor a babát meglátogatják a rokonok, ismerősök, mindenkinek van valami jótanácsa. Csak az a baj, hogy egy kezdő anyuka nem tudja kiválogatni, hogy mi vonatkozhat rá. Minden gyerek más, az élethelyzetek és családok is különböznek egymástól. Egyik gyereknél valami beválik, de a másiknál az nem jó. Azt éreztem, hogy a gyerekem életben maradása egyedül rajtam múlik, de nem tudtam ezt higgadtan, pártatlanul kezelni, féltem, hogy el fogok rontani mindent, hisz már a szoptatással is kudarcot vallottam.
Megmagyarázhatatlan a kismama számára is, hogy miért van elkeseredve, miért érzi azt, hogy most jót tenne egy kis sírás. Számomra is meglepő volt például az, hogy elvesztek az életemből például az illatok, a színek. Emlékszem rá, amikor egy napsütéses napon elvittem sétálni a lányomat, nyíltak a rózsák, de nem érdekelt. Pedig előtte lenyűgözött egy-egy virág látványa is, de akkor nem tudott örömöt okozni, nem éreztem szépnek. Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a dologgal, mert keresztény emberként nem tudtam elfogadni azt, hogy reménytelen, megoldatlan problémáim vannak. Illetve, amikor már pontosan tudtam, hogy depressziós vagyok, akkor nehéz volt, olyan pszichológust keresni, aki maga is hívő, és meg tudja érteni a hitbeli válságomat is.
Édesné Pál Edina: Hitbeli válságot is okozott a depresszió?
Endre Norbertné: Így van! Amikor az ember szembesül a tehetetlenségével, azzal, hogy nem tudja megoldani a gyereke körüli dolgokat, illetve el van keseredve, mert senki nem áll mellette, akkor úgy érzi, hogy még az Úristen is elhagyta. Ez nem így van, és ezt az eszével tudja, de az érzelmei miatt képtelen Hozzá fordulni. Ezt nagyon kevés ember tudja megérteni, ezért nagyon sokáig nem fordultam pszichológushoz, mert nem szerettem volna olyan emberhez menni, akinek erről nem beszélhetek. Hála Istennek, találtam egy hívő pszichológusnőt, aki nagyon sokat segített. Kiderítette, hogy már több évvel ezelőtt is voltak a depresszióra utaló jelek az életemben, és megnyugtatott, hogy hívő ember is kerülhet depressziós állapotba. Nagyon sok diplomás embert kezelnek különböző depressziókkal. Vannak, akik a munkahelyük elvesztése vagy más miatt kerülnek egzisztenciális válságba. Én szégyelltem, hogy segítségre van szükségem. Amitől nehezebb a keresztyén ember depressziója, pontosan attól könnyebb is. Hiszen egy nem hívő embernek igazából nem sok olyan megoldása van, erre a problémára, ami valóban segíthet. Nekünk sokkal több lehetőségünk van. Úgy gondolom, hogy nem hirtelen oldódik meg a gond, hanem ez egy folyamat. Az Úristen, szépen lassan vezeti ki gyermekeit ebből a helyzetből. Nem hirtelen áll helyre az ember a hitben sem. Jobb elfogadni a helyzetet, mert akkor van belőle kiút, lehet valamit tenni. Jó, ha kitűzünk mindennapra egy apró célt, és akkor ebből szép lassan egy pár hónap alatt kezelhető probléma válik. Nem szabad tökéletességre törekedni, hiszen nincs tökéletes anya. Nyugodtan kell a gyerekkel foglalkozni, hiszen nem tudunk benne kárt tenni, mert szeretjük. Ez benne van az ösztöneinkben. Nem lehet annyira elrontani, hogy ne segíthessenek. Nem szabad félni!

Fekete Ágnes: Most pedig egy olyan ember élettörténetét hallhatjuk, aki valami különös kegyelemből mindig jókedvű tudott maradni, bár egy nagyon viharos élettel áldotta meg Isten. A Sárospataki Teológia tanára volt Koncz Sándor. Tavaly tartottak halálának 100. évfordulója alkalmából emlékkonferenciát a Sárospataki Teológián. Fiát, Koncz Gábor egyetemi tanárt hallhatják.

Koncz Gábor: Édesapám 1913-ban született, és Miskolcon, Diósgyőr-Vasgyárban nőtt föl. Édesapja Koncz József vasesztergályos volt, édesanyja földműves. Ez meghatározta az életét és gondolkodását. Koncz József szociáldemokrata párttag volt, aki nem értett egyet a szociáldemokrata párt és a kommunista párt egyesülésével. Édesapám a szociáldemokrata párt írógépén írta a Kierkegaard és a világháború utáni teológia című híres könyvét.
A Trianoni békediktátum után lezárták a határt, és a család illegálisan jött át a lezárt határon. Nagymamám nekizavarta a libákat a Sajónak, majd elkezdett kiabálni, hogy "gyerekek, gyerekek, szaladjatok a libák után!" Édesapám, János, Sára, Erzsébet és Anna átszaladtak a hídon. A katonák engedték vagy félrenéztek, nagyanyámat pedig éjszaka vezették át a Sajón, és egy megbeszélt helyen, a kukoricásban találkoztak. Így lettek magyar állampolgárok. Diósgyőr-Vasgyárban a Tizedik utcában laktak, amit úgy hívtak, hogy Tíz utca. Még ma is látható néhány ház a vörös téglából épült, egyszoba-konyhás lakásokból álló munkáskolóniából.
Édesapám vallásos családban nevelkedett. Hitre való ébredését a Diósgyőr-Vasgyári templom építésének környékére tehetjük. Akkor találkozott a templomépítő Nádházi Bertalannal. Az egyik gyermekistentiszteleten Nádházi azt kérdezte tőle: "Eljössz-e legközelebb is?" Erre Édesapám azt mondta: "hátha talán, majd netalán ráérek". Nádházi válasza erre az volt, hogy "számoljuk csak meg, hány feltétel van ebben a mondatban!" Majd felhívta a figyelmét arra, hogy a Jóistennek nem lehet feltételeket szabni.
Édesapám számára szinte egyértelmű volt, hogy a Miskolcon elvégzett gimnázium után teológiára menjen. 1931-32-ben kezdte a teológiát Sárospatakon. 1932-33-ban Baselben, Svájcban volt cserediák, illetve ösztöndíjas. Ott ismerkedett meg Barth Károllyal. Ott találkozott a később új reformátori teológiának nevezett barth-i irányzattal, amit egyébként egész életében képviselt, hogy nyíltnak, vidámnak kell lenni. Amit későbbi költő barátja, munkatársa, Áprily Lajos így fogalmazott meg: "Lárvaarcú keresztyénség helyett üde képű, friss keresztyéneket szeretne maga körött látni."
Ösztöndíjasként 1937-38-ban Berlinben, a Humboldt Egyetemen tanult. Fölhívta a figyelmet a készülő borzalmakra. Innen datálódik az a fajta lelki és fizikai ellenállás, ami később a fasizmus ellen, majd pedig a kommunizmus ellen is jellemző volt rá.
1937-ben vehette át a lelkészi oklevelet. Ezután Budapesten, a Református Egyetemes Konventen volt missziói lelkész. Bizonyos történetek szerint már akkor szeretett volna Sárospatakra menni, de az akkori püspök azt mondta, hogy aki ilyen sokat kóválygott külföldön, az Pataknak nem kell.
1939-ben teológiai doktorátust szerzett Debrecenben, Summa cum laude. Aztán később egyetemi magántanár lett. 1941-től többször behívták tábori lelkészi szolgálatra, amely a délvidéki tábori lelkészi szolgálattal kezdődött. Ifjú korában gyakran adott vért, de mindig elájult. Amikor tábori lelkésznek behívták, azt mondta, ez volt a felkészítés a későbbi hadszíntérre, ugyanis a tábori lelkészeknek kellett a halottakat és az élőket szétválogatni, és műtétre előkészíteni.

A voronyezsi áttörés után látszott, hogy a vörös hadsereg jön előre. Őt visszarendelték Marosvásárhelyre, hogy vegyen részt a Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola kiürítésében. A hadvezetés a hadapródiskolát "életre ítélte", magyarán kivitték Németországba, Hannoverbe. A tisztek vihették magukkal a családjukat, így egy vagon beállt Sárospatakra is. 1944-ben így volt lehetőség arra, hogy anyám és Kati nővérem apámmal menjen. Akkor egy vagonba beköltöztek. Kati nővérem hátizsákja, babája és bilije Sárospataktól Hannoverig megjárta a világot. Az amerikai zónában voltak hadifoglyok. Hazafelé egy vonat hozta őket az orosz zónáig amerikai biztosítással úgy, hogy deklarálták, ők barátok, ezért a tisztek megtartották a fegyverüket. Amikor átértek a magyar határon, akkor a magyar igazoló bizottság felállt a tiszteletükre. Az egyik fiatal, kommunista képviselő azt kérdezte: "Ha maga ilyen antifasiszta, miért volt a Horthy-hadsereg századosa?" Apám azt válaszolta: "Azért barátom, hogy hat év alatt végigtemessem a háborút, és Isten kegyelméből ilyen ostoba kérdést hallgassak…"
Meghívták Sárospatakra teológiai tanárnak. A lehető legjobb viszonyban dolgozott együtt példaképeivel és tanáraival, többek között Szabó Zoltánnal és Újszászi Kálmánnal.
1951-ben bezáratták a Sárospataki Teológiát. Akkor történt meg az úgynevezett exodus.
A Református Egyház és az állam között létrejött egy egyezmény. Az Egyezménnyel ellentétesen, jogellenesen szorította a kommunista párt az egyházvezetést arra, hogy ajánlja föl Sárospatakot. Felajánlotta a sárospataki és a debreceni teológia összevonását. Ezt az összevonást apámék ellenezték. Ezt a menetet viszont Péter János vállalta. Péter Jánossal nagyon jó barátságban voltak. Mikor Péter János később tiszántúli püspök lett és a Sárospataki Református Kollégium megszüntetésével a Tiszáninnent és a Tiszántúlt egyesítették, akkor apám, mint egyetemi magántanár előadásokat tarthatott és hirdethetett Igét Debrecenben. Amelyet azonban Péter János végül betiltott. Később, amikor találkoztak, Péter János azt mondta: "az a baj Sándor, hogy te nem szeretsz minket." Állítólag apám azt válaszolta: "János én, már úgysem szeretlek téged, ahogy mind a kettőnknek kellene a Biblia tanítása szerint: szeresd ellenségedet!" Az akkori kommunista irányítású egyházszervezőknek az volt az elgondolásuk, hogy apám munkásparaszt származású, és mint ilyen nagyon jó lenne egyetemi tanárnak, sőt nagyon jó lenne püspöknek is. Tito, a "láncos kutya" ellen kellett volna egy teológiailag megalapozott cikksorozatot írni. Másrészt pedig Sárospatakról azt kellett volna leírnia, hogy egy begyepesedett, konzervatív iskola. Ezt nem vállalta. Emiatt egy Alsóvadász nevű, Miskolctól huszonkét kilométerre lévő nagyközségbe került lelkésznek. Ott befogadták és annyira szerették, hogy a hat kilométerre lévő faluból, Szikszóról is átjártak istentiszteletre hóban-sárban, gyalog vagy biciklivel. Busz naponta egyszer járt, de nem lehetett rá felférni. Leírta azt, hogy megérkezésekor hétszáz szekér trágya volt a parókián, és kétszázötven patkányt fogott. Ugyanis büntetésből a tszcs juhállományát a parókia udvarán felvert akolba hajtották be. Apám írt egy levelet, hogy ezek a juhok reggel meg este hány liter tejet gyalogolnak el a népi demokráciától, mert a pap bosszantása miatt ott tartják őket, ahelyett, hogy a legelő melletti juhhodályba töltenék az éjszakát. Ávósok jelentek meg rövidesen géppisztollyal, és se szó, se beszéd, elkezdték kihajtani a juhokat.
A falu összeadta a szenet és mindent, ami a megélhetéshez szükséges volt. Iható víz nem volt az udvarban, a szomszédból kellett hozni a vizet. Az is jellemző volt akkoriban, hogy nem volt angol vécé, de még az udvari illemhelyből is kevés volt. Apám a családlátogatásoknál is igyekezett tanítani az embereket, például úgy, hogy vizet kért. Ezzel akarta megtanítani őket, hogy külön pohárból igyanak. Vagy kérte, hogy hadd menjen el a vécére. Kovács Lajos bácsi végtelenül okos gazdaember volt, és azt mondta: "Nagytiszteletű úr, ha jól sejtem nem tetszik vesebajosnak lenni. Ha jól sejtem azt tetszik hiányolni, hogy nekünk nincsenek vécéink." Egy hét alatt végig ácsolták utcánként a vécéket. Egy csodálatos falu volt.
Édesapám úgy kezdte a szolgálatát, hogy a korábban nem nagyon szeretett, nagygazda Makai Kálmán bácsit mindig bevonta a gyülekezeti munkába. Nemcsak megválasztották és befogadták, hanem végtelenül szerették és tisztelték is.
Apám rengeteg olyan példát használt a prédikációiban, amelyek az ottani embert szólították meg. A délutáni istentisztelet után mindig volt előadás is. Amikor lejött a szószékről, levette a palástját, és mesélt Németh Lászlóról és másokról, az aznapi újságban szereplő nagy írókról, vagy nagy színészekről.
1956. október huszonharmadikát követő valamelyik nap hazajöttek a börtönbe zártak, akiknek az első útjuk a paphoz vezetett. Azt mondták, hogy jöttek köszönni, és most mennek agyonverni a tanácselnök párttitkárt. Apám azt mondta: "ez utóbbi elég nehéz lesz, mert az úr és családja az én személyes vendégem és velem együtt várják a törvényes bíróság munkájának megkezdését." A tanácselnök párttitkárt és családját apám bújtatta a közelben lévő krumpliveremben. November másodikán vagy harmadikán összehívta a presbitériumot, és elmondta, hogy szerinte ott fognak a szovjet csapatok Miskolc ellen átvonulni, ezért intett mindenkit, hogy maradjon a házában, mert ezt kívánja a józan ész. Semmilyen borzalommal nem szabad együttműködni, semmilyen borzalmat nem szabad támogatni. Tehát ebben az értelemben továbbra is ellenálló maradt. Nem engedték, hogy esperes legyen, és nem engedték azt, hogy teológiai tanár legyen.

Fekete Ágnes: Hallgassák a következő hét református eseményeit, híreinket!
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának tagegyházai hálaadó istentiszteletet tartanak Bölcskei Gusztáv református püspök és Erdő Péter bíboros szolgálatával államalapításunk ünnepének előestéjén, augusztus 19-én, kedden 18 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Énekes-liturgikus napokat tartanak augusztus 20. és 23. között Debrecenben, a Kistemplomban, ahol a 16-17. század református istentiszteleti életével ismerkedhetnek meg a részvevők.

Jótékonysági hangversenyt adnak a balatonalmádi Szent Ignác Kórus, valamint Varga Áron kántor barátai az orgona javára augusztus 16-án, szombaton 19 órakor Vörösberényben, az erődített templomban.

A Vakmisszió régebben hangkazettán rögzített igehirdetéseket és hangoskönyveket ajánl fel érdeklődő hallgatóinknak. Aki szeretne élni ezzel a lehetőséggel, adásunk után hívja telefonszámunkat.

Felekezeti hovatartozástól függetlenül indítanak gyerekek részére gyászfeldolgozó csoportot Budapesten, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt. (Jelentkezés: www.gyermekgyaszfeldolgozas.com)

Az ország különböző pontjain van lehetőség a nyáron pihenésre a gyülekezetek vendégszobáiban, üdülőiben. Többek között Kiskunmajsán (06-30-325-9414), Kömlődön (06-30/9374-169), Dunaszentbenedeken (06-78-416 016) és Galyatetőn ([email protected]).

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 16. fejezetéből!

"Mégsem értitek-é, nem is emlékeztek-é az ötezernek öt kenyerére, és hogy hány kosárt töltöttetek meg? Sem a négyezernek hét kenyerére, és hogy hány kosárt töltöttetek meg?" Máté 16, 9-10

Az evangéliumokban két történet szerepel, amelyekben Jézus nagy tömegnek ad enni. Az egyik alkalommal négyezer, a másik alkalommal ötezer embernek. Vajon miért e két szám és két történet? Ma annyira távol állunk a számok olyanfajta értelmezésétől, ami kétezer évvel ezelőtt általános volt, hogy csak nagy óvatossággal bontogathatjuk ki e titkokat. Akkor a számok elsősorban nem mennyiséget, hanem minőséget jelöltek.
Mind a két kenyércsoda úgy kezdődik, hogy Jézus megszánja a sokaságot, mert fáradtak, egyik alkalommal még az éhhaláltól is félti őket, és valamiképpen keresi a megoldást ebben a nehéz helyzetben. Jézusról ezzel el akarja mondani az evangélista, hogy Isten irgalmasan néz ránk rajta keresztül. Jézussal szemben mind a két történet a tanítványokat ál-gyakorlatiasnak mutatja. Tanácsokkal látják el a Megváltót: Küldd el a népet, hadd vegyenek maguknak ennivalót! Hadd, menjenek haza, mert így csak éhen halnának! Itt más megoldás nincsen! Kikalkulálták a dolgokat, és a leglogikusabb megoldást elmondták.
A két történetben közös, hogy Jézus bár elutasítja ezt a gondolatot, ő is számításokat kér először. "Hány kenyeretek van?" – ezt kérdezi. Abból kell kiindulni, ami rendelkezésre áll. Jézus a mi földi dolgainkat veszi a kezébe, és azzal tesz csodát, amit a mienkből átadunk neki.
De itt van a két történet különbsége. Az ötezer ember esetében Jézus kifejezetten a tanítványok feladatát hangsúlyozza: "Ti adjatok enni!" Több írásmagyarázó szerint itt a kiválasztott nép jelképes táplálásáról van szó. A tizenkét maradék kosár is azt jelzi, hogy Isten Izrael tizenkét törzsét táplálja most már nem csak földi, de mennyei eledellel is. A négyezer ember talán a négy égtájra utal, és minden népet, az egész emberiség táplálását jelképezi. Izrael lelki táplálásához a tanítványok elszánása és akarata nagyon fontos. Nekik ott a pénzük, vehetnének kenyeret, de ne ezt tegyék! Mutassátok meg nekik azt a kegyelmet, amely a pénz fölött van! A másik történetben, a pogányok esetében viszont kifejezetten hangsúlyozza az evangélista, mennyire messziről jöttek ezek az emberek, a világ minden tájáról. A tanítványok itt nem beszélnek pénzről, hanem a csoda képtelenségével szembesítik Jézust. A világ minden tájára eljuttatni az evangéliumot, mindenkit táplálni: ilyen nincsen. A történetben ott a válasz: a tanítványoknál van a hét kenyér, azaz minden, ami az emberek tápláláshoz kell. Jézus képes ezzel mindenkit táplálni.
Az igazi kérdés az, hogy mi lesz a maradékkal: Hova lett a tizenkét kosár, ami Izrael táplálásából maradt, és a hét kosár, ami az egész világ táplálásából maradt? Jézus erre a maradékra kérdez rá… emlékeztek? Maradt valami abból a csodából? Sajnos úgy tűnik, a maradékot elpazarolták a tanítványok. Hiszen amit ott ettek, az a testüket táplálta, de a maradék jelképesen a lelküknek szolgált volna. A test jól lakott, és jött a felejtés. Az ügy elrendezve, kipipálva, minden mehet tovább. A jelnek szánt csoda nem jelzett semmit.
Mostanában sok gyümölcsöt gyűjtögettem, az őszibarackkal sem bírtunk, a szilva is potyog a fáról. Hiába minden erőlködésem, nem tudjuk megmenteni az összes gyümölcsöt az üvegekbe vagy legalább egy gyümölcslevesbe. Elgondolkodtam: mennyi pazarlás van ebben a világban. Valahogy ilyen ez a világ, Isten úgy találta ki, hogy a fák néha nem adnak gyümölcsöt, de ha igen, akkor annyit, hogy képtelenség mindet megőrizni. Jut az égi madaraknak és jut a földnek is.
Az önmagát osztó, kitárulkozó Isten minden egyes gyümölcsfában megmutatja önmagát, szemben a mi kicsinyes, bedobozolós, kalkuláló gondolatainkkal. Ő táplálja az egész világot, Izraelt is, és arra vár, hogy tanuljunk bőkezűségéből. Emlékezz rá, hányszor megőrzött! Emlékezz rá, milyen kevés elég volt lelked pusztájában! Lelkedben őrizd a maradékot, azaz a bizalmat! Isten szeretetében bízva az ember szárnyakat kap, és egyszerre az az élet, amely kietlen puszta volt, gyümölcstermővé lesz. Ez a látás az élet lényege. Ezt adja meg Isten! Ámen.