2014-09-17

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat! Fekete Ágnes vagyok.
Nagyon sokan féltik a magyar nyelvet. Félthetik is. Kis hazánkban azért, mert romlik, határainkon túl azért, mert elvész. Most két olyan emberrel beszélgetünk, akik egészen más utakon, de ugyanezt a bajt szeretnék orvosolni. Méghozzá nem félelemmel, hanem hittel. Az első dr. Madarász Imréné, a budapesti Lónyai Gimnázium volt igazgatója, aki nemrég állami pedagógusdíjat kapott életművéért.

Forrás:kormany.hu
Dr. Madarász Imréné: Nagy példaképem Szenczi Molnár Albert, aki száz nap alatt igen erős ütemben fordította le a százötven zsoltárt. A munka végeztével nem magát dicsérve, önelégülten tette le a tollat, hanem azt írta a kézirat végére: "Laus vivendi Deo!" azaz "Dicsőség az élő Istennek!" Én is ezt éreztem, amikor az életpályadíjat kaptam. Ugyanis ha az Úr nem hív el engem erre a pályára, ha nem ad talentumot, ha nem kapok annyi lelki és fizikai erőt, akkor nem jutok el idáig. Nem én vagyok, akit dicsérni kell. Dicsőség az élő Istennek mindenért.
Fekete Ágnes: Hogy kezdődött a pályafutása?
Dr. Madarász Imréné: Amikor végeztem, Szentendrére kerültem a Móricz Zsigmond Gimnáziumba. Volt Szentendrén egy katonatiszti főiskola, és a tisztek gyerekei is odajártak a mi iskolánkba. A tisztek időnként számon kérték az embert, hogy mért kapott a gyermekük egyest? Ezért szükség volt arra, hogy ne ijedjen meg az ember egy magas rangú tiszttől, hanem az erkölcsi értékrendjéhez tartsa magát. Az igazgató volt a párttitkár, de tudta magáról, hogy szakmailag nem annyira jó, ezért a helyettesének adta át a szakmai vezetést. A helyettes egy református ember volt. Így mondhatjuk, hogy az az iskola református szellemben működött. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az Úr gondviselő kezében tart, és hajlamosak vagyunk arra, hogy mindig csak a panasz jöjjön elő a szánkból. Holott mondhatnánk azt: "mást elütött az autó, engem nem. Olyan jól és szépen alakulnak a dolgok."
Amikor a rendszerváltás után megjelentek az egyházi iskolák, akkor a Lónyay igazgatója lettem két cikluson keresztül. Ez volt az az időszak, amikor a hivatásból szolgálat lett. A Lónyayt úgy élhettem meg, hogy nagyon nagy harc volt, de együtt szolgálhattunk. Kialakíthattam abban az iskolában egy olyan rendet, amelyet lázadozva fogadtak ugyan, de később azért megtartották. Érettségi után a diákok közül sokan nem maradtak a gyülekezetükben, más utakon jártak. Nem régen voltam egy tizenötéves érettségi találkozón. Most harminchárom évesek, és szinte mindegyik arról számolt be, hogy visszatért az egyházhoz, családot alapított, volt egyházi esküvője és megkeresztelték a gyerekeiket is.
Fekete Ágnes: Tehát a mag, amit egy tanár elvet, az szép lassan kikel…
Dr. Madarász Imréné: Ez így van! Egyikünknek a plántálást adja az Úr, a másikunknak az öntözést. Most úgy érzem, hogy megkaptuk ezt a kegyelmet, hogy láthatjuk a növekedést is.
Fekete Ágnes: Milyen érzés utólag visszatekinteni arra a csatára, amelyet a Lónyay Gimnázium régi épületéért kellett vívni?
Dr. Madarász Imréné: Az biztos, hogy az összes egyházi iskola közül a Lónyayt adták vissza a legnehezebben, és ez a harc tartott a legtovább. A Közgazdasági Egyetem épülete volt és a közgazdasági lobbi nagyon-nagyon erős volt. Ott olyan eszközökhöz is folyamodnunk kellett, amelyek akkor még nem voltak szokásosak. Két nagy tüntetést rendeztünk. Ott állt a hatalmas tömeg a minisztérium előtt és zsoltárt énekelt. A dolgozók lejöttek, és kíváncsian lesték, hogy mi lesz ebből? A diákokból, öregdiákokból és tanárokból álló küldöttségünk pedig tárgyalt Fodor Gáborral, aki semmiféle biztatást nem adott. Tavaszra rendeztünk egy második tüntetést, akkor már a Parlamenthez. Még vidékről is eljöttek, és hoztak olyan táblákat, hogy "Veletek vagyunk!" "Küzdünk értetek!" Ezután hatpárti kérelmet terjesztettek az országgyűlés elé. Június végén kaptuk meg a határozatot, hogy 2000. szeptember elsejére beköltözhetünk. Ez 1996-ban volt.
Fekete Ágnes: Ennyi év távlatából, most is a régi épületért küzdene?
Dr. Madarász Imréné: Én akkor egy olyan pályára kerültem, amelyet én nem változtathattam meg. A harcot az öregdiákok kezdték, akik az épülethez ragaszkodtak. Azt hiszem, a fővárosban akkor tizenhárom vagy tizennégy helyen tanítottunk. És melyik az a szülő, aki ideadja a gyerekét ilyen körülmények közé? De hála Istennek, az Úr ezt is elrendezte. Nem mondhattam mást, azt, hogy sokkal jobb lenne az, amit fölajánlottak, hogy fölépítik az új épületet.
Fekete Ágnes: Gyakran, amikor az embernek döntenie kell, nem látja tisztán, hogy melyik a helyes döntés.
Dr. Madarász Imréné: Szomorú része a történetnek, hogy a Közgazdasági Egyetem által felépített új épületszárny, ahol a könyvtáruk volt, a kiköltözésük óta ott áll üresen. Tudni kell kompromisszumokat kötni, és tudnunk kell, hogy meddig mehetünk el a kompromisszumkötésben. Ez a legnehezebb.
Fekete Ágnes: Nagyon furcsa, hogy a szentendrei, "kommunista" helyzetben majdnem könnyebb volt ezt a kompromisszumhatárt megszabni.
Dr. Madarász Imréné: Ez így van! Akkor világosabbak voltak a dolgok, akkor pontosan mindenkiről tudtuk, hogy kicsoda. Ma kevésbé tudjuk. A fiataloknak is bizonyára nagyon nehéz, mert kevésbé tudják megtalálni azokat a korlátokat, amik között mozoghatnak. Mindig van bennük szabadságvágy, de azért bizonyos korlátok is vannak. Az oktatás-nevelés kettősségéből nekem mindig a nevelés volt a fontosabb. A könyvekben ott van a tudás. Aki akarja, az megszerezheti a többet, de önmagát nehezen neveli az ember. A Példabeszédek könyvében olvashatjuk: "Miképpen egyik vassal a másikat élesítik, aképpen az ember élesíti az ő barátjának orcáját." Ez egy nagyon fontos dolog, hogy az egyik vas feni a másikat, az egyik vas csiszolja a másikat. Az egyik ember csiszolja a másikat, az egyik ember formálja a másik ember arculatát. A vas is sebet okoz a másikon. Tehát nem könnyű ez az egymás általi nevelődés. Ha te agresszív vagy, ha te kigúnyolod a másikat, akkor ugyanezt kapod te is vissza. Reményik Sándor úgy mondja ezt, hogy mindegyikünkben az istenarc van elrejtve. Azonban rárakódik sok minden. A mai világban talán leginkább a médiaszenny, amiben nagyon nehéz a fiataloknak eligazodni. Aztán így ír: "Testvéreim! Jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek!" Segítsetek az én istenarcomat előkeresni! Ez az, ami miatt Nagykőröst nagyon szerettem. Ott a kollégiumban így éltek együtt a fiatalok, hogy egymást segítették.
Fekete Ágnes: Hogyan került Nagykőrösre?
Dr. Madarász Imréné: Nyugdíjba mentem, és akkor találkoztam Nagy Istvánnal, aki azt mondta, hogy éppen nyelvészt keresnek Nagykőrösre. Hát, ez is csodálatos! Öt évvel ezelőtt elmentem Nagykőrösre. A tanítókat tanítgatom arra, hogy becsüljék meg az anyanyelvüket, mert az a legnagyobb nemzeti értékünk, vigyázzanak rá! Nagyon fontos, hogy szépen, funkcionálisan és jól használják, azaz hatásosan tudjanak megszólalni. Egy kicsit most már úgy érzem, ahogy öregszem, hogy hűtlenek lesznek hozzánk a szavak, mint ahogy Babits is mondja. Már nem biztos, hogy vállalkoznék rá, hogy tizenéves gyerekeket tanítsak. Talán nem is szabad őket már szavakkal tanítani, mert kezdünk más nyelven beszélni. Annak a tanítónak, aki keresztyén értékrendet szeretne kialakítani, csak a példaéletével teheti ezt meg, a szavak már nem elég hűségesek hozzánk. "A gyermeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat. Gyökereket, amelyek tartást adnak, hogy tudják, hova tartoznak, de ugyanígy szárnyakat is, amelyek az egyik gyereket a kényszereitől és előítéleteitől szabadítják meg, a másiknak lehetőséget adnak új utakat bejárni, (vagy inkább repülni)."
Fekete Ágnes: Ez egy Goethe idézet.
Dr. Madarász Imréné: Igen. A differenciáló pedagógia már Goethe gondolatában is megvolt. Különböző szárnyat kell adni a gyermekeknek is, különbözőképpen repülnek ugyan, de a saját lehetőségeikhez képest azért megkapják a maximumot.

Fekete Ágnes: A határon túli magyar nyelvi kérdésről Vetési Lászlóval beszélgettem, aki az elmúlt hétvégén Magyarországon járt. Ő az erdélyi református egyház szórványokban működő szolgálatának felelős összekötője, vezetője. Vetési Lászlótól először a Kárpátokon túli magyarságfelmérésről érdeklődtem.

Vetési László: Nem sokat tudtunk előzetesen arról, hogy mennyi magyar él azon a vidéken, ezért először a telefonkönyveket néztük végig, majd elindultunk utcáról utcára. Kerestük az olyan helyeket, ahol magyar szót lehetett hallani, kimentünk a piacra és más olyan helyekre, ahol tömeg volt. Ha már néhány emberről tudtuk, hogy magyar, akkor már könnyebben haladtunk, mert sorolták az ismerőseiket. Tíz nap alatt fel tudtuk göngyölíteni az ott élő magyarság jelentős részét.
Fekete Ágnes: Ez mikor történt?
Vetési László: 1996-ban. A szászoknak mindig volt egy Kárpátokon kívüli területeken saját gyülekezetük és templomuk. Ezekbe kéredzkedtünk be. Egyébként pont a hónap végén ünnepeljük a moldvai misszió újraindulásának a negyvenedik évfordulóját. "Eladtuk" a román kormánynak ezt az ötletet. Az akkori ortodox vezetés úgy gondolta, hogy "neoprotestáns veszedelem" van a Kárpátokon túl, mi pedig felajánlottuk, hogy kimegyünk és részt veszünk ebben a munkában. Bevették.
Fekete Ágnes: Mert ők úgy gondolták, hogy van ilyen veszedelem?
Vetési László: Igen. Olyan erőteljesen működött némely kisegyház. Persze nekünk eszünk ágában sem volt a pünkösdieket megtámadni, hanem először is ott is végigjártuk az északi, a moldvai és a középterületeket. Az egy nagyon nehéz periódus volt a csángóközelség miatt. A csángók között járókat ellenőrizték, zaklatták.
Fekete Ágnes: Miért félnek ennyire a csángóktól?
Vetési László: Mert az asszimilációnak egy nagyon előrehaladott fokán levő nagyközösséget tekintünk mi magunkénak kulturálisan teljes egészében, és ők meg románnak tekintik. Azt mondják, hogy ez egy román nyelvjárás, amelyiknek a szókészletének fele vagy harmada magyar.
Fekete Ágnes: Tehát ők egy különleges román etnikumnak tartják a csángókat?
Vetési László: Igen. Csak azt felejtik el, hogy eredetükben teljesen magyarok. Székely nyelvjárást, északi csángó, középcsángó nyelvet beszélnek. Őket ez rettenetesen zavarja, azonkívül erre rájön a moldvai katolikus egyház, – egyébként csángó – vezetésének az identitászavara: ők szeretnék, hogy ha ezt a kérdést nem bolygatnák a magyarok. Olyan is volt a papok között, sőt a püspök is, aki odahaza Somoskán, vagy Rekecsinben az öreganyjával nem tudott másként beszélni, csak csángóul, közben ő hivatalosan szidta a csángó programot. Ez a fajta tudathasadás példátlan. Nem vagyok benne közvetlenül a csángóprogramokban, mert nekem elég Erdély. Hatalmas kitelepedett magyar rétegeket próbáltunk megkeresni a kilencvenes évek közepétől, akiknek nagyrésze közép és közép fölött képzett értelmiségi volt. Köztudott, hogy a hetvenes évek végétől csak Kárpátokon kívüli területre helyeztek magyar orvost. Ez azt jelentette, hogy adott pillanatban Moldva orvosi karának a felét megközelítő százaléka magyar volt. Erről szólt az anekdota, hogy megérkezik az új magyar tanár, akiről kiderül, hogy franciatanár lesz. Az igazgatónő nézi a papírt, hogy na, akkor én most kimegyek, ti nyugodtan beszéljetek magyarul. Az egész tantestület magyar volt.
Fekete Ágnes: Hogyan került ebbe a szórványkérdésbe?
Vetési László: Hát én egyből és nyakig! 1976-ban a kinevezéskor, Szeben megye közepébe kerültem. Ez egy bajtársi összefogás volt, néhányan elhatároztuk, hogy egy egyházmegyébe, egymás mellé megyünk. Akkor én egyből kaptam tizenhét falut Szeben megye közepében. Ebből eredően az összes probléma egyszerre szakadt a nyakamba. Én egy székely fiú voltam, aki odahaza, legfeljebb ha román rendőrt látott, de ő is magyarul beszélt. Itt, a mélyvízben meg kell tanulni úszni. A hozzám tartozó terület átlóban száz kilométer. El lehet képzelni az akkori utazási körülmények között. Vonattal, busszal, gyalog. Autók nem voltak. Reggel elindultunk és sorra vettük a településeket. Az elődeim is ezt tették. Elkezdtem írogatni is, és leírtam a gyülekezetem érdekes helyzetét. Ez a Szászföld közepén, Királyföldön van. Elmagyarosodtak a szászok, leírtam, hogy mi történt itt. Így aztán fokozatosan belendült az egész történet, mondhatni, hogy most már egy életművé. Most már az egész ország és a vele kapcsolatos teljes problematika elevenjébe kerültem bele.
Fekete Ágnes: Hol vannak a legszórványosabb részek?
Vetési László: A legnagyobb bajok Krassó-Szörény megyében vannak. Igazából nagy számban nem is voltunk ott. Az nagy etnikai gyűjtőterület volt. Végigjártuk egyébként a teológusokkal Temes és Krassó megyét, ahol románok, szerbek, németek, csehek és krassovánok élnek, akik horvátok. Ezen a területen fogyunk a leggyorsabban. Tízévenként megfeleződik a magyarság száma.
Fekete Ágnes: Létezik egy kritikus szám, amely után már négyzetesen csökken a létszám?
Vetési László: Igen. Alapvetően ez az etnikai arányok függvénye. Amikor már képtelen valaki olyan baráti közösségben lenni, amelyikben a nyelvet folyamatosan használhatja, akkor magánnyelvvé válik a nyelve, és a következő nemzedéknél már eltűnik.
Fekete Ágnes: Érdekes kifejezés a magánnyelv.
Vetési László: Akkor lesz magánnyelvvé, amikor legjobb esetben is csak konyhanyelv. Bele is fáradnak az emberek, mert iszonyatosan nagy küzdelem kell ahhoz, hogy egy családban egy kisebbségi nyelvet tovább tudjon adni az ember. A következő terület Hunyad megye, ahol elsősorban a bányavidékről és a kombinátokról van szó, Vajdahunyadról, Déváról.
Fekete Ágnes: Ezek református vidékek?
Vetési László: Ezeknek nagy része református, viszont a migrációs magyarság vallástól független, hiszen minden tájat megszólított a megélhetési helyzetváltoztatás. Létezik a nemzedéki átadás is, amikor elindul egy falu. Észak-Erdélyben van több olyan román falu, amelyik szinte ugyanabba a spanyol városba ment el. Egymásnak adják a címeket. De ugyanígy mentek le a Zsil völgyébe: "Gyere te is, mert van itt hely, van itt munka, van itt pénz." Kialakultak magyar faluszigetek is.
A legnagyobb gond, az a nagyváros. Nehéz megtalálni, számon tartani, megszólítani és integrálni valamilyen magyar közösségbe egy brassói, nagyszebeni, temesvári, aradi magyarságot, pedig az egyház közelében megerősödhetnek ezek a közösségek. Itt is voltak példák a Reménység Szigetén, hogy magyarországi diaszpóra sajátosságait falutalálkozós formában felfrissítsék. Ez is egyfajta diaszpóra: identitás diaszpóra. Teljesen más stratégiát kell kidolgozni a maradékfalvakban, ahol elfogyott egy közösség, és hálózatszerűen kell lelkipásztorokat kihelyezni, és életfeltételeket biztosítani a számukra. Ebben vagyunk mi igazán profi szinten. Segítünk, hogy emberhez és lelkipásztorhoz méltó körülmények között éljenek, munkájukban ne maradjanak magukra! Négy-öt falunál többet nem lehet egy lelkész köré csokrosítani. Vasárnapi három szolgálatnál ne legyen több! Ezen falvak nagyobb részében középkori templom, parókia van, és földek is vannak. Látjuk azt is, hogy százötven léleknél kisebb gyülekezeti csoport nem elég. Addig ragozzuk, hogy kijöjjön ez a szám. Ha jön valaki, aki visszakapta a kastélyát, vagy udvarházát, akkor természetesen a lelkészhez megy be érdeklődni. Minden, ami abban a régióban magyar vonatkozású feladat, azt elvárjuk a lelkésztől. Vállalják is nagyobbrészt. Továbbá mindenütt kell, hogy legyen egy akkora szoba, ahol az öt-hat ember összegyűlhet. Olyan komfortszintre kell alakítani ezeket a lelkészi lakásokat, ahol lehet élni. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy segíteni kell a lelkésznek, hogy a felesége is valahol állást kapjon. A lelkészt bíztatjuk, hogy menjen ki, biztosítjuk neki az anyagi feltételek jelentős részét. Egyébként mi azt is mondjuk ezeknek a lelkészeknek, hogy "senki sem várja el tőled, hogy az életedet itt leéld". Ezek az idők elmúltak. Minimum öt év, maximum tíz év. A másik az a tiszteletes asszony helyzete. Van, olyan hely, ahol nem engedik, hogy a tiszteletes asszony magyarul beszéljen a betegekkel. Ezeket a helyzeteket mind központilag próbáljuk segíteni és tanácsot adva irányítani.
Fekete Ágnes: Ezek szerint a szórványok összes gondját, kezeli és irányítja?
Vetési László: Igen. Azonban ezek a feladatok bekerültek az egyház adminisztrációjába. Csak felügyelünk, segítünk, kérdezünk, tanácsot adunk, jelen vagyunk. Feddjük időnként a lelkészeket, és emlékeztetjük a dolgaikra. A legkevesebb emberünk a nagyvárosokban van.
Fekete Ágnes: Ez Magyarországon is így van.
Vetési László: Az erdélyi magyarság ötven-ötvennégy százaléka még mindig nagyvárosban él. Azt szoktuk mondani, hogy ott nem hosszában, hanem felfelé kilencemeletes magasságban vannak az emberek. Valahogyan meg kell találni őket, vannak olyan ötletek, hogy összeszedjük az egy-egy faluból származókat és tartunk nekik egy falunapot a városban. Azonban ez nagyon munkaigényes feladat. A szórványokban az a gond, hogy a lelkipásztor végigrohan a gyülekezetein, és közben nézi az óráját. Amikor Mari néni elmondaná, hogy mi a baja, akkor csapja be a lelkész az autó ajtaját, mert várják a következő szórványban. Városon ez hatványozottan így van.
Fekete Ágnes: Milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz a szekularizáció, az elrománosodás és a nyelvvesztés?
Vetési László: Az egyház peremére kerülő magyar vagy kisebbségi Erdélyben egyben az anyanyelv szélére is kerül. Nálunk nagy vita van most az anyanyelvváltás, anyanyelvváltozás követéséről. Nemrégiben Algyógyon volt egy tanácskozásunk ezzel kapcsolatban.
Fekete Ágnes: Magyarán, legyen-e román istentisztelet?
Vetési László: Igen. Kató Béla püspök úr, aki székely ember, azt mondta, hogy nem a Magyar Református Egyház feladata, hogy román református egyházat szervezzen. Például létrejött az önálló magyar baptista egyház és a magyar az adventista egyház, de a vegyes területeken ezt az együttélési formát nem tudják kiegyensúlyozott nyelviséggel megoldani. Előbb-utóbb az lesz belőle, hogy a mindenki által értett nyelven beszélnek.
Fekete Ágnes: A baptista egyháznál ez egy valós helyzet.
Vetési László: A vegyes vidéken. Egyébként ezt a harcot vívja a katolikus egyház is. Nagy nyelvcserés gondjaik vannak, valamennyi nagyvárosban párhuzamos, illetve külön mise van, amely felgyorsítja az asszimilációt.
Fekete Ágnes: Azt nem mondhatjuk, hogy a nyelv az élet legnagyobb, legfontosabb területe. Tény és való, hogy a krisztushitünk fontosabb, mint a nyelvünk. Nincs elvi akadálya annak, hogy legyen román református egyház, csak tényleg, talán nem a mi dolgunk ennek megszervezése.
Vetési László: A dolog még bonyolultabb. Arra sem vagyunk felhatalmazva senkitől, hogy annak a fiatalnak, aki már nem tud magyarul, de reformátusnak keresztelték, és konfirmált is románul, magyarul azt mondjuk neki a konfirmáció után, hogy "Isten áldjon, menj, keress magadnak egy egyházat!" Bemegyünk a templomba, és a gyülekezetnek a fele román házastárs, aki egyébként ortodox, de régi, ősi hagyomány szerint a férfi után jön az asszony. Úgy prédikáljak Krajován egy templomban, hogy a gyülekezetnek legalább a fele egy szót sem ért? Erre sem vagyok felhatalmazva. Ő megtisztelt engem azzal, hogy a férje után eljött a templomba, akkor nekem legalább öt-tíz mondatot mondva, mégiscsak evangéliumot hirdetve e feladatot el kell látnom. Nagyon kibeszéletlen ez a téma. Nagyon nagy kérdés ez.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Szeptember 20. és 28. között rendezik meg az Ars Sacra Fesztivált, amelynek keretein belül országszerte lesznek nyitott templomok, előadások, hangversenyek, filmvetítések, kiállítások. Többek között a Hódmezővásárhelyi Ótemplomban 20-án, 15 órától éjfélig lesznek programok. Budapesten, a Szilágyi Dezső téri, a Kálvin téri, a Fasori és a Rákoscsabai templomok, vidéken az alacsakai, a foktői, a héregi, a kaposvári, a madocsai, a nádasdladányi, és a Szeged-Petőfi telepi templomok kínálnak színes programot a látogatóknak. Szeptember 21-én, vasárnap 15 órakor az egyházak közös zenei áhítata lesz a fővárosban, a Szent István Bazilikában. Balla Péter népzenekutató halálának 30. évfordulóján A népdaloktól a genfi zsoltárokig címmel rendeznek emlékkiállítást a Néprajzi Múzeumban. Kortárs magyar művészek mutatják be szakrális műveiket Budapesten, a Klebelsberg Kultúrkúria tárlatán. A kiállítás megnyitója 17-én, azaz ma délután 18 órakor lesz. A Pápai Református Gyűjteményekben nemcsak a kiállítást lehet megtekinteni, hanem kézműves foglalkozásra is nyílik lehetősége a látogatóknak szeptember 20-án, pénteken 15órától.

A Debreceni Református Kollégium Baráti Köre öregdiák találkozót szervez, ahol megemlékeznek a száz éve született dr. Rózsai Tivadar vallástanárról is. Az összejövetel szeptember 20-án, szombaton 10 órától kezdődik a Debreceni Kollégiumban.

A holnap gyülekezete címmel rendeznek képzést szeptember 18. és 20. között Kecskeméten az Emmaus Házban.

A nagy háború emlékezete címmel rendeznek konferenciát szeptember 17-én és 18-án Debrecenben. Négy szekcióban negyven előadás fog elhangozni. Köztük a Debreceni Református Kollégium első világháborúban betöltött szerepéről is szó lesz.

Szarajevó és következményei címmel tart előadást dr. Szakály Sándor történész szeptember 18-án, csütörtökön 19 órakor Budakeszin, a Fő utca 159. szám alatti Kálvin teremben.

Mali Katalin ad orgonahangversenyt a Kelenföldi Barokk Esték keretében szeptember 20-án, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatti református templomban.

A Tabulatúra Régizene Klub évadnyitó összejövetele szeptember 22-én, hétfőn 19 órakor lesz Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten szavát a Királyok 2. könyvének 6. fejezetéből!

"Lovakat és harci kocsikat, tekintélyes sereget küldött Arám királya Elizeushoz, Dótánba. Éjjel körül vették a várost. Amikor az Isten emberének a szolgája korán reggel felkelt és látta, hogy körül vették a várost, így szólt: Jaj Uram! Mit tegyünk! De ő így szólt! Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ellenünk. Majd Elizeus így imádkozott. Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson. Az Úr megnyitotta a szolga szemét, és meglátta, hogy tele van a hegy tüzes lovasokkal. Azután amikor az arámok rárontottak a városra, Elizeus így imádkozott: Uram, verd meg ezt a népet vaksággal! Meg is verte őket vaksággal, és Elizeus elvezette őket Samáriába. Ott így szólt Elizeus, Uram nyisd meg a szemüket, hogy lássanak. És akkor látták, hogy Samária közepén vannak." II. Kir 6,14-20

Félelmes a sötétben tapogatózni. Amit látunk, arról úgy hisszük, értjük is. Pedig a szemünk nagyon könnyen becsapható. A bűvészek jól tudják ezt. A sötét félelménél csak az a félelmesebb, mennyire becsaphatóak vagyunk. Az érzékeink azt a biztonságot adják: hallom, látom, értem azt, ami történt, miközben valami egészen más a valóság. Amikor így becsapnak, nem félünk, sőt szinte jóérzéssel bizsergünk, pedig ez a legfélelmesebb helyzet. Erről a két fajta félelemről szól ez a történet.
Két féle vakság formájában írja ezt le: Az egyik a tömeg vaksága, a katonáké, a másik Elizeus próféta szolgájáé. Az első eset az, amikor tehetetlenül mozog a tömeg arra, amerre mondja az adott guru, az embernek semmiféle eszköze nincsen, hogy kilógjon ebből a sorból. Nem látja csak az erőt, a politikát, a hatalom fegyvereit. Nagyon sok ember fél a gondolkodástól. Kicsinek érzi magát, bizonytalannak, és inkább megy az érzései, a benyomásai után. Pedig ez mindig odavezet, hogy előbb- utóbb az ösztöneink irányítanak, azután valami ügyes ember. Istenhez kapcsolódni nem lehet gondolkodás nélkül. Elizeus könyörög a szolgáért, hogy hadd lásson. Hadd vegye észre azt, ami a tömeg, a hatalom és a politika mögött van. Azt, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek az erőknek. Ott van Isten serege, amely véd minket! Olyan érdekes ebben a történetben, hogy Elizeus szolgáját az győzi meg, azért veszíti el félelmét, mert látja Isten lovasait, haderejét – ezek a láthatatlan katonák mégsem kezdenek el hadakozni. Nincs semmiféle gyakorlati jelentőségük. A lényeg inkább az a különbség, ami az emberek tudatában van: Az egyik meglát valamit, amit másik nem, és ő ezzel az erővel él.
Emlékszem, amikor úgy magyarázták nekünk az iskolában a vallást, hogy az ősember meglátta a villámot, mivel nem ismerte, félt tőle, és ez az érzés alkotta meg benne a hitet, a természeti jelenségek istenné lettek. Tehát a vallás félelemből és tudatlanságból eredő pótszer. Én inkább úgy gondolom, hogy létezik egy látható és egy láthatatlan világ. Az emberi lét határain vannak azok a kapuk, amelyek valamit nyitogatnak bennünk a láthatatlan, érzékszerveinkkel el nem érhető határ felé. Ilyen határ az ismeretlenség és a félelem, amelyek sokszor valóban összefüggenek. Amikor egy nem ismert helyzet előtt állunk, félünk. Latolgatjuk magunkban a lehetőségeket. De a félelem egyfajta szelep is bennünk, amely megmutatja saját korlátainkat, és kinyithat egy másik világra, egy másik erőtérre, ahonnan nézve nem félelmes a mi világunk. A félelmes helyzetek ilyen billegések: rábízom magam jelképesen a szelep túloldalán levő világra, képes vagyok elengedni magam, vagy pedig felfúvódom, és magamat leszigetelve egyedül megküzdök a félelmetes helyzettel. Ez időnként működik is, de sokszor egészségtelen zárvánnyá lesz bennünk. Jézus, a mikor élete legfélelmesebb helyzetében volt, halála előtt, mintegy megnyitotta lelkének ezt a mély szelepét. Érezte a maga akaratát, mégis azt kérte, hogy ne ez teljesüljön.
Isten által másként látjuk ezt a világot is! Nem a félelem nagyítóján keresztül, hanem a védettség érzetén keresztül. A félelmes pillanatokban erre a látószögváltásra van szükségünk! Hogy meglássuk, valójában Isten ölelése tartja egybe ezt a világot! Ámen.