2014-10-15

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az elmúlt hétvégén egy nagyszabású ökumenikus rendezvény volt 72 óra kompromisszum nélkül címmel. Vörös Virág járt az önkéntes fiatalok között.

Ádám: A kerítést festem.
Vörös Virág: Szoktál otthon is ilyet csinálni?
Ádám: Nem nagyon. Nincs kertes házunk.
Vörös Virág: Ehhez képest nagyon ügyesen csinálod.
Ádám: Hm. Lehet.
Vörös Virág: Hány éves vagy?
Ádám: Hét. Apa mondta, hogy lehet jönni, és én szerettem volna itt lenni. Igazából azt mondta az apukám, hogy csövet fogunk festeni. De végülis kerítést festeni is jó!
Jakab Rita: 2006-ban merült föl egy önkéntes hétvége ötlete. Akkor két egyházmegye valósította meg, és 2007-ben már országossá lett. Az Ökumenikus Ifjúsági Iroda vállalta a szervezést, így került hozzám ez a feladat.
Vörös Virág: Nagyon jó ötletekről hallottam. Egyik helyen egy rászoruló családnál kitapétáznak az önkéntesek, máshol a fákat szabadítják meg az élősködő növényektől. Miért kapta ez a hétvége azt a nevet, hogy 72 óra kompromisszum nélkül?
Jakab Rita: Azért mert a fiatalok nem tudják előre, hogy mit fognak dolgozni. Így jelentkeznek erre a három napra. Manapság a fogyasztói szemléletben az a természetes, hogy az ember kiválasztja magának azokat a feladatokat, amelyeket szívesen végez. Mi arra szeretnénk hívni a fiatalokat, hogy ebben a három napban úgy jöjjenek, hogy azt csinálják meg, amire kérik őket, amire szükség van, és ne azt, ami a könnyebb vagy kellemesebb munka. A szemétszedés például nem igazán kellemes tevékenység, de azt is lehet örömmel végezni. Jó érzés már az is, amikor valaki eldönti, hogy ideszánja az idejét, energiáját, és az emberek iránti szeretetből megteszi azt, amire kérik. De a munka után sok fiatal – látva a szeméthalmot, amelyet összegyűjtött – kijelenti, hogy nem fog többé szemetelni. Az, hogy valamit kompromisszum nélkül teszünk meg az azt is jelenti, hogy teljes szívvel, teljes odaadással végezzük a ránk bízott feladatot.
Vörös Virág: Magával nem köt kompromisszumot az ember?
Jakab Rita: Igen. Lényegében így van!
Önkéntes: A "hőtávcsőnek" – ha jól tudom – a kerítését újítjuk fel. Le kell csiszolni, aztán pedig lefestik. Ott meg új kerítést húznak föl, és majd lehet menni azt kötözni.
Vörös Virág: Lányoknak ez a munka nem is annyira megszokott dolog.
Önkéntes: Azért nem is idegen!
Vörös Virág: Gyakorlott vagy benne? Otthon szoktál segíteni?
Önkéntes: Igen. Kerítést is festettem már otthon. Igazából barátokkal, ismerősökkel együttdolgozni mindig jobb, mint egyedül. Szerintem, ez csapatépítésnek is jó. Mondták, hogy nyolcezer fiatal dolgozik ma országszerte. Itt is elég sokan vagyunk, lehet, hogy nem is jut mindenkinek munka.
Vörös Virág: Viszonylag jól haladtok.
Önkéntes: Már több mint a felén túl vagyunk.
Önkéntes: Mi a csikk-kommandó tagjai vagyunk.
Vörös Virág: Az micsoda?
Önkéntes: A Nyugati pályaudvar és a Blaha Lujza tér környékén fogunk cigarettacsikkeket gyűjteni. Négyszáz-ötszáz önkéntessel fogjuk ezt végrehajtani. Számomra az önkéntesség egy belső indíttatású dolog. Megtapasztaltam, milyen jó közösségben együtt lenni, és jól érezve magunkat másoknak adni. Mindenkinek azt kívánom, hogy ezt átélhesse! Olyan jó látni a másik ember arcán a mosolyt. Ezt most akkor éltem át igazán, amikor bementünk a beteg gyerekekhez a kórházba.
Önkéntes: Gyakran úgy vagyunk, hogy jó lenne segíteni, de fáradt vagyok, inkább aludnék! Én azt mondom: fel lehet kelni! Mi is itt voltunk már korán reggel. Én is szeretek kilencig, tízig aludni, de ez most fontosabb volt, ezért nem okozott gondot, hogy felkeljek. Jöttem, hogy működjünk együtt kompromisszum nélkül!

Fekete Ágnes: A szeretetszolgálat nemcsak a fiatalok között bővül, de még az is megtörtént néhány éve, hogy fogvatartottak is részt vehettek a munkálatokban. Következő riportban a Venyige utcai börtönbe látogatunk el egy bibliaórára. A látogatás oka, hogy most jelent meg egy nagyszerű könyv a Kálvin Kiadónál, Nézz fel az égre még egyszer! Történetek a rácsok mögül címmel. Kovács Gábort, Varga Lipótot és Virág Tivadart, valamint Soma Lászlót hallhatják.

Varga Lipót: Nagy harcok voltak ezzel a könyvvel kapcsolatban.
Fekete Ágnes: Miért?
Varga Lipót: Mert elég nehéz megosztani és visszaadni, azokat a mély emberi sorsokat, amelyek ezekben a sorokban visszatükröződnek.
Fekete Ágnes: Tényleg nehéz volt írni?
Varga Lipót: Kérdés volt számomra, hogy a civil társadalom, hogyan fogja fogadni, ha az ember őszintén leír valamit. Én legalábbis azért írtam, hogy mással ne történjen meg ilyen. A lányom már hosszú évek óta nem áll velem szóba. Amit nem tudtam elmondani neki legalább le tudtam írni, ezért szeretnék neki elküldeni egy könyvet.
A feleségem nem volt megelégedve. Nagyon lapos volt a kapcsolatunk. Aztán ott volt a legjobb barátnője. Egy házibulin megismerkedtünk, összejöttünk. Az asszony is ugyanezt megtette. Engem kirúgtak a munkahelyemről, mert hazaszaladtam mindig hozzá, hogy lássam. Kiderült, hogy a házban legalább három emberrel volt kapcsolata rajtam kívül.
Fekete Ágnes: Szóval egy borzasztó családi kapcsolatrendszerben élt.
Varga Lipót: Igen. Beleugrottam ebbe a kapcsolatba, aztán a vége az lett, hogy összevesztünk. Amikor hazajött, beszedtem egy csomó nyugtatót, mert ideges lettem. Ugyanis a szemembe mondta, hogy neki nemcsak velem volt kapcsolata, hanem a feleségemmel is, és hogyha fejtetőre állok, akkor is elmennek táncolni. Otthagytak szilveszterkor is. Lejött a piros függöny, aztán kész. Magamat is, őt is többször megszúrtam a késsel. Lefújt gázspray-vel, és nem láttam semmit, csapkodva össze-visszakalimpáltam. Magamat akartam elpusztítani, mert nem tudtam ezzel együttélni. Ez egy óriási trauma, amelyet próbálok Isten segítségével valahogyan megemészteni. Néha előjönnek a régi dolgok, egy-egy emlékfoszlány és mindig kérem az Urat, hogy ezt vegye el tőlem, mert nem akarok már erre gondolni. Úgy érzem, ennek már nem szabadna engem idegesíteni, hiszen nyolc és fél éve járok misszióra. Sokszor szinte látom magam előtt a barátnőmet, és olyankor arra gondolok, hogy miért engem mentettek meg, és miért nem őt?
Fekete Ágnes: Gyógyszer hatása alatt volt akkor?
Varga Lipót: A barátnőm adott gyógyszert, azt mondta, hogyha valami szorongásom van, vagy ideges vagyok, vegyem be nyugodtan, jól fogok tőle aludni. Mielőtt jött, három napig otthon voltam, sírtam, vérzett az orrom, rosszul voltam, hánytam, minden bajom volt. Nem tudtam, mi lesz velem, hogy lesz ezután? Nem tudtam aludni. A gyógyszer hatása alatt három nap alatt talán hat órát aludtam. Aztán a vége az lett, hogy idekerültem. A börtönbe bejött az egyik missziós testvér, Takács Ferenc és ő mutatta meg, hogy van kiút. Azt mondta, ezt tegyem le, és ne foglalkozzak többet vele. Ott imádkoztunk, miután elsírtam neki minden bajomat, bánatomat. Nagyon rendes volt, azóta járok a misszióra. Később ő beajánlott a lelkész úrnak, és utána itt folytattam. Remélem, hogy innen fogok szabadulni, aztán valahogy vissza tudom hálálni a missziós testvéreknek a sok segítséget, amit tőlük kaptam. Most már kaptam egy új családot is. Egyik volt zárkatársam jár be hozzám. Elvesztettem mindent, és a nulláról indulok. Most azt várom, hogy az Úr szépen segíteni fog: tudok hol lakni, és lesz munkahelyem.
Fekete Ágnes: Mennyi van még hátra?
Varga Lipót: Még húsz hónap. Tizenhárom év hat hónapot kaptam, és volt egy három hónap felfüggesztettem.
Fekete Ágnes: Könnyen fölidegesítette magát?
Varga Lipót: Ó, nagyon könnyen.
Fekete Ágnes: Miért volt ilyen?
Varga Lipót: Nem tudom. Így nőttem fel Angyalföldön. Ilyen volt a környék. Amikor odaköltöztem, naponta elvertek. "Adj egy huszast!" – mondták, és mivel nem adtam kaptam egy pofont. Aztán elmentem karatézni. Fél év után én vertem el őket, kiráztam a nadrágjukból a pénzt. Visszavettem a sok húsz forintot. Ott nem volt más barátság. Nem tudtam onnan elkerülni.
Fekete Ágnes: Gondolom, könnyebb megbocsátani másoknak, mint saját magának?
Varga Lipót: Ezt hordozni, és ezzel együtt élni, ez a legnehezebb. Akik ismertek eddig, azok tudják, hogy mekkorát változtam. Majd Isten eldönti, hogy jó helyen állok vagy nem. Azt ajánlom, nagyon sokan olvassák el ezt a könyvet, mert nagyon jó! Ritkán lehet raboktól ilyen jókat olvasni, és ott van benne, hogy van megoldás. Azt mondom: a szeretet sok mindent legyőz!
Virág Tivadar: Három napig négy fiúval voltam egy zárkában, majd ezután beraktak két igazi kemény fiú mellé. Beléptem a zárkába, és előttem álltak a többszörös gyilkosok, mint valami kétajtós szekrények. Meg se tudtam szólalni ijedtemben. Nézett rám az egyik fiú, és megláttam a nyakában egy rózsafűzért. Isten olyan csodálatos! Onnantól kezdve nem kellett félnem ezektől az emberektől. Az ember azt gondolná, hogy a látszat az első. Nem! A hit erről szól, hogy hiszünk abban, amit nem látunk.
Soma László: Negyven éves vagyok. Első bűntényesként kerültem ide, mert egy közúti balesetben meghalt egy motoros. Így kaptam öt év börtönt. Nekem ez egy elég fura világ, mert én soha életemben nem bűnöztem. Kint egy karosszéria- és autószerviz vállalkozásom van. Borzasztó helyzetben vagyok itt. Itt tértem meg, és így járok a lelkészhez. Nem tudom elhinni, hogy létezik ilyen, hogy egy közúti baleset miatt idekerültem. Egy hölgy, akinek egyhónapos jogosítványa volt, elrántotta a kormányt, és nekiment egy motorosnak, aki szörnyet halt. És ebből kaptam öt év börtönt, mert én "veszélyeztettem a motorosokat". Itt olyan emberek közé kerültem, akik több időt töltöttek a börtönfalakon belül, mint kívül. Hihetetlen hogy milyen világban vagyok bent. De az Isten segít.
Virág Tivadar: Nekem is egy családi konfliktus helyzetből adódóan lett összetűzésem a törvénnyel. Tulajdonképpen már az Édenben is a nő volt az, aki bűnbe vitte az egész világot.
Fekete Ágnes: Lehet, hogy egy női börtönben azt mondanák, hogy a férfi… talán a kapcsolattal van itt a baj, nem?
Virág Tivadar: Persze. Húsz évig én úgy éltem a házasságomban, hogy szeretjük egymást. Nagyon összetartó család voltunk. Azonban a feleségem családja nagyon agresszív volt, akiket tolerálnom kellett több mint húsz évig. Alkoholisták voltak. Sokszor ütöttek, vertek engem. Próbáltam a gyerekeimet olyan értékrendben nevelni, ami nem az, amit otthon láttak. A Gandhi Gimnáziumba jártak a gyerekeim, hogy lássák azt, hogy van az életnek egy másik oldala is.
Fekete Ágnes: Hogy lett a baj?
Virág Tivadar: Átjött a sógorom és leütött. Nem ez volt első eset. Ez nagyon sokszor megtörtént. Húsz évig így kellett élnem. De akkor ott elszakadt a cérna. Azt mondtam, ezt nem bírom így tovább. Mosógépet szereltem. Csavarhúzó volt a kezemben, és hátba szúrtam a sógoromat a csavarhúzóval. Valahogy védekeznem kellett. Vissza kellett ütnöm egyszer azért, hogy lássa, nem vagyok már olyan mimóza ember.
Fekete Ágnes: Hogyan lesz ezután a sógorral?
Virág Tivadar: Érdekes, az Úr milyen csodálatos dolgokat tud tartogatni a számunkra! A sógorom elköltözött a családi házból, tehát nincs a közelünkben sem. Az Úr terve volt az is, hogy engem ideküldjön. Mert mi lett volna, ha kint vagyok, és ugyanúgy folytatódik minden tovább? Meghalhattam volna én is, bármilyen rossz dolog megtörténhetett volna velem.
Fekete Ágnes: Ezt mások is mondták már. Volt, aki úgy érezte, azért került a börtönbe, nehogy nagyobb baj történjen.
Kovács Gábor: Én egy speciális eset vagyok. A körbetartozások csapdájába estem bele. Úgy gondoltam, hogy ki kell fizetni az embereket és az adósságokat, és ez vitt bele egy ördögi csapdába. A körbetartozás szinte megfojtott minket. Az építőiparnak az volt a jellemzője, hogy munkát csak úgy lehetett megkapni, ha igazából megvettük a munkát. Aztán nem fizettek ki minket, eltűntek a vállalkozók. Napi minimum tizennégy órai munkával eljutottunk odáig a kollégáimmal, hogy egyszerűen nem tudtunk élelmiszert venni. Én nagyon nagy állatbarát vagyok, és ebben a rossz időszakban is volt két macskám. Nem tudtam nekik enni adni. Egyszercsak betelt a pohár, és másnap elmentem rabolni. Érdekes ördögi csapda ez az egész, még Istennel is veszekedtem. Vád élet bennem: hogy juthattam el idáig! Ezeket ki is mondtam Istennek, tisztában voltam az egésszel. Ezt gondoltam: Egy kicsi stressz, elintézem ezt a kis rablást és akkor van pénz. Jött is a pénz, amelyet tovább tudtam adni a vállalkozásokba. A társaim nem kérdeztek. Nagyon erős ez az ördögi csapda, annyira könnyen jött a pénz, és könnyen is ment, hogy nem sokat vártam. Egy-két hónap múlva ugyanabba a bankba visszamentem még egyszer. Ebből nehéz megszabadulni, mert szinte szükségem volt még egy rablásra.
Fekete Ágnes: Ez egy kicsit olyan, mint a játékgép?
Kovács Gábor: Igen. Nem lehet leállni.
Fekete Ágnes: Tényleg függőség lehet a bankrablás?
Kovács Gábor: Olyan, mintha hazatalálna az ember. A második rablásra is ugyanoda mentem vissza. Bár bekeményített a biztonsági rendszer, és bezárták az ajtót, csak úgy lehetett bemenni, hogy becsöngetett az ember. Börtönszlenggel szólva, "adja az arcát" az ember. Én ezt is elvállaltam. Vittem magammal csavarhúzókat, fogókat, hogy el tudjam hozni a kamerák képeinek rögzítéséhez használt számítógép winchesterét. A bankban kiraktam egy megtévesztő feliratot, végrehajtottam a bankrablást, de nem tudtam elhozni a kamerák anyagát. Már megadó szándékkal voltam otthon, ha jöttek volna értem, azonnal feladtam volna magam. Azonban kiderült, hogy a bankban beázott a padlás, és nem vették észre, hogy két héten keresztül nem vettek fel semmit a kamerák. Teltek a napok, és arra gondoltam, hogy Isten velem van. Nem tudtam sokat várni. Nyolc nap telt el, ezzel a lendülettel, meg ilyen nagy szerencsével, ilyen nagy "föntről jövő hátszéllel" egy nagyobb bankot szemeltem ki. Ide be lehetett menni, de volt biztonsági őr is. De nincs lehetetlen. Ezt a bankot is kiraboltam. Az összes időzárat végigvártam. Műfajteremtő volt ez a bankrablás is, mert a rablónak általában fontos, hogy minél kevesebb időt töltsön a helyszínen. Én negyvenöt percet voltam bent. Alapvetően jellemző volt rám, hogy senkit nem bántottam. Nem vettem észre, hogy a bankból kiment egy némariasztás, amely befutott a biztonsági központba, ahol viszont elmentek ebédelni. Valamikor észrevették a riasztást, és én szó szerint a rendőrök között sétáltam el. Azt gondoltam, csak Isten lehet, aki ennyire segít. Teljesen ördögi csapdába kerültem! Innen már tizennégy millió forintot vittem el, amely kezdte egyenesbe hozni a dolgokat. A kollégák se kérdeztek semmit, mert ha van pénz, akkor senkit se érdekel, honnan van. Közben, hogy a stresszt feldolgozzam, elmentem külföldre, Párizsba. Majdnem életvitelszerűen kiköltöztem, a pénz azonban fogyott.
Fekete Ágnes: Könnyen szerzett pénzt gyorsan el is kell költeni?
Kovács Gábor: Félelmetes! Mert ezt a stresszt, ezt a sikerélményt, nem szabad elmondani senkinek. Hazajöttem és elmentem a negyedik bankba. Eddig talán még komikusnak is hatnak a dolgok, de igazából itt a negyedikben értem el életemben odáig, hogy észrevettek, és három járókelő ugrott rám az utcán. Mondhatni, hogy ők leptek meg engem, ahogyan osontam kifelé a bankból. Földre vittek, lefegyvereztek, azt hozzá kell tennem, hogy direkt nem vittem magammal semmi lőszert, csak a blöff volt. Nagyon morbid érzés volt, amelyet nehéz visszaadni – talán ezt csak a falakon belül lévők tudják ezt megérteni igazán: körülbelül fél perc teljes csendességet kaptam akkor, most már ki merem jelenteni, hogy Istentől. Ott a rendőrtől kezdve a járókelőkig senki nem szólt hozzám. Akkor le tudtam mindent tenni. Azért is mondom, hogy morbid érzés volt, mert szabályszerűen jólesett, hogy elkaptak. Teljes felszabadulás volt. A rendőrök az első percektől kezdve úgy beszéltek hozzám, hogy "Hát, igen, ezt most nagyon elrontottad!" "Sajnáljuk!" "Nagyon egyedi volt a módszer, ha most nem dőlsz meg akkor tizenöt-húsz rendőrt leraknak arról az osztályról."
Fekete Ágnes: Megmentetted a rendőröket?
Kovács Gábor: Igen. Látszott rajtam ott a megkönnyebbülés. Nagyon érdekes hazatalálás volt, amikor átszállítottak a Venyige utcai büntetés-végrehajtási intézetbe. Milyen érdekes, hogy a börtönben talál haza valaki. A lépcsőfordulóban ki vannak téve a postaládák, és ott van egy "missziós" láda is. Amikor ezt megláttam, tudtam, hogy van még számomra esély. A rendőrségen töltött három nap alatt kicsit átgondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy ez az egész a lelki vakság csúcsa volt. Még élvezi is az ember, hogy fetreng a mocsokban! Amint idekerültem, tagja lettem a misszióknak, és azóta írom a naplómat, amelyet teljesen Istennek szánok. Most már a harmadik füzetet írom teli. Ez fohász jellegű, megvallásokkal tűzdelt napló. Azt kellett észrevennem, hogy nemcsak az Istennek szánt mondanivalóm, hanem még az írásképem is megváltozott. Azt már kint is tapasztaltam, hogy az elesettek odajöttek hozzám. Először azt hittem, önámítás az, hogy állandóan ilyen stílusú emberekkel hoz össze az élet. De Isten tényleg használ engem, aki pedig ilyen marhaságokat tudtam csinálni, hogy odahozott két olyan embert, akik teljesen aktív szuicid jelleműek voltak. Volt, aki kétszer is öngyilkos lett, és mind a kettő megtért. Lendületes, hitét megvalló emberek lettek.
A falakon belül mindenki ügyész. Akárki bekerül, azt mondják neki: te nem vagy ártatlan, még ha tényleg ártatlan is, mert vannak itt benn ilyen emberek is. Nagyon szeretjük megítélni egymást. Ebből is kijöttem hála Istennek. Az lenne a legfontosabb, hogy mi, fogvatartottak észrevegyük, hogy rajtunk lúdláb mintás ruha van, és nem ügyészi talár.
Ebben a könyvben egy három fázisra felosztott életrajzot írok le: Ember voltam, ember vagyok, ember leszek. Múlt jelen, jövő. Ötéves voltam, amikor mondhatom azt, hogy tudatosan megszólítottam Istent. Alkoholista édesapám volt, akitől egy nagyon brutális nemi betegséget, egyfajta bérbajt kaptam. Karácsonykor ültem a karácsonyfa alatt, és nehéz volt még az is, hogy elérjem az ajándékomat. Úgy éreztem, az egész testem tűzben ég, mintha a sejtjeim égtek volna. Ahogy nyúltam előre azt mondtam: "Isten bácsi segíts nekem!" Pont akkor a fenyőfának az egyik ága elém csapódott, amin épp egy angyalka volt. Ez az élmény annyira erősen végigkísér, hogy talán elkezdtem közeledni Isten felé, vagy Ő nyitott felém. Később, gyerekként nem indultam el ezen az úton. Családi tragédiák juttattak el odáig, hogy tizenkét évesen átvettem a családban az irányítást. Akkor elzavartam a nővéremet. Később munkálkodott bennem, hogy fel kellene keresni őt, de kiderült, hogy megölték. Ebből is megtanultam, hogy a megbocsátás félelmetesen fontos, mert nem tudjuk, meddig van időnk rá? Most nagyon szeretnék szolgálni! Aki már ismeri az Urat, annak azért, hogy tényleg nyugodtabban éljen, aki meg nem ismeri, afelé azért, hogy még nyugodtabb legyen. Azt érzem, hogy tényleg a börtönmisszióval kell foglalkozni.
Fekete Ágnes: A bankrablással kapcsolatban szerintem a társadalomnak van valamiféle erős szolidaritása. A Whiskys történet is erről szólt.
Kovács Gábor: Ne mentsük fel a bankrablókat! Érdekes, hogy engem civilek fogtak el. Így kell viselkedni kint a civileknek! A civil társadalomban nem kell bujtatni ezeket a dolgokat. Az emberek tönkre teszik az életüket.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit!
Az Október a Reformáció Hónapja elnevezésű programsorozat keretében Reformációi Gálaestet rendeznek október 19-én, vasárnap 17 órakor Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Steinbach József köszöntése után Czibere Károly államtitkár tart előadást A reformáció és a család címmel.

Nehézy Károlyra emlékeznek halálának 50. évfordulóján, valamint harangot szentelnek október 19-én, vasárnap 10 órától Őrbottyánban, a református templomban. A missziói napon Szabó István püspök hirdet Igét.

Emlékkonferenciát tartanak Farkas József születésének 100. évfordulója alkalmából október 18-án, szombaton 11 órától Budapesten, a Gyulai Pál utca 9. szám alatti református templomban.

A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Emlékbizottsága a Kálvin Emlékévek lezárása alkalmából konferenciát rendez október 18-án, szombaton 10 órától Budapesten, a Kálvin téri református templomban.

Az V. Bakonybéli Ökumenikus Konferenciát rendezik meg Az üdvösség sarkköve, Testünk szerepe a Krisztuskövetésben címmel október 18-án, szombaton 10 órától a Bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorban.

Emlékünnepséget tartanak a 70 évvel ezelőtti légitámadásban megsemmisült Debrecen-Ispotályi templom megmaradt épületénél illetve a Kistemplomban október 19-én, vasárnap 15 órától.

Az emberarcú kozmosz lesz a témája Both Előd fizikus, csillagász és Kodácsy Tamás teológus, programozó matematikus beszélgetésének, amelyet október 16-án, csütörtökön 18 órakor rendeznek Budapesten, a Múzeum utca 7. szám alatti Kossuth Klubban.

Darkó Jenő történész tart előadást a Duna-mellék korai reformációjáról október 16-án, csütörtökön 19 órakor Budakeszin, a Fő utca 159. szám alatti Kálvin teremben.

Kálvin konferenciát tartanak Huszár Pál előadásával és Steinbach József igehirdetésével október 17-én, pénteken 10 órakor Csurgón, a Református Gimnázium Dísztermében.

Evangélizációs estéket tartanak ezen a héten szombatig, esténként 18 órától, vasárnap 11 órától Rohodon, a jövő héten pedig hétfőtől szerdáig 18 órakor Siófokon.

Karasszon Dezső orgonahangversenyt ad október 19-én, vasárnap 18 órakor Szentendrén, a Református Gimnázium Kápolnájában.

Zenés reformációi megemlékezést tart a Tabulatúra Régizene Együttes október 20-án, hétfőn 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri templomban.

Alföldy-Boruss Eszter fuvolaművész és Papp Rita csembalóművész ad hangversenyt a Kelenföldi Barokk Esték keretében október 18-án, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatti református templomban.

A klasszikus zenét játszó brácsa-cselló duó, a Duo Kamerad ad hangversenyt október 19-én, vasárnap 17 órakor Diósgyőr-Vasgyári református templomban.

Mesterség és művészet – Európai hatások a debreceni grafika első századaiban címmel nyílt kiállítás a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtárában és a Református Kollégium Múzeumában. A tárlat október 18-ig látogatható.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét a Prédikátor könyve 3. fejezetéből!

"Ideje van a hallgatásnak." Prédikátor 3,7

A lelkész sokszor jár a temetőben, és bár a temető az a hely, ahol még csend van, sokszor az emberek mégis úgy érzik, hogy meg kell megszólalni. Számos alkalommal átéltem, hogy a legmélyebb gondolataimban egyszer valaki megszólal, és valami pitiáner dolgot kérdez vagy kifogásol. Én pedig szeretnék csendet!
A csend a legtöbb nyelvben csak hiányként értelmezhető. Ott van csend, ahol nincs zaj, nincs hang, nincs szó. Szilenciumot tartanak az emberek. Mi magyarok a csendben halljuk a "csendülést" is. De a csendes szó is óhatatlanul a fülünkben van, amikor valaki az indulatokat "lecsendesíti", bizonyára nem véletlen, hogy sok ló kapta a Csendes, azaz a megszelídítésre utaló nevet. Mi sokkal inkább valami pozitív cselekvést érzünk a csend szó mögött.
De van feszítő csend is. Ez a szavak előtti csend. Amikor bennünk feszül valami, és azt érezzük, ki kell mondani. Hazugság az elhallgatás! És sokszor erővel tör ki a szó, mint valami malomkő, és el is talál embereket. Ez a csönd a szavakon innen van.
A passió történetében (Mt 27,14) szerepel a mondat: "És nem felelt (Jézus) egyetlen szót sem, úgyhogy a helytartó igen elcsodálkozott."
Pilátus a szavakon innen, Jézus a szavakon túl volt. Pilátusnak nem volt ideje arra, hogy belekerüljön Jézus csendjébe. Neki gyors döntésre volt szüksége, várta a támpontokat, amiket a bíróság elé terjeszthet. Lefojtott indulat volt benne, szinte megőrült a csendtől. Így állt szemben Jézus és Pilátus. Jézus már csak a csendet ismerte. Lelke elcsendesedett, elfogadta Isten akaratát. De ez a csend nem véleményhiány, nem süket csönd, hanem a megszelídült lélek csendje, aki teret enged Isten munkájának.
Talán egy élet kell ahhoz, hogy az ember megtanulja nem lenyelni a szavakat, hanem elereszteni őket. Nem gyomorfekélyt okozni magunknak ki nem engedett gőzünkkel, hanem elpárologtatni indulatainkat a csendben.
Az elengedés a csend igazi üzenete. Nem zajhiány, hanem az a belső állapot, egyfajta erőtér, amiben jó élni. A csend ideje lehet számunkra az a hely, ahol kicsik vagyunk, ahol egyszerűen lemállanak rólunk azok a szavak, amikkel annyit sebeztünk, és annyi bajt okoztunk, csak Krisztus és mi vagyunk jelen, önzetlenül, magunk.
Ha Babits úgy érezte, hogy "hűtlen lettek a szavak", mi ezerszeresen gondolhatjuk ezt. Nem lehet őket csak úgy mondogatni, használni. Csak az beszéljen, aki volt már a cethal gyomrában! Mert "ideje van a hallgatásnak". Ámen.