2014-11-26

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Szinte nem tudunk eleget tenni annak a szellemi kihívásnak, hogy mindarról tisztességesen megemlékezzünk, ami hetven éve történt. Sok téveszmét kell félretolni. A Budapest-Szabadság téri gyülekezet kapcsán például kevesen tudják, hogy ott hetven éve, egyik központja volt a zsidómentő kezdeményezéseknek. A templomon két tábla található, melyeket Csatáry László, amerikai magyar rákkutató és Hegedűs Loránd püspök kezdeményezésére helyeztek el hálából a következő felirattal: "szétszóratásból menekült magyarok" és az "üldöztetés idején életük kockáztatásával zsidó testvéreit segítő gyülekezeti tagok" iránt. Igyekszünk mind a két tábla megemlékezését valóságos tanúk szavával ma megjeleníteni. Először Victor Istvánt hallhatják, aki annak a Victor Jánosnak a fia, aki akkor, hetven éve ott, a Szabadság téren volt az első lelkész. Először a zsidómentő misszióról kérdeztem.

Victor István: A zsidósággal való kapcsolatnak régebbi gyökerei vannak. A Lánchíd építésével kezdődött minden.
Fekete Ágnes: Igazán?
Victor István: Clark Ádám, a Lánchíd építésének vezetője skót mérnök volt. A híd tervezője Clark Vilmos is skót volt, de nem voltak rokonok. Mivel a magyarok nem építettek még ilyen hidat, sok skót munkás is jött, sőt a skót egyház egy lelkészt is küldött velük. A híd elkészülte után a munkások hazamentek, vagy benősültek magyar családokba, így megszűnt a skót lelkész munkája.
Fekete Ágnes: Clark Ádám protestáns ember volt?
Victor István: Igen. Skóciában Church of Scotland, azaz Skót egyházként nevezik az egyházat. Az anglikán egyházból vált ki és erősen kálvini, tiszta református egyház. Ez a skót egyház küldte a lelkészt az építőkkel. Később jött két másik skót lelkész is. Ők Palesztinában a zsidók közötti misszió lehetőségét mérték föl, de az egyikük megbetegedett, így haza kellett indulniuk. Megálltak Budapesten, ahol a másikuk is beteg lett. Amíg itt voltak találkoztak a régebben itt lévő lelkésszel és rájöttek, hogy Pesten több tízezer zsidó van, akik még nem hallottak az Úr Jézusról. El is kezdték a missziót közöttük akkora áldással, hogy iskolát kellett építeni a keresztyénné lett zsidó családok gyerekeinek. Ebben az iskolában volt tanár az én nagyapám. A bátyja volt az igazgató. Édesapám ott született a Skótmisszió épületében.
Fekete Ágnes: Az volt az iskola?
Victor István: Akkor még a Hold utcában volt, a németajkú gyülekezet templomával szemben. Innen ered Édesapámnak a zsidósághoz való kötődése, hiszen ebben nőtt fel. Ennek folytatása volt, hogy a Szabadságtéri gyülekezetbe szépszámmal jártak keresztyénné lett zsidók. Ez egy belvárosi gyülekezet volt, ahol sok úri nép lakott. Volt földbirtokos, sztárügyvéd és főorvos is. A gondnokunk bankigazgató volt. Azonban nem volt téma az emberek között a többiek munkája vagy származása. Amikor elkezdődött a zsidóüldözés, az egyik presbitert elvitték. A családja kétségbeesetten telefonált, hogy mit csináljanak? Akkor határozta el Édesapám, hogy ezeket a veszélybe jutott, már református gyülekezeti tagokat igyekszik megmenteni. A tizennégy éves Dani bátyámat küldte el a családhoz, és a feleséget és a két gyerekeket elkísérte, a holmijukat egy kiskocsival húzta el. Később jött még néhány ilyen zsidó család, akik már gyülekezeti tagok voltak. A második emeleten van egy nagy tanácsterem, bibliaórai terem, oda fogadták be őket.
Fekete Ágnes: Hogy ott lakjanak?
Victor István: Igen. Ők ott vészelték át az egészet.
Fekete Ágnes: Nem keresték őket?
Victor István: "A ház a vöröskereszt oltalma alatt" tábla ki volt rakva a bejáratra. Ezt úgy látszik akceptálták. Be nem jöttek sose. Viszont egyszer Édesapám a rádióban a híreket hallgatta. A hírek után bemondták a nyilaskeresztes párt közleményét: "tudjuk, hogy református papok zsidókat rejtegetnek, már indulunk is, hogy összeszedjük őket." Édesapám nagyon megdöbbent. A mi lakásunk az ötödik emeleten volt, a zsidó családok a másodikon. Szinte azonnal indult lefelé, hogy meneküljenek, amíg tudnak, mert jönnek értük. Ahogy a második emeletre ért, az ajtó előtt, egy angyalt látott kivont karddal. Egy pillanat alatt megértette, hogy ezek az emberek jó védelem alatt vannak. Szó nélkül megfordult és feljött. Ezt akkor nem mondta el senkinek, nekünk sem. Éppen tíz évvel később történt, amikor már dogmatika professzor volt, és az angyalokról került szó egyik órán, az egyik diák fölállt, hogy "Professzor úr, látott már angyalt?" És akkor elmondta, hogy igen. Azok az emberek baj nélkül átvészelték ezt az időszakot.
Amikor édesanyánknak megmondta, hogy ő befogadja ezeket az embereket, édesanyám első kérdése az volt, hogy "és ki fog főzni rájuk?" Hát nagyon hamar kiderült, hogy ő. Édesapám Jad Vasem kitüntetést kapott, és aztán talán egy év múlva, édesanyánk is külön megkapta. Valaki megemlékezett róla, hogy ők ettek is ott valamit. Mi gyerekek erről nagyon keveset tudtunk. A templom alatt van egy színházterem, annak az előcsarnokában tanyáztunk. Minket, kis gyerekeket az óvóhelyre tettek be. Igaz, ez olyan óvóhely volt, hogy nyáron valami hatóság megnézte, és rögtön elrendelték, hogy faoszlopot kell berakni, mert nagyon gyenge. A hely másik végén volt a ruhatár. Egyszer ott reggeliztünk, és mellettünk egy nagyot koppant a fal. Az ablakon beszottyant egy tizenöt centi átmérőjű gránát, egy nehéztüzérségi lövedék, de nem robbant föl. Egy rakás szén tetején állt meg. Annak a falnak ütközött, ami mögött ettünk. Az egész házat lehúzta volna, ha fölrobban.

Fekete Ágnes: Hogyan került az édesapja a Szabadság térre?
Victor István: A Kálvin térre osztották be beosztott lelkésznek, de mindjárt beküldték a teológiára is. Valláslélektant, vallásfilozófiát, hitvallásismeretet tanított. Csak teológiai szembekerülés állott elő a Sebestyén Jenő professzorral, aki a történelmi kálvinizmust hozta, és az ő tanítványi körében alakult az SDG. Édesapán Liverpoolban barátkozott össze John Mott professzorral, aki nagyon missziói lelkületű ember volt. Az volt a jelszava, hogy "evangélizálni a világot ebben a nemzedékben". Különösen Indiára és Kínára gondolt, mert látta, hogy micsoda fejlődésroham kezdetén vannak. Ehhez szervezett egy ifjúsági mozgalmat. Ezt hozta haza édesapám. Először Pro Christo volt a neve, majd ebből lett a MEKDSZ, Magyar Evangéliumi Keresztyén Diák Szövetség. Az evangéliumi azt jelentette, hogy minden protestáns felekezetben egyszerre munkálkodott. Az evangélikusokkal és a baptistákkal is nagyon jóban voltak. Ez Sebestyén Jenőnek nagyon nem tetszett. Ravasz László már püspök volt és látta, hogy a teológus ifjúság is pártokra kezd szakadozni, ezért megkérte édesapámat, hogy álljon az éppen induló Budapest-Belső-Lipót-Terézvárosi Református Egyházközség élére és szervezze meg! A keresztelési anyakönyvben én voltam a negyedik bejegyzés. Együtt születtem az egyházközséggel.
Fekete Ágnes: Ravasz László ötlete, terve volt, hogy a Szabadság téren új gyülekezet alakuljon?
Victor István: Igen, akkor sorra szakadtak le a Kálvin téri nagy egész budapesti egyházközségről az új gyülekezetek. Nem volt egy egyszerű dolog, mert ez egy nagyon úri városrész volt. Az urak és az őket kiszolgáló személyzet is jelen volt a gyülekezetben. Szívesen emlékszem vissza az akkori fiatalokra. Arra, hogy a KIE-ben, a Keresztyén Ifjúsági Egyesületben a legnagyobb úri gyerekek, és a segédházfelügyelő fiak teljes egyenrangúsággal, szeretettel voltak együtt. Nem voltak társadalmi ellentétek.
1949-ben, amikor Sebestyén Jenő meghalt, Édesapámat rögtön visszahívták a teológiára.

Fekete Ágnes: Hogyan épült a templom?
Victor István: Először a német templomban volt a gyülekezet, aztán az Akadémia utcában béreltek egy helyiséget, egy báltermet. Két vagy három éves voltam, mikor odaköltöztünk és akkor elindult a templomépítés.
Fekete Ágnes: Ez egy üres telek volt?
Victor István: Igen, a hajdani Neugebäude-nak, az új épületnek a szélén állt. Ez egy kaszárnya – épülettömb volt. Amikor a templom alapját ásták, kiderült, hogy istálló tárgya van a mélyben, ezért egy vashálót tettek a betonba az épület alá. Ennek köszönhető, hogy a bombázások semmi kárt sem tettek az épületben. Az állam akkor építette azt a Szabadság téri öt vagy hét épületet, ami az utca túlsó sarkán van. Akkor feltételül adták, hogy olyannak kell lenni, mint az, műkőburkolattal kell ellátni. Az egyházközség által használt területeken kívül, a harmadik és negyedik emeleten négy-négy lakást bérlakásnak tettek azzal, hogy ebből öregotthon lesz. Ebből nem lett semmi. Végül azok állami bérlakások lettek.
Fekete Ágnes: Nehéz ma elképzelni azt, hogy hogyan lehetett a háború alatt építkezni?
Victor István: A hadsereg a fronton volt, de ez a front elég messze volt. A gyülekezet asszonyai kötötték a csuklómelegítőket, próbáltak csomagot küldeni, de azért az élet az folyt tovább.
Fekete Ágnes: Talán csak 1944 volt nagyon zűrös időszak?
Victor István: Amikor már jött a front és a német megszállás, akkor kezdtük a bőrünkön érezni, és akkor nem lehetett előre elképzelni, hogy mi lesz ebből.
Azért nevezték Hazatérés Templomának, mert akkor kaptuk vissza Erdélyt. Az akkor nagyon nagy szó volt, lelkileg is. Emlékszem, amikor Felvidék visszatért, hogy micsoda lelkesedés volt az országban, nem szólva Erdélyről. Ezt énekeltük: "Édes Erdély itt vagyunk, Érted élünk és halunk…"
Fekete Ágnes: Magyarország ebben egységes volt? Mindenki örült?
Victor István: Talán a kommunisták nem.
Fekete Ágnes: Mivel éppen akkor épült a templom, gondolom, ezért lett ez a neve.
Victor István: Igen. Némelyik üvegablakon bibliai Ige volt kiírva, és voltak olyanok, amelyeken erdélyi vármegyék címere volt.
Fekete Ágnes: Hogyan telt az éppen hetven évvel ezelőtti 1944-es karácsony?
Victor István: Az keserves volt. Bent voltunk a szobában, a karácsonyfa alatt, Édesapám Igét olvasott, imádkozott. Egyszercsak durr-durr, egy Sztálin-orgona sorozat vágott be három-négy házzal arrébb. Az összes ablak kiment. A konyhaablak mind belement a kikészített karácsonyi vacsorába. Zsíroskenyeret vacsoráztunk karácsonykor. Rögtön leköltöztünk a pincébe. Reggel szószerint bokáig lehetett az üvegcserépbe járni a ház előtt. A hat emelet ablakai mind a földön voltak. Ugyanis ellenlégnyomás keletkezett, és kiszívta az ablaküvegeket a helyükről. Ezután hat hétig laktunk a pincében.
Fekete Ágnes: Pont karácsonykor kezdődött?
Victor István: Igen.
Fekete Ágnes: Akkor hány éves volt?
Victor István: Tizenkettő. Ez nekem mekkora nagy áldás volt! A legifjabb bátyám két évvel volt idősebb nálam. Állandóan verekedtünk, tekintélyharc volt köztünk, ő nagyobb, erősebb volt, én mérgesebb voltam. Erről Édesapánk nem nagyon tudott, mert ő a lakás egyik végén írta a könyveit, mi a másik végén rendetlenkedtünk. Az ostrom után, egy szobában mégis sikerült farostlemezzel kombinálva valahogy helyreállítani az ablakot, így volt egy kis világosság és abba az egy szobába költöztünk be a szüleim és mi ketten. Édesapánk akkor jött rá, hogy milyenek vagyunk, és azt mondta: "Két évre el kell menni kollégiumba!" "Menjetek Sárospatakra!" Húztuk a nyakunkat, de 1945 májusában így kerültem oda. Ott kaptam hitet, úgyhogy lelki szülővárosom lett Sárospatak. Ez így lett jó!
Fekete Ágnes: Mindez azért, mert kitörtek az üvegek! Az istentiszteletet azért akkor karácsonykor meg tudták tartani?
Victor István: Másnap igen. A pincéből jöttünk fel, mint ahogy sokan mások is. Ostrom után Édesapám mindig azzal ment fel a szószékre, hogy "kérem a férfiakat, tartsák a kalapjukat a fejükön, mert hideg van!"
Fekete Ágnes: Mert, nem volt üveg egyáltalán a templomon?
Victor István: Ajtókon sem maradt. Jött egy orosz kiskatona, benézett, és azt mondta: "ott az Isten."
Fekete Ágnes: Volt akkor egyáltalán ennivaló? Hogy volt ez?
Victor István: Édesanyám egész nyáron készült az ostromra. Az első háborút átélte, tudta, hogy mi minden van vagy nincs olyankor. Kenyerünk persze nem volt. A pincében volt egy olyan sparhelt, amelyikben lehetett kenyeret sütni. Az egyik lakónak volt valamilyen tepsiformája, és minden nap más süthetett abban kenyeret, ha szerzett fát, amivel tüzeljen. Dani bátyámmal sokszor kimentünk a térre, és a bombáktól széttördelt fákból húzkodtunk be. Többféle német tüzérség is volt ott a téren, és ők egész fát is kivágtak, hogy legyen szabad terük a kilövésre.
Fekete Ágnes: Akkor így volt kenyér!
Victor István: Nem volt szabad felmenni, de egyszer Danival felszöktünk az emeletre. A kamrában kotoztunk és találtunk egy nagy papírzacskó kenyérhajat, amelyet édesanyám azért tett félre, hogy majd ha nyáron megyünk Tahiba nyaralni, akkor a szomszéd tyúkjainak odaadja. Ahogy megtaláltuk, boldogan kezdtünk falatozni belőle. Volt ott egy bödön zsír is, így jóllakásig ettük a zsíros kenyérhajat.
Fekete Ágnes: Hát, ez is nagy kincs tud néha lenni!
Victor István: Krumplink, babunk volt. Szóval effektív nem éheztünk, csak sokkal egyszerűbb volt a kosztunk.
Lajtha László, a zeneszerző minden hónapban rendezett egy hangversenyt a Szabadság téren. Hozott egy zenekart, és először részletenként bemutattak valamilyen híres zenedarabot. Ők nagyon jóba voltak édesapámmal. Érdekes hármas volt az a baráti társaság. A harmadik egy fogorvos volt, Gábor bácsi. Az ő lánya kapta meg azt a bizonyos auschwitzi jegyzőkönyvet, amit kicsempésztek auschwitzi foglyok, és németről lefordította magyarra, úgy juttatták el Horthynak. Akkor tiltotta le Horthy a pesti zsidóság deportálását. A három barát havonként összejött, Bibliát olvasott és imádkozott.
Fekete Ágnes: Kifejezetten azért találkoztak, hogy Bibliát olvassanak? Lajtha László ennyire aktív gyülekezeti tag volt?
Victor István: Igen. Aztán szegény a háború után kijelentette: "amíg Bereczky a püspök, addig nem megyek a Kálvin térre."
Fekete Ágnes: Később, amikor édesapja professzor lett, beköltöztek a teológiára.
Victor István: Igen, az első emeleten körülbelül a folyosó közepén laktunk. Pap László igazgató mellett olyan oltalma volt a teológus ifjúságnak! Nagy tekintély volt, főként azért, mert a nyugati segélyakciók mind vele voltak kapcsolatban. Ő osztogatta a milliárdokat, miközben foltozott könyökű kabátban járt. A maga családjának egy pár zoknit el nem vett a nagy segélyekből. Ezt nagyon elismerték.
Fekete Ágnes: Az édesapja jóba volt Bereczky Alberttel.
Victor István: Elég baja lett az neki! Én persze nem tudom, hogy egymás között hogy beszélgettek, csak azt tudom, hogy édesapám gyakorlatilag ebbe halt bele. A halála előtt egy évvel, sokáig volt a Bethesda Kórházban agyalapi mirigygyulladással. Próbálták gyógyítgatni.
Arra emlékszem, egyszer jött egy asszony pártfogását kérni. Azt mondta neki: "Nem tudja kedves, hogy én már régóta nem vagyok támogató, én már nem vagyok protektor?"
Én egyszer láttam haragudni Édesapámat. Felhívta az egyik szerkesztőséget, a titkárnőnek haragtól remegő hangon mondta:"akkor legyen szíves, mondja meg Bottyán Jánosnak, hogy az én cikkeimbe máskor ne javítson bele!"
Fekete Ágnes: Tehát valaki vagy azt az utat választotta, amit a Lajtha László, hogy belső emigrációba vonult, vagy ha a társadalomban akart élni, akkor valamiképpen kooperálnia kellett azzal a világgal.
Victor István: Édesapám akarta menteni Bereczky atyát, amíg tudta. Aztán egyre kevésbé tudta. Különösen, mert beteges is lett az öreg és volt körülötte a klikk. Hozzá se engedték eljutni.
Fekete Ágnes: Miért mondta azt, hogy "Bereczkybe" halt bele az édesapja?
Victor István: Mert Bereczky, legalábbis úgy nézett ki, hogy balfelé vezeti az egyházat, és édesapám próbálta egyrészt visszatartani, másrészt igazolni. Ebbe halt bele, mert ez nem volt lehetséges.

Fekete Ágnes: Ahogy mondtuk, a másik tábla szerint is megemlékezünk a magyarság szétszóratásáról. Kiss Sándor segítségével Délvidékre látogatunk el, ahol éppen hetven éve történt, hogy a szerb partizánok többezer magyart lemészároltak. Mivel ez egy sokkal bonyolultabb, és kevéssé ismert történet, legközelebbi adásunkban folytatjuk majd a délvidéki vérengzésként ismert esemény tanúinak vallomását. Most Tatár Erzsébetet hallják, aki az egyik legkitűnőbb lelkész, Gachal János gyülekezeti tagja volt Torontálvásárhelyen.

Tatár Erzsébet: Tizennégy éves gyerekek voltunk akkor, és rendesen jártunk hittanra Gachal tiszteletes úrhoz. Vasárnap délután mindig két órakor volt vasárnapi iskola. Fölkért bennünket, hogy aki akar, konfirmáljon le az idén, mert kérdés, hogy jövőre lesz-e konfirmáció? Akkor egy jó páran lekonfirmáltunk. Mikorra fényképezkedni akartunk, akkor már jöttek a bombázógépek. Félreverték a harangot, és az azt jelentette, hogy vége.
Kiss Sándor: Irány a pince?
Tatár Erzsébet: Igen. Rohantunk haza. Mi gyerekek azért bejártunk a könyvtárba, ott nézgelődtünk. Őszön beiratkoztunk a polgári iskolába. Október negyedikén már bejöttek az oroszok, és borzasztó nagy riadalom volt, nem engedtek bennünket az utcára. A házakhoz betanyáztak. Amikor bevették Belgrádot, úgy örült a nép, hogy most már vége van mindennek. Akkor azonban beszivárogtak az ilyen gyilkosok, akik intézték az embereket, hogy "miért nem adta le a gabonát?" vagy követelték tőle a vagyont, a pénzt.
Kiss Sándor: Ezek a partizán hatalomhoz kötődtek?
Tatár Erzsébet: Valószínűleg. De a helyiek is besegítettek, hiszen ők adták az információt. Bevitték, kínozták az embereket. A Tiszteletes úr olyan ember volt, aki minden fajta embert, népet pártolt. A kommunistákat is védte a németek ellen. Például a sportnál is, amikor nem játszhattak a zsidók, ő átkeresztelte őket, a Weiss-eket Fehérre, Zsibkovicsot Zsindelyesinek, aki szerb volt, így tovább játszhattak. Ez azonban elég rövid ideig tartott, mert bejött ez a borzalom. Amikor bejöttek az oroszok a falunkba, akkor megszólította őt némelyik kommunista, hogy tűnjön el egy bizonyos időre, ne maradjon a faluban. De ő azt mondta, hogy nem bántott senkit, nincsen oka, hogy elmenjen. Az volt a mondása, hogy "a népeimet itt nem hagyom!" Itt maradt, és egyszercsak eltűnt. Senki nem tudta, hogy mikor. Sokáig nem tudták, mi történt vele. Most tudtuk meg. Egy páran összeültünk nálunk és beszélgettünk, meg a népeket vallattuk, akinek eltűntek a hozzátartozóik. Véletlenségből mondta az egyik nő, hogy ő tudja, hogy amikor az testvére eltűnt, akkor vitték el a tiszteletes urat is. A szomszédjuk egy szerb volt, neki mondta egy szerb papucsos, hogy "ne is keressétek, mert agyon lettek verve". A tiszteletes urat fönn az irodába intézték el a községházán. Nagyon meg volt rendülve az ember. Mondták, hogy ne mondják senkinek, de valaki megmondta, hogy hol vannak eltemetve. Annak az embernek a felesége, az a bátor asszony volt, éjjel kiment, kikaparta a sírt, hát ott voltak a halottak! Egy darabot levágott a szvetteriből, oszt bevitte a községházára. Addig-addig, hogy bevallották, hogy ő az, aki ott van. Kérte az asszony, hogy temessék el rendesen! Három holttest ott volt. Hogy a harmadik ki volt, ők nem nézték meg, de három volt. Nem mert senki szólni, mindenki félt, mert az embereket nyúzták, bántották, vádolták mindenféle rosszal.
Kiss Sándor: Lehet, hogy az egyik holttest Gachal Jánosé volt?
Tatár Erzsébet: Úgy mondják, hogy az volt.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Az Értékek Értéke Program és az üzleti vezető hivatása lesz a témája a november 29-én, szombaton 8 óra 30 perckor kezdődő konferenciának, amelyet Budapesten, a Práter utca 50/a alatt tartanak.

A magyar jogrend 1945 után címmel tart előadást dr. Harmathy Attila a Debreceni Református Kollégium Budapesti Baráti Körében november 29-én, szombaton 15 órakor Budapesten, a Tábornok utca 2. szám alatt.

Horváth Barna, református esperes Emlékezni tilos című életrajzi könyvének bemutatójára lesz ma este 5 órakor Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatti könyvesboltban.

Falus András immunológus és Kodácsy Tamás teológus beszélget a teremtés és evolúció kérdéséről november 27-én, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Múzeum utca 7. szám alatti Kossuth Klubban.

Advent első vasárnapja előtt, ezen a héten sokfelé tartanak evangélizációs estéket. Többek között Pesterzsébet-Szabótelepen, a Pozsonyi úti egyházközség gyülekezeti termében, valamint Magyaralmáson. Az istentiszteletek 18 órakor kezdődnek. Székesfehérváron, a Széchenyi úti templomban csütörtöktől szombatig 18 órakor Cseri Kálmán hirdeti az Igét.

Ünnepi istentiszteletet tartanak, majd megnyitják Váradiné Osváth Ilona a Rákócziak és Zrínyiek küzdelmeit bemutató keresztszemes kiállítását november 30-án, vasárnap 10 órakor a Diósgyőr-Vasgyári református templomban.

Adventi kézműves foglalkozások, családi napok lesznek szerte az országban. Többek között a Debreceni Református Kollégium Múzeumában november 29-én, szombaton 10 óra 30 perckor kézműveskedhetnek az odalátogatók, Rákoskeresztúron játszóház lesz szombaton 15 órától, a református templomban. Miskolcon, a Nyilas Misi Házban pedig 30-án, vasárnap 10 órától egész napos programmal várják az érdeklődőket.

Hálaadó istentiszteletet tartanak az orgona felújítása alkalmából Börzsönyi József igehirdetésével és Pálúr János orgonahangversenyével november 29-én, szombaton 17 órakor Tokajban, a református templomban.

Jótékonysági adventi koncertet rendeznek a helyi református imaház és görög katolikus közösségi terem felújítása javára november 29-én, szombaton 16 órától Pocsajban, az iskola tornatermében.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét János apostol első leveléből!

"Ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad, és az ő szeretete teljessé lett bennünk" I. János 4,12

Mostanában több filmkritikát is olvastam, és szinte mindegyikben szerepelt az a szó, hogy "szerethető". Ma ez egy divatos kifejezés lett. Szerethető szereplők vannak, szerethető alakítás, szerethető történet… Furcsa szó ez. Nyilván arra utal, hogy könnyebb szeretni azokat az alakokat, akik botladoznak, mint azokat, akik tökéletesnek mutatják magukat. Könnyebb szeretni azt, aki nem görcsös, akivel azonosulni tudunk, aki nem parancsolgat, hanem elfogad bennünket. Ez a kifejezés talán éppen ezért furcsa.
Megkerestem a világhálón, miképpen használták ezt a szót, és kiderült, a 2000-es évek előtt csak autókra és településekre mondták, hogy szerethető. Aztán szép lassan belecsúszott a mindennapi nyelvhasználatunkba, most már emberekre, de gyakorlatilag mindenre mondjuk. Ezzel öntudatlanul is kettéválasztjuk a világot: van egy szerethető és egy nem, vagy nehezen szerethető része. Észre sem vesszük, hogyan manipulálódunk. A már amúgyis miszlikbe vágott világunkon még egy nagy hasítást alakítunk. Szeretjük azt, aki nem túlságosan követelő, aki visszatükrözi azt, amit amúgyis hallani akarunk, és nem szeretjük azt, ami eltér elvárásainktól, és bármilyen erőfeszítést kíván elfogadására.
Márpedig nem nagy kihívás szeretni azt, aki nem kér tőlünk semmit, csak mosolyog ránk. A szeretet nem azt jelenti, hogy lubickolok önmagamban, saját tükörképemet keresem a másikban, hanem éppen azt, hogy kilépek önmagamból. Képes vagyok megérteni, elfogadni valakit, aki nem én vagyok, aki teljesen más, sőt számomra talán elfogadhatatlan.
A Bibliában azt olvassuk egy helyen: "ha éhezik a te ellenséged, adj ennie; ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, eleven szenet gyűjtesz a fejére." (Róma 12,20) Ha valakinek kialudt a tűz a házánál, akkor kénytelen volt a szomszédjaitól kérni "eleven szenet", izzó parazsat. Ezzel tudott újra tüzet gyújtani. A parazsat egy edényben vitték. Talán fejükön is hordozták ezt a hamuba rejtett, titkos lángot. Ezzel lehetett mindent újra kezdeni. Amikor az egyik ember eltávolodik a másiktól, hosszú utat kell megtenni a tűzért. A haragos szomszéd nem ad parazsat. Vajon hányadik szomszédba kell elmennünk tüzet kérni nekünk, akik csak a szerethetőt keressük? Isten szeretné a szívünket feltüzesíteni. Földi szeretetkapcsolatainkon keresztül megmarad bennünk az Ő tüze. Érdemes megelőlegezni a békülést. Szeretni a szerethetetlent, mert akkor Istennek is szállást készítünk önmagunkban. Hiszen Isten minket mindennél előbb szeretett. Tűzként vitte önmagát az oltárra, hogy onnan bárki vehessen eleven szenet, bárki megújíthassa kapcsolatait. Ámen.