2014-12-10

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Advent van. A legtöbb ember azt hiszi, hogy ez a szó, várakozást jelent, pedig valójában az eljövetelt. Egy sajátos időérzékelésre utal az advent, amikor úgy érezzük, hogy valami, amit nagyon várunk, már itt van. Isten országának így láthatók előjelei a földön. Mai műsorunk reméljük, ilyen eljövetel lesz. Ugyanis két olyan ember egységét igyekszünk meglátni a múltban, akiket papírforma szerint ellenségeknek szoktunk gondolni. Az egyiket így hívják: Kálvin János, a másikat pedig így: Loyolai Szent Ignác. Számomra újszerű felfedezés volt, mennyi közös van e két gondolkodó között. Ha megnézzük, még az arcuk vonása, de szókincsük is hasonló. Erről beszélgettem Szűcs Ferenc professzorral és Kiss Ulrich, illetve Nemeshegyi Péter jezsuitákkal. Először Kiss Ulrichot hallják.

Kiss Ulrich: Kálvin és Loyolai Szent Ignác is egyfajta Don Quijote. Mindkettő az átmenet embere volt. Az a korszak nagy váltás volt: a katolikus egyházban a reneszánsz egyfajta pompába ment át, református testvéreinknél pedig egy zordabb változatba. Ugyanakkor más a habitusa a két embernek. Egyik nemesi származású volt, a másik polgári. Egyikük az udvarban nőtt föl, és utána a fiai is nagyon erősen elkötelezték magukat az európai udvarokkal, hiszen azok támogatták a rekatolizáció ügyét. Kálvin egy kis köztársaságot hozott létre Genfben, amit leginkább az úgynevezett paraguayi redukciókhoz lehet hasonlítani. Egy utópiát valósított meg. Azonban mind a kettő Jézus Krisztus megszállottja volt. Kálvin útja az volt, hogy létrehozzon egy ideális államot. Érdekes módon ugyanakkor mind a kettő az individualizmus gyermeke volt. Abban az időszakban megszűnt a középkori közösségi modell, amikor az emberek még úgy fogalmazták meg magukat például, hogy „én Zichyék intézője vagyok”, sokáig még vezetéknevük sem volt az embereknek. A modern nevek elég késői találmányok. A középkori ember alapvetően közösségben élt.
Szűcs Ferenc: Előítéleteinket meghatározza az, hogy a jezsuiták az ellenreformáció szervezői is voltak. Sokszor nem megyünk vissza egészen Ignácig, pedig az eredet talán még más volt. E két ember látta, hogy a középkori egyház nem tud továbblépni, mindenképpen reformálásra, megújításra szorul. Kálvin már azt is látta, hogy a protestantizmust is fenyegeti az a veszély, hogy parttalanná válik, és az egységről végképp lemond. Számára ezért volt fontos az egyház, és az egyház egysége. A református reformátori iratok nagyon sokszor használják azt a kifejezést, hogy az egyház katolikus, egyetemes. Istennek csak egy egyháza van.
Fekete Ágnes: Pedig általában azt gondoljuk, hogy a protestantizmus levágta magát az addigi egyházról.
Szűcs Ferenc: Dehogyis! Pontosan azért küzdöttek a reformátorok, hogy ezt a vádat visszautasítsák, ők nem új egyházat akarnak alapítani, hanem az egyház megreformálására törekedtek. Például Méliusz Juhász Péterék a Debreceni Zsinaton még reménykedtek abban, hogy a Tridenti Zsinat reformokat fog hozni, és nem kiátkozást.

Kiss Ulrich: Néha azon gondolkozom, hogy mi szította fel azokat a szenvedélyeket, ami a harmincéves háborúhoz vezetett? Kicsit érthetetlen ez ma. Számomra különösen is, mert én az ökumenében nőttem föl. A Tridenti Zsinatra például Szent Ignác a párbeszéd embereként küldte el azt a két ember, akik részt vehettek a rendből a tanácskozáson. Tehát nem igaz az, amit a történelemkönyvek tartanak, hogy a jezsuiták tűzzel-vassal irtották a pogányokat. Azt mondta nekik: „minél kedvesebbnek lenni!” Ignác teljes empátiára szólította fel őket. Kérte, hogy értsék meg az embereket, és mindenben a jót lássák meg. Szent Ignác nagyon komolyan vette a szociális oldalt is. Például, előkelő családból származó fiatalokat arra késztetett, hogy kórházban lakjanak és ápolják a betegeket, ahelyett, hogy vendégfogadókban vagy palotákban laknának. Ez lenyűgöz engem. Erre a nagy-nagy megújulásra nagy szüksége volt Európának. A kor krízisére jellemző, hogy Luther is Isten büntetésének tekintette a törököket. Kálvin is, meg Szent Ignác is egy modern választ adott a korra: a polémia, meg a harc helyett a Jézus Krisztus felé fordulást, csak ezt kulturálisan máshogy élték meg.
Szűcs Ferenc: Kálvin és Ignác is a Szent Ágoston-i hagyományt vitte tovább. Anselmus mondta: „Hiszek, hogy értsek”, tehát, amit meg lehet érteni az értelmemmel, azt keressem, ugyanakkor legyek nyitott arra, hogy nemcsak az értelmemmel fogok fel mindent, hanem a szívemmel is.
Fekete Ágnes: Közös jelkép a „szív”.
Kiss Ulrich: A szív a teljes ember. A mai ember mindent az agyra vezet vissza. Elveszett a szív szentségének zamata, de a Szentszív tiszteletét a jezsuiták karolták föl. Ez ránk van bízva. Én sokat gondolkodom ezen, és nem könnyű dolog kihozni ezt a szentimentalizmus hínárjából. A teljes ember, teljes elkötelezettsége Istennek! Ez az igazi jelentősége: Teljesen a tied vagyok! Nemcsak a kisujjam, a fülcimpám, hanem a teljes én úgy, ahogy vagyok.
Szűcs Ferenc: Minden belül dől el az emberben. Jézus is azt mondja, hogy a szívből származnak a gonosz gondolatok.
Fekete Ágnes: Kálvin azt mondta: „a szívemet égő áldozatul az Istennek adom.”
Szűcs Ferenc: Kálvin állítólag akkor mondta ezt, amikor visszatért Strasbourgból. Visszahívták Genfbe, és újabb nagy lelki megpróbáltatás volt, hogy elfogadja a visszahívást. Mégis úgy látta, hogy amit az Isten akar vele, azt kell igazán teljesítenie.
Fekete Ágnes: És akkor mondta ezt a mondatot?
Szűcs Ferenc: Állítólag igen. Onnantól kezdve van a pecsétjében ez a fölemelt szív.

Nemeshegyi Péter: Azt szoktuk mondani, hogy nem az érzelmek, főként nem a szalmalángszerű érzelmek lángolása fontos, hanem egy nagy, belső, mély vágyakozás. A múlt században valaki azt mondta, hogy amikor jezsuitákkal találkozom, mindig úgy érzem, hogy lángolnak, de nem úgy, mint a szalmaláng, hanem úgy, mint a fehéren izzó acél. Nem is lehet hozzányúlni, mert olyan rettentően forró. A jezsuiták kitartó, mély, nagy-nagy lelkesedések között sietnek személyesen Jézus felé, és nem elvek felé. Azt kérjük, hogy Jézust jobban megismerjük, megszeressük és kövessük.
Szűcs Ferenc: Az Institutio egyik fejezete, a jövendő életről való meditáció, meditatio futuri vitae.
Fekete Ágnes: A meditációszót használja Kálvin?
Szűcs Ferenc: Pontosan így van! Kálvin a saját kegyességéről nagyon keveset beszél. Egyet biztosan tudunk: amikor elárverezték a kis vagyonát, akkor a szőnyegét nem lehetett eladni, mert ki volt térdelve, ugyanis térden állva imádkozott. Nem igaz az, hogy ő csak ésszel, logikusan szerette volna megérteni a dolgokat, hanem ő belemártózott az Isten dicsőségébe.
Fekete Ágnes: Itt van egy közös pont megint. Ignác mondata, az „ad maiorem gloriam Dei” és Kálviné a „soli Deo gloria” volt.
Szűcs Ferenc: Kálvin számára az Isten dicsősége nem volt azonos az Isten dicsőítésével. Úgy gondolta, hogy Isten dicsősége mintegy kívülről ragyog az emberre. Amikor mi valamit elérünk, akkor szoktuk mondani, amit Kálvin az utolsó mondatként írt az Institutio végére: Soli Deo Gloria! Istené a dicsőség! Istennek adott elsőbbség. Egy katedrálisba be lehet lépni a főbejáraton, és be lehet menni a hátsó ajtón. A főbejárat, az az isteni elsőbbség. Ővele kezdődik minden, az Ő döntése, az Ő akarata. A hátsó ajtón pedig be lehet menni úgy, hogy mi itt az ember válasza? Mi az ember helyzete? Ahogy fizikailag nem lehet megtenni azt, hogy az ember egyszerre lép be mind a két ajtón, nem lehet ezt a paradoxont sem föloldani így: ha mindent Isten döntött el, akkor az embernek nincs semmi feladata. Kálvin soha nem követi el ezt a rövidzárlatot, hanem amikor az emberi oldalról van szó, akkor becsületesen végigjárja, hogy mi az ember felelőssége? Mi a hit szerepe? Ismeretes az, hogy Kálvin Genfben összehívta a lelkészeket hetente és volt külön a számukra beszélgetés. Egy nagyon komoly közösségszervezés is volt.
Fekete Ágnes: Úgy tűnik, hogy ennek a korszaknak a „kié a dicsőség” volt az egyik nagy kérdése.

Kiss Ulrich: Egyetlen szó azért nagy különbség. Az közös náluk, hogy az Isten dicsősége szemben áll az egyház dicsőségével. Az a különbség mégis, hogy ott van a „maior”, tehát a nagyobb: soha nem lettünk elégedettek, mindig keresnünk kell, hogy nem lehetne-e még jobban szolgálni Istent, nem lehetne-e még jobban szolgálni az embert? Évente megkérdezzük magunktól: Kell egy-egy feladatot még csinálni? Ez szabadságot hoz el. Bár sokan félreértik a predestinációt, mintha azt mondaná, hogy nincs szabadság, mert minden eleve el van rendelve. Ezt nem egészen így akarta mondani Kálvin sem – úgy tudom. A modern fizika és a modern filozófia azt mondja, hogy nehéz azt eldönteni, hogy meddig terjed a mi szabadságunk? Csak azt lehet megmondani, hogy élni kell vele, hogy mindent Isten dicsőségére kell csinálni. Ez közös elgondolás. A Szent Ignác-i gondolkodásban nincs olyan, hogy elértük. Elérhetetlen a cél. Ezért jó! Amíg van jobb, „maior”, és addig a jó, nem elég jó.
Szűcs Ferenc: Különbségként még azt lehet megállapítani, hogy Ignác végülis odáig jutott, hogy a középkori hagyományt kell folytatni Tehát egy elit közösséget kell az egyházon belül létrehozni. Kálvin pedig hitt abban, hogy az egész közösséget meg lehet reformálni, és akár még egy kis városállam etikáját is elő lehet írni, meg lehet szabni. Persze, hogy ez mennyire nehezen ment, azt éppen Kálvin élete mutatja, és az ő elűzetése. A genfiek rájöttek, hogy a város életének szüksége van egy külső rendre is. Kálvin a külső és a belső törvényt nagyon komolyan vette. A közösségi élet is akkor működik, ha van belső törvény. Bizonyos értelemben Lutherrel kicsit szemben is, aki azt mondja, hogy az egyházat az Ige kormányozza, Kálvin azt mondja, hogy nemcsak az Ige, hanem a törvény is. Tehát a törvény és az evangélium egyszerre érvényesül. Elmegy egészen odáig, hogy a hatalmat sem szabad egy kézbe engedni, mert azzal visszaélhet az ember.
Fekete Ágnes: Kálvin jogász volt, Ignác lovag. Kálvin hitt abban, mint jogász, hogy a társadalmi rendhelyre tud állni, ha mi mindent megteszünk. Ignác viszont a lovagi küzdelmekben hitt talán, hogy kis csoportban megy és küzd az a bizonyos elit csapat, akik igazán az Isten dicsőségére akartak élni.

Szűcs Ferenc: Eleve elfogadták ezt a felosztást, hogy vannak világi hívők és vannak a szerzetesek. Hiszen nem lehet mindenkitől elvárni azt, hogy minden törvényt megtartson, a concilia evangelica-t, azaz az evangéliumi tanácsokat csak egy zárt közösségben belül lehet megvalósítani. Kálvint meg szokták vádolni azzal, hogy ő egy várost akart kolostorrá tenni. Ő hitt abban, hogy a mindennapi életben is meg lehet mindezt valósítani. Valóban a társadalom egészét át kell hatnia az evangéliumi gondolatoknak.
Kiss Ulrich: Roger Schütz vendégei voltunk Taize-ben, és mesélt a gyermekkoráról. Bankárcsaládból származott, ahol tilos volt nevetni, vagy az étkezésnél egyáltalán megszólalni. Amikor ezt hallottam, az jutott eszembe, hogy katolikusok voltak ugyan, de poroszok. Édesanyám is még úgy tanult egyenesen ülni, hogy lexikont tartott a két hóna alatt. Ez a fegyelem, amely Max Weber szerint ajánlott a megújuláshoz Európában. Mostanában sokat beszélnek a krízisről. Az akkori és a mai krízis között sokkal több párhuzam van, mint gondolnánk. Az akkori krízis erősebb és mélyebb volt, mert a levegőben lógott egy teljes társadalmi, gazdasági, politikai és technológiai átalakulás. A világ akkor nagyon nagyot változott rövid idő alatt. A következő száz év azzal telt el, hogy fölfedeztük a világot. Kálvin és Ignác is a helyi egyházat nagyon megerősítették, de a kálvinisták sokkal regionálisabbak, gyakorlatiasabbak voltak. A jezsuitákra pedig jellemző, hogy teljes nyitottsággal voltak a világ kultúrái felé. A katolikus egyház egyre jobban megnyílt. Ma persze van egy bizonyos konvergencia, a nagy különbség eltűnt. Szent Ignác és Kálvin is visszatért az apostoli modellhez. A szerzetesség és a respublika is nagyon erős közösség, amely az egyénekre épített, és az egyénekre kiváló egyéneken keresztül kívánt hatni. Don Quijote-t azért emlegettem, mert itt a régi világ, és az új világ ütközik, az idealizmus és az eszmék. Számomra ez bemutatja mindkettő gazdagságát, de mind a kettő fonákságát is.
Fekete Ágnes: Nagyon nehéz a mai világból visszatekintve megítélnünk az ősöket. Kicsit olyan ez, mint ha az Amerikai Egyesült Államok mai hatalmi berendezkedését, erkölcstelenségét, dollárjait és olajkútjait Kálvin számlájára írnánk ugyanúgy, mint ahogy az egész újkor európai visszásságait pedig a jezsuiták számlájára. Mind a két gondolkodásból jött valami jó, bár jöttek tragédiák is.
Szűcs Ferenc: Max Weber, jól-rosszul, de mégiscsak azt hangsúlyozta, hogy a kapitalizmusnak a kálvinizmushoz köze van. Ez kétségtelen, anélkül, hogy Kálvin kapitalizmust akart volna. Sőt, ő sokkal inkább ostorozta a gazdagokat Genfben. Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy ő az eredeti tőkefelhalmozás embere lett volna! Az ő aszkétikus szemléletéből következik, hogy dolgozzunk pontosan és a munkás kapja meg az őt megillető bért, de ugyanakkor, ne költse el, amit keresett, hanem takarítsa meg, és adja azt a bankokba, és ott tisztességes kamatot kapjon érte. Az világos, hogy éppúgy nem róható az ő számlájára az, ami a kapitalizmusból lett, mint, ahogy Ignác számlájára sem lehet írni mindazt, ami később a jezsuita renddel történt az ellenreformáció korában. Amit mi kálvinizmusnak nevezünk, sok mindenben már messze van Kálvintól. Olyan ez, mint a Duna, amely a forrásánál is Duna, de Vácnál is, és a Fekete-tengernél is az, miközben már sok minden beleömlött, és már sok hordaléka is van. Mind a kettő olyan hagyomány, amelyikből lehet ma is meríteni, és ma, József Attila-i módon azt mondhatjuk: „A harcot, amelyet őseink vívtak békévé oldja az emlékezés”. A forrásnál ezt ma meg lehet találni, különösen Ignác imádságaiban. Némelyik imádsága olyan, amelyet egy református templomban is nyugodtan lehet imádkozni.
Fekete Ágnes: Mert a nagyon mély Krisztusra koncentrálás jellemző rá!
Kiss Ulrich: A jezsuiták pedig ott vétkeztek, hogy felhagytak a szerénység és az alázat gyakorlatával, ezért magas árat fizettek. Persze nem mindig azok, akik a hibásak voltak, hanem mások. Tették a dolgukat Brazíliától kezdve Indiáig.
Fekete Ágnes: A jezsuiták egyfajta hatalmi pozícióba kerültek?
Kiss Ulrich: Azt kell látni, hogy a politikusoknak szükségük volt tanácsadókra. Akkoriban a tapasztalt, világlátott jezsuiták lettek a tanácsadók. Ők nem voltak provinciálisak, ebből adódik aztán, hogy ugyanazokat a monarchiákat akarták megdönteni. Útban voltak egy idő után.
Fekete Ágnes: Én, a református világomból nézve azt látom, hogy a mai jezsuita világ teljesen más, mint amit a történelemkönyvekben olvasunk.
Kiss Ulrich: Francia forradalom olyan sok volt az európai erőknek, hogy nem akarták mégegyszer átélni. Visszaállították a rendet, de negyven évig paradox módon csak Poroszországban, és Oroszországban létezett. A porosz király, meg a cár is azt mondta: „én úgyis eretnek vagyok, nekem a pápa ne parancsoljon!” Ma már biztos, hogy avantgarde, már sok egyházi embernek ezek már gyanúsak. Nekünk, Jézus Krisztus evangéliuma a mértékegység, nem az amit a püspökök, a miniszterek, a miniszterelnökök mondanak.
Szűcs Ferenc: Mind a ketten az egyház megújulásáért küzdöttek. Tehát nem az individuum volt a fontos. Az individuumon kezdték természetesen, mert az egyház az egyes tagjaiban él. Mindketten az egyház teológusai voltak. Azt hiszem a keresztyénségen kívül nem igazán tudott más szellemi erő ilyen hatást kifejteni a társadalomban. Vagy a közösségi érdek volt az első, és az egyént egy pótolható csavarnak tekintette a gépezetben. Vagy az individualizmus, amely azt mondja: itt vagyok és mindenki más hozzám igazodik. Babitsnak van egy sora, hogy „a planéták félrehajlítják pályád előtt az adamant rudakat.” Része vagyok egy nagyobb közösségnek. A keresztyénség ezt a kettőt szépen harmonizálni tudja. És erre ma is szükség volna.
Fekete Ágnes: A Heidelbergi káté első kérdése, hogy „mi a vigasztalásod?” Ignác lelkigyakorlatának pedig a fő kérdése, hogy keresd meg, hogy hol találod meg a vigasz és a vigasztalanság állapotát? Figyeld meg, hogy mikor vigasztal meg?
Kiss Ulrich:A vigasztalás, Szent Ignácnál az, amikor egész közel kerülök Istenhez vagy az embertársaimhoz. A vigasztalanság nem az, hogy rossz hangulatom van. Azt jelenti: eltávolodom Istentől, vagy eltávolodom az emberektől. Isten azért lett emberré, hogy a kettő közti űrnyi különbséget fölszámolja. Ezek után, ha a legkisebb testvéremnek tetted, nekem tetted, vagy nem tetted, nekem nem tetted. Az Olimposzról leszálltak az istenek, de csak nőket csábítgattak. Isten viszont úgy szállt le, hogy egy lett közülünk, és megmutatta, hogy a legnagyobb nehézségek között is a Mennyei Atya olyan erőforrás, amely minden mélységen túlsegít.
Szűcs Ferenc: Kálvin jól értette, hogy az Írás célja a feddés, a vigasztalás és a reménység. Tehát nem szabad másra használni a Bibliát!Vigasztaló írás is legyen, ne csak elkeserítse az embert! Mint ahogy a Heidelbergi káté sem azzal kezdődik, hogy milyen nagy az én bűnöm. A káté azzal kezdődik, hogy van vigasztalásom. A cél felől kell meghatározni az ember mibenlétét és nem valami módon az eredet felől, vagy az éppen jelen pillanatban való nyomorult állapota felől.
Fekete Ágnes: Ebben is hasonlóan gondolkodott Kálvin és Szent Ignác.
Szűcs Ferenc: Igen, hogy van haladás a keresztyén életben. Kálvin ezt nagyon erősen hangsúlyozta, talán a legerősebben a reformátorok közül, hogy nem statikus a keresztyéni élet. Isten iskolájába járunk, a házasság maga is iskola. Gyakran használta ezt a képet, miközben aztán iskolát is alapított, a Genfi Akadémiát.
Fekete Ágnes: Az egyik különbség, hogy Kálvin sokkal szemérmesebb volt.
Szűcs Ferenc: Kálvin visszafogott volt, például ennyit írt a megtéréséről: „Isten hirtelen megtérítéssel magához vonta szívemet.” Most ez hogyan történt? Mikor történt? Erről semmit tudunk.

Nemeshegyi Péter: Mindent Isten nagyobb dicsőségére! Iréneusznak van egy gyönyörű mondata: „Gloria Dei est vivens homo.” Az élő ember az Isten dicsősége. Nem az a fontos, hogy hozsannázzunk, vagy nagy épületeket építsünk, hanem hogy éljünk. Mennél inkább él az ember a természetes életével, a lelki életével és szellemi életével is, az mind az Istennek ajándéka és benne dicsőül meg az Isten, és bennünk az Isten képmása kialakul.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A tudat, az elme és az agy lesz Pléh Csaba pszichológus, nyelvész és Béres Tamás teológus beszélgetésének témája a Jesenius Kerekasztal következő összejövetelén december 11-én, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Múzeum utca 7-es szám alatti Kossuth Klubban.

Nyílt napot tart a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara december 11-én, csütörtökön 9 órától Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt.

A Magyar Népfőiskolai Collegium és a Református Vakmisszió közös karácsonyi ünnepséget rendez december 13-án, szombaton 11 órakor Debrecenben, a Bartók Béla út 1. szám alatti gyülekezeti teremben.

Adventi játszóház és kézműves foglalkozást tartanak december 13-án, szombaton 14 órakor Miskolcon, a Jókai Mór református iskolában, valamint 14-én, vasárnap Soroksáron, a Hősök tere 11. szám alatt.

Karácsonyi népdalokból készített hanglemez bemutatóját és a református iskola tanulói által készített karácsonyi képeslapok jótékonysági vásárát tartják december 15-én, hétfőn 17 órától Csurgón, a Csokonai Közösségi Házban.

Esti énekes liturgia, azaz vespera lesz december 14-én, vasárnap 17 óra 30 perctől Debrecenben, a Kistemplomban.

Vadász Attila orgonaművész zenés áhítatot tart advent harmadik vasárnapján, december 14-én, 16 órakor Kocson, a református templomban.

Kamarakoncertet tartanak december 14-én, vasárnap 17 órakor Miskolcon, az egyházkerületi székház nagytermében.

Jótékonysági koncertet ad a debreceni Árpád téri templom javára Szentpéteri Csilla és Vásáry André december 13-án, szombaton 19 órakor Debrecenben, a Kölcsey Központban.

Petrőczi Éva Szürkeháj című könyvének bemutatója december 12-én, pénteken 17 órakor lesz Pécsen, a Civil Közösségek Háza Méhes Károly termében.

A Dél-Dunántúl hímes templomai címmel jelent meg Zentai Tünde monográfiája, amely hetven templomot mutat be.

A Magyar Református Szeretetszolgálat az elmúlt évekhez hasonlóan az ország több pontján gyűjti össze a rászoruló gyermekeknek szánt cipősdoboznyi ajándékokat december 18-ig. (06-1-273-0449)

A Parakletos Könyvesház pályázatot hirdet hátrányos helyzetű gyermekek között szolgáló missziós szervezetek, alapítványok részére, akik szeretnének gyermekkönyvet ajándékozni gondozottjaiknak. ([email protected])

Kálvin János halálának 450. évfordulójára a Kálvin Kiadónál megjelent Buzogány Dezső fordításában a genfi reformátor összefoglaló műve az Institutio.

A Magyar Református Szeretetszolgálat pályázatot hirdet olyan gyülekezetek részére, akik készek részt venni egy akadálymentesítésről és érzékenyítésről szóló programban. Jelentkezési határidő január 20. (Vad Lilla 06-1-460-1747)

A Balatonszárszói SDG Konferenciaközpont szeretné összegyűjteni az elmúlt 86 évben történt Istennel való találkozásokat, amelyek Szárszóhoz köthetőek. Írásban várják a visszaemlékezéseket. (Vass Pál 06-30-811-4557)

Fekete Ágnes:

Jézus mondja: „Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” János 8,12
„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.” Máté 5,14

Különös ez a két mondat. Nem nagyon találunk ehhez hasonlót, amikor Jézus valamivel ennyire azonosítja magát, ugyanakkor bennünket is. A fény egyszerre Isten különleges teremtménye, az első, amit alkotott, szinte a léte, és egyszerre felhívás, kérés is: „járjatok világosságban!” Különös, hogy a tudósok is éppen a fény kettős természetéről beszélnek, hogy egyszerre hullám és egyszerre anyag. Mintha a fény, a legelső isteni „Legyen!”-ből példája lenne az egész mindenségnek.
Mostanában minden nap ködös, a napot nemigen látjuk. Egyik reggel meggyújtottam az adventi gyertyát, és néztem, amíg mögötte – mert az ablak éppen keletre néz – fel nem kelt a nap. Még sosem láttam ilyen szép képet, a nap szinte magába szívta a gyertya lángját, már nem látszott belőle semmi. Csak ragyogott a szoba. Ez egy különleges adventi látomás volt. Mi égetjük kis gyertyáinkat, és igyekszünk a sötétséget visszaszorítani, de ez csak valami előjelzése az isteni győzelemnek.
A gyertya, amíg a sötét szobában ég, szinte nem látszik. Csak az erős fényét látjuk. De amikor felkel a nap, éppen a lángját nem vesszük észre, csak a szépen kiöntött forma jelenik meg színeiben pompázva. Valahogy így élünk mi, akik világítani igyekszünk: egy furcsa, nem igazi valóságot látunk. Úgy tűnik, mintha a sötét világban mi hordoznánk a valóságot. Ha mi nem volnánk, semmit nem látna senki. És ez részben így is van. A gyertya fontos. Van azonban valami hamis ebben a képben. Hiszen a gyertya csak nagyon estelegesen, és bizonyos értelemben rossz fényt tud adni. Önmagát nem látja jól itt senki sem. De a nap mindent beragyog. Pontosan úgy látjuk magunkat ebben a fényben, mint amilyenek igazából vagyunk. Az élet világossága csak a világosság. Itt a földön talán nem is azért kell világítanunk, mert ettől világosabb lesz, hanem mert ezzel fejezzük ki a világossághoz való elköteleződésünket. Hegyen épített városok leszünk.
Advent van. A sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik. (1János 2,8) Jézus követésre hív. A mi árnyképekkel teli világunkból egyre világosabb lépésekkel, közeledjünk felé. Nem azért, mert mi képesek vagyunk őt elérni, hanem azért, mert a nap felkelőben van! Ámen.