2014-12-17

Áldás, békeség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Sokan szerveznek ezekben a napokban karácsonyi műsorokat. El-elmegyünk meghallgatni a gyerekeket, és jól van ez így. De azt hiszem, mindenki azzal a biztos tudattal megy el ezekre a műsorokra, hogy ott legfeljebb egy kicsit kellemesebben érzi majd magát, de különösebb dolog nem történik. Hogy a valóságban maga a Mindenható Isten szóljon hozzánk, ez nem az ilyen rendezvényeknek a sajátja. Mégis, Mariam Alwazir életében ez történt. Először három gyereke nagy adventi készülődéséről beszélt otthonában.

Mariam Alwazir: A gyerekeink már advent előtt is számolták a napokat, hogy mennyi nap van adventig, mikulásig és karácsonyig. Mindet pontosan tudják, és nagyon várják az ünnepet!
Fekete Ágnes: Hogyan kerültél Magyarországra?
Mariam Alwazir: Egész egyszerűen. Ideszülettem. Az anyukám magyar, az apukám pedig arab. Még kicsi voltam, amikor Jemenbe mentünk. Amíg ott éltünk, rendszeresen hazajártunk. Itt is otthon vagyok, ott is otthon vagyok. Sokáig jövés-menés volt az életünk. Amióta végleg hazajöttünk, nem mentünk még vissza. Mondhatom, hogy itthon vagyok otthon.
Fekete Ágnes: Apukád jemeni?
Mariam Alwazir: Igen. Mi otthon magyarul beszéltünk, még az apukámmal is.
Fekete Ágnes: Mi van most a szüleiddel?
Mariam Alwazir: Még tizenéves voltam, amikor elváltak.
Fekete Ágnes: Ezért jöttetek haza?
Mariam Alwazir: Azért jöttünk haza, mert a nagymamám megbetegedett. Aztán itthon is maradtunk. A szüleimnél ugyanolyan konfliktusok voltak, mint egy hétköznapi magyar vagy egy jemeni család életében. Nem a kultúra, vagy a hit volt a gond, hanem egyszerűen az emberi mivoltuk.
Fekete Ágnes: Vallás szerint hogyan neveltek?
Mariam Alwazir: Igazából, sehogyan sem neveltek, csak úgy nőttünk. Hivatalosan a muszlimoknál az apa szerinti vallást veszik fel a gyerekek, de ennek nem volt különösebb jelentősége. Tudtuk azt, hogy muszlimok vagyunk, és nem vagyunk keresztyének. Ez olyasmi, mint amikor itt a népszámláláskor valaki azt mondja, hogy keresztyén. Ez nem sokat jelent. Minden muszlim ünnepet megtartottunk, de a családban nem volt fontos a vallás. Engem ettől függetlenül nagyon érdekelt. Mindig is mondták, hogy fekete bárány vagyok a családban.
Gyerekkoromban, amikor a szüleim házassága romlani kezdett, akkor volt bennem egy istenkeresési vágy. Az egyértelmű volt a családban, hogy Isten van, de ennél többet nem foglalkoztunk vele. A keleti kultúrában a bűn fogalma közismert és használatos fogalom. Nem bagatellizálják úgy, mint mi itt, amikor szépítve beszélünk róla. Azt mondjuk például, hogy valami csúnya dolog, és nem mondjuk ki azt, hogy bűn. Ezért én is ismertem ezt a fogalmat is. Sokat foglalkoztatott ugyanakkor a halál kérdése is. Bár nem láttam magam körül meghalni embereket, de tisztában voltam azzal, hogy úgyis meg fogok halni. Ez nagyon nyomasztott.
Emlékszem egyszer, amikor hazajöttünk, a kislánnyal játszottam, és valamit mondtam Istennel kapcsolatban. Akkor ő kinevetett, és azt mondta, hogy "nincs is Isten." Teljesen meg voltam rökönyödve. Nagyjából ennyi volt köztünk a párbeszéd: "De van!" "De nincs!" "De van!" "De nincs!" Olyan meggyőzően mondta a magáét, hogy megrémisztett, ezért hazaszaladtam, és megkérdeztem anyukámtól: "Anyu! Most van Isten, vagy nincs Isten?" Ő azt mondta: "Hát, persze, hogy van!" Visszaszaladtam a szomszéd kislányhoz: "Anyu is mondta, hogy van Isten!" A kislány azonban továbbra is állította, hogy nincs. Ez nagyon felzaklatott, és méginkább kerestem Istent. Tudtam, hogy Isten van, de nem volt konkrét képem róla. Egyre nagyobb volt bennem a vágyakozás, hogy megismerjem Istent. A szüleim a válás előtt sokat veszekedtek, én meg kiskamaszként magányosnak éreztem magam, és még jobban kezdtem keresni Istent, mert érteni szerettem volna a körülöttem történő dolgokat. Egyre intenzívebb lett ez a keresésem, a család meg azt gondolta, hogy ezt is túlzásba viszem. Mivel Jemenben voltunk, nagyon komolyan kezdtem foglalkozni az ottani hittel, az iszlámmal. Imádkoztam, böjtöltem, csináltam mindent úgy, ahogy kell. Úgy tizennégy-tizenöt éves lehettem. Akkor szembesültem megint a bűnnel, meg a tetteinkkel. Úgy gondoltam, hogy ha az emberjót cselekszik, a Mennyországba kerül, ha rosszat, akkor a pokolra. Ez a mérleg elv, amely azt jelenti, ha több a jócselekedet, akkor Mennyország a jutalom, ha több a rossz cselekedet, akkor a pokol vár. Ez végtelenül nyomasztott, mert honnan tudjam én, hogy elégjót teszek-e, vagy sem, és amit teszek, vajon elég lesz-e ahhoz, hogy bekerüljek a Mennyországba vagy sem?
Fekete Ágnes: Ez a tanítás a muszlim hitoktatás része?
Mariam Alwazir: Nekem ez rémlik. Csak azt tudom elmondani, hogy a lelkemben mi motoszkált. Akkor nagyon nyomasztó volt számomra, hogy nem tudom, megfelelek-e az elvárásoknak.
Fekete Ágnes: Az embernek az az elképzelése, hogy egy muszlim országban mindenki hívő. Nem így van?
Mariam Alwazir: Ugyanúgy, mint ahogy azt mondjuk Magyarországról, hogy keresztény ország. Bár ott valóban sokkal jobban része az életnek a muszlim hit, mint Magyarországon a keresztény élet. Nagyon sok értéket visz az életükbe. Például az iskolában, a hittanórán tanítják, hogy ha zenét hallgatsz otthon, és a szomszédod beteg, akkor nem bömbölteted a zenét, mert tekintettel kell lenni a szomszédjainkra, és az öregeinkre.
Fekete Ágnes: Lehet így mondani, hogy didaktikusan tanítják a hittant? Tehát elmondják, hogy bizonyos helyzetekben ezt kell csinálnod, máskor megazt kell csinálnod?
Mariam Alwazir: Igen, igen. Így van. Szerintem nagyon sok szempontból jó ez. Amikor hazajöttünk, továbbra is igyekeztem az iszlám előírásait megtartani, de nyomasztott az, hogy nem tudok mindennek eleget tenni. Elkezdtem más dolgokkal is foglalkozni. Keresgéltem. Az ezoterikus tanok nagyon tetszettek. Egy csomó könyvet kiolvastam, de még mindig nem tudtam, hogy mit kezdjek azzal például, hogy ha Isten tökéletes és jó, akkor nem kerülhetek a közelébe sem. Ez olyan, mint amikor a fehérbe, beleteszek egy kis feketét, az már szürke lesz.
Fekete Ágnes: Szorongós gyerek voltál?
Mariam Alwazir: Inkább azt mondanám, hogy hullámzó. Nagyon mélyen átéreztem mindent, a jó dolgokat is, és a rossz dolgokat is. Igen, tudtam szorongni, tudtam félni. A haláltól mindig féltem. Nagyon-nagyon féltem tőle, mert sosem kaptam teljes választ arra, hogy mi van utána. Amikor a felnőtteket kérdeztem, azt láttam, hogy bizonytalan választ adtak és idegesek lettek. Szerettem volna tudni, hogy mi lesz, ha meghalok. Viszont nagyon-nagyon beszédes, cserfes, vidám gyerek voltam.
Az egyetemen arab szakra jártam, ahol kötelező volt még egy sémi nyelvet tanulni. A hebraisztikát választottam, mert az nagyon szimpatikus volt. Ott előkerült a Biblia, az Ószövetség. Sok minden nagyon tetszett. Igazán kedves tanárnőnk volt, aki elvitt bennünket zsinagógába, a különböző ünnepekre.
Aztán férjhez mentem, és amikor megszületett az első lányom, Rozi, akkor megint előjött a gondolat, hogy nemcsak a biológia hozta létre ezt a gyermeket, hanem meg van töltve lélekkel is. Ez nagyon megindított. Majd megszületett Berci, és elkezdtem őket nagyon félteni, mert az volt bennem, hogy megszültem őket, de meg fognak halni. Nagyon rossz érzés volt, hogy már ennyi év eltelt és még mindig nem tudom a választ, és már gyermekeim születtek, és nekik sem fogok tudni választ adni erre a kérdésre. Ki voltam borulva. A kisfiam nyolc-kilenc hónapos lehetett, amikor már nagyon magam alatt voltam. A férjem ateista volt, és tényleg nem hitt Istenben. Amikor kérdeztem, hogy hiszel-e Istenben, és érdekel-e, hogy mi lesz, ha meg fogsz halni, csak nevetett, és azt mondta, hogy "nem érdekel, majd vége lesz és kész." Neki elég volt ennyi. Borzasztóan felzaklatott, hogy még vele sem tudom megbeszélni ezt a dolgot. Sokat imádkoztam. Leírtam egy papírra, hogy "Istenem, akiről nem tudom, hogy ki vagy és hol vagy, segíts rajtam és vezesd az életünket!" Imádkoztam a gyerekeimért, a férjemért. Esténként felolvastam ezt a leírt imádságot, mert szerettem volna, ha Isten pontosan érti, amit mondok neki. A gyerekeimet odavettem magam mellé, néztem őket, ahogy ott feküdtek, és sírtam. Ez tényleg egy depressziós állapot volt. Azon gondolkodtam, hogy talán tényleg igaza van Gergőnek, hogy nem lesz semmi a halál után. Nem akarom, hogy semmi ne legyen! Felsoroltam, hogy mivel kapcsolatban szeretném azt, hogy ne legyen. Szerettem volna megérteni ezt az egész kuszaságot. Valahogy belealudtam ebbe, reggel pedig kezdődött a robot a kisgyerekekkel. Gergő dolgozni ment, főiskolára is járt, amikor hazajött, tanult. Nagyon nehéz szakasza volt ez az életünknek. Közeledett a karácsony. Gergő szülei, akik nem hívők, együtt szoktak ünnepelni a fiatalkori barátaikkal. Hívtak minket is, hogy menjünk el velük. Sose mentünk ilyen helyekre, de mondtam Gergőnek, hogy menjünk el, legalább egy kicsit kikapcsolódunk. Összeszedtük magunkat, elindultunk. Aranyos, kedves emberek voltak ott, de szinte senkit nem ismertem. Egyszercsak megjelent előttem egy mosolygós arcú nénike lapokat terítve elém, és ezt mondta: "Ez az én karácsonyi ajándékom." Gergő ott volt mellettem. Csodálkoztam és nem értettem, hogy mi ez. A néni azt mondta, Igék vannak a lapokon. Azt sem tudtam miről beszél. Tudtam, hogy mi az a nyelvtani ige, de sejtettem, hogy nem arról van szó. Kérdeztem, hogy mi is ez pontosan? Ő elmondta, hogy a lapon van egy idézet a Bibliából, amit úgy vehetek, mintha Isten személyesen nekem mondaná. Erre kikerekedett a szemem: "Akkor ez olyan, mint a kínai szerencsesüti? Erre neki is kikerekedett a szeme, és azt mondta: "Nem! De neked szól ez az üzenet." Szerettem az ilyen dolgokat, bár nagy homály volt a fejemben, és nem tudtam elképzelni, mi ez. Kivettem egyet a lapok közül, és ez volt rajta: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, ha meghal is él, és mindenki, aki hisz énbennem soha meg nem hal." Ez belém hasított. Éreztem, most hozzám szólt az Isten, és tényleg szólt hozzám. Nem is tudom szavakba önteni azt az érzést. El is pityeredtem, mert olyan boldog voltam, hiszen nagyon hosszú idő óta nem éreztem ilyen örömet. A rengeteg félelmemre választ kaptam, hozzám szólt az Isten. Tudtam, hogy ez nem mese, nem humbug, hanem ennek tökéletesen így kellett történnie, mert Isten tudta, hogy mikor fogom tudni úgy engedni a szívembe, hogy ez tökéletes legyen. Én keresgélhetek, kutatgathatok és tapogathatok a sötétben, de ha ő szól, az valami csodálatos dolog.
Olyan hihetetlen nyugalom töltötte be a szívemet és onnantól kezdve alszom éjszaka. Azóta nem volt olyan éjszakám, hogy ne aludtam volna a haláltól való félelem miatt. Elindultam egy úton, amelyet akkor még nem ismertem, és nem tudtam, hogy mi lesz. Tele voltam kérdéssel, a keresztyénséggel kapcsolatban. Addig mindenhol keresgéltem Istent, csak itt nem. Azt gondoltam, nem lehetek keresztyén, mert például a szentháromság fogalma is nagyon-nagyon homályos voltszámomra. És mégis lehettem! Nem volt kérdés!Boldog voltam, a hogy Isten lenyúlt értem, kiemelt, és azt mondta, hogy most egy másik úton mész tovább. Eltelt azóta nyolc év. Csodálatos Isten munkája!
Fekete Ágnes: Mi történt azután?
Mariam Alwazir: Van egy barátnőm, akivel még az egyetemen ismerkedtünk meg. Ő hívő református volt, de soha nem nyomult, soha nem erőltetett ránk semmit, csak barátok voltunk. Tudtuk róluk, hogy ők hívők, de nem csináltak ügyet abból, hogy nem vagyunk azok. Ezután a karácsony után elmeséltem neki, hogy mi történt velem. Majd elmentem vele a templomba, de nagyon sok mindent nem értettem, nem tudtam, hogy mi történik. Rettegtem, hogy valaki köszönni fog nekem, mert tudtam, hogy nem "jó napot"-tal köszönnek, és nem bírtam megjegyezni az "áldás, békesség"-et, annyira izgultam. Tele voltam kérdéssel és izgalommal. Mindig felhívtam Kamillát, hogy mi hogy van, mit jelent, mit csináljak…
Fekete Ágnes: Gyakorlatilag az egyetlen támpontod ez a lány volt, és őt hívtad föl?
Mariam Alwazir: Igen, állandóan zaklattam mindenfélével, és ő nagyon-nagyon készséges és segítőkészvolt. Később elhívott minket egy családos hétre. Azt se tudtam, hogy mi az a családos hét. Nagyjából mesélt róla, és én megkérdeztem Gergőt, hogy elmenjünk-e? Mondta, hogy igen, menjünk el, azonban az információ nagyon elkopott, mire Gergőhöz került. Ő azt hitte, hogy egy olyan tábor ez, ahol a családok együtt pihennek. Amikor mentünk le a Kecskemét melletti Emmaus Házba, akkor mondtam, hogy délelőttönként és délutánonként foglalkozások is lesznek. Teljesen meglepődött, hogy hová viszem én őt. Kérdeztem tőle, hogy nem volt egyértelmű, hogy milyen tábor lesz? Nagyon kértem, azért mégse forduljunk vissza, hanem bírja ki ő is a kedvemért! Végül beleegyezett. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket. Nem tudom, mit tudtak rólunk. Megérkezésünk után kaptunk egy szobát, és már az első nap délelőtt kezdődött egy foglalkozás, Gergő szépen végigülte, semmit nem szólt. Ebéd, kis pihenő majd jött a délutáni foglalkozás is, amelyen bizonyságtételek voltak. A gyerekeink még nagyon kicsik voltak, így sokat jöttem-mentem, nem tudtam végig bennmaradni, viszont Gergő végig bent ült. Amikor visszamentem az első délután, akkor láttam, hogy törölgeti a könnyeit. Csodálkoztam, mert ez szokatlan volt. Nem is beszéltünk erről többet, csak elmondta, hogy miről volt szó.
Fekete Ágnes: Magyarán szólva emberek elmondták az életüket?
Mariam Alwazir: Pontosan. Elmondták a nehézségeiket, és hogy Isten hogyan vezette őket. Gergőt ez nagyon megindította. Én nem akarok az ő nevében beszélni, de nyilván meglátta, hogy milyen az, amikor Isten mások életében hogyan tud munkálkodni. A harmadik nap este azt mondta nekem, hogy este imádkozunk együtt a gyerekekkel? Megdöbbentem, nem mertem visszakérdezni, mert féltem, hogy elillan ez a gyönyörű buborék. Attól tartottam, ha kérdezek, kipukkasztom. Boldogan mondtam, hogy rendben! Egy nap múlva azt mondta este: "ha hazamegyünk, elmegyünk együtt a templomba?" Álomszerű volt az egész. Régebben húsvét táján kértem, hogy jöjjön el velem a templomba, de ő nem akarta. Talán félt, ahogy akkor rendszeresen járnia kell. Azt mondta: "Te menj, ha akarsz! Engem hagyjál ezzel!" Ehhez képest az Emmausi hét végére azt mondta, hogy ha hazamegyünk, menjünk együtt templomba! Ez a gazdag élet, amikor Isten ott van az életünkben, és lehet vele beszélni. Valóban válaszol, és valóban segít. Nagyon furcsa, amikor sokan nem értik ezt. De miért is értenék, amikor én sem értettem korábban. Nagyon nehéz volt, hogy fogta a fejét a család, hogy "már megint mit talált ki ez a lány? Most keresztyén akar lenni, vajon mi lesz a következő?" Ma elfogadják, hogy így élünk, de nem mindenki díjazza, pedig a vak is láthatja, hogy az életünkben mennyire ott van Isten, és hogy segít bennünket!
Amikor Julcsikánk, a legkisebb gyermekünk megfogant, elég rossz anyagi helyzetben voltunk. Megvettük ezt a házat, kölcsönből, hitelből. Persze a legrosszabbik hitelt választottuk, akkor még nem tudtuk, hogy milyen rossz döntést hoztunk. Pár hónapra rá nekem egy mélyvénás trombózisom lett. Nagyon megijedtem. Csúnya volt a lábam, tele voltam foltokkal. Az volt a jó, hogy nem kellett befeküdnöm a kórházba. Az orvos elmondta, hogy mit hogyan csináljak, hogyan kíméljem a lábamat. Amiket mondott azok elég rémisztőek voltak. Pánik uralkodott el rajtam, féltem, hogy meg fogok halni én is és a gyerek is. Nem értettem, hogy miért lett ez a baj? Sírtam és az Istennek mondtam el, hogy félek, pedig úgy fogadtuk ezt a gyermeket, hogy legyen meg Isten akarata. Akkor nem lehet, hogy rossz legyen a vége! Nem voltak gyerekruháink, babakocsink, hordozónk, mert már mindent továbbadtunk. Akkor megint csak ültem és sírtam, és elmondtam, Gergőnek, hogy nekem most megingott a hitem. Annyira szégyelltem magam. Nem tudtam, hogy mi lesz most? Hogy tudok ezen változtatni, vagy mit csináljak? Nagyon imádkoztam: "Istenem kérlek, szólj hozzám!" Vasárnap elmentünk a templomba, felment a lelkipásztor a szószékre, és felolvasta az Igét, amikor Krisztus kinyújtja a kezét és azt mondja: "te kicsinyhitű, miért kételkedtél?" Tudom, hogy mindenkinek szólt ott a templomban, de akkor úgy éreztem, hogy csak nekem szól. Onnantól kezdve úgy bánt velem Isten, mint amikor az apa, vagy az anya elkezdi dédelgetni a beteg, vagy szerencsétlen gyerekét. Hihetetlen mennyi kegyelemben volt részünk. Eltelt egy-két hét, és kaptunk babakocsit, ruhákat, és gyerekhordozót is. Mindenünk meg lett hirtelen. Már az első gyerekünk születése óta vágytam egy bölcsőre. De nem lett belőle semmi. Egyszer itt ültem a kanapén, a gyerekruhákat hajtogattam, és csodáltam, hogy Isten hogyan gondoskodott mindenről, amikor megcsörrent a telefon. A férjem unokatestvére hívott: "Otthon vagytok? Van a kocsimban egy bölcső. Valaki mondta, hogy szerezzek neki gazdát. Nem kell nektek?"Amikor Gergő megkérdezte: "kell bölcső?" Szinte levegőt sem kaptam. Mi jöhet még? A lelki épülés persze a legjobb. Lehet szép bölcső, rendbe jöhetnek a kölcsönök, ezek mind pluszok, amelyek megkönnyítik az ember életét, de amikor lélekben az ember elkezd épülni, mert figyel arra, hogy gazdagodjon a lelki élete, annál nincs is jobb! Olyan más így látni. Olvastam valahol, hogy Athén kapuja mellett ült egy öreg bölcs. Arra jött egy ember, aki megkérdezte tőle: milyen emberek laknak ebben a városban? Az öreg erre visszakérdezett: "Ahol eddig laktál, ott milyen emberek voltak?" "Hát, ott borzasztó emberek laknak. Gonoszok, lopnak, csalnak. Elviselhetetlenek. Nem lehet velük együtt lakni." "Sajnos, itt is ugyanilyen emberek vannak. Nem lesz itt szerencséd!" – mondta az öreg bölcs. Szomorúan ment tovább az ember. Néhány nap múlva egy másik férfi érkezett a város kapujába. Ő is megkérdezte a bölcset, hogy milyen emberek laknak a városban? Az öreg szintén visszakérdezett, hogy az eddigi lakhelyén milyenek voltak az emberek? Azt felelte az ember, hogy a régi helyén nagyon kedves, jó emberek laknak. A bölcs erre azt mondta neki: "nagyon szerencsés vagy, mert itt is ilyen emberek laknak." Egy ember hallotta mindkét beszélgetést, és fölháborodva ment oda a bölcshöz: "Én azt hittem rólad, hogy becsületes ember vagy, de látom, hogy hazudsz, mert mind a két embernek mást mondtál." A bölcs erre azt mondta: "Nem hazudtam egyiküknek sem, mert mindenki olyannak látja maga körül az embereket, amilyen a szíve." Ez tényleg így van! Régen sokkal sötétebb volt a világ, és egészen más volt minden. Tudom, hogy annyira egyformák vagyunk, és tökéletesen ugyanaz zajlik énbennem, mint mindenki másban, és ugyanolyan emberek vagyunk, csak nekem már van kegyelmem, és ezt kellene megismerniük az embereknek.
Fekete Ágnes: Hogyan kerültetek pont ebbe a gyülekezetbe?
Mariam Alwazir: Kerestünk egy református templomot a közelben. Két kis gyülekezet van itt Soroksáron: az egyik az Ófaluban, a másik pedig Újtelepen. Először többfelé is jártunk. Lassan megtanultuk azt, hogy nincs ideális gyülekezet. Az majd fent lesz a mennyben. Itt emberek vannak a gyülekezetekben. Akkor három gyülekezetbe jártunk felváltva. De amikor rájöttem, hogy nincsen tökéletes gyülekezet, egy fontos szempont volt, hogy a gyerekeink szeressenek ott lenni. Amikor a gyerekeink meghallották, hogy ebbe a gyülekezetbe megyünk, mindig örvendeztek, hogy de jó, mert ott Julika néni olyan jókat mond, és jókat lehet vele beszélgetni. Ezt nekünk figyelembe kell venni, mert nyilván, nekik is elkezdődik az útjuk. Nagyon fontos, hogy lássák a gyerekeink azt, hogy van ilyen élet is, nemcsak az, ami az iskolában van. Vannak emberek, akiknek más értékeik vannak, nemcsak az, ami a világi érték. Szerintem jó döntést hoztunk, hogy ott vagyunk. Én nem azért lettem református, mert ismertem a református tanokat, hanem mert Isten azt gondolta nyilván, hogy így fogok fejlődni. Nem én választottam, ez Isten munkája!

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a karácsonyi időszakhoz kapcsolódó híreinket!
Szakmai napot tartanak az orgona felújítása alkalmából december 20-án, szombaton 10 és 14 óra között Budapesten, a Kálvin téri református templomban. Az előadások után lehetőség nyílik az orgona megtekintésére és kipróbálására is. 21-én, advent negyedik vasárnapján 18 órakor karácsonyi orgonazenés istentisztelet lesz Hajdók Judit, Homolya Dávid és Bódiss Tamás orgonajátékával.

Bach Karácsonyi oratóriuma és a társművészetek címmel tart előadást Zászkaliczky Tamás orgonaművész, zenetudós december 18-án, csütörtökön Budakeszin, a Fő utca 159. szám alatti Kálvin teremben.

Adventi evangélizációs estéket tartanak december 17. és 19. között az országban sokfelé. Többek között esténként 17 órakor Bodajkon, valamint 18 órakor Csákberényben.

Adventi jótékonysági koncertet ad a Tabulatúra Régizene Együttes december 22-én, hétfőn 18 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Johann Sebastian Bach Karácsonyi oratóriumának első három kantátáját mutatja be a Lutheránia Énekkar december 21-én, advent negyedik vasárnapján 18 órakor Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.

Méhes Balázs orgonakoncertet ad december 21-én, vasárnap 17 órakor Miskolcon, a Belvárosi templomban.

Karácsonyi koncert lesz a Lauda Dominum Kórus szolgálatával december 21-én, vasárnap 17 órakor Debrecenben, a Kistemplomban.

Fekete Ágnes:

"Mert ez az, a kiről Ésaiás próféta szólott, ezt mondván: Kiáltó szó a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek meg az ő ösvényeit!" Máté 3,3

Jánosról nem azt halljuk, hogy a pusztában kiáltott, hanem hogy ő maga a hang. Miért éppen hang? A hang – görögül: "phóné". János evangéliuma viszont azt írja, kezdetben volt a Szó, görögül a "logosz". Szent Ágoston írja: "Krisztus a Szó, János a Hang … A szó a szívbe, a hang a fülbe jut el. Ha a hang megüti a fület, de nem viszi el a szót az értelemig, meddő a hangzása, nincsen hasznos gyümölcse. Nincs szükség hangra ahhoz, hogy a szívemben megszülessék a szó, de a hang segít eljuttatni a te szívedig azt, ami az én szívemben már megszületett. Lehetséges tehát, hogy a szó a hang elé lép, miközben hang nélkül nem lép elő.
Nem azért hozzuk létre a hangot, hogy megszülje az addig nem létező szót, hanem, hogy megmutatkozzék az, ami volt már, csak éppen rejtőzött… az emberek Jánoshoz mentek, hogy megkérdezzék tőle: "Te vagy a Krisztus?" János pedig, hogy igazolja: ő a hang, rámutatott a Szóra. A Szó előtt járt, és elhárította magától az őt meg nem illető tiszteletet… Hiszen tudjátok, kedveseim, hogy amikor a szó igénybe veszi a hang segítségét, és a hallójáraton át behatol a szív birodalmába, a szó növekszik a szívben, a hang pedig lecseng a fülben. … Mert neki növekednie kell, nekem pedig csökkennem." (Heidl György fordítása)
Láttam nemrég egy családi házirendet, ebben az volt az egyik pont: "Mindenki a saját hangján beszél."Valóban, sokszor önmagunkon kívül kerülünk, és ezt a hangunk árulja el a legjobban. Mimikával és némi púderral még tudjuk palástolni mély érzéseinket, de ha megszólalunk, minden kiderül. A hangunk elárulja azt is, ha megjátsszuk magunkat, ha valami mély görcs van bennünk, de azt is, ha természetes öröm van bennünk. Az is minden bizonnyal sokunk élménye, hogy visszahalljuk a saját hangunkat, és megrettenünk: "Ez volnék én?" Felvételről magasabbnak halljuk hangunkat, mint amikor beszélünk. A dobhártya és a csontok rezgése a magunk számára mélyebbé teszi saját hangunkat. Furcsa, hangbelivisszatükröződése ez én-tudatunknak. De mindannyiunkat beleöltöztetett a Jó Isten valamiféle hangba. Ez az alt hangú valaki vagyok én. És nem lehet föladnunk azt a küzdelmet, hogy egyre természetesebben ez a hang hordozza a szót, amit szintén Isten tett belénk.
Amikor valaki valakit utánoz, azt is szoktuk mondani: "magyar hangja"… azaz nem önmaga. Keresztelő Jánostól azt tanulhatjuk meg, hogy teljes mértékben önmaga volt, természetes volt. Kiadta azt, ami a lelkében volt, és az egy igaz szó volt. Mégis mi adja a kulcsot ehhez az őszinte hanghoz? Csakis az alázat. Keresztelő János nem teleordibálta a pusztát, nem önmagával töltötte meg a teret, hanem készítette a helyet. Rezonáns térré akarta változtatni először önmagát, majd az embereket, hogy felcsendülhessen benne, bennük a Szó. Ezt adja meg most karácsony előtt mindannyiunknak Isten. Hadd zengjen bennünk Ő! Ámen.