2015-01-21

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat! Fekete Ágnes vagyok.
Sokszor úgy érezzük, akkor lenne hiteles az élet, ha mindig ünnep lenne. Így gondoljuk ezt ezen a héten is, amikor az ökumenikus, egyetemes imahét van, azaz a különböző Krisztuskövető egyházak együtt imádkoznak. Szerintem állandó ünnep az élet, csak ezt észre kellene vennünk. Először az ünnep szokásos értelmében vett rendezvényre látogatunk el Szatmárcsekére. Ott január 18-án egyszerre elkezdték az ökumenikus imahetet, ugyanakkor a Magyar Kultúra Napját is ünnepelték. A szatmárcsekei rendezvény hangképeit hallhatják. A teljes hanganyag fent van az Európa Rádió honlapján.

Szalay Kont: Ünneplő Gyülekezet! Szeretett Testvérek! Ezen a mai napon hálaadással állunk meg az Isten előtt, és köszönjük a szolgálattevőket, a művészeket!

Bölcskei Gusztáv: Néhány nappal ezelőtt az egész világ riadtan, kétségbeesetten és tanácstalanul bámulta a televízió képernyőjét és próbálta felfogni, hogy mi történik itt a művelt világ közepén, Párizsban. Egyszeriben kiderült, hogy milyen törékeny, milyen sebezhető ez a mi kultúránk és civilizációnk. Vajon tényleg igaza van annak a filozófusnak, aki már jónéhány évvel ezelőtt megírt könyvében azt jósolta, hogy ami velünk történik, és ami ránk következik az nem más, mint civilizációk, új kultúrák harca, összeütközése. Régen szunnyadó és meg nem oldott problémák hihetetlen erővel, és gyilkos erővel törnek a felszínre.
Kasztovszky László: Szatmárcseke község önkormányzata, és a Kölcsey Társaság tagságának nevében üdvözlöm mindazokat, akik ideérkeztek ma a Himnusz születésének földjére, hogy együtt ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Ünnepeljük kultúránkat, azokat az értékeket, amelyek össze tudják kötni a határokkal szétszabdalt magyar nemzet tagjait.

Csikos Sándor:
"Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!" /Kölcsey Ferenc: Himnusz/
Jánosi Zoltán: A magyarországi kultúrában nem egyszer teremtődött már olyan helyzet, amikor egy-egy nagy személyiségében sűrítetten, szinte jelképszerűen fogalmazódtak meg az ország legnagyobb értékei, legméltóbb tudása, legtisztább jövőképe. Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Szentgyörgyi Albert, Radnóti Miklós, Bartók Béla életműve példázatosan üzen erről.

Fekete Ágnes: Most pedig a hétköznapok ünnepére megyünk el egy igazán szimbolikus katolikus helyszínre, a Pannonhalmi Bencés Monostorba. Binzberger Ákossal beszélgettem ott. Egyébként 1945-ben meg is jelent egy cikk (Cavalier József tollából) ezen a címen: "Fogjon össze Debrecen és Pannonhalma!" Akkor sokan reménykedtek az unióban, és Ravasz László püspök dialógust folytatott Kelemen Krizosztom apáttal.

Binzberger Ákos: Annakidején nagy "ökumenikus hely" volt a teológia előtti katonaság, mert egy helyre kerültek a református vagy más felekezetű lelkésznek és a katolikus papnak készülők. Jó barátságok születtek ott.
Fekete Ágnes: Ez a szocializmus híres hagyatéka.
Binzberger Ákos: Szintén egy igazán jó ökumenikus hely a SOTE mentálhigiéné szaka. Ott együtt tanul lelkigondozást szerzetes, pap, református lelkész, evangélikus hitoktató és mindenféle ember. Mindannyian az emberek szolgálatáért mentünk, és nem volt különbség köztünk. Örültünk egymásnak és gazdagítottuk egymást. Ez a kapcsolat is sok barátságot hozott. Azóta már bencés diákokat is vittem oda. Nemcsak január harmadik hetében éljük át az ökumenizmust, hiszen sok-sok ilyen találkozás van.
Fekete Ágnes: Ha jól tudom, a koptokkal van hivatalos kapcsolat is.
Binzberger Ákos: Nem tudom, mennyire hivatalos ez. Néhány éve Egyiptomból látogatott Magyarországra Senuda, a kopt pápa. Bécsben van egy nagyobb kopt gyülekezet, és mivel Pannonhalma Budapest és Bécs között félúton van, itt volt a találkozó. Nagyon izgalmas együttlét volt. A déli emberek más kultúrájából adódóan ölelgették, érintgették egymást: a kopt családok, a gyerekek, és az ő főpásztoruk. Régebben Moszkvából II. Alekszij pátriárka is járt nálunk. Én azt hiszem, hogy a bencésség egy fontos határpont, hiszen a negyedik-ötödik században induló szerzetesség hagyományában még teljesen együtt van Kelet és Nyugat, és a reformáció még iszonyú messze van. Nagyon sok a közös pont.
Fekete Ágnes: Szent Benedek még mindenféle hasadás előtt élt.
Binzberger Ákos: Igen, és ez a szemlélet úgy érzem, ott él a szerzetesekben. Belgiumban van Chevetogne, ahol van egy olyan kolostor, ahol ortodoxokkal, tehát keletiekkel él együtt a nyugati szerzetesség egy közösségben. Úgy dolgoznak az ökumenizmuson, hogy vannak közös liturgiáik, de megtartják az egyéni szokásokat is, amiben csak lehet.
Talán már öt éve, hogy egy, a Pápai Gimnáziumban tanító református fiatalember úgy döntött, hogy miután megismerte a bakonybéli bencéseket, csatlakozik hozzájuk. Jelölt, majd noviciátus lett, és azóta ott él a közösségben. (2012. január 18-i adásunkban volt szó róla) Nem olyan régen az egyik gyerek megkérdezte, hogy nem lenne egyszerűbb, hogyha katolizálna? Azt feleltem, hogy éppen ez az érték ebben, hogy nem kényszerítjük, hanem engedjük, hogy mindenki megőrizhesse a saját hagyományát, és mégis tudunk együtt dolgozni, imádkozni, élni.
Fekete Ágnes: A házasságban sem a nagy tézisek mellett vannak a legnagyobb bukfencek. A valódi problémák a szívünkben vannak. Annakidején miért lett szerzetes?
Binzberger Ákos: Nem érettségi után jöttem ide, hanem az egyetem után. Tizenkét évi osztályfőnökség és matektanítás után választott ki a főapát úr novíciusmesternek. Abban kellett segíteni az ide kopogtatókat, hogy mit is jelent bencésnek lenni. Sokan nem szerzetesi hivatással, hanem életkrízissel jönnek és szükségük van arra, hogy hitükben, hivatásukban, imádságukban segítsük őket, és életvezetési tanácsokat adva eligazítást adjunk. Vannak, akik ide menekülnek valami elől.
Fekete Ágnes: Nem jó, ha valaki ide menekül?
Binzberger Ákos: Attól függ! Ha azért menekül ide, hogy segítséget kapjon az életéhez, akkor jó. De az nem lehet alapja hosszútávon egy szerzetesi hivatásnak, vagy egy szolgálatnak, hogy nem valamiért, valakinek odaadottan jön valaki, hanem csak valami félelemtől űzötten. Fontos, hogy az ideérkezés motívumai hogyan alakulnak át a maradás és a hivatás motívumaivá. Ha a menekülés átalakul, önismeretben szembesül és feldolgozódik, és nincs kint tennivalója, akkor ez rendben lehet. Volt olyan, amikor valaki úgy jött ide, hogy szerzetes akar lenni, de kiderült, hogy elvált, és gyereke van. Idemenekült, de rájött, hogy nem bírná ki azt sem, ha nem találkozhatna a gyermekével. Ezt a dolgot rendezni kell előbb. Olyan is előfordul, hogy valaki csak azért jön, mert azt várja, hogy eltartsák, szeressék, terelgessék, azonban ő maga már kevéssé kész arra, hogy valamit bele is tegyen a közösségbe. Az ilyen ember hosszútávon nem találja meg a helyét, boldogtalan lehet, és ez nem jó.
Fekete Ágnes: Ezek mind olyan dolgok, amik a világi életben sem jók. Egy házasságba sem jó belemenekülni.
Binzberger Ákos: Igen, természetesen. A kolostor küldetése – egy szójátékkal élve – ha valaki nem is jön a bencés rendbe, de tudunk abban segíteni, hogy rendbe jöjjön az élete. Ehhez segít a kolostori vendégfogadás. Ha valaki itt él egy hétig, esetleg egy hónapig, a magánynak és a közösséggel való találkozásnak a ritmusát kapja meg, vagy a csendnek és a közös imádságnak, a természetnek és a bezártságnak a harmóniáját. Ez a sok-sok szempontból rendezett életforma segíthet rendbe jönni.
Fekete Ágnes: Ez biztosan így van. Külföldön sokan keresik a kolostorokat. Azt hiszem, Magyarországon talán még nincs ennek olyan nagy kultúrája.
Binzberger Ákos: A jezsuiták nagyon szépen csinálják ezt! Életrendezés háza van a Mecsekben és Dobogókőn. Ők másfajta segítséget adnak. Ott több a csönd, több a magány, de azért van lehetőség személyes kísérésre is. Különböző módon tudunk segíteni.
Fekete Ágnes: Ezekre a helyekre bárki jelentkezhet? Odamehet és kérhet segítséget?
Binzberger Ákos: Ma már a honlapokon lehet tájékozódni, bejelentkezni. Nagyon sokszor látom, hogy tájékozatlanságból vagy bátortalanságból valaki úgy jelentkezik be, hogy ő szerzetes szeretne lenni. Ez egy felütés. Aztán lehet folytatni…
Fekete Ágnes: Először matematikatanár volt. Miért lett aztán szerzetes?
Binzberger Ákos: Egyetemistaként is otthon laktam, de akkor már sok minden kezdett érdekelni. Egyre inkább öncélúnak éreztem a matematikát, és egyre fontosabb volt a plébániai élet. De a szerelem, család vagy pedig papi hivatás, ezek mind ott voltak a keresés időszakában. Attól féltem, hogy én egyedül képes vagyok-e helytállni egy plébánián? Így a közösség utáni vágy a szerzetesség felé vitt. Lassan-lassan letisztult bennem a szerelem szabad elengedése is. Volt, amikor frusztrált voltam, és úgy éreztem, most nincs annak az ideje, hogy lezárjam ezt, hanem időt kell hagyni. Aztán eljött az ideje, amikor nem csalódottan vagy frusztráltan, hanem szabadon tudtam elengedni a szerelmet és a szerzetességre mondtam igent. Ez egy ajándék volt az életemben. Persze utána is voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, de mindig azt éreztem, hogy ha elkezdenék valami más irányba menni, akkor én kezdeném el barkácsolni az életemet. Így pedig bízhatok abban, hogy Isten tenyerén minden elhordozható, még ha "sötét völgyön is megyek keresztül".

Fekete Ágnes: Miért a bencés rendet választotta? Bár akkoriban nem is volt sok lehetőség.
Binzberger Ákos: Piaristákkal és bencésekkel találkoztam. A piaristáknál az a hagyomány, hogy nem kapnak új nevet, amikor szerzetesekké válnak. Emiatt lehet, hogy van három József, meg öt Ferenc, és ezért vezetéknéven emlegetik őket. Nálunk pedig mindenki egy új keresztnevet kap az új élet kezdetén, egy szerzetes nevet.
Fekete Ágnes: Akkor is új nevet kap, hogy ha nincs olyan név a közösségben?
Binzberger Ákos: Igen. Akkor is, hisz egy új élet kezdete. Mint ahogyan egy családban a testvéreknek különböző keresztnevük van, így nálunk is. Ez a családiasság nekem nagyon tetszett: Asztrik atya, Ambrus atya. Ott pedig Jelenits tanár úr, Szabó tanár úr. De mindig hozzá szoktam tenni, ez nem jelenti azt, hogy ott ne lettek volna atyák, itt meg ne lettek volna urak.
Fekete Ágnes: A mai világ olyan ösztönszerű, és sokan nem is tudják elképzelni, hogy az ösztönöket kordában lehet tartani.
Binzberger Ákos: Legalább annyira kordában kell tartania egy házas embernek is az ösztöneit. Az önfegyelem, önismeret és önkorlátozás nagyon fontos ahhoz, hogy aztán egy adott térben szabad kiteljesedés legyen. Ebből a szempontból nincs nagy különbség a világ és a szerzetesség között. Egy házas ember is tulajdonképpen egymillió mínusz egy másik neműről lemond, amikor egynek igent mond. Egyet választ.
Fekete Ágnes: Abban a nagyon leromboló római civilizációban valami miatt a szerzetesség erénynek számított. Ma nagyon hasonló a világ és ma mégsem erény.
Binzberger Ákos: Néha egy kicsit szégyellem magam, mert a környezetemhez, a társadalomhoz képest egyáltalán nem érzem azt, hogy szegényebben élnék. Inkább jobb életszínvonalon élek. Másrészt, ha az engedelmességet nézem, sokkal inkább dialógikus az elöljárónak való engedelmesség, mint ahogyan hallom, hogy a munkahelyen milyen kiszolgáltatott valaki a főnökének: pont a munkanélküliség miatt sakkban lehet valakit tartani, hogy vagy engedelmes vagy, vagy kiteszlek. Tehát a világban élni sem egyszerű. Időnként azon gondolkodom, hogyan tudnék egyszerűbben élni?
Fekete Ágnes: És hogyan?
Binzberger Ákos: Vannak berögzött szokásaim, amelyeket nem is szerzetesként tanultam, hanem egyszerűen a családból hoztam. Például, hogy egy papírt nem dobok ki, ha a másik fele még üres. Kis apróság. Mint ahogy az is, hogy átgondolom, mikor megyek autóval és mikor tömegközlekedéssel.
Fekete Ágnes: Amióta szerzetesség van, örök dilemma, hogy az egyéni szegénységből egy közösségi gazdagság lesz.
Binzberger Ákos: Igen, de bizonyos technikai gazdagság szükségszerű, ha lépést akarunk tartani és igényes iskolát akarunk működtetni: nem lehet azt mondani, hogy akkor itt nincsen internet. Mobiltelefont és az internetet is szinte az utolsók között kezdtem el használni. Azonban az egyszerűségkereséssel egy idő után szinte önzővé váltam, mert soha nem voltam elérhető. Biztos, hogy ez a szolgálat része, tehát meg kell tanulni mértékkel bánni ezekkel az eszközökkel. A mobiltelefonnal jobban sikerült mértékkel bánnom, de az e-mailekkel mind a mai napig küszködöm, hogy ne is hanyagoljam el, de ne is ragadjak ott. Ez a megkülönböztetés, a mindennapi egyensúlykeresés.
Fekete Ágnes: Mit jelent pontosan a megkülönböztetés?
Binzberger Ákos: Megkülönböztetni, hogy mi az, ami fontos, és amire időt kell szánni és mi az, amikor lényegtelen dolgokkal töltök sok időt. Megkülönböztetni, hogy mi a sürgős és mi a fontos. Vannak néha nem sürgős, de fontos dolgok, amik nagyon sokszor azért maradnak el, mert a sürgős dolgok kiszorítják őket. Mit értek fontos, de nem sürgősön? Például egy testvérrel való beszélgetést, vagy egy olyan levelet, ami nem holnaputáni határidőről szól, mégis komoly dolog következhet belőle, egy látogatás, egy beszélgetés, egy lelkigondozás. És azzal, hogy nincs határideje, nem ma kell elintéznem, észrevétlenül is eltolódhat két hétig is. Rossznak tartom azt, hogy sok fontos dolgot kiszorítanak apró, sürgős dolgok. Fontos megkülönböztetni, és tudni nemet mondani, azért, hogy a lényegesre maradjon idő.
Fekete Ágnes: Teljesen a mai korunk problémája ez, és ezek szerint még a kolostorba is begyűrűzik.
Binzberger Ákos: Van háromszáz gyerek, sok vendég, és csak huszonnégy óra! Az emberi kapcsolat nagykincs. Csak jók legyen az arányok!
Fekete Ágnes: Erről beszélgetnek egymás között?
Binzberger Ákos: Az étkezés alatt nálunk fölolvasás van. Most éppen az idő hatalmáról olvasunk egy könyvet az információs világ hatásairól. Nyilván ebéd után, alma, süteményevés közben a könyvet beszéljük meg.
Fekete Ágnes: Minden étkezésnél van felolvasás?
Binzberger Ákos: Reggelizni bármikor lehet, az önkiszolgáló rendszerben működik. Az ebéd első felében felolvasás van, a második felében lehet beszélgetni. De akkor lényegileg csak a szomszédjaihoz tud az ember szólni.
Fekete Ágnes: Tehát végig csöndben hallgatják, amit felolvasnak?
Binzberger Ákos: Csendben hallgatjuk az első részben, a kongatás után pedig beszélgetünk. A vacsora pedig végig olvasás. Kivétel a szombat, amikor zenét hallgatunk az étkezés alatt.
Az egyházban szakadás forrása lehet az, hogy a dialógus megmarad-e, vagy sem. Tehát, ha nem is értek egyet a másikkal, igyekszem-e megérteni, és ha megértem, kiderül, hogy nem is vagyunk olyan messze egymástól. Ilyen szemmel gondolkodtam is ezen a füzeten, amit most kiadtak az idei imahéttel kapcsolatosan a samáriai asszony témájában. Mennyi minden benne van ebben! Elkezdeni azzal beszélni, aki miatt esetleg mások megszólhatnak. Merni kérni az egészen mástól. A beszélgetésben kiderül, hogy tudnak egymástól kapni is: az egyik vizet, a másik meg bizalmat. Még rengeteg dolog van ebben a történetben. Hogyha én elkezdek idegennel beszélni, akkor kiderülhet, hogy nemcsak megértem, hanem még kaphatok is tőle, gazdagíthat Isten, és én is gazdagíthatom a másikat. Leginkább akkor tudom gazdagítani, ha nem akarom gazdagítani. Magyarul, ha nem akarom rátukmálni a hitemet, ha nem gondolom azt, hogy én tudom az igazat, amit le akarok nyomni azt a torkodon. Ha így viselkedünk, akkor valószínűleg ellenállásba ütközünk, de ha a beszélgetésben érzi a másik, hogy ő is adhat nekem, megértem őt, akkor ő is érdeklődőbb lesz felém, és ő is megért engem.
Fekete Ágnes: Talán nem mindenki ismeri ezt a történetet. Jézus megáll egy olyan faluban, amely teljesen idegen volt a kultúrájától, nem is álltak szóba egymással a két nép tagjai.
Binzberger Ákos: Jézus ott maradt a kút mellett, mert a tanítványok bementek a városba élelmiszerért. Amikor visszajöttek, megbotránkoztak azon, hogy Jézus zsidó rabbi létére egy samáriai idegennel, egy nővel beszél. Abban a kultúrában mind a kettő valamiképpen határátlépésnek tűnt, mégis ez egy gazdagító beszélgetés lett. Az asszony Jézus küldöttjévé vált. Egyszer Orián Géza mesélte, aki reformátusként a cigánysággal nagyon szépen foglalkozott, hogy elment egy cigánycsaládhoz, és ott vízzel kínálták. Nem szívesen vette magához a poharat, de eldöntötte, hogy ha most ezt nem issza meg, akkor ezzel elutasítja őket, ha viszont megissza, azzal elfogadja a családot, és közösségre lép velük. És megtette. Ez egy nagyon fontos lépés. Ha idegen is az a másik, de igazából szeretettel ad valamit, akkor bízom benne, hogy nem lesz bajom, hanem híd kezd köztünk kialakulni. Érdekes ez az "Adj innom!"-mal való párhuzam.
Fekete Ágnes: Minden tanár panaszkodik manapság. Ön szerint milyenek a gyerekek, hogyan lehet nekik tanítani a matematikát?
Binzberger Ákos: Ott kell bábáskodni mellettük, hogy önbizalomra találjanak. Húsz évvel ezelőtt valahogy bátrabban ment, hogy több lépést megtegyenek egymás után. Most szétszórtabbak, vagy az önbizalmuk kevesebb, vagy képtelenek tényleg a logikus gondolkozás aszkézisén végigmenni.
Fekete Ágnes: Ez egy aszkézis?
Binzberger Ákos: Azért aszkézis, mert fegyelem kell hozzá, és könnyebb nem küzdeni tovább, és könnyebb megvárni és lemásolni, tehát az aszkézis, hogy fegyelemre fogjam magamat, munkára fogjam magamat, és gátak között tartsam a fantáziámat, meg a gondolataimat.
Fekete Ágnes: Egyre szétszórtabbak a gyerekek?
Binzberger Ákos: Igen. Szeretek úgy segíteni nekik, hogy náluk van a toll, és maguk jöjjenek rá a megoldásra, ne csupán passzív befogadók legyenek.
Fekete Ágnes: Végülis jó matematikát tanítani?
Binzberger Ákos: Jó. Én élvezem.
Fekete Ágnes: Azt hiszem, lassan mennünk kell.
Binzberger Ákos: Egykor van közös imádság.

/Hangkép, ahogyan elmegyünk az imádságra, ott énekelnek…/ Ahogy belépünk itt a keresztelőkút. Szemben fontos pont az oltár. Ott van az ambó, ahol az írásokat olvassuk fel. Ebben a tengelyben vannak az üvegablakok, amelyeket ónixkőből készíttettük. Az ónix egy olyan áttetsző ásvány, amelyet ha vékonyan vágnak el, mint az ablakokon is, nagyon világos fényt hoz be. Az ónix egy bibliai kő. A Biblia legelső és legutolsó könyvében is szerepel. Ott van a Teremtés könyvében és a Jelenések könyvében is, ahol a mennyei Jeruzsálem tizenkét alapköve közül az egyik. A templom végén a magas rózsaablakban elhelyezett ónix pedig hív bennünket a mennyek országa felé. Minden középkori templom keletelve van. A felkelő nap Krisztus, életünk beteljesedésének az iránya.
Fekete Ágnes: Be is szokott ott sütni a nap?
Binzberger Ákos: Igen. Nyáron jön fel olyan magasra. Sajnos, nem mindig volt érzékük az embereknek a szimbólumokhoz. A XVIII. században ráépítettek a templom mögött lévő épületre, és emiatt csak a nyári nap tud olyan magasra fölmenni, hogy besüssön.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A IV. Keresztény-Zsidó Imaórát az Ökumenikus Imahét 8. napján, azaz január 25-én, vasárnap 17 órakor rendezik meg Budapesten, a Nagymező utca és a Király utca sarkán lévő római katolikus templomban.

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Női Bizottsága világimanapi előkészítő konferenciát tart január 24-én, szombaton 10 órától Budapesten, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt.

Püspökszentelő istentiszteletet tartanak a Tiszántúli Református Egyházkerületben január 24-én, szombaton 10 óra 30 perctől a Debreceni Nagytemplomban.

Jótékonysági estet rendeznek Meister Éva színművész, Makkai Béla történész és Papp Lajos szívsebész előadásával a vajdasági Maradék nevű település magyar nyelvű református óvodája és a létrehozandó magyar iskola javára január 22-én, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Villányi úti Szent Imre Gimnázium dísztermében.

A Dunakeszi Teológiai Esték keretében dr. Kodácsy Tamás tart előadást a Szentháromságról január 25-én, vasárnap 16 órakor Dunakeszin, a református templomban.

Janus Pannonius rejtőzködő költeményei nyomában címmel tart előadást Szentmártoni Szabó Géza január 21-én, azaz ma este 18 órakor Csillaghegyen, a Vörösmarty utca 2. szám alatti gyülekezeti teremben.

A Magyar Kultúra Napja alkalmából tart előadást Bakonyi István január 21-én, azaz ma 18 órakor Bodajkon, a református gyülekezeti teremben.

Ugyancsak a Magyar Kultúra Napja kapcsán rendez könyvbemutatót és kulturális estet a Lorántffy Zsuzsanna Nőegylet január 25-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Szabadság téri Szabó Dezső Katakombaszínházban.

Alpár Ignác, a magyar historizmus nagymestere és A Vizsolyi Biblia 425 éve címmel nyílik kiállítás január 23-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Hermina út 3. szám alatti Lipták Villában.

Alföldy-Boruss Csilla orgonahangversenyt ad a Kelenföldi Barokk Esték keretében január 24-én, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október 23. utca 5. szám alatti református templomban.

A református diakóniában, szeretetszolgálatban kiemelkedő szolgálatot végzőket a Zsinat diakóniai díjakkal ismeri el. Február 28-ig lehet jelölni Kiss Ferenc Díjra a gyülekezeti munkában, és Juhász Zsófia Díjra az intézményes szolgálatban munkálkodókat. (http://szeretetszolgalat.reformatus.hu)

Fekete Ágnes:

"A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, … amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk." Zsolt 90,10

Rengeteget küzdünk manapság az idővel. Úgy tekintjük az időt, mint valami zsákot, amibe a lehető legtöbb mindent bele kell tömködni. Egyik nap úgy jött ki a lépés, hogy egyszerre négy emberrel kellett volna találkoznom. Elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan oldjam meg azt, hogy mindenki beleférjen az időmbe. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az ember mérlegeli a dolgokat. Megígértem az egyiknek a tíz órát. Azt majd egy kicsit korábbra teszem. Még arra is gondoltam, hogy egyik ismeri a másikat, így együtt is találkozhatunk, akkor az már kettő, a negyediket meg majd későbbre teszem. Aztán hirtelen, mintha valami égi villám megvilágosított volna, rájöttem, hogy ennek így semmi értelme. Végigszaladok az emberek mellett, és igazán senkivel nem találkozom.
De hogyan dönthetném el jól, hogy kivel találkozzam, és kivel ne? Akkor el kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mit jelentenek nekem az ismerőseim, barátaim. Egyesével végig soroltam, vajon kivel miért szeretnék találkozni? Rájöttem, hogy az elsővel azért, mert annyira erőszakos, hogy nem tudok nemet mondani neki. A másodikkal és a harmadikkal azért, mert szeretnék velük együtt álmodozni a régi szép időkön, ők talán a jó érzésvilágomat táplálják. A negyedikkel pedig azért, mert bízom benne, hogy Istenről tudok vele beszélgetni, és remélem, hogy egy kicsit közelebb segíthetem őt a hithez.
Nagyon érdekes volt így sorba állítani most már nem az embereket, hanem belső vágyaimat. Szomorúan kellett látnom, hogy a legsürgetőbbnek, a legelsőnek azt érzem, ami erővel jön elém. Ha valaki erőszakosan hív, akkor valahogy mindig ő lesz az első, akit beleszorítok az életembe, és azt is láttam ebben az önvizsgálatban, hogy az Istenről való beszélgetés sajnos az utolsó helyrekerült. Ezek a beszélgetések soha nem tülekednek az első helyre, ezért mindig tologatjuk magunk előtt. Valahogy így repül el az életünk, és az erőszakos dübörgés megtalálja szívünkben a helyét, de a halk szó alig-alig. Fájt ez a kíméletlen önarckép. Akkor elhatároztam, hogy mindenkit felhívok sorban, és az első helyre teszem azt a beszélgetést, amit épp el akartam halasztani. Elkezdtem sütni-főzni annak, akit így vártam, és tényleg egy nagyon jó beszélgetés lett belőle. Aztán szép sorjában mindenkivel beszélgettem más-más napokon.
Ezzel a személyek és értékek összekapcsolásával valahogy egy érdekes, új szemszögből kezdtem el meglátni kapcsolataimat. Nem érdemes végigrepülni az életet úgy, hogy a mély dolgokra, igazi beszélgetésekre alig marad idő. Mintha állandóan futnánk a vágyaink után, azt reméljük, hogy majd régi érzelmeket megtalálunk, és közben ürességből ürességbe szaladunk. Érdemes megállni, és rendet teremteni az értékrendünkben. Azt tapasztalom, hogy Isten megszólítása, szeretete nagyon sokat segít ebben a rendezésben. Fájdalmasan emlékszem vissza arra, hányszor nem sikerült ez a rendezés, és fontos beszélgetések elmaradtak! Az vigasztal, hogy Isten e gyengeségek fölött is erős marad. Ha látjuk azt, aki az idő fölött áll, kicsit távolabbról és jobban látjuk saját dolgainkat is. Ha Krisztus szeretetének látótávolságából nézem az embereket, akkor sokkal bölcsebb szívvel fogok mindent látni. Ámen.