2015-02-11

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ez a hét a Házasság Hete. Ezt a rendezvényt sok évvel ezelőtt alapították a keresztyén egyházak. Azt szeretnék hirdetni, hogy az ember igazán az élete párjával lehet boldog. De mindenki tudja azt, hogy ez a boldogság nem olyan, mint az állandóan csörgedező mézforrás. Rengeteg lemondással, a türelem állandó gyakorlásával jár együtt. Ha belegondolunk, az élet összes kincse ilyen: nem adja magát ingyen. Ráadásul mulandó. Mert akármennyire fájdalmas, a házasságban is általában az egyik ember meghal előbb, mint a másik. A házasság burkoltan az özvegységet is magában hordja. Most két lelkésznőt hallhatnak, akik özveggyé válásukat, élettörténetüket mesélik el.

Lakatos Enikő: Kunmadarason nőttem föl. Ötvös László volt a lelkészem, aki egy nagyon szuggesztív ember volt. Teljesen magával tudott ragadni az a hit, ami belőle sugárzott. Amikor a pályaválasztás előtt álltam, ő óvott attól, hogy lelkész legyek. Azt javasolta, hogy imádkozzam még. Szó szót követett, és elmentem néprajz szakra. Két év eltelt, amikor újra szóltam neki, hogy még mindig szeretnék lelkész lenni, akkor mondta, hogy jó, akkor most már jelentkezzek. Elvégeztem a teológiát és a néprajz szakot. A férjemmel együtt diákoskodtunk. Mire én végeztem ő már Karcagon szolgált lelkészként. Ez egy szép, és érett bomladozó szerelem volt. Egy évig vágyakoztunk még egymás után, mert én Amerikában éltem, ő pedig itthon. Ösztöndíjasként ott szereztem meg a magiszteri fokozatot. Sajnos csak egy hely volt, de mi akkor ezt nem tragikusan fogtuk föl.
Fekete Ágnes: Őt hogy hívták?
Lakatos Enikő: Kun Lajos. Amikor hazajöttem, akkor önálló helyre került Makádra. Oda úgy kerültünk, hogy meg kellett nézni a térképen, hogy hol van az a Makád. A lelkipásztori élethez ez is hozzátartozik… Tele voltunk élettel, örültünk, hogy együtt vagyunk, lelkészek vagyunk és egy pillanat alatt makádiak lettünk. Ott nagyon rövid idő telt el ebben a szép szerelemben. Épp csak letettem a lelkészképesítő vizsgámat, és egy pici pihenésre elutaztunk, majd amikor hazajöttünk, Lajos beteg lett. Nem is tudtunk a helyzettel mit kezdeni, két fiatal ember nem ismeri azt a szót, hogy betegség. Abban a reményben voltunk, hogy ez olyan, mint a nátha, és majd egyszer elmúlik. De nem múlt el. Egyre gyengébb lett, és rosszabb állapotba került, úgyhogy be kellett menni a kórházba. Én vittem be. Ott megtudtuk a diagnózist: krónikus mieloid leukémia, és az utolsó stádium. Úgyhogy akkor ott megfordult minden. Egy nagyon reményteljes közös élet volt előttünk, meg egy nagyon őszinte szeretettel, ragaszkodással összekötött egyszerű kapcsolat. Azonban szembesülni kellett nagyon hirtelen azzal, hogy ez törékeny, és nem tart örökké. Ma már erről úgy beszélek, mint aki ezt könnyen meg tudja élni, de akkor ez nem volt egyszerű. Könyvek tanítják ennek a pszichológiáját, hogy mi mindenen megy át az ember. Magamon érzem az állomásait. Nem fogadja el az agy ennek a helyzetnek a reális mérlegelését. Ha egy fiatalnak azt mondják, hogy betegség vagy halál, nem ismeri a fogalom igazi tartalmát. Úgyhogy szó szerint az utolsó leheletünkig abban bíztunk mind a ketten, hogy ennek egyszer vége lesz, és mint egy álomból felébredünk, és folytatjuk az életünket ott, ahol abbahagytuk. És ez nem így lett. Ebben a három küzdelmes hónapban tényleg mindent megtettek az orvosok. Még azt is megengedték, hogy én beköltözzek a férjemhez a steril szobába. A hétköznapokat együtt töltöttük, és időnként hazajártam prédikálni. Aztán a három hónapos küzdelemnek vége lett. Ő elment, és maradt egy teljesen összetört álomvilág, és a végtelen tehetetlenség, hogy ez nem velem történik.
Fekete Ágnes: Nem tudtad elhinni?
Lakatos Enikő: Amikor ez megtörtént, el tudtam hinni. Nem ezzel van a gond. Hanem egészen addig, amíg nem történt meg, nem tudtam azzal a gondolattal még csak barátkozni sem, hogy el kell váljunk. Nem tudtam, képtelen voltam.
Fekete Ágnes: Tehát kicsit tabu is volt a halál?
Lakatos Enikő: Nem. Az életemnek abban a szakaszában voltam, amikor hosszú egyetemi, sikeres évek után azt tanultam meg, hogy ha valaki keményen küzd, annak előbb vagy utóbb, meglesz az eredménye. Nagyon pontosan minden orvosi utasítást betartatva hittem abban, hogy ez megoldódik, mert ma már az orvostudomány mindenre képes. És nem így történt. A férjem meghalt. Egyedül maradtam. Ott maradtam a gyülekezetben, ahol senkit nem ismertem, és egy más szerepet kaptam, hiszen én voltam annak a gyülekezetnek a lelkésze, akire az elvárásokkal együtt tekintenek a gyülekezeti tagok. Persze szeretettel. Nagy szeretetteljes elfogadással volt irányomban a gyülekezet az első perctől kezdve. De ott mégis kaptam egy szerepet. Hogy birkózzak én ezzel meg? Szinte nulla tudással, hiszen gyakorlati ismeretre alig tehettem szert, mert egy fél évig voltam segédlelkész előtte. Nem tudtam, hogyan kormányozzak teljesen egyedül egy egész gyülekezetet? Így indult az én életem. Mert eddig a bevezetés volt, hogy hogyan jutottam el idáig? Mindez ösztönösen történt bennem, mert ebben nem volt tudatosság: Azt éreztem, hogy miután minden kapaszkodópontot elveszítettem, amit emberi értelemben fontosnak tartottam, egyetlen egy dolog maradt az életembe, ez az Isten. És miután ez az egyetlen egy dolog, ezért ez nagyon fontos lett. Őszinte kapcsolat kezdődött el az Úristennel. Nyilván azért mentem a teológiára, mert volt valamilyen kapcsolatunk, de amikor az életem így megfordult, akkor különleges élményem lett. Istennek azt a fajta szeretetét éreztem, amit soha előtte, és ma is csak időnként.
Az élet ment tovább, és nem is volt arra idő, hogy ott keseregjek. Naponta feladatok voltak, úgyhogy maradt az, hogy teljes szívemből, de túlzás nélkül mondom, teljes szívemből dicsértem az Istent. Ebben éltem a mindennapokat. Ezt érezték az emberek is. Valami egészen különleges kapcsolat alakult a gyülekezeti tagokkal is. Hirdettem Isten Igéjét, de csak az Ő kegyelmének köszönhető ez, hiszen pályakezdő voltam. Ha mindez nem történt volna meg velem, egész biztos, hogy másfajta életem lesz, nagyon sok örömmel, de talán ezt a titkot, az Istennel való kettesben lét csodálatos titkát, azt a csöndet, és azt az örömöt nem tudtam volna átélni. Meg kellett ahhoz tapasztalni, hogy nincs más kapaszkodó, hogy leteszek mindent. Ez egyáltalán nem egyszerű. Ragaszkodunk azért a saját biztonsági kötelékeinkhez. És ez így is van jól, nincs ezzel semmi gond. Nem is adtam volna én sem fel, ha nem kellett volna feladni.

Fekete Ágnes: A férjed, Lajos, hogy élt benned tovább?
Lakatos Enikő: Megszépültek az évek. A férjem ma már úgy van bennem, mint egy nagyon szép életszakasz, amit megoszthattam vele. Nyilván, az elején nagyon hiányzott, és fájt a hiánya.
Fekete Ágnes: Nem perlekedtél az Istennel?
Lakatos Enikő: Nem.
Fekete Ágnes: Tényleg? Hogyhogy?
Lakatos Enikő: Ez kimaradt az életemből. Hitben éltünk, kamaszhitben. A fiatal emberek talán érzelgős hitével szerettük az Istent. Egészen nyilvánvaló volt, hogy abban a házasságban hárman vagyunk. Éppen ezért a halálban sem volt kérdés, hogy ne lenne ott az Isten. Bár emberileg nagyon fájdalmas volt. Egyikőnk részéről sem merült föl, hogy hová tűnhetett, sőt nagyon is azt éreztem, kitapinthatóan ott volt mellettem az Isten a férjem halálának pillanatában is, és a gyász fázisaiban, a titok megmutatkozásában is. Különös pillanata az az ember életének, amikor azt érzi, hogy meglátott valamit az Istenből, de nem is tudja megfogalmazni, hogy mit. Egy nagyon erős kézben vagyok benne. Fokozatosan megérett bennem az elengedés. Volt egy időszak a gyászomban, amikor azt éreztem, hogy én nem akarok változást. Ha Isten özvegyi sorsot adott, akkor maradjon ez így. Aztán Isten megtanított arra, hogy nő vagyok, és hogy ezt leginkább egy férfi mellett érzem. Elvezetett egészen odáig, hogy most a kutatásom témája a termékenység, a gyerekszületés. A halálból egészen elvezetett az életig. Kellett azért ehhez nyolc év. Egy szép ívet kaptam a szolgálatban. Sok-sok örömöt, kimondhatatlanul sok közös emléket, és eljött az az időszak, amikor fontos lett az, hogy tartozzak valakihez, és legyen férjem. Valami újat akkor lehet elkezdeni, hogyha az előzőt a helyén tudjuk kezelni. Az élet igenlése erősebb lett, mint a halál, és el is maradt aztán a halál, a gyász, a saját magammal foglalkozás.
Fekete Ágnes: Azt mondtad, hogy megtanultad dicsérni az Istent, hogy a dicséret volt az, ami kihozott a gyászból? Jól értettem?
Lakatos Enikő: Igen, jól értetted. Hogyan? Teljes szívvel. Nagyon nehéz elfogadni egy fiatalnak azt, hogy az élet és a halál nem az ember kezében van. Akkor tudomásul kellett vennem, hogy semmi vagyok az Isten kegyelméhez képest. Ebben a helyzetben azt hiszem, két út van: az egyik, hogy szembemegyek az Ő akaratával. El lehet ezen tovább gondolkozni, hogy milyen negatív élmények történhettek volna. A másik, hogy leborulok, és teljes szívemből imádom és dicsérem azt, aki éppen olyan erővel tud új életet teremteni, mint ahogy az én férjem életét egy másik életbe átvinni. És ha már én itt vagyok, akkor nekem élnem kell. Ez egy nagy kérdés volt akkor egyébként, hogy ő miért megy, és én miért maradok? De ha már itt vagyok, akkor ebben az életben kell megélnem ezt az életet. Nem tudtam, hogy hogyan kell dicsérni az Istent. Ki tudja ezt? Természetesen azelőtt is imádkoztam, meg olvastam a Bibliát. Én úgy éltem meg az Isten szeretetét, hogy nagy örömmel hirdettem az Igét. Legalábbis szerették hallgatni. Példa volt ez akkoriban egy kis közösség számára, hogy egy fiatal, kis törékeny nő, aki hirtelen tragédia áldozatává válik, mégis örömmel hirdeti az Isten szeretetét, és szereti az embereket. Semmi különös nem történt, pusztán ennyi, és ebben örömöm volt. Jó volt ebben benne lenni és jó most is benne lenni. Ez tett azzá, aki vagyok.

Fekete Ágnes: A házasság egy kicsit az élet megtalálása.
Lakatos Enikő: Azt hiszem, az ember párkapcsolatban éli meg az őszinte és feltételnélküli szeretetet. Annak az árnyoldalaival, mert a házassághoz az is hozzátartozik, hogy elviseljük egymást szeretetben. Akkor tartalmas egy házasság, ha önmagával megelégedett, szeretetre vágyó és szeretetet önzetlenül adni tudó két személy találkozik. Ha a sarokpontok megvannak, akkor utána már önzetlenül tud az ember a másikra odafigyelni. Az én életembe is eljött a második házasság, az érettség. Nagyon nagy öröm volt a második házasság, és most is nagyon nagy öröm. Már mind a ketten érett fejjel mondtunk egymásra igent. Úgy ismerkedtünk meg, hogy én akkor már lelkész voltam, tehát a férjem az első perctől kezdve ebben a minőségemben így elfogadott. Ebben van egy nagy igenlés, nagy életigenlés is. Nagyon hálás vagyok a felekezetünknek, hogy családunk lehet, és felelősek vagyunk a társunkért, a gyerekeinkért.
Fekete Ágnes: Aztán mi történt?
Lakatos Enikő: A legutolsó elengedésem az a második amerikai utamhoz kötődik. Egy amerikai ösztöndíjat sikerült megint megpályázni, és meg is nyerni. Az ösztöndíj egy nyári egyetemi, kórházi lelkigondozói szolgálat volt, amely egyben gyakorlati képzés is volt egy mentorral. Egy kicsit kuriózum is voltam: magyar lány akcentussal. Persze az élettörténetem is érdekes volt a gyásszal és veszteségélménnyel. Volt ennek az útnak egy jelképes része is, hogy ott a messziségben hagytam mindent, és hazarepültem. Nekem onnan kezdve kezdődik az egészséges életem. A lelki egészségemet ott kaptam. Aztán nagyon hirtelen történtek a dolgok, mert utána azonnal kérőm akadt. Komolyra fordult, mivel egyikünk sem volt már gyermek, láttuk, hogy ez egy komolyabb kapcsolat lesz, és elterveztük, hogyan legyen a közös életünk. Ahogy hazajöttem ebből a kórházi, lelkészi szolgálatból megerősödött bennem, hogy nem a halállal és a haldoklókkal akarok foglalkozni, hanem az élettel és a születéssel. Még élt Kopp Mária, és nagyhírű intézetében kezdtem ezzel foglalkozni. A doktori iskola mellett már nem tudtam volna az önálló lelkészi szolgálatot folytatni, így kerültem Budapestre, a Szilágyi Dezső térre, beosztott lelkésznek. Ezalatt az idő alatt történt, hogy abból a komoly kapcsolatból végül házasság lett.

Fekete Ágnes: Következő beszélgetőtársam Kompán Zsoltné. Ő egyébként sokaknak beszélgetőtársa, mivel a műsorok ideje után ő fogadja a telefonhívásokat, ő válaszol a levelekre, e műsor munkatársa. Ő is özvegy, ezért tud hitelesen beszélgetni özvegyekkel azon a bibliaórán, amelyet Budapesten, a pasaréti gyülekezetben tartanak havonta.

Kompán Zsoltné: Körülbelül tíz éve kezdtük el ezt a bibliaórát ugyanis volt egy asszony, aki megözvegyült és keresett valami csoportot, ahol az Ige köré gyűlve beszélgethet özvegyekkel. Neki nagyon nagy szüksége volt erre, de nem talált ilyen közösséget. Volt egy másik fiatalasszony is, akivel rendszeresen találkoztam, mert ő is röviddel azelőtt veszítette el a férjét. Mivel egyikük a Pasaréten nőtt föl, megkérdezte, hogy mehetnénk-e oda bibliaórát tartani havonta egyszer? Befogadtak bennünket, és azóta minden hónap második péntekjén találkozunk. Volt olyan asszony, aki eleinte nagyon sokat sírt. Próbáltuk bátorítani, erősíteni, hogy igen, szabad sírni, szabad emlékezni, mert erre szüksége van az embernek. Nem egyforma ideig tart az emberek gyásza. Van, aki pár hónap alatt tud továbblépni, és van, aki egy év alatt sem jut előbbre. Különbözőek vagyunk, különböző életkorúak is. Van például egy olyan férfi, aki megnősült, és időnként a feleségével együtt is eljönnek közénk. Ezen a bibliaórán nem tépdessük fel a sebeket, nem magunkkal akarunk foglalkozni, hanem az Istennel. Azt hiszem, hogy amikor az ember nagy mélységben van, egy nagy gödör alján, akkor jön rá igazán, hogy hiába néz oldalra, nincs segítség. Hiába vannak ott a gyerekei, nem jelent segítséget. Ha vannak barátai, azok sem tudnak semmit tenni, de ha fölfelé néz, az segítség. A gödörből csak fölfelé van út.
Fekete Ágnes: Veled mindez hogyan történt?
Kompán Zsoltné: A nyáron lesz tizennyolc éve, hogy meghalt a férjem. Picik voltak a gyerekek. Én sem tudtam másfelé nézni, csak fölfelé. Azt éreztem, hogy ha emberek akarnak vigasztalni, az fáj, ha mondanak valamit, az mély sebet okoz: amikor azt mondják, hogy neked folytatni kell az életet, mert itt vannak a kisgyerekek és velük kell foglalkozni. Tudom, hogy velük kell foglalkozni, de én együtt akartam ezt megtenni a férjemmel. Ez a beszéd egyáltalán nem vigasztaló.
Fekete Ágnes: Gyakorlatilag nem nagyon tudunk segíteni egymásnak?
Kompán Zsoltné: Nem. Kétféle ember van, az egyik az, aki eltávolodik a gyászolótól, mert nem tud mit mondani neki, ezért inkább nem beszél vele. A másik pedig, aki segíteni akar, nagyon jókat akar mondani, azt gondolva, hogy majd az idő megoldja a gondokat. Ez sem segítség. Mert ilyenkor azt érzi az ember, hogy én ezt mind tudom, és csak emlékeztetnek arra, hogy nekem milyen rossz. De olyan jó, hogy Isten meg nem azt mondja, hogy most akkor törődj a gyerekekkel, mert attól könnyebb lesz, hanem azt mondja: nézz rám, és szinte érezhetően átölel.
Fekete Ágnes: Tanácsot adtok egymásnak ebben a körben?
Kompán Zsoltné: Nem úgy adunk tanácsot, mint ahogy az ember elmegy az orvoshoz, aki felír neki valami gyógyszert és azt mondja, hogy "ezt vedd be, akkor meggyógyulsz!" Vagy amikor a pszichológus megmondja, hogy milyen módszerrel tudod rendbe rakni az életedet. Ebben a csoportban az a jó, hogy mindannyian mások vagyunk, de amikor egy-egy dolgot valaki elmond, akkor a másik rá tudja mondani, hogy "én is átéltem hasonlót, akkor nekem az volt a jó, hogy ezt csináltam, vagy azt csináltam". "Nekem az volt a jó, hogy akkor valaki mellém állt", "nekem az segített, hogy az Igét olvastam". Itt nem tanácsoljuk egymást, hanem egyszerűen beszélgetünk arról, amit átéltünk. Jó, hogy olyanok között vagyunk, akik pontosan tudják, hogy mit érzünk. Szükség van az ilyen beszélgetőtársakra, mert nagyon sok esetben a gyászoló azért nem mer elmenni valamilyen közösségbe, mert fáj neki, amikor házaspárokat lát. Sokan például ezért menekülnek a munkába, és ezzel kitolják a gyász idejét.
Fekete Ágnes: A házasságban benne van az özvegység, akár tetszik, akár nem. Az ritka, hogy két ember egyszerre hal meg. Azt gondolom egy kicsit a kapcsolat minősége is meghatározza azt, hogy majd milyen lesz az a szakítás, amitől nagyon félünk.
Kompán Zsoltné: Vagy én halok meg előbb, vagy a társam hal meg. Valóban fontos az, hogy amíg együtt vagyunk, addig viszont az élettel törődjünk és egymással törődjünk! Minél nagyobb a szeretet, annál inkább tudom a maga útján engedni a társamat az életben is és az élet végén is. Amikor valaki meghal mellettem, de szeretem, akkor tudom, hogy el kell engednem az Istenhez.

A következő hét református eseményei:
A Házasság Hete rendezvénysorozat keretében ma este 18 órakor a Házasság Hete idei és korábbi arcaival lesz beszélgetés Budapesten, az Egyetem tér 1-3. szám alatt. 12-én, csütörtökön 10 órától konferenciát tartanak a családbarát szemléletről a Magyar Tudományos Akadémián. Február 13-án, pénteken 18 órakor a Fogadom című filmet vetítik, majd Topolánszky-Zsindely Katalin klinikai szakpszichológussal beszélgetnek Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban. 14-én, szombaton hangverseny lesz a Deák téri evangélikus templomban. A hét központi záróalkalma a városmajori római katolikus templomban lesz vasárnap 18 órakor.

A Házasság Hetéhez kapcsolódva február 13-án, pénteken 18 órakor Tomka Jánossal és Tomkáné Zsáry Anikóval beszélget Kondor Katalin a Pesthidegkúti református templomban. Ugyanott 15-én vasárnap 10 órakor a házaspárokat áldják meg az istentiszteleten.

Nyitott ajtó címmel indítanak sorozatot a keresztyénség alapjairól február 13-án, pénteken 18 órakor Svábhegyen, a Felhő utca 10. szám alatti református templomban.

Bibliaórát tartanak özvegyek részére február 13-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatt.

A Kecskés Együttes lesz a Tabulatúra Régizene Klub következő találkozójának vendége február 16-án hétfőn, 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Szólj ötágú síp címmel rendez gálaestet a Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon a nagyberegi és a nagydobronyi református líceum diákjai és tanárai részvételével február 12-én, csütörtökön 18 órától Miskolcon, a Művészetek Házában.

Fekete Ágnes:

"A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk; De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok." (I. Mózes 3,1-3)

Az akaraterő kérdéséről gondolkodunk hétről hétre. Az ember sokszor azt érzi, hogy akarata végtelen, csak gyakorlás kérdése az egész. De sajnos ez nem így van! A fizikában van egy olyan jelenség, amit reaktanciának, meddő az ellenállás hívnak, ez egy olyan ellenállás a rendszerben, amin nem keletkezik hatásos teljesítmény. Az emberben is ott szunnyad a terméketlen ellenállás, a "csakazértsem" érzése. Ne korlátozzanak engem! A tizenévesek különösen erősen érzik ezt, de egész életünkben végigkísér különböző mértékben bennünket, hogy féltjük a szabadságunkat. Pontosan ezt az emberi érzést lovagolja meg annyiszor a politika, és különféle módon hirdeti: ne hagyd magad, téged megkötöznek. E szólamok hirdetése közben a saját hálójába hajt be minket. De pozitívan úgy alkalmazzák pedagógusok ezt az emberi tulajdonságot, hogy valamit megtiltanak, amit igazából szeretnének elérni.
Pontosan kell látnunk, hogy van az életünkben termékeny, és van terméketlen ellenállás is. Hasznos, és lelkünket építő az, amikor nem pottyan minden rögtön az ölünkbe, amire vágyunk. Jó dolog felmenni egy hegyre, és csorgó izzadságban lenézni a gyönyörű tájra. Ugyanakkor vannak az életünkben olyan pontok, amik újra és újra kísértések, és képtelenek vagyunk bizonyos helyzetekben normálisan beszélni, nyugodtak maradni.
A bibliai képpel játszva elgondolkodtam azon, vajon hányszor járhatott Éva a fa környékén. Vajon szokásává vált, hogy nézegeti a tiltott fát? Vajon először elhatározta, hogy nem megy arra, de aztán egyre gyakrabban odasétált? Aztán egyre közelebb merészkedett a fához? Aztán meglátta a kígyót, és elkezdett vele beszélgetni? Vajon miféle folyamat lehetett ez? Hiszen ez történik mindannyiunkkal! Az ember elé oda kerül egy kocsma. Tudja, hogy gyenge, és ha bemegy nem fog megállni egy sörnél. De ahogy közeledik felé, egyre nagyobbnak látja, egyre kisebbnek lát minden más fontos és távoli célt, végül bemegy, és részegen jön ki, ha ki tud jönni. A kocsma közelsége bizonyos emberek számára esélytelen helyzet. De lehet, hogy nekem azt kell tanácsolni, hogy este öt és hat óra között ne szólaljak meg, mert úgyis csak rossz fogja elhagyni a száját. Vagy bizonyos embernek azt kell mondani, hogy amikor ír egy levelet valakinek, olvastassa el barátjával, mielőtt elküldené. Ilyen elhatározások nélkül biztosan nem tudunk kiteljesedni. John Bunyan A Zarándok útja című klasszikus könyve tele van jelképekkel. A vándor úgy járja földi életét, hogy például a Csüggedés mocsarát, vagy a Tévedés hegyét, vagy a Veszély útját el kell kerülnie, bármennyire tetszetős lenne.
Az emberi akarat nem végtelen. Nemcsak Odüsszeusznak kellett megkötöznie magát a Szirének szigete mellett, de mindannyiunknak tudatosítania kell magában gyengeségeit, és ehhez alkalmazkodva elhatározásokat kell tenni. Megkapó, ahogyan Jézus elkerült bizonyos konfliktusokat, bizonyos embereket egészen addig, amíg nem jött el a megfelelő idő. János evangéliumában többször olvassuk, hogy elrejtőzött, vagy átment az emberek között, hogy nem ment szembe a farizeusokkal egy ponton túl. Nem lett soha saját vágyainak vagy indulatainak a rabjává. Adja Isten, hogy őt követve mi is képesek legyünk arra, hogy akaratunkat a mennyei akarat szerint fékezzük, képesek legyünk elkerülni a mi életünk tiltott fáját. Ámen.