2015-06-10

Győri L. János – a reformátusság hatása az irodalomra
Tóth Sára – Táncol a por
Tóth Regina, Dóri, Lili, Benkő Fanni és Dia – cserkészet

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ezen a héten zárult az ünnepi könyvhét, immár 86. alkalommal, és talán 25-30 éve már egyházi kiadókkal is együtt ünnepelve. Két íróval beszélgetünk most, akiknek most jelent meg könyvük. Az első Győri L. János irodalomtudós. A Kálvin Kiadónál jelent meg kötete. Ő azt vizsgálja, vajon miként hatott a reformátusság a magyar irodalomra. Először azt kérdeztem, hogyan kezdődött egyáltalán a régi magyar irodalom iránti érdeklődése.

Győri L. János: Az első impulzusokat édesapámtól kaptam, aki református lelkész volt. A hivatalban ott volt a Parókiális Könyvtár, amelyet ugyan nem olvastam, de láttam a könyveket. Az 1960-70-es években ez elég volt ahhoz abban a falusi közegben ahhoz, hogy valamilyen módon szellemileg az ember próbáljon meg kiemelkedni. A protestáns parókiának hagyományosan volt egy kultúra felé indító funkciója is. A könyvben is megemlítem, hogy több magyar író felmenői között is voltak református lelkészek. Például Szabó Magda dédapja, Móricz Zsigmond, Csokonai Vitéz Mihály, Ady Endre nagyapja, másoknak az édesapja, vagy valamilyen közvetlen rokona volt lelkész. Sőt, Tompa Mihály maga is református lelkész volt. Ez a miliő, amely a protestáns kultúrát erősen befolyásolta, inspiráló volt. Ugyanez a cölibátus miatt nem volt meg a katolikus félnél.
Fekete Ágnes: Hol volt lelkész az édesapja?
Győri L. János: Abaújban nőttem fel, egy Lak nevű kis településen. Ebben a kisfaluban találkoztam először íróval, ugyanis egy volt sárospataki diák, Fekete Gyula, író-olvasó találkozóra jött oda. Ha jól emlékszem, Az orvos halála című regénye megjelenése után volt vele egy beszélgetés. Én akkor még nem ismertem ezt a könyvet, igazából azt sem tudtam, hogy mi az, hogy író, vagy irodalom, de édesapám elvitt, mivel ő Patakról ismerte Fekete Gyulát. Akkor, tizenkét évesen tapasztaltam, hogy lehet irodalomról beszélgetni, hogy van író, dedikálás… Ez meghatározó élményem lett. De akkor még föl sem merült bennem, hogy majd később irodalommal foglalkozom. A gimnáziumban a színjátszás, a színház érdekelt. Volt egy színjátszó-körünk is. Érettségi után a Debreceni Egyetemre kerültem magyar-német szakra. Ott kaptam a tanáraimtól olyan feladatokat, amelyekhez kéziratokat kellett olvasnom. Ezek egyre inkább ráirányították a figyelmemet a régi irodalomra, és akkor ráébredtem arra, hogy akkor nekem a reformáció irodalmával kell foglalkoznom. Innen aztán már nem volt visszaút. Egy évet Svájcban, Zürichben töltöttem ösztöndíjasként. Ott láttam az egykori magyar református peregrinus listát, külföldet járó diákok emlékeit, a könyvtárban a gályarabok emléktábláját. Ezek szintén meghatározó élmények voltak. Akkor már megvolt a témám: a tizenhetedik századi református prédikációk. Ennek már a nyomtatott része is több tízezer oldalt tesz ki. A korai újkor, a tizenhatodik-tizenhetedik század meghatározó műfaja a prédikáció volt. Még senki nem mérte fel pontosan, ezért az arányokat nem tudom megmondani, de a magyar nyelven megjelent nyomtatott könyvek jelentős százaléka prédikációszöveg. A mennyiséghez képest, keveset foglalkoztak ezzel, bár az utóbbi időben már többeket is érdekel. A prédikációkon belül az exemplumokat vizsgáltam, azaz azokat a példázatos történeteket, amelyek illusztrációként szolgálnak a szövegben. Abban a korban ezek jóval nagyobb számban voltak jelen, mint később bármikor is. Ugyanis ez még az a kor, amikor nem volt sajtó, vagy más média. A prédikáció nemcsak liturgiai elem volt, hanem információforrás is. Voltak benne politikai elemek, történelmi vonatkozások, irodalmi példák, népmesei elemek. Ma is előfordul, hogy a lelkész a prédikációban utal egy tévéműsorra, egy futballmérkőzésre, vagy a gyülekezet által ismert dologra.
Fekete Ágnes: Tehát akkor még tájékoztató jellegű volt a közlés.
Győri L. János: Igen. A tizenhetedik században információ híján a teljes történeteket el kellett mesélni. Például visszatérő elem a magyar történelemből az, hogy a várnai csatánál a magyar királyt hogyan csalták tőrbe. Erre elég volt utalni. Azonban sokkal részletesebben kellett elmesélni a bibliai történeteket, mert reformáció meghirdette ugyan a bibliaolvasás programját: "minden népnek az ő nyelvén". Azonban a tizenkilencedik századig azért nem valósulhatott ez meg, mert a lakosság jelentős része analfabéta volt, és nem is állt rendelkezésre annyi magyar nyelvű Biblia.
Fekete Ágnes: Ha a korabeli iratokat olvassuk, látható, hogy nagyon erős a vitázó oldal. Mintha egyszerűen beleszorult volna a protestantizmus a vitázó életbe.
Győri L. János: Nemcsak a protestantizmus szorult bele a vitába, hanem a katolikus fél is. Kölcsönös volt. Sőt, inkább a katolikusok kezdeményezték, hiszen a korai újkorban ők voltak- legalábbis Magyarországon – vert helyzetben. A tizenhatodik-tizenhetedik század fordulóján a Kárpát-medencében a magyar nyelvű lakosság nyolcvan-kilencven százaléka protestáns, elsősorban református volt. Védekező helyzetben a katolicizmus volt. Sajátos volt a magyar helyzet, hiszen a katolikusoknak volt egy nagy emberük: Pázmány Péter. Neki talán nincs megfelelője a protestáns oldalon. Sok jól képzett prédikátor volt, de a másik oldalon egy európai nagyformátumú valaki állt. A kortársak közül talán Szenci Molnár Albert volt hasonló, aki viszont alkata szerint nem igazán vitázó, inkább tudósvolt. Ő az élete nagyrészét külföldön élte. Németországban volt. Fordította Kálvin Institutio-ját, a ma is énekelt zsoltárainkat, többször újra kiadta Károli Gáspár bibliafordítását, tehát nem is nagyon ért rá vitázni. A nagy ellenfél kimaradt ebből a dologból. Valóban beleszorult a korabeli magyar keresztyénség és Európa is a vitába. Azt gondolom, hogy bár fájdalmas azt látni, hogy keresztény kereszténnyel, magyar magyarral vitázik, mégis szükséges dolog volt ez. Ha a kultúrtörténeti oldalát nézzük, akkor láthatjuk, hogy mindenkor kellenek a viták ahhoz, hogy valamikor nyugvópontra jussanak a dolgok, és tényleg megismerjük a másik véleményét. A korai újkor még a klasszikus európai demokráciák előtti időszak, amikor sokszor annyira éles volt a vita, hogy aki alul maradt, az fizikailag is alul maradt. A vitákban azonban a magyar nyelv csiszolódott, kialakult a teológiában, a retorikábana magyar szaknyelv, az érvelés módja. Amikor a tizennyolcadik században jött a nyelvújítás, a felvilágosodás kora, akkor a gondolkodásnak nem ezeket a területeit kellett megújítani nyelvileg, hanem a természettudományok szaknyelvét. A filozófiai gondolkodás alapsémái nyelvi értelemben már kialakultak a tizenhatodik, tizenhetedik században. Tehát kultúrtörténeti oldalról nézve voltak ennek hozadékai is, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a reformáció kihívásának köszönhető, hogy a katolikus egyház nem rekedt meg abban az állapotban, ahogyan őt a reformáció érte. Nem mondom azt, hogy a reformáció nélkül nem lett volna valamilyen megújulás, de jellemző, hogy a reformációt megelőző századokban ott volt az egyházban, az akkor még egyetemes nyugati kereszténységben, a megújulás szándéka. Reformzsinatok követték egymást. A konstanzi zsinat is reformzsinatként jött létre, és a vége az lett, hogy Husz Jánost megégették. Úgy tűnt, hogy a megújulás belülről nem megy. A szerzetesrendek sorozatosan egyfajta megújulás jegyében jöttek létre. Például Assisi Ferenc követői közül Magyarországon sokan áttértek a református hitre. A reformátoraink jórésze előzőleg ferences szerzetes volt. A katolikus egyház azon része, amely nyitottabb volt a gondolkodásában, nyitottabb volt a reformáció felé is. Tehát ezek bonyolult összefüggések.
Fekete Ágnes: A magyar reformáció teljesen más volt, mint a polgári átalakulással együtt járó nyugat-európai.
Győri L. János: Az biztos, hogy a magyar reformáció sajátos utat járt. Minden országban más út volt. A magyar reformációnak valóban erős a kulturális töltete. Véleményem szerint ez abból következik, hogy amikor a reformáció megjelent a tizenhatodik században, akkorra gyakorlatilag a magyar államiság összeroppant Mohács, illetve 1541-ben Buda elfoglalása után. Az egyház, amely akkor már nagyobbrészt protestáns volt, olyan funkciókat is átvett, amelyre Nyugat-Európában többnyire nem kényszerült, ilyen arányban és ilyen mértékben. Ilyen volt például az iskolaügy, amelynek a jelenléte látványos egészen a huszadik századig. Nyugat-európai testvéreink nem nagyon értik meg, hogy miért veszünk mi tömegesen vissza iskolákat? Mi ez a nosztalgia az iskolák után? Miközben ők tömegesen adtak föl iskolákat a tizenkilencedik században. Nálunk, egészen az államosításokig, az iskolák többsége protestáns és katolikus egyházi kezelésben volt. Ez magyar sajátosság. Irodalom színe-java nagyobbrészt protestáns iskolákban nevelődött, még akkor is, amikor már katolikus többség volt.

Fekete Ágnes: Második írónk Tóth Sára. Fő szakterülete az angol irodalom. A Harmat Kiadónál megjelent Táncol a por című könyve azonban, elsősorban hitbeli és közéleti dilemmákról szól. Szándékosan használtam a dilemma szót, mivel ő nem kész válaszokat mond el, inkább igyekszik ennek a világnak a kábulatába belelátva igazán kérdezni.

Tóth Sára: Az írásaimban igyekszem valódi kérdéseket feltenni. Azokat, amelyeket magamnak is felteszek. Igyekszem választ találni. A lelkészektől is azt várom, hogy valódi kérdésekről beszéljenek, olyanokról, amelyekkel én is megküzdöm. Az írás végén nagyon sok esetben nem valamiféle mindent lezáró, logikus válasz születik, hanem kialakul egy olyan vonalvezetés, amely nem zárja le ugyan a kérdést, nem oldja fel az ellentmondást, mégis túlmutat rajta. Mintha a végére kialakulna valami, ami már nem én vagyok. Az tény, hogy leginkább olyanoknak írom az írásaimat, akiknek nincsen receptjük minden kérdésre, nem vágnak rá egy-egy dogmát válaszul minden megoldandó problémára. Szerintem a valóság alapvetően ellentmondásos. Ez a logika és az érzelem szintjén is igaz. A könyvben van is egy írás, amelyben elmondom, hogy egyszerre igaz az az ágostoni mondat, hogy "nyugtalan a mi szívünk, míg Istenben meg nem nyugszik", ugyanakkor az ellenkezője is igaz, hogy úton vagyunk. A megtérés az egy megnyugvás, hazaérkezés, de mégis úton vagyunk és még nem érkeztünk meg. Az Istennel való kapcsolat nem valamiféle fogódzkodó, amely segít falakat felállítanom magam köré, és kizárnom a nehéz kérdéseket, hanem egy küzdelmes út, amely még tart.
Fekete Ágnes: Inkább feltárni próbálod ezeket a kérdéseket, és nem megválaszolni?
Tóth Sára: Nyilván van úgy, hogy megválaszolom őket. A nagyobbik fiam konfirmációjára írtam egy beszédet, ahol kérdéseket tettem fel: Miért legyél keresztény? Miért legyél református? Mit jelent a kereszt? Akkor nyilván adtam válaszokat neki, de nagyon remélem, hogy ezek olyan válaszok, amelyek őt arra késztetik, hogy nyitott maradjon, és járja ezt az utat.
Fekete Ágnes: Mert olyan ember is van, aki bezár?
Tóth Sára: Sajnos, van egy ilyen tendencia az egyházban. Van a vallásosságnak egy ilyen formája. Pedig Isten mindig sokkal több annál, mint amit a mi dogmáink körülhatárolhatnak belőle. Ha az ember ezt nem tartja szem előtt, vagy nem éli meg, akkor megreked. Sajnos, gyakran látom, hogy a hitet, a vallásosságot arra használják, hogy pszichológiailag megrekedjenek a kiskorúságban. Sokat gondolkodom azon, hogy mit lehetne ezzel kezdeni, és nyilván nem mindenki ilyen, de látok egy ilyen tendenciát.
Fekete Ágnes: Nagyon erős biztonságot keresnek az emberek.
Tóth Sára: Igen. Ez bizonyos pontig érthető is. Csak azt a biztonságot, amit keresünk, nyilván gyerekkorunkban kellett volna megkapnunk, az is egyértelmű, hogy senki sem kapta meg teljes mértékben. A hit nem lehet a gyermekkori, nem megkapott szeretetnek valamiféle bepótolása a felnőttkorban. Illetve ez is, tehát ez újra egy paradoxon. Ugyanakkor a felnőtté válásban is segít. Érdekes, hogy a kultúránkban van egyfajta gyermekközpontúság. A tizennyolcadik század második feléig a gyermekkornak nem volt önértéke, hanem egy olyan stádiumnak gondolták, amelyet minél előbb meg kell haladni, és a felnőttség volt csak érték. A romantika korában, vagy egy kicsit előbb kezdett ez megváltozni,egyértelműen keresztény gyökerek hatására, mert Jézus azt mondta, hogy engedjétek hozzám a gyermekeket, tehát a gyermekség az egy érték. Ugyanakkor azt látom, hogy van egyfajta infantilizálódás is a kultúrában. Megvan az a veszély is, hogy megrekedek, és egy infantilis, önkényeztetésbe csapok át. Szerintem nagyon fontos a keresztény zarándokút során a felnőttség átélése, hogy a világnak van egy olyan arca, amelyben én egyedül vagyok. Ha ez a tragikus arca a világnak, akkor szembe kell néznem azzal, hogy nem várhatok semmi jót, mert bármi megtörténhet: akár holnapután elgázolhatják a gyerekemet vagy más szörnyűség következhet. Itt jön valami olyan titokzatos fordulat, ami megtörténhet, és azt hiszem, hogy ez is a hitbeli vándorút része, hogy mégis újjászületik a bizalom: ilyennek néz ki a világ, de mégsem ilyen, az Isten országa rejtve van, mégis munkálkodik.

Fekete Ágnes: Miért az a címe a könyvnek, hogy Táncol a por?
Tóth Sára: T. S. Eliot a kedvenc költőm, és ez a kép a Négy kvartett című verséből való. Mind a két kép, nagyon sok értelemben szimbólum. A por, az ember anyagisága, a porból vétetett, része az anyagi, biológiai, állati létnek, és oda hull vissza. A tánc pedig az ellenpontja ennek. A kreativitás, a teremtő erő, hogy Isten létrehoz formát, rendet ebből a porból, ami egy olyan szétesett valami. Tehát, ha azt gondoljuk, hogy csak a por van, akkor igazából azt a következtetést kellene levonnunk, hogy emberként nem lehetünk boldogok. Aki csak az anyagiságban gondolkodik, és semmilyen spiritualitásban nem hisz, akkor annak tulajdonképpen nem szabadna vidámnak lennie. Jópár huszadik századi angol költőt tanítok, akik ezt elmondták. Például, hogy minden szülő tönkre teszi a saját gyerekét, ezért arra a végkövetkeztetésre jutnak, hogy sose legyen gyereked!
Fekete Ágnes: Isten nélkül erre juthatnak.
Tóth Sára: Igen. Ott van viszont a másik oldalon a tánc. Van valami, ami ennél több, az isteni teremtő erő, ami engem is megformált a porból, ami Krisztust is feltámasztotta, és mindig egyfajta ellenerőként működik, a széteséssel, a tehetetlenséggel, a depresszióval szemben.
Fekete Ágnes: De még mind a kettő matéria. Igazából a tánc is, meg a por is a hústestről szól.
Tóth Sára: Egyfajta vulgár platonizmus mindig jelen van a köreinkben, hogy a test, az anyag, a világ szépsége, egy külön fülke, és nincs igazán köze az Isten dolgaihoz. Ez szerintem, nem igaz, hisz maga Isten lett emberré, ezzel igent mondott a testre, a húsra. Visszatérve a tánc szimbólumára, ott egyesül a kettő. Azt a testemmel csinálom, az egész eggyé válik.
Fekete Ágnes: Melyik az az írásod, ami a legnagyobb vitát kavarta?
Tóth Sára: Talán az az írásom volt ez, amelyben az egyház és a művészet viszonyát taglaltam. Gyakran látom ugyanis azt, hogy a vallásosság nem tud mit kezdeni a botrányt okozó, sokkoló, vagy csupán az élet csúnya oldalát felmutató művészettel. Mindannyian tudjuk, hogy milyen verseket szoktak az istentiszteleteken felolvasni. Ez a rózsaszín vonala a valóságnak. Szentimentalizmus. Arra kérem a vallásos, a hívő embereket, hogy amikor valami megbotránkoztatóval szembesülnek, akkor Jézus példáját kövessék, aki kész volt párbeszédbe elegyedni azzal a szolgával is, aki arcon ütötte. Megkérdezte tőle, hogy miért ütsz engem? Ha mi is visszakérdezünk, akkor talán van remény. Mert talán ez az ember azért provokál, hogy megszólítsuk. Bármilyen rettenetes, egyházprovokáló művészettel szembesülünk, miért nem beszélgetünk azzal az illetővel, mért nem teszünk fel kérdéseket? Miért nem halljuk meg az esetleges segélykiáltást?
Fekete Ágnes: Szélsőségesedik a világunk.
Tóth Sára: Szerintem úgy lehet a legjobban harcolni ellene, ha nem veszek róla tudomást. Tudom, hogy ez naivitás, de mégis ez az előremutató út, hogy bármivel szembesülök, próbáljam meg a maga valójában nézni. Nem azonnal betenni egy skatulyába. Én is tele vagyok ilyenekkel, és nagyon tökéletlenek vagyunk, beszélünk arról, hogy hogyan kellene csinálni a dolgokat, és közben folyamatosan rácáfolunk minden percben. A minap gondoltam arra, hogy talán ez lehetne az érett ember definíciója: aki tudja, hogy mit nem tud, illetve kezdi tudni, hogy mit nem tud.

Fekete Ágnes: Ezek a napok az évzárók napjai. Mindenféle közösség és egyesület hálát ad azért, amit tehetett. Az egyik hálát adó társaság a cserkészeké. Éppen Leányfalun jártam, amikor az istentiszteleten öt nagyon kedves cserkészlánnyal, Benkő Fannival és Diával, Tóth Regivel, Dórival és Lilivel találkoztam.

Tóth Regina: Nálunk egy őrsnyi református cserkész van.
Fekete Ágnes: Elmondanád, hogy milyen jelvények vannak a ruhádon?
Tóth Regina: Ezt egy fesztiválon kaptam, ahol a cserkészek játékokat mutattak be a gyerekeknek. A Hungária jelvény minden magyar cserkészen rajta van. A jobboldal a hovatartozási oldal. A cserkészkerület, majd a csapatszám, amely az 1004-es. Alatta őrsi név is szokott lenni, de nálunk ez nincs. A csíkok, az őrsvezetői képesítést jelzik. Azért zöld-piros, mert van őrsvezetői képesítésem.
Fekete Ágnes: Te vezetsz egy őrsöt?
Tóth Regina: Igen. Már három éve vezetem a tizenkét-tizenhárom éves lányokból álló Süni őrsöt.
Fekete Ágnes: Ezen a jelvényen egy süni és van egy ásó van.
Tóth Regina: Tavaly voltam egy nyuszi táborban. Az őrsvezetőképzőnek egy másik tábora, ahol kiscserkészek voltak. Ők a jelöltek "próbababái". Az ásó pedig azért van rajta, mert én ástam a latrinát, és eléggé sokáig tartott.
Fekete Ágnes: Ásási kitüntetés?
Tóth Regina: Igen.
Fekete Ágnes: Mi az a PUF?
Tóth Regina: Az őrsvezetőképző altábora. Három altábor van. Esztergom, Eger, és a Pál utca vagyis PUF.
Fekete Ágnes: Országjáró?
Tóth Regina: Ez szintén egy cserkészprogram volt.
Fekete Ágnes: Nemzeti Nagytábor Ócsa.
Tóth Regina: Igen. 2013-ban volt. Legalább ötezren voltunk ott.
Fekete Ágnes: Mit jelent ez az ötös virág?
Tóth Regina: Azt, hogy hány éve vagyok cserkész. Valójában már több mint öt éve, de a másik ötöst akkor kapom meg, ha már elérem a tíz évet.
Fekete Ágnes: És a Regi felirat?
Tóth Regina: Az a nevem.
Fekete Ágnes: Ez egy fagyűrű?
Tóth Regina: Igen, egy nyakkendőgyűrű.
Fekete Ágnes: Jellemző szokás az, hogy mindenki ráírja a saját nevét a gubacsra?
Tóth Regina: Igen, azért hogy ne veszítsék el, másrészt pedig így rögtön tudják a cserkészek, hogy hogyan szólítsák egymást. Tábor után kapjuk meg.
Fekete Ágnes: Mi az NLÁ?
Tóth Regina: Ez egy rövidítés, de a jelentését csak a bennfentesek tudják.
Fekete Ágnes: Ezt már hallottam én is, hogy titkos. Ide pedig az van írva, hogy Légy résen!
Tóth Regina: Ez az őrsi próba jelvénye. Tavaly raktuk le az első próbát, és már a másodikra készülünk.

Fekete Ágnes: Most miért vagytok itt ilyen szép ruhában?
Benkő Fanni: Nálunk az a szokás, hogy igyekszünk minden második hónapban eljárni egyszer közösen istentiszteletre, illetve a többiek csapatmisére mennek. Szeretnénk ezzel megmutatni, hogy mi is itt vagyunk, és hívő emberek vagyunk. Szeretnénk, hogy tudjanak rólunk az emberek, és csatlakozhatnak hozzánk.
Fekete Ágnes: Te melyik őrsöt vezeted?
Benkő Fanni: A Panda őrsöt. Ők hét-nyolc éves kiscserkészek. Ez az első évem velük.
Tóth Dóri: Én a Nyuszi őrsöt vezetem. Tízévesek. Együtt öten vagyunk. Jövőre talán bővülünk.
Benkő Dia: A református Sas őrsöt vezetem. Ők tizenöt-tizenhét évesek. Tavaly a Dóri volt az őrsvezető, az idén kicsiket kapott és én vettem át az őrs vezetését.
Fekete Ágnes: Miért szerettek cserkészek lenni?
Benkő Dia: Mert nagyon sok emberrel lehet megismerkedni. Nagyon sok dolgot tanulhatunk meg játékosan, illetve taníthatunk meg a gyerekeknek.
Fekete Ágnes: A cserkészetben fontos, hogy az élettel kell tanítani.
Benkő Dia: Másképpen nem is tudnánk. Nagyon fontos, hogy nem szeretnénk iskolaként működni. A természetben is nagyon sokat vagyunk, mert gyakran kirándulunk, de a legjobb mindig a tábor szokott lenni. Az a kedvencem.
Tóth Regina: Nagyon sok élményt gyűjthetünk itt. El sem tudnám képzelni az életemet a cserkészet nélkül.
Fekete Ágnes: Ez egy jó társaság?
Tóth Regina: Igen. Nagyon, nagyon jó!

Hírek:
A nyári szünidőre országos teremtésvédelmi versenyt hirdetnek középiskolásoknak. Egyének vagy legfeljebb 4 fős csapatok jelentkezhetnek, olyanok, akik valamilyen keresztény felekezethez kötődnek. A jelentkezési lap és az első feladat megtalálható az okogyulekezet.hu oldalon a játék menüpontban. Aki jelentkezik, összesen öt interneten elküldött feladatot kap majd szeptemberig.

Nyárindító családi napot rendeznek június 13-án, szombaton 15 órakor Győr-Szabadhegyen. Ugyancsak gyülekezeti napot tartanak a családok részére június 14-én vasárnap 10 órától Budapesten, a Rákoskeresztúri református templomban.

Az iskolaév befejeztével országszerte elkezdődnek a nyári hittanos gyermektáborok. Többek között Székesfehérváron, a Széchényi úton és Budapesten, Soroksár-újtelepen.

Hálaadó istentiszteletet tartanak a Gerecsei Szórványmisszió ötéves évfordulóján Steinbach József püspök igehirdetésével június 13-án, szombaton 11 órakor Sárisápon, a Művelődési Házban.

Az utolsó időkről lesz szó az egyetemistáknak tartott istentiszteleten június 17-én, kedden 19 órakor Budapesten, a Gyulai Pál utcában.

Jótékonysági hangversenyt ad a Tabulatúra Régizene Klub a marosvásárhelyi Emmaus gyermekotthon javára június 15-én, hétfőn 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Zenés istentiszteletet tartanak Varga László, miskolci orgonaművész szolgálatával június 14-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri református templomban.

A Kelenföldi Barokk Esték sorozat keretében Ella István orgonaművész ad hangversenyt június 13-án, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatti református templomban.

Húsz perces orgonameditációt tartanak a következő hetekben szerdánként 17 órakor Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.

Erkel Ferenc Emlékhangverseny lesz június 13-án, szombaton Budakeszin, a Határon túli Magyarok Református Emléktemplomában.

Fekete Ágnes áhítata:

"Kihez hasonlítsam ezt a nemzetséget? Hasonlatos a gyermekekhez, a kik a piacon ülnek, és kiáltoznak az ő társaiknak, és ezt mondják: Sípoltunk néktek, és nem táncoltatok; siralmas énekeket énekeltünk néktek, és nem sírtatok." Máté 11,17

Ma reggel kamasz lányunk, amikor vette fel a cipőjét, ezt mondta: "elviselhetetlen, hogy milyen széles a lábam." Mire én: "elfogadnám én a te lábadat!" Utána gondolkodtam el azon, ebben a két mondatban mennyire megvalósítottuk az ember két alapvető tévedését. Mert néha tökéletesek akarunk lenni. Persze egy kamasz lánytól természetes, hogy méregeti magát, és nehezen, de igyekszik elfogadni a testét. Az öregedő felnőtt pedig irigyli a kamaszokat, és a hasonlítgatás hibájába esik: "jaj de szép is volt, amikor fiatal voltam", "bár ez lenne a gondom". Közös, hogy az sose jó, ami van. Néha azon merengünk, milyen messze is vagyunk a tökéletességtől, néha meg azon, de jó lenne olyannak lenni, mint valaki más. Rögös út az, ahogyan elfogadjuk magunkat.
Nagyon sokszor tapasztalom, hogy emberek azért nem hallják meg Isten hangját, mert képtelenek magukat elfogadni. Pedig csak így válunk hallóképes emberekké. Akkor ismerem fel, hogy én és éppen én vagyok a formálható anyag Isten kezében. Sem több, sem kevesebb nem vagyok, mint aminek Isten alkotott. És Istennek a lényege a kapcsolat. Mi valami szuperhatalomnak képzeljük el a Mindenhatót. Pedig valójában ő a sűrű, termékeny és tökéletes kapcsolat, aki életet ad, életben tart, velünk akar lenni, általunk és bennünk akar szólni. Mint egy iszonyatos erejű mágnes, amely örökösen vonz, ez a lényege. Tehát nem a tökéletesség a cél, hanem az, hogy kapcsolatban maradjunk. Valahogy ezt a sűrű kapcsolatban, teljes szeretetben való létezést kellene megéreznünk ahhoz, hogy elfogadhatónak lássuk önmagunkat.
Nem színpadon zajlik az életünk igazán. Sajnos, sokan csak a halálos ágyukon értik ezt meg. Még a színész élete is igazából, a mélyen kapcsolat. Ha nem az, akkor csak színészkedés az egész, hidegen hagyja az embert. Nem éneklünk, és nem táncolunk rá, ahogyan a példázatban Jézus mondta. Aki nincs benne abban, amit tesz, nem kapcsolódik igazán a másikhoz, az nem ad valójában semmit. Ha az életünk értékrendjében ez az első, akkor megértjük, hogy Isten sem nagynak, sem kicsinek nem teremtett minket, hanem pont annak, aki neki jó. De az ember egyfajta hullámvasúton éli az életét, néha azt érzi, hogy senki, akkor azért távolodik el Istentől, mert elkeseredik, máskor azt látjuk, hogy ezt is, azt is jól tesz, milyen nagyszerű, és valami felhajtó erő szinte az Isten fölé löki, gőgös lesz. Így sírunk és táncolunk, itt a földön így mozog a szívünk reménytelenség és önelégültség között.
Jézus arra kér, hogy fogadjuk el ezt is. Van siratóének és van tánc, és ezek a hullámzások mind vihetnek őhozzá, ha kérjük, hogy tisztítsa meg a látásunkat, és jól lássuk a lényeget. Mert a lényeg nem a zene és nem az ének, hanem Ő maga. Adja Isten, hogy az Ő erős, mágnesként vonzó kapcsolatába, magába a létezésbe bekerüljünk. Ámen.

Similar Posts