2015-09-02

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Tegnap, az iskolaév első napján a budafoki Demjén István református általános iskolában jártam, hallgassuk, hogyan kezdték ott az évet. Csűrös András lelkészt és Bencze Péter igazgatót hallják.

Csűrös András: Most pedig szeretném bemutatni az új tanárokat illetve tanulókat. Kérem, aki a nevét hallja, álljon föl! Nagy szeretettel köszöntünk titeket itt az iskolában a 134. zsoltár harmadik versével:
Gyerekek éneke: Megáldjon téged az Isten a Sionról kegyelmesen, ki teremtette az eget, a földet és mindeneket.
Csűrös András: A másodikosok készítettek egy kis szívecskét az új tanároknak. Átadom a szót az igazgató úrnak.
Bencze Péter: Hagyománya van annak, hogy minden évben mesével köszöntjükaz elsősöket, hiszen a tanévnyitó túl hosszú. Az idei tanévnyitón Hárs László meséje nyomán próbáltam elmondani ezt a kis történetet: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Katinka, aki egy közeli óvodába járt. Katinka már az óvodában is tudta, hogy vannak jótündérek. De akkor találkozott vele először, amikor első nap ment az iskolába és a tábla előtt meglátott egy nénit. Akkor rájött, hogy ő a jó tündér.
Ugyan ezt a nénit a többiek tanító néninek szólították, de Katinka meg volt róla győződve, hogy ő a jó tündérrel találkozott. Azt is tudta, hogy a jó tündér teljesíti minden jó gyerek kívánságát, aki kiállja a próbát. Katinka pedig nagyon szeretett volna a kiskutyájával beszélgetni, ezért úgy gondolta, hogy ő majd megkapja ajándéknak azt, hogy az állatok nyelvét megérthesse. Ezért aztán egész tanév alatt folyamatosan tanult. Egymás után kapta a "mosolygósokat". Amikor eltelt a tanév, megkapta a bizonyítványát: olvasás kiváló, írás dicséretes és a többi, és a többi. Az ünnepségen nagy meleg volt. Nem olvasta végig a bizonyítványt, csak beleolvasott.
Az ünnepség után aztán kiment, és egy fa árnyékában olvasgatni kezdte. Várta az ajándékot, de nem kapott mást, csak ezt a bizonyítványt. Egyszerre csak belehasított valami. Fogta, betette a táskájába a bizit, és rohant haza az anyukájához. Mondja a mamának otthon: "Anyu, anyu, a jó tündértől ajándékot kaptam." Az anyukája nézte a bizonyítványt, látta a sok kiváló eredményt, de ajándékot nem látott. Ekkor Katinka elmondta az anyukájának, hogy ő bizony úgy gondolta, hogy az állatok nyelvén fog tudni majd beszélni, de helyette megtanulta a számokat, meg a betűk nyelvét, megtanult írni, olvasni, és ez a hatalmas ajándék, amit a jótündértől kapott. Az anyukája elmosolyodott és azt mondta neki, hogy fogsz te még ennél nagyobb ajándékot is kapni. Katinka ezzel ment második osztályba.
Megtanulta, hogy semmilyen tündér sem lehet jobb, mint a tanító néni, és semmilyen tündérajándék nem ér annyit, mint a tudás. Itt a vége, fuss el véle.

Fekete Ágnes: Most egy családi évkezdéséről beszélgetünk majd. A Ráday Kollégiumban találkoztam a Hegedűs család négy tagjával, Judittal, Jánossal és Józseffel, valamint az anyukával Hegedűsné Erdődi Judittal. Ő a Sárszentmiklósi Református Egyházközség lelkésze. Néhány hónapja Dobos Károly Díjjal tüntette ki a zsinat kitartó szolgálatáért, melyet szórványokban végzett. A kollégiumi beköltözéskor először azt kérdeztem, hogyan készülnek erre az évre és mi a jó vagy mi a rossz abban lelkészgyerekek?

Hegedűs Judit: Én kollégista vagyok, és ezt nagyon szeretem.
Fekete Ágnes: Igen?
Hegedűs Judit: A kollégiumot és a közösséget a kollégiumban. Tanulni kell, de teljesíthető. Most fogok majd érettségizni. Arra kell készülnöm.
Fekete Ágnes: Izgulsz nagyon?
Hegedűs Judit: Igen, nagyon félek, de mindenki azt mondja, hogy semmiség, mert segítenek a tanárok, mindenki segít. Azt is tanácsolják, hogy érdemes mindennap megtanulni egy tételt előre, amint megkapjuk.
Hegedűs János: A lelkészgyerek semmiképpen sem lehet olyan, mint a mérnökgyerek, mert a lelkészgyereknek jobbnak kell lennie. Ennek alapja is van, és igazából azonosulhatunk is vele. Bármennyire furcsa, ez nem feltétlenül rossz. Sőt, szerintem teljesen jó lelkészgyereknek lenni. Nagyon különböző lelkészgyerekekkel találkoztam, akik próbálják bebizonyítani, hogy a lelkészgyerek nem egy titulus, hanem az egy életérzés. Mindenesetre tenni biztosan nem tudunk ellene, hanem el kell fogadnunk. Én szeretek lelkészgyerek lenni! Szerintem, lelkészgyereknek lenni az ugyanolyan, mint orvosgyereknek lenni. Elvárják tőlük, hogy okosak legyenek, csak tőlünk azt várják el, hogy nagyon kedvesek és jámborak legyünk. Valakiknek ez sikerül, valakinek nem. Szerintem ez inkább a személyiségünkből fakad, mintsem a szüleink foglalkozásából.
Fekete Ágnes: Talán ez a "kell" az, ami nehéz ebben!
Hegedűsné Erdődi Judit: Mi kisgyülekezetben vagyunk és ott nincs olyan reflektorfény. Ráadásul csak "félvérek", merthogy a férjem nem lelkész. Lehet, hogy ez is egyféle szabadságot jelent.
Hegedűs Judit: Egyetértek a Janóval, hogy azért elvárnak tőlünk valamit. Szerintem az sok előnyt is jelent, hogy már kiskorunk óta hallunk Istenről és a hit dolgairól.
Hegedűs József: Milyen lelkészgyereknek lenni? Mindig is próbáltam tartani magam ehhez, és próbáltam betartani a szabályokat. Nem lehet sokkal könnyebb például képviselő gyerekének lenni sem, és szerintem a lelkészgyerekség nem olyan nagy teher. Mindenki máshogy viseli ezt, van aki "keménygyerekesen" fogja fel a helyzetet és nem ösztönzően hat rá.
Fekete Ágnes: Merthogy rátok ösztönzően hatott?
Hegedűs József: Szerintem, igen. Különben benne van a történetben az is, hogy jó családunk van.
Fekete Ágnes: Mitől jó egy család?
Hegedűs József: Érdekes kérdés. Mert szóban megfogalmazni azért nem tudnám, mert bármit mondhatunk egy családról, hogy mitől jó, az attól még nem lesz az.
Fekete Ágnes: Jó a légkör? Elfogadó?
Hegedűs József: Nem mindig. Kimondani ezt így jó lenne, de ott kell lennie a szigornak is. Viszont, ha ezt kimondjuk, akkor mindenki már rögtön arra gondol, hogy milyen "befenyített emberek". Nem. Tényleg ezt nem lehet csak így megfogalmazni, mert minden ember más és minden család más, minden helyszín más, és minden gyülekezet más. Azt tapasztaltam, ahogyan más családokba is beleláttam, hogy a miénk egy elég jól összerakott család, és tényleg örülök neki, hogy nagycsaládunk van. Sok testvérem van, és nem mindig engem szekíroznak. Ez nekem nagyon jó, de biztosan lennének olyanok, akiknek ez idegesítő volna. Én nagyon örülök neki. Azt sem mondhatom, hogy nagyon szigorúan vették a dolgokat, de azt sem, hogy nagyon elengedtek minket. Tényleg ott voltak, és segítettek minket mindig, és azt lehetett érezni, hogy tényleg hívő család, és ha bármi volt, akkor beszélhetett nekünk Anya meg Apa rengeteget az Istenről.
Hegedűs János: Szerintem az ember természetes élő közössége a család. Az ember nem arra teremtetett, hogy egyedül éljen. A legtöbb ember vágyik arra, hogy családja legyen. Azért jó, hogy nagycsaládunk van, mert mindig van egy támasz a hátunk mögött, akikre bármikor számíthatunk. A család mindig ott van, és mindig segít, ha baj van. Mindig van, ahova hazamehetünk. Én azért szeretek lelkészgyereknek lenni, mert látom, hogy vannak olyan családok, ahol teljesen más a légkör. Nem beszélhetnek az emberek szabadon a hitükről. Természetes, hogy minden vasárnap megyek a templomba a családommal, de van, akinek ez egy mindennapos harc a saját családjával, mert nem fogadják el. Nem arra kell gondolnom, hogy más családokban mennyire jó, hanem arra, hogy nekem ez a család megadatott, és hogy mennyire nem szenvedek hiányt semmiben. Ezt kell szem előtt tartanom, és nem arra gondolni, hogy milyen lehetne még a családom, hanem hálát kellene adnom azért, amilyen.

Fekete Ágnes: Az biztos, hogy a nagycsalád elfogadásra tanít.
Hegedűs János: Amikor kollégista lettem, egy-két nap után meglátszott, hogy kik azok, akik nagycsaládos gyerekek, és kik azegykék. Az egyke gyerekek eleinte nem tudtak aludni, de egy-két héten belül ők is hozzászoktak ahhoz, hogy meg kell osztaniuk mindenüket.
Mi elég sok közös programot csinálunk. Amikre nem úgy kell gondolni, hogy közösen elmegyünk valahova, hanem tényleg közösen csinálunk valamit, például közösen eszünk. Ami így elsőre nem tűnik olyan nagy dolognak, de szerintem nagyon sokat számít az, hogy az embernek van egy testvére, akivel eszik, és általában akkor szoktunk beszélgetni is. De például idetartoznak a közös háztartási munkák, amik közül mindig a legjobbak a gyümölcselrakások. Ebből nyáron van sok. Ezek igazából fizikailag nem annyira megerőltető munkák, és közben lehet beszélni is. Szerintem, amikor a család leül körbe, és beszélnek, az tényleg egy kicsit műanyag. Az igazi nagy dolgok, mindig valami közben történnek, amikor az ember nem is teljesen figyel oda, hanem csak úgy van. Ezek az igazán jó pillanatok, ebből vannak a szép emlékek, ezért jó szerintem a mi családunk.

Hegedűsné Erdődi Judit: Szerintem az hiányzott a családunkból, hogy nem jutottunk el sok helyre közösen kirándulni, mert egy ideig kicsik voltak a kicsik, most meg sokan vagyunk. Közös programok úgy családilag nem is igen voltak, ennek ellenére mostanában mondogatják, hogy jó ez a család. Nem volt ez mindig így! Volt, amikor keményen mondták nekem a gyerekeim: azért kellett neked ennyi gyerek, hogy olcsóban utazhassunk a buszon. Minden volt már! De mostanra kezdenek úgy nyilatkozni, hogy örülnek, hogy ebben a családban vannak, hogy jó ez a család!
Fekete Ágnes: Ez egy hosszú út.
Hegedűsné Erdődi Judit: Igen, és látják a kortársaik problémáit. Például panaszkodott az egyik lány, hogy tőle senki nem kérdezi meg, hogy miért nem volt iskolában, aláírják neki az ellenőrzőjét, igazolják a hiányzást, de nem kérdezik meg: "hogy vagy, vagy mi van veled?" Ahhoz képest mi tényleg együtt vagyunk, meg összetartozunk. A gyerekeink otthon vannak, ennek az egyik alapja biztosan a férjem, mert ő egy nagyon nyugodt ember.
Fekete Ágnes: Hogy vannak sorban a gyerekek?
Hegedűsné Erdődi Judit: Zsófi huszonnégy éves, Józsi huszonkettő, Janó húsz, Judit tizennyolc, Isti tizennégy múlt. Kettőjük között volt Sanyika, aki meghalt. Utána jön Pali, ő tizenegy és Anna nyolc éves.
Fekete Ágnes: Mintha mindenki úgy látná, hogy két pólus között találja meg a helyét egy jó család.
Hegedűsné Erdődi Judit: Próbálunk szabályokat fölállítani, és ezeket a szabályokat igyekszünk betartani, de ebben rugalmasak vagyunk. Például a közös étkezés nagyon fontos nálunk. De a reggeliért nagyon meg kell harcolni! Hogy keljenek föl! Vasárnap reggel nincs közös étkezés, azt kell, hogy hagyjuk, mert akkor mindenki csinálja a maga dolgát. Iskolaidőben szinte csak szombatonként vagyunk együtt mindannyian. Nyáron más a helyzet. A templomban ott vannak, de nem azért, mert én azt mondom nekik, hogy kötelező. Más lelkésztől hallottam, hogy ez probléma, hogy a papgyerekek nincsenek ott a templomban. Minálunk ott vannak, nem kell velük veszekedni. Tényleg az embernek ez olyan nehéz, mert nem tanítanak bennünket rá, úgy kell beletanulnunk szép sorban, folyamatosan. Mikor Zsófit hazavittük születése után a kórházból, akkor nem is értettem hogyan merték odaadni nekünk? Ehhez képest szépen alakulnak a dolgok.

Fekete Ágnes: Mióta vagy ebben a gyülekezetben?
Hegedűsné Erdődi Judit: Hivatalosan 2002-ben választott meg a gyülekezet. Előtte négy évvel úgy mentünk át Sárszentmiklósra, hogy én GYES-re megyek, de helyettesítenem kellett az ottani lelkipásztort. Aztán engem is helyettesítettek. Sárszentmiklóson és Rétszilason szolgálok. Amikor odakerültem már volt négy gyermekem, aztán lett öt, hat, aztán hét. Amellett nekem ez nagyon jó volt, mert amit tudtam csináltam, amit meg nem tudtam, nem csináltam. A sárszentmiklósi gyülekezetben körülbelül százötven ember van a választók névjegyzékében. Azért hálás vagyok Istennek, hogy ez nem változott, nem lett kevesebb. Ez nagy dolog, mert közben rengeteget haladtunk előre a gyülekezeti nagyságrendi sorrendben az elmúlt időszakban úgy, hogy mi nem változtunk, hanem a gyülekezetek elfogyogattak a megyében.
Fekete Ágnes: Mindig újabb és újabb tagok jöttek a gyülekezetbe?
Hegedűsné Erdődi Judit: Ez úgy van, hogy egyrészt nincs nagyon sok halott. Hála Istennek, vannak időseink is, bár ebben az évben többen elmentek, akik hűségesek voltak. A hitoktatáson keresztül sikerül fiatal, leginkább asszonyokat megszólítani. Lehet, hogy azért is, mert nő vagyok. Jönnek, és bekapcsolódnak. Az istentisztelet látogatottsága nem nagy ütemben, nem nagy mértékben, de egy kicsit növekszik.
Fekete Ágnes: Ez egy nagyon pici gyülekezet és ahhoz képest nagyon régóta vagy ott.
Hegedűsné Erdődi Judit: Elég jól oda vagyok gyökerezve. Mozdulni sem akartunk. Jó kis hely, jó település, jó iskola, jó óvoda, jó gyülekezet. Miért mennénk tovább? Az ottani feladatok nekem olyan testreszabottak. Volt egy szórvány, amely hozzánk közelebb volt, én nagy buzgón elvállaltam, hogy a néhány idős néninek tartok ott istentiszteletet. Azt gondolom, hogy rossz út, rossz gondolkodás az, ha azért, mert kevesebben vannak, akkor először a lelkész csak kéthetente megy, aztán csak havonta, majd csak az ünnepekre, és aztán szép lassan nem is lesz gyülekezet. Úgy gondolom, hogy ahol kevesebben vannak, ott inkább több alkalmat kellene teremteni nekik, hogy hallják az Igét, mert "a hit az hallásból van". Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy amikor együtt vagyunk, az nem embertisztelet, hanem istentisztelet. Ha azt nézem, hogy hányan vannak ott, akkor az embertisztelet. Volt, aki nem is jött el minden vasárnap, de volt, aki örült neki, hogy minden héten van istentisztelet. Ugyanis ha kéthetente van istentisztelet, és egy elmarad, akkor egy hónapig nem tud menni templomba. Szívesen jártam ebbe a faluba. Később a hittant is megpróbáltuk beindítani az iskolában. Abban is olyan kegyelmes volt az Úristen: tavaly nyáron egyszer mentem az istentiszteletet tartani, és egy kislány ott ült a templom előtt, mert ott a réten nagyon szerettek a gyerekek játszani, és egy babakocsiban egy macskát cirógatott. Megszólítottam, hogy lenne-e kedve a következő héten a Miklóson tartott gyerekhéten részt venni? Három gyerek volt a családban, így átjártak velem azon a héten Miklósra a gyerekhétre. Majd velük elindult a hittan, és aztán még egyen-ketten csatlakoztak. Aztán volt valaki, akinek a gyermeke máshol már elkezdte elsőben a hittant, odaköltözött és ragaszkodott hozzá, hogy szeretné református hittanra járatni a gyermekét. Ez is olyan nagy segítség volt. Tehát minden irányból nagy segítség volt, hogy beinduljon a hittan. Volt az óvodában is hittan, volt egy elsős, meg volt egy nagyobb csoportos hittan, de ez már erőm fölött való feladat lett a számomra.Úgyhogy megkérdeztem az alapi kollegát, hogy esetleg nem venné-e vissza ezt a szolgálatot? Visszavette, és ezért nagyon hálás voltam Istennek.
Fekete Ágnes: Tehát egyfajta katalizátor szerepet töltöttél be?
Hegedűsné Erdődi Judit: Ez az én mértékem, hogy ott csináljam jól a dolgaimat, ott végezzem jól a feladatomat, ott adjak bele mindent, ahol vagyok. Nem kell nekem több! Közben meg a családomban is egyre nagyobb igény van rám. Ahogy nőnek a gyerekek nem lesz kevesebb igény ránk.
Fekete Ágnes: Csak másképpen kell ott lenni.
Hegedűsné Erdődi Judit: Persze. Most már nem a margarinos kenyeret kell nekik megkennem.
A bibliaóránk az egy nagyon kedves közösség. Ott idős asszonytestvérekkel vagyunk együtt, akik már évtizedek óta a gyülekezet tagjai. Akkor is jártak templomba, amikor úgy kellett vasárnap reggel elkérni a kulcsot, ugyanis államosították a gyülekezeti termünket és valamilyen szertárnak használták. Még lehet, hogy Lenin kép is volt a teremben.
Fekete Ágnes: Nem templomban vagytok?
Hegedűsné Erdődi Judit: Mi templomnak hívjuk, de valójában ez egy gyülekezeti terem, amelynem olyan régen volt százéves. Ez egy egytantermes, tanítólakásos református iskolának épült. A terem oldala színes, tirke-tarka furnérlemezekkel volt borítva. Nem volt többre anyagi fedezetük, csak annyit tudtak tenni akkor, hogy szépen barnára lefestették. Most nagyon szépen fölújítottuk. Úgy vannak az istentiszteleteink, hogy párhuzamosan vele vannak gyerekistentiszteletek is. Ez azért jó, mert eljönnek a családok és a gyerekek bemennek a gyerekistentiszteletre, ők azt jobban értik, jobban is élvezik. Van egy fogyatékos bibliaóránk is.

Fekete Ágnes: Tényleg? Az milyen?
Hegedűsné Erdődi Judit: Ezt csak én hívom annak. Úgy kezdődött, hogy a gyülekezetünkbe járt egy Dawn-kóros lány az édesanyjával. Hűségesen jött a bibliaórákra, istentiszteletekre, kirándulásokra. Nagyon szeretett jönni, de aztán eljött egy időszak az életében, amikor nem tudott tovább. Van egy hely, ahol kézimunkáztak, oda autóval vitték, és oda is nagyon szeretett járni. Odajárt egy másik fiatalasszony, aki baleset következtében tolószékre került, és a látása is rosszabbodott. Ő korábban, még nekem hittanosom volt. Nagyon sokat imádkoztak érte. Őt az Úristen hozta vissza az életbe, és ennek a tudatában is van. Imádkozik, verseket tanul, és mondja az Isten dicsőségére, és szereti az énekeket is. Judit ővele nagyon szeretett együtt lenni, mert nagyon kedves és vicces teremtés. Azt gondoltam, ha az istentiszteletre nem jön el Judit, akkor menjünk el ővele Mártihoz, aki szintén nem tudott mozdulni. Így kezdődött. Ezután jött még egy lány, aki velük jó baráti közösségben volt. Velük rendszeresen énekeket tanulunk, mert ők nem látnak jól, nem tudják olvasni az énekeskönyvet. Nem olyan régen még föl is léptünk velük, énekeltünk együtt. Ez nem egy olyan bibliaóra, hogy elkezded egészkor és a következő egészkor vége van, hanem majdnem az egész délutánt lefedi.
Van egy fiatalasszony körünk is. Nagyon érdekes, hogy ők nem kapcsolódtak be a bibliaórába, hanem egy külön kört alkotnak. Velük családi kérdésekről beszélgetünk a Biblia tükrében, megbeszélhetjük a problémáinkat. A gyereknevelés, vagy akár párkapcsolati kérdések is előjönnek ezeken az alkalmakon.

Hegedűsné Erdődi Judit: Kétszer fordult elő, hogy Rétszilasra nem vittem Bibliát. Van egy gyülekezeti tag, aki a közelben lakik, és megkértem, hogy hozzon nekem egy Bibliát, mert fejből nem tudom idézni a hosszabb Igét.Hozott is egy Bibliát, lekapta gyorsan a polcról, és ott volt egy nagyon szép, tiszta Biblia, pontosan olyan, amilyen általában fönn van a polcon. Akkor abból olvastam. Néhány évvel később megint egyszer előfordult, és ismét tőle kértem Bibliát. Akkor olyan Bibliát hozott, amelyben az ószövetségi és az újszövetségi napi igehelyen is bent volt a jelző. Akkor olyan hálás voltam Istennek, mondtam is: lehet, hogy ezért hagytam otthon a Bibliámat, hogy ezzel szembesülhessek. Tehát nem hiába hallgatják az Igét.
Fekete Ágnes: Tehát ennyi idő alatt napi bibliaolvasóvá vált.
Hegedűsné Erdődi Judit: Így van! Ez történt. Érdemes volt. Nem? Az is fontos, hogy ne csak én szolgáljak. Van például egy házi bibliaóránk havonta egyszer, amikor gyülekezeti tagokhoz megyünk, akik beengednek az otthonukba. Mindig máshol van ez a bibliaóra és ott nem én szolgálok, hanem Dizseriné Pálfy Katalin, aki a gyülekezetünk tagja. Én is ott vagyok, de ő vagy a gondnokasszonyunk tart egy rövid igemagyarázatot. Férfit is keresnénk, de erre még nem találtam bátor és merész embert a gyülekezetünkben.
Azt tapasztalom mindenhol máshol, hogy semmit nem mondasz hiába. Például, ha meglátogatsz egy beteget, vagy elmondod, hogy valamiről másképp vélekedsz. Lehet, nem azt mondja, hogy "tényleg így van, de jó, hogy elmondta ezt tiszteletes asszony". A gyerekeim se mondják, "de jó, hogy elmondtad ezt Anya", sőt inkább az ellenkezőjét is mondják. De nem mondod el hiába, mert lehet, hogy aztán majd valamikor megfogadják és használni fogják. Volt már, amit aztán visszahallottam tőlük. Nálunk most az is nagyon izgalmas, hogy a nagyok nevelik a kicsiket. Állandóan azt halljuk, hogy bezzeg mi ilyenkor már ezt meg ezt csináltuk. Nem emlékeznek mindig jól, de ezzel biztatják a kicsiket. Így nálunk most már a kicsiket több soron is neveljük!

Hírek:
A Világ-egyetemi előadások keretében a vallásszabadság gyakorlatban való megvalósulásáról tart előadást Pálffy Miklós jogász szeptember 4-én, pénteken 18 órakor Budapesten, a Pasaréti református templomban.

Regionális roma közösségi vezetőképző konferencia lesz szeptember 3. és 5. között Beregdarócon.

A Kárpát-medencei református oktatási intézmények tanévnyitója szeptember 5-én, szombaton 11 órakor lesz Bácskossuthfalván, a református templomban.

A Lónyay utcai Református Kollégium és Gimnázium 5. osztályos tanulók jelentkezését várja nyolc évfolyamos nyelvi osztályába.

Az európai orgonazene évszázadai egy történelmi magyar orgonán címmel szerveznek orgonakurzus szeptember 1. és 4. között Budapesten, a Kálvin téri református templom újjáépített orgonáján. A kurzuszáró koncert és ökumenikus vesperás 4-én, pénteken 18 óra 30 perckor kezdődik.

Jótékonysági koncertet ad Gryllus Dániel a barátaival a Pesterzsébeten épülő templom javára szeptember 2-án, azaz ma este 19 órakor Budapesten, a Kálvin téri református templomban.

Fassang László Boldog lelkek tánca címmel ad orgonahangversenyt szeptember 3-án, csütörtökön 19 órakor Budapesten, a Dohány utcai zsinagógában.

A Kálvin-évek alkalmából Hegyi-Füstös István írásaiból összeállított könyv jelent meg Kálvinista kaleidoszkóp címmel. (Megrendelhető: Kustánné Hegyi Füstös Ilonától: [email protected])

Bibliodráma csoport indul férfiak részére szeptember végétől Budapesten, az Angyal u. 30. szám alatt. Jelentkezési határidő: szeptember 10. ([email protected])

Molnár Róbert tart előadást politikusi életéről szeptember 6-án, vasárnap 10 órakor Sárkeresztesen, a Művelődési Házban és ugyanazon a napon 14 órától Mohán, a Közösségi Házban.

Fekete Ágnes áhítata:

"Az emberektől való félelem csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál." Példabeszédek 29,25

Mostanában bárkivel beszélgetek, valahogyan előkerül a világ sorsa, és azt érzem, minden szavunk mögött valahogy ott lappang a félelem. Nem mondjuk ki, de félünk. Hogyan tudok nem félni?Hogyan őrizhetem meg önmagamat? Mind a két kérdés az ember legmélyebb igénye és vágya, és mégis, mintha nem lenne a kezünkben a válasz. Nem tudunk nem félni. Legtöbbször észre sem vesszük, hogy félünk. Az emberben többnyire valami kusza szorongás van, és nem is tudja az okát. Pedig a mélyben valójában félünk: a veszteségtől, a fájdalomtól, és még sok mindentől.
A félelemmel akkor lehet megküzdeni, ha először bátorságot veszünk arra, hogy kimondjuk: félünk. Igen, talán ehhez a mondathoz kell a legnagyobb bátorság. Ha ez a mondat, mintegy szemüveg a fejünkre kerül, akkor egyszerre meglátjuk, hogy voltaképpen csapdahelyzetbe kerültünk. A félelmen keresztül vezetnek az emberek, és nem azt teszem, amit igazán akarok. A gyerekemmel azért viselkedem úgy ahogy, mert aggódom, annyira erősen a lelkemre ül a félelem. Lehet, hogy azért eszem ezt vagy azt, mert annyira sok rettegő szó érte el a fülemet, és ezek irányítják az életemet. Mást se hallok, csak hogy "vigyázz!" Meg hogy mi mindennek nem vagyok a birtokában, amire feltétlen szükségem volna. "Ezt olvasd el! Ide menj el! Arról ne maradj le!" Ebbe bele lehet őrülni!
Az emberbe szinte beépül egy léc, és valami azt súgja: "Levered. Biztosan levered." A gyomrunknál vagy szívünknél azt érezzük, valami szorít: "Jaj nekem, mi lesz?" A vád lesz úrrá bennem. Ilyenkor önkéntelenül is az egóm, az énem kerül a mindenség középpontjába. Végtelen önzés uralkodik el rajtam a félelem álcájában. És megyek, elolvasom, megveszem, ott vagyok, mint egy robot teszem azt, amit ez a csapdahelyzet kínál. Isten arra hív bennünket, hogy vegyük észre ezt a csapdát, és ne féljünk! Egyszerűen lépjünk ki félelemmotivált, hiányra épülő életünkből, és Őbenne bízzunk.
A félelem mélyén mindig az a gondolat van, hogy az életünk igazi megtartói mi magunk vagyunk. Rajtunk múlik, hogy mi lesz velünk! A félelem, és az én-központúságunk karöltve vezetnek minket a rossz emberi játszmákba. Ha csak ez a föld van, akkor tényleg nagyon sokat veszíthetünk, és mint egy kiskutya megy velünk a félelem mindenhova.
Mit válaszol Isten erre a megtévedt emberi helyzetre? A bizalomra épít. Ez egy elég ingatag válasznak tűnik elsőre. Pedig megérkeztünk életünk igazi kérdéséhez: "Elhisszük-e, hogy Istenben, aki mindent megalkotott, aki láthatatlan, aki oltalmazóan fordul felénk erősebb és biztosabb támaszunk van, mint stabilnak tűnő földi várainkban? Ha emberéleteket nézünk végig, akkor bizony, láthatjuk, hogy erősebb támasz a hit, mint bármely földi erő.
A félelmet nem lehet ésszel vagy más földi módszerrel legyőzni. Sőt, a félelem egyfajta jelzőberendezés, amely arra ösztökél, hogy Istent keressük! Nem kell félni a félelemtől, hanem ki kell lépnünk én-központúságunkból. Isten jobban megőrzi az életünket, mint mi magunk! A teljes, az Istentől kapott szeretet kiűzi a félelmet. Ámen.