2016-04-13

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az elmúlt hétvégén két fontos konferencia is volt, amelyen a református egyház kérdéseivel foglalkoztak. Az egyik Sárospatakon volt. Azt a kérdést tették fel: miféle lelkiség, miféle kegyesség jellemzi egyházunkat? Nagy Károly Zsolt, a konferencia szervezője beszél.

Nagy Károly Zsolt: A kiindulási pont és a tapasztalat az volt, hogy egyre több olyan református lelkész, gyülekezeti tag, értelmiségi van, aki jezsuita vagy bencés hátterű lelkigyakorlatokra jár. Az a kérdés: miért? Vajon azért, mert nem elégíti ki őket valami az egyházunkban? Vagy, mert nemcsak krisztusformájú űr, hanem valami másfajta űr is létezik a református kegyességben jelenleg? Ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a konferencia. Azért rendezzük meg, hogy kérdéseket tegyen föl. Az én előadásom kimondottan az empirikus társadalomtudományok felől közelít. Az általam végzett kérdőíves kutatásokból fogok néhány kérdést bemutatni. Elsősorban a bibliaolvasással kapcsolatban hozok fel példákat, mert az a református identitás része. Vannak még olyan családok, akik tartják a napi, vagy legalább heti egy családi áhítatnak a szokását? Vagy ez most már teljesen kikopott? Vannak olyan vidékek, ahol vannak családi áhítatok és vannak vidékek, ahol már nincsenek.
Fekete Ágnes: Azt tapasztaljuk, hogy a Kálvin Kiadó Bibliaolvasó kalauza nagyon sikeres kiadvány, hiszen tényleg sokan használják.
Nagy Károly Zsolt: Ezért jó több kutatást végezni! Az én kutatásom, a református középiskolások vallási attitűdjeit és vallásgyakorlati szokásait mérte föl, és ott az derült ki, hogy a református Bibliaolvasó Kalauzt alig használják.
Fekete Ágnes: De olvasnak Bibliát?
Nagy Károly Zsolt: Nagyon sokféle válaszlehetőséget adtam meg. A kérdés az volt, hogy milyen gyakran olvas Bibliát? Megtartottam a rendszerességre utaló válaszlehetőségeket, de hozzávettem olyanokat is, hogy "amikor szomjazom az Igére"; "amikor csendességet tudok tartani"; "amikor társaságot találok hozzá"; "amikor eszembe jut". Ezek a válaszok bizonyos kegyességi rutinokat, kegyességi gondolatokat hívnak meg. Az egyik érdekes eredmény, hogy amikor a rendszerességre kérdezek rá, akkor az esetek jelentős többségében azt válaszolják, hogy nem olvasom rendszeresen a Bibliát. Amikor azonban lehetőséget adok nekik arra, hogy több választ jelöljenek meg, akkor azt mondják, hogy nem olvasom rendszeresen a Bibliát, de hozzátesznek az esetek nagyon nagy százalékában egy másik attitűdre hivatkozó válaszlehetőséget, amelyben elmondják, hogy akkor olvasom, amikor szomjazom rá. Viszont ez is megoszlik, és kirajzol egyfajta identitásrégiót, merthogy vannak olyan területek, ahol inkább a rendszeresség felé hajlanak a fiatalok és kevésbé az attitűdök felé. Vannak viszont olyan területek, ahol inkább az attitűdöket jelölik meg és kevésbé a rendszerességet. Például magyarországi területeken, elsősorban Pápán, vagy Sárospatakon a rendszeresség felé hajlanak jobban. Erdélyben – az egész területet Erdélynek nevezve – a szatmáriak szintén a rendszeresség felé hajlanak. Ezzel szemben a kézdivásárhelyiek inkább az attitűdöket részesítik előnyben. Nagyon vegyes válaszokat kaptam. Budapest egyébként is egy olvasztótégely, itt általában inkább az attitűdöket részesítik előnyben.

Fekete Ágnes: Mennyire jellemző, hogy társaságban olvasunk Bibliát?
Nagy Károly Zsolt: Nagyon kevéssé. Kevesen választják azt a válaszlehetőséget: amikor társaságot találok hozzá. És nagyon-nagyon kevesen tartják a családi közös bibliaolvasás és csendesség szokását. Ebben a tekintetben kiugrik Kárpátalja, ahol viszonylag magasabb százalékban még szerepelnek olyan válaszok, hogy van rendszeresen közös bibliaolvasás, imádság a családban. Kárpátalja egyébként is kiugrik nagyon sok tekintetben. Nem feltétlenül úgy, mint a legvallásosabb vidék, inkább úgy, hogy jobban ragaszkodnak ennek a református pietista hagyománynak az elemeihez. Általában jellemző, hogy nagyon sok minden nem tudatos. Ez lehet életkori sajátosság is. Visszagondolva a saját kamaszkoromra, de általános tapasztalata is a kérdőívnek az, hogy a tizenhat-tizenhét évesek, ebben a lázadó, kamasz időszakban nagyon kevéssé tudatosan viszonyulnak a kegyesség és a református tradíció dolgaihoz is. Kárpátalján azért más a helyzet, mert ha kevéssé tudatosan is, de mégis ragaszkodnak egy bizonyos fajta hagyományhoz.
A mindennapos bibliaolvasás református pietista hagyománya nem feltétlenül csak az elmélyülésről, a gondolkodásról szól, ugyanakkor ez egy memotechnika volt, azaz segített abban, hogy megjegyezzék az olvasottakat. Isten Igéje arra való, hogy irányítsa az életünket. A törvényt – akár evangéliumról, akár az ószövetségi törvényről van szó – meg kell jegyezni, hogy minden pillanatban hivatkozni tudjunk rá magunkban. Medgyesi Pál a Praxis Pietatis című művében elképesztő példákat hoz erre. Például az öltözködésben: amikor veszed föl a ruhádat, bármilyen anyagú a ruha is az, gondolj arra, hogy ez csak arra való, hogy a bűn miatti szégyenedet elrejtsd. Erre gondolj, ne arra, hogy cicomázd magad. Arra gondolj, hogy az Isten előtt ne tűnj mezítelennek, hanem a fehér ruhád megnyerésére törekedj! A mindennapi bibliaolvasásnak, mint memotechnikának az a feladata, hogy ezeket az Igéket és rutinokat elmélyítse az emberben. A mai ember nagyon kevéssé óhajt mindenféle rutinokat és szabályokat felvenni és követni. A bibliaolvasás hanyagolásában, hogy akkor veszem elő, amikor megszomjazom az Igére, abban benne van az, hogy nem tartozik az olyan autoritások közé a Biblia, amelyek az életünket meghatároznák. Nem tartozik azok közé a tudások közé, amelyeket folyamatosan ébren kell tartani, mozgósítható felkészültségként kell az agyunkban tartani ahhoz, hogy a napi életünket élni tudjuk. Van egy tendencia, mely szerint a tudatosság felől megyünk el egy kicsit az érzelmi, az affektív oldal felé. Az ima inkább egy öngyógyító rítus felé tart, azaz kibeszélem azt, ami bánt.
Fekete Ágnes: Ez egyébként egy valós tartalma az imádságnak.
Nagy Károly Zsolt: Persze. Ez valós tartalma az imádságnak, csak ha az imádságból hiányzik például a dicsőítés, és nem törekszik az ember arra, hogy az imádságnak a klasszikus formái, módjai, vagy funkciói megjelenjenek, hanem csak a probléma kibeszélésének irányába megy el, akkor az nyilván torzít a kegyességünkön. Ráadásul az életkori sajátosság megint belejátszhat ebbe. Itt fiatalokról, érzelmes emberekről van szó, akikben "dúlnak a hormonok", ilyenkor egészen máshogy imádkozik az ember. Emlékszem, hogy én is máshogy imádkoztam akkoriban. Ezek a kutatások azért nagyon fontosak, mert a jelen állapotot ismerhetjük meg. Az egyházon belül nagyon sok mindent magától értetődőnek veszünk, vagy történeti minták mentén esetleg valamiféle ideáltípusban gondolkodunk. A pataki teológián elindult a tudományos diákköri munka, és van egy kárpátaljai hallgató, aki a kárpátaljai református emberek istenképével foglalkozik. Éppen tegnap tartott előadást róla. Az egyik kérdés az volt, hogy miért beszélünk el az egyházban az emberek feje fölött? Nemcsak azért, mert nem tudunk velük kommunikálni a dolognak a kommunikációtudományi megközelítésében, hanem azért, mert nem ismerjük a világukat. A kegyességgel foglalkozni például azért nagyon fontos, hogy ne elbeszéljünk a hívek feje fölött, mert ezt ők is érzik. Ha elhanyagoljuk a lelki érzékszerveink közül, mindazt, ami a hitünknek, kegyességünknek irracionális irányába megy el, vagyis amit nem tudunk megfogni, nem tudunk négyzetes fogalmakba bezárni, akkor gyakorlatilag borítékolva van ez a lelki kiszáradás. Jelenleg liturgiai reformmal, egyházzenei reformmal, felülről szervezett és irányított folyamatok mentén igyekeznek ezt a folyamatot megfordítani vagy orvosolni, de ehhez hozzá kellene vennie a fölsőségnek egy újfajta érzékszervet, amely érzékeli azt, hogy mi történik. Mert nagyon sok esetben mi konferenciázunk, de az élet már régen elhúzott mellettünk. Mindenki megy a maga feje után és azt csinálja, ami az adott közösségben célravezető vagy jó és működik. Tehát ezeket a gyakorlatokat is érdemes volna megnézni és összefogni.
Fekete Ágnes: Nem tagadással kellene meghatározni magunkat. Ezért használtuk most ezen a konferencián a lelkiség szót.
Nagy Károly Zsolt: Igen-igen. Tehát, amikor ezt a fajta lelkiséget kizárjuk az érzékszerveink közül, akkor borítékolható a probléma, és az egész dolognak a borulása, kiszáradása.

Fekete Ágnes: A másik találkozó Budapesten, a Baár-Madas Gimnáziumban volt. Itt a Kárpát-medencei teológushallgatók gyűltek össze, és a virtualitás, a kibernetikus világ kérdéséről beszélgettek. Először Székely Tamás seniort, a budapesti teológia hallgatói önkormányzatának elnökét, majd Pető Gábor informatikust, végül Molnár Péter budai hitoktatót hallhatják.

Székely Tamás: Körülbelül százharminc diák jött össze a Kárpát-medence valamennyi református teológiájáról. Illetve, ez így nem pontos megfogalmazás, ugyanis Kolozsváron egy protestáns teológiai intézet van, ahol reformátusok, evangélikusok, sőt unitárius testvérek is együtt tanulnak.
Fekete Ágnes: Hány teológia van összesen a Kárpát-medencében?
Székely Tamás: Kettő határon túl, Komáromban, és Kolozsváron, és négy magyarországi: Pápa, Sárospatak, Debrecen és Budapest.
Fekete Ágnes: Mi a témája ennek a konferenciának?
Székely Tamás: Virtualitás és valóság. Szeretjük mi keresztyén emberek a paradoxonokat. Az egész hitünk alapvető paradoxonokra épül: egy olyan Krisztusban hiszünk, aki egyszerre Isten és egyszerre ember. Úgy érezzük, a szolgálatunknak is vannak olyan aspektusai, amelyek megfoghatóak, emberiek, elérhetőek, személyesek, ezeket nagyon szeretjük, ebben jól mozgunk, és ezt tanuljuk is nagyon alaposan, de amikor ennek az egésznek a megfoghatatlanabb részébe kezdünk szorulni, és bejön a virtualitás a szolgálatunkba a kapcsolattartás vagy az eszközök terén, akkor úgy érezzük, hogy van még mit tanulnunk. Olyan szekcióvezetőket hívtunk meg a beszélgetésekre, akik ennek egy-egy aspektusát fel tudják tárni számunkra. Sokszor, félünk attól, ami számunkra idegen, a félelmeink megbénítanak bennünket, és kevésbé látjuk meg a lehetőségeket.
Fekete Ágnes: Ugyanakkor sok veszélyt rejt magában a virtualitás. Látjuk azt, hogy a világ egyre inkább a "túlhasználat" irányába megy el.
Székely Tamás: Igen. És nem is szeretnénk naivak lenni. Pontosan ezért hívtunk meg olyan informatikus előadót, aki a veszélyekről, az internetes térben kialakuló kiszolgáltatottságunkról is beszélt nekünk. Ezeknek az eszközöknek az igénytelen használatát is szeretnénk föltárni. A szakmaiságot is szeretnénk tanulni. Mindenki számítógépezik és nyomkodja az okostelefonokat. A zsebünkben ott vannak az e-mail-ek, ott van az internetes kapcsolat, de ez önmagában még nem szakértelem, ez még nem szakszerű eszközhasználat. Nagyon szeretnénk a professzionalitás szükségességét felismerni. Ha média, akkor legyenek médiaismereteink. Azt gondolom, hogy ezek mind team-munkában megvalósítható ügyek. Ezek az eszközök, amíg tanuljuk a használatukat, addig nehezítések, de a későbbiekben sok lehetőség van bennük. Amikor szerveztük ezt a találkozót, kicsit nehéz volt megoldanunk, hogy együtt, egy térben legyünk, de tartottunk egy skype-os értekezletet, és fantasztikus hatékony volt. Meg is döbbentünk, hogy hónapok óta szervezünk a virtualitásról egy konferenciát, és még nem volt virtuális eszközhasználatunk azon kívül, hogy küldtünk egy pár e-mailt azoknak, akikkel kapcsolatot tartottunk. A lelkigondozók szokták hangsúlyozni, hogy az anonimitás, arctalanság egy lehetőség arra, hogy még jobban fölvállaljam magam, még nehezebb dolgokat mondjak el, mert ő se látja az én arcomat, de én se látom az ő arcát, és a vigasztalásnak egy hatékonyabb közege tud kialakulni.
Fekete Ágnes: Én úgy látom, hogy azért ebben legalább annyi a veszély, mint a lehetőség.
Székely Tamás: Kétségtelenül, de pontosan ezért is hívtuk meg például a skype lelkigondozás vezetőjét, hogy mutassa be ennek az egésznek a két oldalát. Az is igaz, hogy az ember, amikor prédikációt ír egy istentiszteletre, azt egy adott közösségnek, egy adott vasárnapnak címezi. Ezek reális dolgok, de ugyanakkor szembesülünk azzal, hogy az internetre feltöltött prédikációk mások számára is örömöt tudnak szerezni, és mások számára is irányt tudnak mutatni az életükben, és a hithez közelebb tudnak segíteni embereket. Éljünk ezzel az eszközzel, vagy ne?

Pető Gábor: Egy kis ébresztő, hogy mennyi csapdába lehet beleesni. Javaslok pár dolgot, amit érdemes megtartani, ha valaki túl akarja élni.
Fekete Ágnes: A lelkészeknek például mit javasolnál, mit kellene feltétlen megtartani?
Pető Gábor: Mondjuk: Bízzunk Istenben és tartsuk szárazon a puskaport!
Fekete Ágnes: Mit jelent szárazon tartani a puskaport?
Pető Gábor: Az egyik legfontosabb az, hogy az adataimat minél gyorsabban mentsem korongra, dvd-re, blue-ray-re. Vannak olyan veszélyek, amik ellen nincs általános és használható orvosság.
Fekete Ágnes: Ez érthető, hogy az adatmentés nagyon fontos.
Pető Gábor: A másik, amit külön nem is kellene magyarázni: tessék tisztességesen élni, tiszta szoftvereket használni! Amikor az ember kicsit ferde úton jár, hatalmas csapdákba futhat bele. Ez garantált. Csak az a kérdés, hogy mikor?
Fekete Ágnes: És a harmadik? Talán az interneten való jelenlét…
Pető Gábor: Nem. Az, hogy tessék gondolkozni! A homo sapiensből, az értelmes, gondolkodó a fontos. Nem kattintani ész nélkül mindenhová, nem nyomkodni: next, next, finish, de jó! Nem! Tessék gondolkodni! Hatalmas csapdák vannak. Lehetőségek is, de ésszel kellene vele élni!
Fekete Ágnes: Hát, csak ez nem egyszerű, mert arról tud az ember gondolkodni, amiről számos tudása van. Itt viszont az embernek nincsen.
Pető Gábor: Legyen! Minimális szinten időt kell rá fordítani. Sajnálom, de tanulni kell! Ha valaki autót vezet, le kell vizsgáznia. Ez legalább ugyanolyan. Amennyi lehetőséget ad nekünk internet, egyáltalán számítástechnika, informatika, ugyanakkor a csapdába is benne vagyunk, ugyanannyira függünk tőle.
Fekete Ágnes: A facebook-on te rajta vagy, és támogatod?
Pető Gábor: Rajta vagyok. Aki megkeres, az látja, hogy mennyi információ van rajta. Igyekszem a digitális lábnyomomat minél kisebbre fogni.
Fekete Ágnes: Tehát érdemes rajta lenni a facebook-on, de nagyon kevéssé?
Pető Gábor: Mindenki maga dönti el, hogy mi a fontos számára, és mi nem. Nekem fontosabb, hogy kisebb legyen a digitális lábnyomom, minthogy csak a facebook-on tartsam a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik barátaim, vagy barátaimnak mondják magukat, vagy én mondom barátaimnak őket….
Fekete Ágnes: Ez a kicsi digitális lábnyom egy jó tanács. Köszönöm.

Molnár Péter: Egy szekcióülést fogok vezetni Virtualitás és hitoktatás címmel. Persze nem vagyok szakavatott ismerője ennek a témának, viszont kapcsolatban állok azokkal a gyerekekkel, akiket úgy nevez a szakirodalom, hogy Z generáció. A Z generáció jellemzője az, hogy nagyon-nagyon jól tud kapcsolódni a mai világ digitális forradalmának kihívásaihoz, pontosabban nem is jól kapcsolódik, hanem benne él, beleszületett. Szerintem a teológus hallgatókat most érdekelni fogja az, hogy mi lesz ebből? Éppen ezért ennek a szekcióülésnek nem az a lényege, hogy felkészítsük őket arra, hogy ez az egész változásban van, és valami újjal fogunk találkozni, és erre az újdonságra kell nyitottnak lenni.
Fekete Ágnes: Az egyház egy sziget lehet, amely ellensúlyozza a virtuális valóságokat. Hogy látod ezt?
Molnár Péter: A klasszikus információközlés az, hogy a hittanórán élőszóval elmesélünk egy bibliai történetet, és ha azt jól csináljuk, akkor a gyerekek ugyanúgy fogadják be például az Ábrahámról szóló történetet, mint háromezer évvel ezelőtt. A történetmesélés kiveszőben van. Otthon például már szinte egyáltalán nem találkoznak ezzel a gyerekek. A hagyományos oktatási rendszerben azért még él ez a klasszikus információátadás, tehát nem csak a hitoktatás sajátja, és nem is szabad, hogy kivesszen.
Fekete Ágnes: Ugyanakkor ma már nem működik az, hogy kiállok, és egy óráig beszélek.
Molnár Péter: Így van. A klasszikus adatközléshez képest az, hogy egy virtuális térben, vagy fizikailag távol lévő közösségi térben történjen kommunikáció az mindenképpen plusz is. Veszítünk is vele sok mindent, de mindenképpen nagy előny az, hogy egymástól térben és kultúrában távol lévő emberek mégis tudnak közösséget alkotni. A mai gyerekek, meg a következő generáció ebbe beleszületett, úgy használja, mintha a legtermészetesebb dolog lenne. A "rossz – nem rossz" kérdés okafogyott, merthogy van.
Fekete Ágnes: Nekünk mégiscsak az élő kapcsolatokra kell törekednünk…
Molnár Péter: Az élő kapcsolatokra kell törekedni akkor, ha az élő kapcsolatokkal tudjuk elérni a gyermekeket. A hittanóra klasszikusan ilyen. De vannak olyan helyzetek, amikor ez nem adott. Ez is egy lehetőség, amelyet meg kell ragadni.
Fekete Ágnes: Facebook-csoport a hittanosoknak?
Molnár Péter: Majdnem minden hetedikestől idősebb hittancsoportomban van ilyen csoport. Akik facebookoz-nak igénylik is. Szeptemberben, az év elején egy hónapon belül fölmerült a gyerekekben az ötlet, hogy a facebook-csoporton belül legyen elküldve a házi feladat, beszéljük meg azokat a filmeket, – sok filmet nézünk hittanórán – amelyek elérhetők youtube-on, és hogy meg tudják mutatni a szüleiknek. Erre a legalkalmasabb közeg a facebook-csoport.
Fekete Ágnes: Itt nekem elakadásaim vannak. És nem vagyok rá büszke.
Molnár Péter: Előnyük van ezeknek a gyerekeknek, hiszen ez a világ a sajátjuk, mert beleszülettek. Nem tudom emlékszel-e arra, hogy a televíziós kultúra kialakulásakor micsoda dolgokkal riogattak minket. Mondhatjuk, hogy mi a televízión nőttünk föl. A szüleink féltek attól, hogy mi lesz a gyerekkel, ha nyaranta, és amikor nincs tanítás, délelőtt kengyelfutó gyalogkakukkot néz. Mert néztük. Valószínűleg néha többet, mint kellett volna. Ha az egyént a környezete erre predestinálja, akkor beszippantja a virtuális világ, rátelepszik, és függőséggé válik. Lehet jól és rosszul használni ezeket az eszközöket. Úgyhogy ne félj tőle!
Fekete Ágnes: Igyekszem.
Molnár Péter: Amikor elkezdtem facebook-ozni, nagyon tudatosan tettem. Olvastam egy tanulmányt arról, hogy azok a gyerekek vannak veszélyeknek kitéve, akiknek a szülei nem használják ezeket a médiumokat. Azok a gyerekek sokkal védtelenebbek, ellenben hogyha a szülő tudja, hogy miben él benne a gyermeke, akkor képes hathatós segítséget és védelmet nyújtani. Benne volt a döntésemben ez is, hogy a gyermekeim világába be akarok lépni.
Fekete Ágnes: Órákon használod ezeket az eszközöket?
Molnár Péter: Nem. Eszembe sem jut. Tehát az órán offline mindenki. Közvetlen emberi kommunikáció zajlik az órákon, és ez nagyon fontos értéke az iskoláknak.

Hírek
Népfőiskolai hetet rendeznek Pócsmegyeren, a református templomban a következő héten. Csomós Ákos altatóorvos tart előadást arról, hogy álmodunk-e a műtéti altatás alatt április 18-án, hétfőn 18 órakor. 19-én, kedden Muskovics Andrea Anna néprajzkutató a hagyományos pócsmegyeri gazdálkodást mutatja be.

Folytatódik a Protestáns Tavasz programsorozat Budapesten, a Hold utcai református templomban. Zsidóság és keresztyénség címmel Röhrig Gézával beszélget Balog Zoltán április 14-én, csütörtökön 19 órakor. Pénteken 19 órakor pedig az alternatív nevelésről és életről Visky Andrással és Visky Saroltával lesz beszélgetés. 17-én vasárnap 18 órakor bibliafelolvasó estet tartanak.

Korok bölcsessége címmel lesz nyílt előadássorozat április 17 és 21. között esténként 18 órakor a székesfehérvári Budai úti református templomban.

Presztízs és mintaadás a református lelkészcsaládokban címmel tart előadást dr. Örsi Julianna a néprajztudomány kandidátusa április 14-én, csütörtökön Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeum Pollack termében.

A Híres Pannónia régizene együttes lesz a Tabulatúra Régizene Klub következő összejövetelének vendége április 18-án, hétfőn 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

A Kollégiumi Kántus és Ella István orgonaművész ad hangversenyt április 16-án, szombaton 19 órakor a debreceni Nagytemplomban.

David Titterington, a londoni Királyi Zeneakadémia professzora ad hangversenyt április 17-én, vasárnap 16 órakor Tiszakécskén, a református templomban.

Kobzos Kiss Tamás emlékkoncertet tart a Landini együttes Szívetekben őrizzetek címmel április 16-án, szombaton 11 órakor Debrecenben, a Mester utcai református templomban.

Vásáry Tamás zongoraművész jótékonysági hangversenyt ad a Soroksár-újtelepi épülő templom javára április 16-án, szombaton 18 órakor Soroksáron, a Grassalkovich út 169. szám alatt.

Élő gregorián – Hangzó Árpád-kor címmel gregorián istentiszteletet tartanak április 16-án, szombaton 18 órakor Karcsán, a református templomban.

Jótékonysági hangversenyt ad Mészáros János Elek április 16-án, szombaton 18 órakor Nyírmeggyesen a református templomban, valamint április 17-én, vasárnap 17 órakor Sajóládon.

Egry József Dolgaim című kiállításának megnyitója április 13-án, azaz ma este lesz 17 órakor Budapesten, a Ráday utcai Bibliamúzeumban. A kiállítást Szabó István püspök és Kovács Zita művészettörténész nyitja meg.

Fekete Ágnes áhítata:

Jézus mondta: "Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!" Márk 6,50

A félelem talán a legerősebb érzése a mai embernek. A mai korszakunk bármennyire is biztonságosabb minden korábbinál:ennyi ideig még nem volt béke Magyarországon, de Európában sem, ilyen jól és sokáig soha nem éltek az emberek, ennyi gyógyszer, kényelmi eszköz soha nem volt a birtokunkban, mégis már-már népbetegség a pánik, a depresszió, a félelmek feldolgozásának képtelensége.
A félelem ezer formában tör be az életünkbe. Ha alkalmazott vagyok, akkor félek attól, hogy elveszítem az állásomat. Ha munkáltató vagyok, akkor félek attól, hogy a válság tönkreteszi a cégeket. A vezető fél attól, hogy nem lesz elég pénz. A tinédzser a bizonytalanságtól fél, a szülők félnek, hogy mi lesz a gyermekükkel ebben a bizonytalan, megváltozott világban. A kiszolgáltatott édesanya talán agresszív férjétől fél. Rettegünk, hogy hogyan bírjuk ki a kritikát. Önmagunktól is félünk. Rengeteg az egymással összefonódó, de még külön-külön is nehezen elviselhető félelem-fajta.
Idős emberekkel beszélgettem félelmeikről. Kiderült, hogy a sötétségtől való félelem az egyik legelső bennük. De félünk mások álarcaitól is: nem tudjuk, mire számíthatunk egy-egy embernél. Félünk a betegségektől, sok mindentől.
Az embernek valami őselemi első reakciója a félelemmel szemben az, hogy a szőnyeg alá söpri, vagy valami elérhetetlen helyre rakja a lelke mélyén. Egyszer egy kolleganőmmel együtt voltunk, és ő valami olyan hihetetlen szakértelemmel és ügyesen oldott meg egy konfliktust. Utána megkérdeztem: Honnan ez a profizmus? Erre azt válaszolta: Tudod, egy szörnyű haláleset történt az életemben, azóta semmitől se félek. Nagyon megdöbbentett ez a mondata, mert tényleg azért nem tudok sokszor megoldani egy-egy helyzetet, azért nem tudok segíteni, mert félek. Csak ezt a félelmet nem tudatosítjuk magunkban, mert már kitessékeltük az életünkből. De aki nem fél, akinek a szívében valóban Jézus az úr, az tud segíteni másokon.
Hadd idézzem Gyökössy Endrét: "Ha futunk a félelem elől, utolér, befog és ő használ minket: kihasznál és elhasznál. De ha szembefordulunk vele, akkor mi használjuk fel a félelmet, mint a sas a rázúduló vihart: szembefordul vele és fölébe emelkedik – éppen a vihar ereje segítségével. Minden legyőzött félelem felfelé emel!"
Be kell fognunk a félelem szelét vitorláinkba. De hogyan? A félelem éppen arra akar rávenni minket, hogy meneküljünk: Jaj, ez egy kényes terület, gyorsan fussunk el! Először meg kell neveznünk a bajainkat. A legtöbb bátorság ehhez kell. Én például nem szeretek belenézni a tükörbe. Ha lehet, elkerülöm ezt, mert nem szeretem látni, hogy már nem az vagyok, akinek magam gondolom magam. Mert bennem egy húszéves ember él, vagy aki gyerek voltam,vagy amikor kezemben fogtam újszülött csecsemőmet, és örül, de nem látom azt, aki valójában vagyok. Ha belenézek a tükörbe, ráncokat és foltokat látok, és megijedek. Pedig azzal tennék a legtöbbet önmagamért, ha megtanulnék szembenézni öregedésemmel, ha elfogadnám, hogy ilyen az élet. Isten ad egy darabig egészséget, aztán lassanként vissza kell ezt adnunk neki. Ha megszólítom öregedésem démonát, ha szépen kézen fogom, és elvezetem Jézushoz, akkor sokkal könnyebb lesz elfogadnom ezt a valóságot. Így van ez a mi egész civilizációnkkal. Nem beszélünk a halálról, pedig mindenki tudja, hogy el fog telni az a nyolcvan-kilencven év, vagy kinek mennyi adatott, és szembe kell néznünk ezzel is.
Érdemes szembenézni mindazzal, amitől félünk. Nagyon nehéz vállalni Jézus útját, amely a szembenézés, a megszólítás, a megnevezés útja. De érdemes ezen az úton járni, mert a szívünk teljes boldogságát, igazi önmagunkat így találhatjuk meg! Ámen.