2016-05-04

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Vajon hogyan keletkezett ez a világ? Teremtett vagy véletlenül létrejött kozmoszban élünk? Néha megdöbbenek azon, hogy milyen sokan állítják azt, hogy csak úgy, magától keletkezett ez a világ. Persze sokféleképpen lehet gondolkodni, csak valóban gondolkodjunk! Mindenesetre tapasztalatom szerint a legtöbb tudós azt mondja, hogy ez a világ egy teremtett valóság. Mai műsorunk elején is dr. Szűcs Ferencet kértem meg arra, hogy az Apostoli Hitvallásnak erről a mondatáról beszéljen: "…mennynek és földnek teremtőjében…"

Szűcs Ferenc: A legtöbb és a legszebb, amit a világról mondhatunk az, hogy teremtmény, mert van teremtője. Szeretetből és szabadságból született ez a világ.
Fekete Ágnes: Mit jelent teremteni? Lehet a semmiből teremteni? Hiszen volt már valami, amikor Isten teremtett. Ezt olvassuk: "Kezdetben vala". Tehát valami volt.
Szűcs Ferenc: A semmiből való teremtés az egy kicsit önmagában való ellentmondás. Inkább úgy magyarázták, hogy Isten a semmi után teremtett, mert ha már van valami, akkor tudjuk igazán definiálni a semmit, mert a semminek nincs magában definíciója. De ez a hitvallási mondat nem akar mást kifejezni, mint azt, hogy Istennek nem volt szüksége semmiféle előzetes anyagra vagy valamire, amiből teremtett, mert Ő az isteni hatalmával hozta létre ezt a világot.
Fekete Ágnes: Isten a káoszból teremtett. A káosz, az nem valami?
Szűcs Ferenc: A káosz az már a formálódó világ. A föld pedig kietlen és puszta volt, ez a tohuvabohu. Gyönyörű ez a héber hangutánzó szó is. Ebből formálta Isten szava a kozmoszt, a szép rendet. A kezdet az Isten volt időben.
Fekete Ágnes: De "Isten Lelke lebegett a vizek fölött".
Szűcs Ferenc: Az már a teremtés folyamatában benne van. Isten a káoszból kozmoszt formált, mert Istent nem kényszerítette semmi, hogy világot teremtsen, mégis az Ő szeretetéből az Ő Fiának ajándékozta ezt a világot. Nyugodtan felfoghatjuk úgy, mint szeretetből való ajándékot. A Hitvallás ezért nem a világ keletkezésének egyik elméletét állítja, hanem abba a személyes Istenbe vetett hitet és bizalmat vallja meg, aki szabad szeretetéből döntött úgy, hogy egy világot hoz létre, mégpedig egy olyan világot, amelynek két arca, két dimenziója van. Ez a mai ember számára kicsit idegenül cseng, hogy van egy látható és egy láthatatlan valóság. Pedig az egyiknek a titkait kutathatjuk csak az értelmünkkel, távcsöveinkkel, mikroszkópjainkkal, a másikról annyit tudhatunk meg, amennyit képekkel és szimbólumokkal a Biblia elmond. Azt hogy "Itthon vagyok itt e világban, S már nem vagyok otthon az égben", ahogy Kosztolányi Boldog szomorú dala mondja, a mi tragédiánk. Túlságosan egysíkúvá, egy dimenzióssá vált az élet. A földi élet idői és térbeli kereteiben tudunk csak gondolkodni, pedig teremtettségünknél fogva, a menny számára is teremtettünk. Ez a látható, megfogható világ nyitott a menny felé és a menny nyitott a föld felé. Isten mind a kettőt dicsősége színterének teremtette. A teremtményi világ a maga hangtalan módján dicsőíti az alkotót. Akinek van füle a hallásra, meg is hallja ezt a harmóniát. Például a 19. zsoltár írója hallotta, hogy az egek beszélik az Isten dicsőségét. De a középkor szentje Assisi Szent Ferenc a nap és a hold himnuszát is meghallotta. Ebben a kozmoszban minden finoman hangolt az életre és a reménységre. A menny és föld azért teremtetett, hogy mind a kettőben otthon legyünk. Ne csak a láthatókra nézzünk, van valami ezen túl is. Az elektromágneses hullámok üzenetei itt vannak körülöttünk, csak kell hozzá egy készülék, ami ezt hallhatóvá teszi.
Fekete Ágnes: Nem a mi kezünkben van ez a világ.
Szűcs Ferenc: Igen. Az ember nem a gazdája a világnak, sem eredetében, sem céljában. Ő maga is a teremtő Isten kezében lehet. Az ember másodlagosan kapott részt a teremtésben. Nem véletlen, hogy a negyedik parancsolat, amely a szombatról szól, arra emlékeztet, hogy Isten hat napon át teremtette ezt a világot. Itt van szó igazán a munkáról is: hat napon át munkálkodjál. Ez nem abban az értelemben teremtés, hogy a semmiből teremt, hanem a meglévőt alakíthatja, formálhatja az ember. Tehát a munka nem robot, hanem ajándék, és ezt éppen a szombat mutatja, hogy Isten a nyugalmából is adott az embernek. Ebből a megszentelt és megáldott időből lép ki, a mindennapi munkába. Milyen jó lenne, ha így élnénk át a munkát is, mint kreativitást!
Fekete Ágnes: A mennynek, földnek teremtője valahol bennünk is megjelenik, amikor tevékenykedünk.
Szűcs Ferenc: Így van.

Fekete Ágnes: Az egyházról két végletben szoktak, szoktunk beszélni. Vagy valami lejárató, és eleve előítéletes módon, vagy pedig eleve szépítő módon, mint ahol komoly kérdések nincsenek. Úgy látom, éppen az a hiteles út, ha nyíltan és barátian tudunk beszélgetni a gondokról, fel tudunk tenni olyan kérdéseket is, amelyek nem szoktak felvetődni általában. Most erre teszünk kísérletet. Bereczky Örs Cegléd-felszegi lelkész és Ferenczi Zoltán hetényegyházai lelkész beszélnek.

Bereczky Örs: Hitünk, a gondolkodásunk, a kultúra lábainál, annak eszközeivel fejezi ki magát. Olvassuk Isten Igéjét, és próbáljuk megérteni. Mivel azonban az emberek egyre kevesebbet írnak és olvasnak, ez a láb kirúgódik alólunk. Tehát nincsenek meg azok az eszközök, amelyek évszázadokon keresztül közvetítők voltak. Milyen módon intézzük a dolgainkat? Mobilon hívjuk a másikat, vagy személyesen kopogunk be hozzá? Hány órát dolgozunk és hány órát nem dolgozunk? Hány ünnepnapot tartunk? Ezt értem kultúra alatt. Tehát ennek – ha már élő hit nincs is,- a diribdarabjai még megmaradnak hagyományként. A politikában ez a vasárnapi nyitva tartás-ügy is erről szól, amelyben mi mellékszereplők voltunk. Olyanoknak is fontos a vasárnapi nyitva tartás, akik abszolút nem keresztyének, és olyanoknak is fontos az ellenkezője, akik már nem tudják, hogy hozzánk kapcsolódik, de még mindig az alapján gondolkoznak, amely a keresztyén hitből indult ki.
Fekete Ágnes: A kultúra végülis mindaz, ahogyan élünk, ahogyan töltjük a napjainkat?
Bereczky Örs: Igen. Ennek most nagyon sok része megváltozik és ezért bizonyos helyzetekben hirtelen kiüresedve érezzük magunkat, az egyházi élet más részei pedig megtöltődnek. Az a rész kiüresedik, hogy egyre kevesebben tagjai szokásból az egyházközségeknek, mert ez már nem olyan fontos. Viszont, aki eljár a templomba, annak nagyon fontos. Tényleg veszítjük a létszámokat, a másik oldalról pedig nyerünk olyan embereket, akik nagyon komolyan veszik a hitüket, sokkal komolyabban, mint a korábbiak. Az biztos, hogy a kultúra változása nem mindenben rossz és nem mindenben jó az egyháznak. Általában úgy szoktuk megélni, hogy ez micsoda tragédia, minden összeomlik körülöttünk. A megszokott egyházi élet tényleg összeomlik. Ezt én nagyon rosszul élem át, mert én még egy csomó Igét tudok fejből, a konfirmandus gyerekek nem tudnak semennyit, mert nem képesek megjegyezni.
Fekete Ágnes: A memóriavesztés az egyik probléma?
Bereczky Örs: Igen, és az, ha nem vetítek, akkor nem megy jól az óra. Ezt veszteségként fogjuk fel. Összességében lehet, hogy Krisztus ügye változik, de ezt nagyon nehéz megállapítani, mert benne vagyunk a közepében. Azt sejtjük, hogy vesztünk, viszont az egyháznak mindig is volt az egész országgal, a nemzettel, a hívő néppel kapcsolatban feladata. Akkor is küldetésünk van mindenki felé, amikor ők már erről nem tudnak. Ilyen volt egyértelműen az előző évtizedekben határon túli lelkészek feladata, szinte pótpolgármesterként szolgáltak, akihez mindenféle ügyben oda lehetett fordulni, aki a magyar kultúrát fenntartja. Ez rendjén való! Lehet, hogy ez most már anakronisztikus, de biztos, hogy a nyolcvanas években egy-egy erdélyi faluban a helyi lelkész nem mondhatta azt, hogy ő csak Jézussal foglalkozik, és nem törődik a magyar dolgokkal. Abban a helyzetben, ott arra is oda kellett figyelni. De Magyarországon is például a holland kapcsolatok nagyon fontosak voltak a hetvenes-nyolcvanas években: tudni azt, hogy oda is tartozunk. Most ebbe a sorba illeszkedik és szerintem, és részben feladata az egyházközségeknek a kultúrát közvetíteni, megtanítani az embereket énekelni, vagy egyáltalán megszólalni a közösségben. Ezeket a dolgokat is meg kell próbálni egy kicsit tanítani. Az a sejtésem, hogy most egy ilyen időszak következik, amikor erre is figyelmet kell fordítani. Az egyház változása összefügg az országban történő változásokkal. Volt negyven év, egy ideiglenes időszak, amikor az embereket jövedelmileg és élethelyzetileg összetolták. Ez volt a szocializmus idején. Picit többet kerestek a mérnökök, az élmunkások, meg a bányászok, de azért mindenki nagyjából ugyanúgy élt.
Fekete Ágnes: Ez a közös szegénység volta cél.
Bereczky Örs: Elég rettenetes is volt, így utólag visszanézve, de kétségtelen volt benne sok igazságosság is: mindenki ugyanazzal a kék színű hetes busszal járt, és ugyanúgy megműtötték, ha kellett. De most ez megszűnőben van, és ez soha nem is volt azelőtt. Van az országnak nagyjából két-hárommillió embere, akik soha nem fogják tudni felvenni a középosztály, vagy a még föntebbiek ritmusát elvesztve ezzel minden esélyüket. A kettő között persze még rengeteg aleset van, és területileg is szóródik a helyzet. A vidéki nagyvárosok és Budapest működőképes, a többi pedig nem. Vannak kivételek persze, ahol van egy-egy gyár, vagy valami más, de azért ez a nagy szabály. Ennek pedig az a következménye, hogy az emberek arrébb költöznek, és nem abban a városban, faluban képzelik el az életüket, ahol előtte élt a családjuk évszázadokig. Ezért nem lehet összehasonlítani két gyülekezet életét sem. Nem lehet összehasonlítani például Érdet és Ceglédet, mert nagyon más a helyzet. És ezt figyelembe kell venni és megfelelően kell kialakítani azt, amivel ott meg kell szólítani az embereket. Baranyai apró falvakból jöttem, ahol nem is megszólítani kell az embereket, hanem velük lenni. Nekünk is ez volt a célunk. Alkalmazkodni kell. Nagyon-nagyon polarizálódik az ország, hatalmas különbségek vannak. Nyugodtan lehetne – és szerintem kellene is – hozni egy olyan döntést, hogy a falusi lelkészi élet a szociális szféra része. Ki kellene mondani, hogy a lelkész olyan, mint a szociális munkás, csak vasárnap még prédikál is. Nyugodtan a lelkészi életpálya részévé lehetne tenni azt, hogy mindenki töltsön el öt évet apró falvakban és utána, ha szeretne, maradjon, ha meg nem, akkor menjen tovább. A közmunkaprogram és egy csomó állami pályázat részben már így is működik. A Tiszántúl egy részén már most is így csinálják. A lelkészi munka ott a szociális szférába tartozik, ezért jó lenne, ha eszerint értékelnék, hisz a lelkész ott él az emberekkel.
Fekete Ágnes: Te tényleg egy nagyon-nagyon hátrányos helyzetű, kisfalus rendszerből, Dél-Baranyából kerültél Ceglédre, amely mégiscsak az ország közepén van.
Bereczky Örs: Cegléd, mezőváros. Nagyon érdekes, hogy pont félúton van az aprófalvas szórványvidék és Budapest között.
Fekete Ágnes: Így saját bőrödön tapasztalod ezt a polarizálódó világot?
Bereczky Örs: Igen. A közelmúltban meghalt sajnos egy presbiterünk. A gondnok úrnak eszébe jutott és felelevenítette a régi szokást, hogy ilyenkor a presbiterek összeadnak egy kis pénzt, és azzal segítik egy kicsit a családot. Törődnek a presbitertársuk családjával egy picit függetlenül attól, hogy a gyülekezet mit csinál. Szenzációs ez az ősrégi ceglédi szokás! Vagy például minden ceglédi temetésen van kántor, sőt ha meg lehet tenni, akkor akár többen is összejönnek. Nagyszerű dolog! Nem tudom, hány helyen sikerült ezt megőrizni?
Fekete Ágnes: Milyen volt Baranyában lelkésznek lenni?
Bereczky Örs: Nagyon-nagyon jó volt, de könnyű úgy, hogy tudtuk, mi fog ott ránk várni. Tudtuk, hogy anyagi és lelki szempontból milyen terhet jelent, és tudtunk újat csinálni ott és nem éreztük nehézségnek. Nagyon szerettük, amit csináltunk.
Fekete Ágnes: Ez azt jelentette, hogy nyolc faluba jártatok?
Bereczky Örs: Kilenc faluban tartottunk istentiszteleteket. Ott a lelkésznek fontos, hogy legyen ének a temetésen, és magának örül, ha sikerül valami. Egyszer például megkeresett az autószerelő a gyermeke megkeresztelése után és azt mondta: olyan szépen beszéltél, most értettem meg, hogy ez olyan nehéz, mint amikor én megcsinálom a kardántengelyt. Ez óriási! Tehát a lelki része teljesen rendben van mindenhol. Azonban mindent a lelkésznek kell elvégeznie, és ez nagyon nagy feladat. Ha semmi más nem történik csak annyi, hogy a lelkész megmarad és jókedvű, és nem veszíti el a hitét, akkor az már győzelem, még ha nem is sikerült előrehaladni a többi ügyben. Ez ott egy alapfeladat. A Cegléd-Felszegi gyülekezetre nagyon is érvényes az a szabály, hogy annyiból kell működnie, amennyit a testvérek összeadnak adományként, egyházfenntartói járulékként, illetve van valami vagyonunk is. Ha itt valaki behozna oda állami pénzt, megrontaná a presbitereket, a gyülekezet közösségét, mert tudjuk, hogy annyi pénzünk van, amit összeadtunk és abból működünk, és ez így jó! De egy faluban, fogyó vidéken, nem is értik ezt az elvet, mert évtizedekig az ellenkezője működött. Az egész vidék most is állami pénzből működik. Az egyházközség legyen az egyetlen, amely adományokból él? És mindezt öntsük a pap fejére: nem prédikálsz elég jól, ezért nincs elég bevételed. Ez nagyon erősen hozzájárul a papok tönkremeneteléhez. Hogy én ezt hányszor kaptam meg, hogy ha jobban prédikálnék, akkor biztosan tele lenne a templom. Cserélek bárkivel, menjenek Kovácshidára, tessék kipróbálni! Egyszerűen másképp működik! Egyszer jött egy svájci ismerősöm, aki azt mondta, jó-jó szegények az emberek, meg nehéz az élet, de azért vasárnap istentisztelet után, ebéd előtt azért csak összeülnek kávézni, beszélgetni a helyi kávézóban. Kapkodtam levegő után, itt nincsenek meg ezek az emberi feltételek, ez nem így működik! Más életutak, élettapasztalatok és más élethelyzetek, de attól az még ugyanolyan egyházi élet.

Ferenczi Zoltán: Ma az egyházunkban a misszió két irányban fogalmazódik meg. Az egyik legfontosabb kérdésünk, hogyan tudjuk az intézményrendszerünket megtartani, a másik pedig az, hogy nagyjából az elmúlt negyven-ötven év kultúráját hogyan tudjuk megőrizni? Egy olyan intézményrendszert működtetünk, amely nem minden esetben fejezi ki hitelesen azt az értékvilágot, amely ránk van bízva. Lényegesen letisztultabbá válna a kép, ha a hagyományt és a szokásainkat élesen különválasztanánk. Ugyanis mi a szokásainkhoz ragaszkodunk: viselethez, szóhasználathoz. Ezt tekintjük hagyománynak. Holott a hagyomány alapvetően az első század apostoli öröksége, amelyet az egyház megőrzött, és amit nekünk tovább kell vinni. Mi hihetetlen erőfeszítéseket teszünk egyfajta kultúra fenntartására, miközben ezzel arányosan veszítjük el azt a hagyományt, amiért az első századok mártírjai, nagyon sok hitvalló keresztény meghalt, és amely meggyőződésem szerint ma is ránk van bízva. Azt gondolom, hogy az evangélium mindig a kultúrába ágyazottan tud csak megszólalni, és ezért a kultúrához való viszonyát az egyháznak újra és újra értelmeznie kell. Ez az óriási különbség például az iszlámhoz képest. Amíg az iszlám csak a muszlim kultúrában képes megmaradni, a keresztyénség, amely elsősorban vallás, és nem kultúra, bármely kultúrában képes működni. Folyamatosan föl kell tennünk azt a kérdést, hogy mi a cél és mi az eszköz? Az eszközöket radikálisan a célok alá kellene rendelni. Mi pont fordítva csináljuk. Nekünk vannak kanonikus, bevett eszközeink. Vajon elérjük-e a célunkat ezzel az eszközzel? Ezt a kérdést senki nem teszi föl.
Fekete Ágnes: Mi a misszió?
Ferenczi Zoltán: A ránk bízott értékvilág megélése, felkutatása és képviselete. De mi rá akarjuk venni az embereket, hogy eljöjjenek az istentiszteletre. Az van a missziói parancsban, hogy menjetek el, és legyetek sokan? Menjetek el, és csináljatok hatalmas statisztikai számadatokat? Szó nem volt erről. Előfordult például, hogy egyik szülő sem volt megkeresztelve, ráadásul mindkettő hitvallásos ateista volt. A szomszéd gyülekezetben megkeresztelték a gyermeküket. Semmi probléma nincs, de én soha nem mondtam, hogy nem keresztelem meg a gyereket, de azt elmondtam nekik, hogy ez egy komoly fogadalom. Elmondtam, hogy szívesen teszek bele időt, energiát, hogy megértsék, mire tesznek Isten és az emberek előtt ígéretet. Azt is elmondtam, hogy ez egy kicsi közösség, ahol az istentisztelet egy órájából nagyjából harmincöt percet arra szánunk, hogy azt tanítsam a gyülekezetnek, hogy az Isten Igéje mennyire komoly dolog. Aztán nem tehetjük meg, hogy elhúzzuk a függönyt az Isten előtt, összekacsintunk, és keresztelünk. Miközben mindenki tudja, hogy valami olyan dolog lesz itt, amit soha senki sem gondolt komolyan. Kijön egy vadidegen család, Isten és az emberek előtt egy életre elköteleződik, majd soha nem látjuk: ez a mi értékvilágunkat demoralizálja, szétdúlja. Azt elfogadom, hogy nincsenek tiszta értékvilágok, nincs a tiszta rendszer, de az, hogy minden homályos, azt nem. Olyan választói névjegyzékeink vannak, ahol azt sem lehet tudni, hogy kicsoda az illető. Ez azért nagyon aláássa azt az értékvilágot, amelyet képviselnünk kell.
Nálunk az istentisztelet öt-kilenc ember is szolgál. A liturgiát nem a lelkipásztor viszi. A gyülekezeti tagjaink teológiai könyveket olvasnak, tanulás és közös imádkozás van ezek mögött. Tehát nem lehet ezt minden átmenet nélkül bevezetni, de ennek az együttműködésnek a közös értékvilág az alapja. Általában mi az együttműködéseinket nem az értékeinkre nézve, hanem az érdekeinkre nézve hozzuk meg. Értékalapú együttműködésekre van szükség. Mi ketten, vagy akár sokan elmondjuk, hogy mit gondolunk, milyen értékek mentén gondolkozunk, és szolgálunk. Ezeket végig kellene gondolni! Ezek egy részét el kellene fogadni. Valódi vitákra volna szükség! Kálvin azt mondja, hogy a disputa az egyház egyik fontos ismertetőjele.
Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy egy ember érdekorientált?
Ferenczi Zoltán: A döntéseit a lehetőségei fogják meghatározni. Keresi azokat a lehetőségeket, amelyek megnyílnak előtte, és amely lehetőségek közelebb viszik őt az érvényesüléshez, a továbblépéshez, – azt választja. Az értékorientált ember pedig, ha megnyílik előtte egy út, amely tovább tudja vinni, és az jó lenne, megvizsgálja, vajon szolgálja-e azt az értékvilágot, amelyet képvisel? Például, mi játszik abban szerepet, hogy mikor kezdődik az istentisztelet, vagy milyen bibliaórák vannak. Az, hogy "ez mindig így volt". Vagy esetleg más is? A mi gyülekezetünkben például kilenc órakor kezdődtek az istentiszteletek, és a kisgyerekes családok nem tudtak eljönni. Áttettük a kezdés időpontját, és meg tudtak jelenni a családok. Kialakítottunk egy helyiséget baba-mama helyiségnek, ezért a bejáratot meg kellett szüntetni. Volt olyan ember, aki azt mondta: ha ő nem jöhet be itt többet, akkor nem jön templomba. Nyilván ő egyfajta vallási értékként, vagy érdekként fogta ezt föl, de én ezekre nehezen tudok így tekinteni. Mi az érdekeinkre értékként hivatkozunk. Szerintem a holnap gyülekezete az nagyon radikális az értékvilágához való ragaszkodásában, és végtelen rugalmas abban a kapcsolatrendszerben, amelyben működik.

Hírek
Ökumenikus ünnepi istentiszteletet tartanak május 5-én, áldozócsütörtökön 10 órakor Szemerei János evangélikus és Steinbach József református püspök szolgálatával Balatonszárszón, a református templomban.

Az idén is megrendezik az Öt templom Fesztivált május 5. és 9. között Győr-Újvárosban, ahol egy utcában öt különböző templom található. A szervezők templom-túrákkal, hangversenyekkel, színházi előadásokkal és istentiszteletekkel várják az érdeklődőket.

A VilágEgyetemi Előadások keretében Kósa László tart előadást a két világháború közötti budapesti református életről május 6-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

Az ókori keresztény világ eszkatológiai vetületeiről tartanak konferenciát május 6-án, pénteken 9 órától a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen.

Családi napot rendeznek május 7-én, szombaton 10 órától Őrbottyánban a Juhász Zsófia Református Szeretetotthonban.

Diakóniai napot tartanak a Dunaalmási Református Szeretetházban, amikor kétkezi munkával is lehet segíteni az intézményt. Május 7-én, szombaton, reggel 8 órára várják a segítőket. Május 4-ig várják a jelentkezéseket. (+36-30-385 6968)

Nyílt napot tart a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthona május 10-én, kedden 9 óra 30 perctől Ráckeresztúron.

A dán ReSonans Kórus és a budapesti Erkel Ferenc Vegyeskar ad közös hangversenyt május 6-án, pénteken 18 óra 30 perctől Budapesten, a Hold utcai református templomban.

"Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet!" Ezzel a címmel rendeznek énekkari találkozót május 7-én, szombaton 10 órától Ságváron, a református templomban.

Domján Eszter ad orgonahangversenyt május 4-én, azaz ma este 18 óra 30 perctől Budapesten, a Kálvin téri templomban. Ugyanott május 8-án, vasárnap 17 órakor a Budapest-Északi Református Egyházmegye kórusai énekelnek, május 10-én, kedden 18 órakor pedig vesperát tartanak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékének közreműködésével.

Takács Zoltán hegedűművész és Varga Lőrinc klarinétos ad hangversenyt május 7-én, szombaton 18 órakor Miskolcon, a Deszkatemplomban.

Jótékonysági hangversenyt ad a Magyar Honvédség Veszprémi Légierő Zenekara május 7-én, 15 órakor Ősiben, a református templomban.

Fekete Ágnes áhítata:

Simon András: Gondviselés

"Elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem." Ézsaiás 49,14

Milyen egyszerű ez a mondat, és a válasz is: nem. Pedig a bioszférában egy nagyon nagy erő ez: az anya elhagyja utódait. Sőt, sok esetben megeszi az utódait. Nemrég kezembe került egy könyv, amelyet nagy élvezettel olvasok. Lojalitás – erő, mely gúzsba köt vagy felszabadít, Catherine Ducommun-Nagy könyve. Azzal kezdi a szerző, hogy az evolúció nagy szószólói az állatvilágnak azt a rendjét hirdették, hogy a gyengébb mindig eltűnik, és az erősebb győz. Az erős gének leteperik azt, amelyiket le tudják győzni. Valójában nem így van, írja ez a könyv, hanem azok maradnak meg, amelyek szövetséget tudnak kötni, lojálisak társaikkal. Állítólag a Neander-völgyi ember éppen ezért pusztult ki, mert képtelen volt szövetségeket kötni. Az élet lényege arról szól, hogy az életet tovább vivő lemond magáról, lemond érdekeiről, és szövetségre lép, kompromisszumot köt. Ez a magatartás az, amely mindig erősebb az egoista magatartásnál.
A mai korszak pénzimádó társadalma teljesen az emberi-, megmaradási ösztön ellen dolgozik, amikor azt diktálja, hogy figyelj magadra, és ülj bele egy vas-kasztniba, gurulva akarj a másik elé kerülni. Ne vedd a többit figyelembe, mert akkor veszteséged lesz! Ez a közgondolkodás a társadalom halálát okozza, és semmi köze nincs az életösztön parancsához. A zsigereink is tudják, hogy így nem maradhatunk meg. Az anyai ösztön ezt mondja bennünk. Ez az ösztön mindenkiben él attól függetlenül, hogy anya-e. Elhagyhatja-e az anya gyermekét? Nem. Ez a bioszférában egy magas rendű válasz az életre.
Bizonyos hüllők még megeszik tojásaikat. Elég sok állat megeszi utódait, de az ember ösztönösen gondozza gyermekeit, mert tudja, érzi, hogy csak így maradhat meg. Ezt hívják miközöttünk szakszóval altruizmusnak. Ez a másik, az alter szóból ered: az embernek jó érzés a másiknak segíteni. Nem szeretünk rossz szívvel élni, nem szeretjük a másik bánkódását látni, sőt arra törekszünk, hogy jó érzéssel szemléljük azt, ha a másiknak valami jó. Még akkor is, ha ebben nincs közvetlen érdekünk. Biológusok, társadalomkutatók sora foglalkozik az altruizmus témájával,ha tetszik, ezzel a mondattal: "Elhagyhatja-e az anya gyermekét?" Nem, minél közelebbi gének találkoznak, annál inkább ösztönösen beindul az óvó-védő magatartás, mert ezt diktálja a biológia.
És Isten üzenete nem e biológiai elv ellenében szólal meg. Sokan állítják azt, hogy az ember földi élete semmi, hogy azok a zsigeri parancsok, amelyeket Isten belénk teremtett nem fontosak, hanem ezek fölött, kicsit ezek ellenében szólal meg Isten. Ez az Ige pedig éppen azt mondja, ha az anyai ösztön működik, mennyivel inkább az Isten is ugyanígy működik.
Ézsaiás ezt szeretné megértetni a néppel, akik a babiloni fogságban vannak, és már-már elfelejtik hagyományaikat: Ha el is felejt a földi anyád. Ha itt semmi nem tud megoldódni, én rólad akkor sem felejtkezem el. Istent mindig atyának képzeljük el, és jól is van ez így, de érdekes módon vannak Istennek anyai jelzői a Bibliában. Vannak olyan mélységei Isten világának, amit csak így tud elmondani a Szentírás. Amikor az ember magányát szeretné gyógyítani, akkor ezekre a szavakra van szüksége. Mert mint ahogy az anyukánkhoz való kapcsolatunk valami megmagyarázhatatlan viszony magával az élettel, ugyanígy Isten valami megmagyarázhatatlan szomjúságot oltott belénk az Ő Hazája iránt. És itt nem a földi realitásokról van szó, hanem Isten távoli, hatalmas uralmáról, hogy egyszer ezen a földön Isten visszaállítja a paradicsomi állapotokat, azt a hazát, ahova mindannyian vágyunk.
Az a magányos űr, ami a legszeretettebb ember szívében is ott tátong, Istennel szeretne megtelni. Ezért lehet hangos a tér az imával, amikor azt a valakit szólítjuk meg, akinek a hazájába vágyunk, akinek szüksége van ránk, mint anyának a gyermekre. Ámen.