2017-01-04

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Minden kedves hallgatónknak békés, boldog és főleg Istentől megáldott új évet kívánunk! Ez az új év mindenszempontból új. Ezt az egész évet a protestáns egyházak a Reformáció 500 éves évfordulójára való emlékezésnek szentelik. A reformacio.ma és a reformacio.hu honlapon majd folyamatosan megtalálhatják az érdeklődők a megemlékezéshez kapcsolódó eseményeket, írásokat. Persze minden őszinte emberben mocoroghat a kérdés, vajon ma lesz-e megújulás? Vajon az, hogy régi dolgokra emlékezünk, mit jelenthet ma? Egyáltalán képesek vagyunk-e felfogni azt, ami történt. És képesek vagyunk-e az ő megértsük nyomán ma lépni? Hiszen nekünk nem a reformátorokat kell követnünk, hanem azt a Krisztust, akiért ők sokszor az életüket is odaadták. A Tiszántúli Református Egyházkerület azzal szeretné kifejezni a reformáció máig ható erejét, hogy egy míves Bibliát indítottak útjára gyülekezetről gyülekezetre. A vándorbiblia mozgalomról Fekete Károly püspököt halljuk Pálóczi Alexandra segítségével.
Fekete Károly: A 2017. esztendőben egyházunk kettős évfordulót ünnepel. A reformáció ötszázadik és a Tiszántúli Református Egyházkerület fennállásának négyszázötvenedik évfordulója alkalmából vándorútra indítunk egy egypéldányos Szentírást, amely a reformáció nyomdászati örökségét hordozó Alföldi Nyomda terméke, a Kálvin Kiadó kiadványa. A Magyar Bibliatársulat legújabb fordítású szövegét tartalmazza, és azzal a szándékkal indítjuk vándorútra ezt a Szentírást, hogy a mai naptól kezdve december harmincegyedikéig bejárja a Tiszántúl négyszáztizennégy gyülekezetét Záhonytól Szegedig. Kézből kézbe és gyülekezetről gyülekezetre fog járni majd ez a díszkötéses könyv, amelyet vinni és fogadni kell, amelyre vigyázni és figyelni kell, amelyet érdemes felnyitni és elolvasni a kijelölt szakaszokat. Ezt az olvasást ma itt a Nagytemplomi gyülekezet közösségében fogjuk megkezdeni. A Biblia nekünk nemcsak egy könyv a többi között, hanem kiemelt jelentőségű mű, a Könyvek Könyve. Olyasmit várunk tőle, amit más könyvtől nem. A Szentírás Isten kijelentésének tanúja, hiteles forrása, amelyben Isten szava szólal meg az ember javára. Benne iránytűt kapunk a kezünkbe, amely segít bennünket, hogy a hit útjain helyes tájékozódhassunk. A Biblia számunkra mindent meghatározó és semmivel felül nem múlható mérték. A hit normája, hitünk és életünk zsinórmértéke. Az egykori debreceni teológiai professzor, Csikesz Sándor, aki nagyon szerette a Szentírást, úgy foglalta össze vallomását róla: "Ige, mert ihlet a köntöse, ígéret a sugárzása, igazság a lábnyoma, ünnep a reád mosolygása, üdvösség az ölelése, igézet a hatalma." Isten írott Igéje 2017-ben szó szerint mozgásba akar hozni bennünket, mint ahogy a reformáció korában mozgásba hozta Európa népét. Azt szeretnénk elérni ezzel a jelképes cselekedettel, hogy a Szentírás összekapcsoljon bennünket, közösséggé formáljon, és hozzákössön Isten Igéjéhez. Aki hordozza az Igét, az ráérez majd arra, hogy az Ige Urával halad, sőt az Ige Ura, őt magát hordozza. Legyen áldás a Szentírás felolvasásán ebben az esztendőben, a Tiszántúl református gyülekezeteiben, hogy erősítse meg összetartozástudatunkat. Vándorútra indítjuk ezt a Bibliát, és a következő állomás a Debreceni Kistemplom gyülekezete lesz, ahová egy kis küldöttséggel átvisszük az istentisztelet végén ezt a Szentírást.
Pálóczi Alexandra: Miért különleges az újév?
Fekete Károly: Most már a naptár szerint is megkezdődött az a jubileumi esztendő, amely ötszáz éve zajlik a reformáció folyamatában. A mai két istentisztelet Mózes első könyvének első két részét illetve Máté evangéliuma első részét elevenítette föl, és énekekkel, igehirdetéssel tettünk hangsúlyt arra, hogy bár nagyon fontos a két jubileumi dátum, de az igazi igazodási pont, amelyhez a reformátorok is igazodtak az a Szentírás. Amelyben a csúcspont, a leglényegesebb központi üzenet az, hogy Isten irgalma megvalósult Jézus Krisztusban, aki megszületett, szenvedett, meghalt, feltámadott és dicsőségesen visszament a Mennybe. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Ez a Krisztus az az igazodási pont, amely rendezheti ünnepségeinket, az életünket, a szürke hétköznapokat és az ünnepnapokat is, nemcsak 2017-ben, hanem egész életünkben. Azt a vezérigét választottam textusul, amelyet a bibliaolvasó vezérfonal ajánl, Pál apostol Római leveléből a tizenkettedik rész első két versét olvastam föl. Az Isten irgalmára apelláló Pál okos istentiszteletet vár a római gyülekezettől. Tudjuk jól, hogy a Római levél az a nagy fordulatok levele, Augustinusnál, Luthernél és Kálvinnál is nagyon fontos szerepet kapott. Olyan gondolatokat adott, amelyek az egyház megújulását eredményezték. A Kistemplomban a 8. zsoltárt választottam, hogy Istenhez viszonyítva kapjuk meg mi is a helyiértékünket, így az ember pesszimista megfogalmazás szerint nem semmi, és az ember optimista megfogalmazás szerint nem minden, hanem olyan lény, akiről az Úristen gondot visel, aki gondot csinált magának belőlünk, akár elfordulunk, akár elfelejtjük, akár ráakaszkodunk, az Úristen bennünket hordoz, és számon tart. Ez az új esztendőre is jó útmutatás, hiszen a teremtés és Krisztus születésének története a nyolcadik zsoltárban szépen találkozott.
Szakács György (A Kistemplom-Ispotályi Református Egyházközség lelkipásztora): Az összetartozás a legfontosabb. Az, hogy a Szentírás, amely gyülekezetről gyülekezetre jár, nagyon szépen kifejezi, hogy elsősorban maga az Ige az tart össze minket. A Bibliát átadó nagytemplomi gyülekezet küldöttséggel képviseltette magát itt nálunk. Mi is ugyanúgy továbbmegyünk majd a következő templomba. Nagyon különleges láncszemként benne lenni ebben a szép folyamatban.

Fekete Ágnes: Az új évet úgy is lehet kezdeni, hogy az ember csak ünnepel, szépre és a jóra gondol, meg a messze múltra, de úgy is, hogy meri megfogalmazni a ma kihívásit. Mi ezt az utat választottuk, amikor Barnoczki Anitával beszélgetünk, aki a Tiszáninneni Református Egyházkerület cigánymissziós referense, és az egyetem oktatója is egyben. Nagyon tetszett az a szemlélet, ahogyan a cigányság és a magyarság együttéléséről beszélt. A legfontosabb számára az, hogy mindenki jöjjön ki a lövészárokból, és vállalja önmagát! Barnoczki Anitát először az abaúji cigánymissziós projektről kérdeztem.
Barnoczki Anita: Egy abaúji körzetben sikerült elindítanunk egy programot, amelynek részeként két kolléga odaköltözött egy olyan területre, ahonnan elköltöznek az emberek, és szinte csak végvári vitézként maradnak ott a lelkészek. Nagy dolognak tartom, hogy valaki azért költözik egy helyre, hogy a helyi közösségeket kiszolgálja, megsegítse. A cigányságot és az ottmaradt maradék, helytálló reformátusainkat is. Volt egy üresen álló parókia a selyebi gyülekezetben.
Fekete Ágnes: Ez hol van pontosan?
Barnoczki Anita: Edelény és Szikszó között. Egy gyönyörű, nagyon szép természeti adottságú, picit magára maradt vidék. Mi nem szeretnénk külön kezelni, hogy van a cigánymisszió és egyéb, hanem ott élünk együtt, és ezt a vegyes közösséget kell valahogy megsegíteni, picit emelni különböző programokkal. Az a jó, hogy itt a misszió természetes formában költözik be a teológiára, most már a lelkészjelöltek természetes módon értesülnek az eseményekről, fejleményekről, feladatokról, lehetőségekről.
Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy természetes?
Barnoczki Anita: Különböző kurzusainkban, akár példaként is megjelennek ezek a dolgok. Tavaly volt például egy olyan katechetikai gyakorlat, amikor ide a szomszédba a Vay Miklós Református Szakgimnázium, Szakközépiskola és Diákotthonba mentünk át hittant gyakorolni. Örülök neki, hogy a hallgatók nemcsak kiemelt iskolákban steril körülmények között gyakorolhatnak, hanem egy olyan valós osztálytermi szituációban, amelybe itt, Északkelet-Magyarországon készülnek. A hallgatók részéről is jelentkezik most már az igény, hogy többet tudjanak az itteni helyzetről. Aki itt akar maradni Északkelet-Magyarországon, annak ez kérdése.
Fekete Ágnes: Itt akarnak maradni?
Barnoczki Anita: Elég sokan, igen. Ezek nagy örömök, illetve nyilván a kárpátaljaiak és az erdélyiek hazakészülnek, de haza. És ez jó, bárhol legyen is!
Fekete Ágnes: Mi lesz az abaúji misszió? Mi ennek a jövője?
Barnoczki Anita: Van két lelkipásztor munkatársunk minden egyéb kiegészítő képzettséggel, akik egyrészt jelen vannak. Ez egy alapvető elgondolás, hogy a misszió ott kezdődik, hogy jelen vagyunk. Gyerekekkel tartanak először foglalkozásokat, illetve felveszik a kapcsolatot mindenkivel, aki csak él és mozog, és együttműködve a környező lelkipásztorokkal különféle programokat indítanak elsősorban gyerekeknek és fiataloknak. Januártól kezdve pályázati program keretében már felnőtteknek is lesz neveléssel, nehéz élethelyzetekkel kapcsolatos programsorozatunk. Szakemberek jönnek majd hozzánk, például iskolapszichológus is.
Fekete Ágnes: Ez egyfajta cigánymisszió is?
Barnoczki Anita: Igen. Az is, ugyanis az iskolákban javarészt cigánygyermekek vannak azon a környéken. De nem kifejezetten cigánymisszió. Azt kell látni, hogy ott együtt élünk, és nem válnak el ezek a dolgok. Vannak programelemek, amelyek kifejezetten cigányoknak szólnak, de vannak olyan programelemek, amelyek a gyülekezeteket szólítják meg, illetve a gyermekekkel foglalkozó különféle szakembereket, pedagógusokat. Tehát próbáljuk egyben értelmezni az egész történetet.
Fekete Ágnes: Hogy látod a cigányügyet most itt?
Barnoczki Anita: A cigányügy fogalommal nem nagyon tudok mit kezdeni. Ezen a vidéken nincsen külön cigánykérdés. Egyben van egy nagy közös sorskérdésünk, tehát mi itt együtt élünk, és nem tudunk külön fejlődni, és külön boldogulni. Így látom, így érzékelem. Azt nem lehet mondani, hogy alakuljatok át, mert nem fognak. Azt se lehet mondani, hogy adjuk fel mi önmagunkat, mert ennek meg nincs értelme. Nekünk ebben a közös sorsban kell, közösen előre mennünk.
Fekete Ágnes: De mégis más utakon?
Barnoczki Anita: Regionális problémáink vannak, a szegénység, a munkanélküliség, vagy a munkára való képtelenség, közös probléma. Nyilvánvaló, hogy vannak kulturálisan meghatározott különbségeink. Leírhatatlan, a mi közös együttélésünk például az integráció és a szegregáció fogalompárral. Leírhatatlan, elbeszélhetetlen és éppen ezért nem segít a kérdés értelmezésében és válaszok találásában.
Fekete Ágnes: Sőt talán még akadályoz is, ha csak az egyik vagy a csak a másik csatornába valaki beágazódik.
Barnoczki Anita: Igen, meg arra már megvannak a külvilág által meghatározott válaszok. Tehát egy olyan kényszerű választási lehetőség elé állít, hogy vagy állást foglalok az egyik mellett és a másikat tagadom, vagy fordítva. Egy lövészárok két oldalára bevetjük magunkat és lövöldözünk egymásra. A feladat pontosan az, hogy új fogalomköröket beszéljünk át, mondjuk azt, hogy mi az Isten népe, mint egyház a létezésünkkel teszünk bizonyságot, illetve azzal, ahogyan a körülöttünk élők felé viszonyulunk, és ez egy teljesen más mód.
Kétféle misszió létezik szerintem. Az egyik az ószövetségi nép sajátja volt, hogy úgy kellett élnie és léteznie, hogy az életmódjában, akár istentisztelet, akár egymáshoz való viszonyulás, akár a rábízott javakhoz való viszony, meglátszódjék Isten jelenléte, tehát rámutasson az Istenre. Ma is erre van szükség, hogy azok, akik velünk élnek, el kezdjenek vágyni arra az Istenre. A létezés bizonyságtétele. Ez nem tűnik el az Újszövetségben sem, hiszen ott is egyes közösségek hordozzák az Igét, az ethoszt. Ezen kívül vannak, még azok a missziók, amelyeket az egyes emberek végeznek. Ezeket nem szabad szétválasztani. Ha innen nézzük, akkor leírhatóvá és elbeszélhetővé válik, hogy ez egy közös történet, amelyben egy nagyon sajátos dolgunk van: a gyülekezeteknek van missziója. Ezt tudjuk megtámogatni. Tehát nem úgy kell elképzelni ezt, hogy jönnek kívülről emberek, akik majd megváltják itt ezt a mi kis világunkat, hanem jönnek emberek, akik hozzásegítik a közösségeket ahhoz, hogy bizonyságtévő életmóddal szépen meg tudják hirdetni a szabadítást, azoknak, akik történetesen körülöttük élnek.
Fekete Ágnes: Tehát a létben való bizonyságtétel a fontosabb.
Barnoczki Anita: Ez egy olyan út, amit megpróbálunk képviselni, hiszen ez hosszútávú és fenntartható. Mi nem tudunk projektekben gondolkodni, mert az mindig időszakos és kívülről meghatározott. Teológusoknak, lelkipásztoroknak nem szabad lemondani arról, hogy önmagában fogalmazzunk meg kérdéseket, és nem a mások kérdéseit elfogadva próbáljunk meg valamit reflektálni. Kezdeményezőnek kell lenni. Tőlünk nagyon sok társadalmi hatást várnak, amiket úgy nevezhetünk, hogy integráció, felzárkóztatás, munkaerőpiachoz való hozzásegítés, képzéshez való segítés. Nagyon fontos dolgok. Számunkra ezek melléktermékek. A mi elsődleges dolgunk az, hogy az Isten Igéjét meghirdessük és élhetővé tegyük a cigányemberek számára úgy, ahogyan ők azt meg tudják élni. Ez nem feltétlenül lesz a klasszikus református. Merthogy egy másik kérdés az, hogy az Igét hirdetjük, vagy a kultúránkat hirdetjük? Ez a kettő nagyon erősen összegabalyodik, magyar reformátusok vagyunk, és ezért tudunk egyesével jobban integrálni, családonként jobban integrálni, befogadni, akikre azt mondják a gyülekezeti tagjaink, hogy ezek már nem is cigányok. Ezért nem tudunk tömbben mit kezdeni a cigánysággal. Magyar reformátusok vagyunk, amelynek vannak hatalmas értékei: sors megélése, a történelmi értékek képviselete, az anyanyelv, egyfajta kultúra képviselete, ezek úgy összefonódnak, hogy ha lemondanánk erről, akkor önmagunkról mondanánk le. Ez szerintem, nem várható el. Éppen ezért így gondolom, hogy ha már egyszer itt élünk, akkor léteznünk kell. A Szentírásnak megfelelően kell léteznünk, és ahogy csak lehet meg kell hirdetnünk az Igét, de a cigányemberek úgy fogják ezt megélni, ahogyan azt ők meg tudják. Én magyarként nem tudom úgy megélni az evangéliumot, mint ahogy egy francia vagy egy orosz. Más vagyok, és magyarként tudom megélni a magam keresztyénségét, ő meg cigányként tudja megélni. Ezek nem ütik egymást, tehát nem összebékíthetetlenek. Azt látom más településeken, hogy azt nehezen fogadták a lelkésztől, hogy cigányokkal kezd foglalkozni. Évek alatt megértették, hogy ez egy jó dolog, nekünk jó. És van olyan gyülekezet, ahol kezdetben a cigány fiatalok kezdtek el járni a magyar istentiszteletre és most már a maradék néhány néni kezd bejárni a délutáni cigányistentiszteletre.
Fekete Ágnes: Miért vajon?
Barnoczki Anita: Mert mennyivel nagyobb élmény közösen együtt lenni húszan, harmincan, negyvenen, mint hárman beülni, hogy ennyien maradtunk, és siratni a szép múltunkat.
Fekete Ágnes: Tehát vannak olyanok, akik tudnak váltani és inkább a közösséget keresik, annak ellenére, hogy cigány?
Barnoczki Anita: Igen, megérezték azt, hogy ennek milyen értékei vannak, és megszerették. Minden gyülekezetben más és más szükséges, mert minden gyülekezet más. Tiszáninnenen nincsenek receptek, hogy háromszor egyet evés előtt be kell venni és az működni fog, csak ez a vonal működik,vagy csak az. Nagyon sokféle modell létezik, de minden gyülekezetnek a saját formáját kell megtalálnia. Vannak alapelvek, amikkel egyetértünk. Nem olyan régen néztem egy statisztikát, a kompetenciavizsgálatokhoz kapcsolódó adatokból szűrték le, hogy hat olyan kistérségünk van itt Északkelet-Magyarországon, ahol az általános iskolás korosztályban meghaladja az ötven százalékot a cigányság aránya. Hat kistérség, tehát itt már nem lehet úgy tenni, mintha ez nem lenne. Itt már nem lehet hova menni, hogy ne szembesüljön ezzel az ember, de azt is gondolom, hogy nem is a menekülés a cél, hanem az, hogy valahogy egymásra találjunk. A krízis arra jó, hogy tisztázzuk saját magunkat, és mi akik már így krízisben küszködünk, próbáljuk jelezni, hogy ez nektek is használható lenne egyébként, mert akár egy református általános iskolába úgy fognám fel a hittanoktatást, hogy ez egy kapcsolatfelvétel, ez egy bizonyságtételi lehetőség, aminek éppen a hittanóra a formája vagy a kerete. Teljesen mást csinálnánk, és másképp állnánk a gyerekekhez, ha megértenénk, hogy ahogy tanítok, az többet mond el az Istenről, mint amit mondtam. Árnyalni kell a képet, és nekünk a Szentírás alapján kell megfogalmaznunk a meglátásainkat.

Híreink most a Reformáció évének ünnepe jegyében hangzanak el. Néhány fontosabb eseményre hívjuk fel figyelmüket a 2017-es évből!
A reformáció 500. évfordulója alkalmából meghirdetett emlékév ünnepélyes megnyitóját január 6-án, pénteken 17 órakor tartják Budapesten, a Művészetek Palotájában. A megnyitó egy összművészeti alkotás, amelyen a reformáció zenei, költészeti, színművészeti és táncművészeti örökségéből merítenek.
A Reformáció Évében közel négyszáz program várható országszerte. Lesznek kiállítások, előadások, hangversenyek, fesztiválok. Többek között április 25-én a Művészetek Palotájában mutatják be a Messiás.ma című rockoratóriumot. Április 26-án nyílik kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban IGE-IDŐK címmel a reformációról. Július 25. és 29. között rendezik meg Debrecenben a Csillagpont ifjúsági találkozót, amelynek szintén a reformáció áll a középpontjában. Augusztus végén Wittenbergben rendeznek magyar napokat. Október 5-én az Országház felsőházi termében tartanak reformációi emlékülést. Október 31-én Budapesten, a Sportarénában lesz az év legnagyobb reformációs ünnepsége.
Amint hallották, január elsején elindult útjára az a különleges kötésű Biblia, amelyet a Kálvin Kiadó a reformáció 500. évfordulója alkalmából adott ki, és amely ebben az évben az egyházkerület 414 református gyülekezetébe fog eljutni. Ezen a héten Debrecen különböző gyülekezeteiben adják tovább a Bibliát, ma például az Árpád téri gyülekezetben van, akik a Csapókerti egyházközségbe viszik tovább.

Fekete Ágnes áhítata:

"Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre, Kérlek azonban titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben. Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek. Azt értem pedig, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé." I. Korintus 1,9-12

Hányszor megtörtént az egyházban, hogy az egyik Kéfásnak, a másik Apollósnak a bőrébe bújt, és a vonzás-taszítás elvével szétosztotta az egységet. Mivel nem látjuk erősen azt a Krisztust, nem érezzük ezt a végtelen és halálos szeretetet, ezért a széttöredezettség ereje lesz úrrá rajtunk, a "vonz és taszít" mágneses ereje erősebbé válik, mint a Teremtés egyetlen erőforrása. Osztunk és fosztunk, veszünk és adunk.
Most a reformációra gondoljunk! Sajnos teljes valóság lett az, hogy szétosztódott az egyház. Számos katolikus testvér az egyház kis egyházakra való szétfoszlását a reformáció számlájára írja. Látványosan nézve ez igaz is. De sajnos az egyház már sokkal előbb kettéoszlott, és folyamatos feszültségek voltak, amelyek csupán kirobbantak a reformáció eszméivel. De a kérdés most nem ez! Hanem az, hogy mi most, 2017-ben hogyan értelmezzük önmagunkat? Mert sokan ezt mondják: Mi, a mi egyházunk, akik ilyen meg olyan hívők vagyunk, a Krisztushoz tartozunk! Pál is megemlít egy ilyen társaságok Korinthusban. Ők meg voltak róla győződve, hogy megy a gyülekezetben a pártoskodás, no de ők az igazi Krisztushívők! Enyém a Krisztus. Tényleg? Te olyan erős vagy? Annyira nagyszerű vagy, hogy tied volna a Krisztus? Némelyek azt mondják, hogy a katolikusok a pápáéi, de mi, mi az igaz hitet követjük. Jaj, de mennyire korinthusiak ezek a szavak! Milyen rettenetes távol kerül az Istentől az, aki a reformációt így értelmezi. Ötszáz évvel ezelőtt senki sem akart egyházszakadást. Luther nem azért tűzte ki tételeit Wittenbergben 1517-ben, mert azt gondolta, hogy ő jobban tudja. Ha olvassuk őt, ez egészen világos lesz ez. Sokkal több alázat volt benne ennél. Azt látta, hogy az egyház a pártoskodásban annyira elhajlott Krisztustól, hogy neki az élete kockáztatása árán is ezt ki kell mondania. Itt a Krisztusért való teljes odaadás volt a lényeg, és nem a kiszakítás.
Az akkori emberek nagy várakozók voltak. Az egész kor tele volt végváradalmakkal. Mint a legtöbb nagy korszakfordulóban, akkor is azt gondolták, most jön vissza a Krisztus. Mert a helyzet már nem fokozható. Az igazán lelki emberek számára ilyen korszakokban az az egyetlen kérdés, hogy én melyik oldalon állok? Kiállok-e Krisztus mellett? Ez volt Luther igazi kérdése. Nem szakadást akart, hanem kiállást! Mi azonban az ő kiállásának a jegyében, a mögé bújva – csalódottságunkat fejezzük ki. Mert nem látjuk azt a lelkületet, amely benne még ott volt. Mi már a részeket figyeljük, a magunk kis hajóját védjük a viharos tengeren. Mutogatunk a szépbeszédű Apollósra, vagy a rendet olyan jól képviselő Kéfásra. Bezzeg ők! Mindig felállítunk az álmunkhoz képest valami magas mércét, és sopánkodva mondjuk, sajnos a dolgok nincsenek rendben.
A pártoskodó korintusiaknak Pál azt mondja, hogy Isten világában nincs mérce. Ne mértékegységekhez képest nézzük a dolgokat! Mint ahogy nem földi igazságok szerint osztotta ki a király a talentumokat, és nem úgy fizetett Jézus példázatának szőlősgazdája sem a napszámosoknak! Nincs mérce. Isten meg akarja tanítani nekünk ezt a másfajta gondolkodást, amely mindenfajta földi viszonylatok fölött van. Isten világa nem azért tökéletes, mert csillogó és patyolatfehér. Az Ő tökéletességének a lényege nem egy tulajdonság, mert akkor mi soha nem közelíthetnénk hozzá. Ő azért tökéletes, mert egységben van, tökéletesen szeret, tökéletes harmóniára kész. A szék azért lehet tökéletes, mert három lába van, és nem billeg, és nem azért, mert olyan szép! Ez a tökéletesség szinte vonz magához, és nem riaszt. Isten nem megosztó, hanem egységre hív. Ez a krisztusi egység a reformáció lényege, a földi mértéken túlmutató egységre, Önmagához hív minket Isten!
Van egy vicces képsorozat két szamárról, össze vannak kötözve. Ülnek az út közepén, az egyik balra néz, a másik jobbra. Mind a két oldalon ott van egy-egy szénabála. Árgus szemekkel figyelik. Az egyik nagy vehemenciával elindul a maga bálája felé, de a másik visszatartja, mert ő az ő oldala felőli saját báláját akarja! Aztán akkora erővel igyekszik a maga oldala felé, hogy átrántja a másik szamarat is, de az ellene áll. Mígnem kifáradva középen leülnek, és elkezdenek gondolkodni. Ez a fordulópont a képsorozaton, mert rájönnek, hogy először az egyiknek, aztán a másiknak a szénájához kell együtt odamenni, és remekül jóllakhatnak. Ha valaki odamegy a marakodó szamarakhoz, és azt mondja: "Legyen már eszed!" Ebből semmiféle megértés nem alakul ki! Egy külső pontból, valami egészen más módon kell megszólítanom őket, hogy kilépjenek feszültségükből. Ez az Isten szava! Adja meg Isten, hogy darabokban elvesző világunkban meglássuk az Ő egységét, meghalljuk az Ő szavát, lássuk az Ő karját, amely átölel minket! Ámen.