2017-05-17

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
A reformáció ezelőtt ötszáz évvel a Szentírást, a Bibliát tette a gondolkodás középpontjába. Pontosabban, az akkori nagy szellemi áramlatok így csúcsosodtak ki a Sola Scripura elvében, hogy egyedül az Írás a mérték. Azonban az Íráson belül is van egy mérték. Hiszen a Bibliában leírt csatákról nem olyan sokszor beszélünk, mint az evangélium történeteiről, mert visszafele értelmezzük az Írást, a későbbiből a korábbit. Nemrég egy konferenciát tartottak Debrecenben, a Református Hittudományi Egyetemen, ahol ezeket a kérdéseket boncolgatták. Vajon az Ószövetség miként vált fontossá a reformációban? Először Kustár Zoltán rektorhelyettest, majd Varga Gyöngyi evangélikus teológust, és Németh Áron adjunktust hallják Tóth Emese segítségével.

Kustár Zoltán: A Biblia két részből, az Ószövetségből és az Újszövetségből áll, és mióta létezik keresztény egyház egymásnak ellenfeszülő kettős tendencia érvényesül az Ószövetséggel kapcsolatban. Egyrészt a fiatal keresztény egyház, amely a zsidóságból nőtt ki, teljes természetességgel fogadta el Isten hiteles kijelentésének az ószövetségi iratokat és lett az a kialakuló újszövetségi iratok mellett a teljes Szentírás kitörölhetetlen része. A másik tendencia viszont az, hogy az Ószövetség mégsem úgy mutatja be Jézus Krisztust, mint maga az Újszövetség, és ezért föltették a kérdést, hogy valóban szüksége van-e a keresztény egyháznak az Ószövetségre? Soha nem született érdemben olyan mértékadó zsinati vagy akármilyen hitvallásos döntés, amely megkérdőjelezte volna azt, hogy jogosan szerepel az Ószövetség a Szentírásban. Azért valljuk be, a gyakorlatban az igehirdetések zöme az Újszövetségről szól, a hitvallásaink az Újszövetségre épülnek, és a mindennapi életben a hívő emberek is inkább az Újszövetséget szeretik olvasni. Ennek a konferenciának ez is az egyik célja, hogy a reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából egy picit ismét ráfókuszáljunk a Bibliának erre a terjedelmében nagyobb, első felére.
Tóth Emese: Sokan azt mondják, hogy az ószövetségi irodalomban nagyon sok a kegyetlenség.
Kustár Zoltán: Így van! Ez kétségtelen. Számos olyan részlete van az Ószövetségnek, amelyet az Újszövetség felől olvasva kegyetlennek, megbotránkoztatónak, etikailag túlhaladottnak értékelhetünk. A Szentírás azt mutatja, hogy Isten fokozatosan nyilvánította ki a maga akaratát az emberiségnek. Mindig egyre többet és többet mutatott meg önmagából. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a Biblia, egy iskola tananyaga. Isten egyre magasabb szinten és egyre világosabban mutatja meg az akaratát, és adott esetben etikailag túlhaladottnak ítélhetünk ószövetségi részeket. Az a fontos, hogy ezen ne botránkozzunk meg, és nehogy a végzős diák gőgjével tekintsünk vissza a korábbi évfolyamok anyagára, hanem hálásan azt tudjuk mondani, hogy igen, ez a lépcsőfok fontos és szükséges volt, ahhoz, hogy Jézus Krisztusban eljussunk arra a szintre, ahol most vagyunk.
Tóth Emese: Miért vált aktuálissá az ószövetségi bibliairodalom témaköre?
Kustár Zoltán: A reformáció az egyházi hagyománnyal, a kialakult évszázados, szinte megmásíthatatlannak képzelt renddel szemben ismét a Szentírást állította a teológia középpontjába, és feltette a kérdést: Mit mond Isten a mai kornak a Szentíráson keresztül? Ráadásul a reformáció ötszáz évvel ezelőtt összekapcsolódott egy másik nagyon fontos mozgalommal, a humanizmussal, amely a reformáció testvérbátyja, picit idősebb testvére. A humanizmus azt mondta, hogy vissza kell fordulni az ókori tiszta értékekhez, vissza kell fordulni a tiszta, eredeti forrásokhoz. Ez azt jelentette Európában, hogy a római, görög kultúra felértékelődött, az emberek elkezdtek latinul, görögül tanulni, és eredetiben olvasni a szövegeket. A megújulásra törekvő egyház is az eredeti nyelveken kezdte olvasni a Bibliát egész Európában, az addig használt latin helyett. Elkezdtek lázasan héberül és görögül tanulni. Ez a két erő összekapcsolódva vezetett oda, hogy az Ószövetség, és annak az eredeti nyelvű elemzése, fokozottan visszakerült az érdeklődés középpontjába. Nem tudjuk megérteni a Jézus Krisztusról szóló bizonyos újszövetségi bizonyságtételt, ha nem értjük azt az utat, amely odavezetett. Például amikor az emmausi tanítványok tanácstalanul ballagnak, hogy mi is történt itt nagypénteken, és nem értik, hogy mi történt Krisztussal, a feltámadott Krisztus melléjük szegődik, de ők nem ismerik fel. Amikor látja a tanítványok tanácstalanságát, kicsit megdorgálja őket, és így mondja az Írás, a törvényen és a prófétákon keresztül elmagyarázta nekik, hogy ez kellett történni a Krisztussal, szenvednie kellett, meg kellett halnia és fel kellett támadnia. Erre a felismerésre mondja Kálvin János, hogy ha maga Jézus Krisztus is, csak úgy tudta elmagyarázni az embereknek, hogy mi történt vele, hogy az Ószövetséggel kezdte, akkor nekünk is követnünk kell ezt a példát, és csak az Ószövetség felől tudjuk igazán megérteni, hogy mit is tett értünk a megváltó Krisztus.
Varga Gyöngyi: Sokszor éri az a vád az Ószövetséget, hogy tele van vérrel. Azért egy sokkal differenciáltabb megközelítést javaslunk mi, akik az ószövetségi tudományban, az Ószövetség pluralitásával, ezzel a hatalmas, sokszínű anyaggal foglalkozunk, merthogy az Ószövetségben is ott vannak az evangélium karakterű történetek és nagyon sok olyan történet, amelyre könnyen ráhúzzuk, hogy ez keresztény olvasatban már nem érvényes, és nem aktualizálható történet. Ha a mélyére ásunk, sokkal több mindent jelentenek. Természetesen például a bírák koráról és a honfoglalás eseményeiről nem lehet olyan kritikátlan megközelítést leírni egy hittankönyvben, amely azt sugallná, hogy az erőszak egy nép, vagy több nép lerohanása az megengedett. De az sem megoldás, ha elhallgatjuk az Ószövetségnek ezeket a nehezen megközelíthető történeteit. Az erőszakkal telített szövegekben az adott kornak és annak a közösségnek az identitásához, szerveződéséhez kötődő megközelítéseket is benne kell, hogy lássák. Felső tagozatban is, de főleg a gimnazista korosztály számára kifejezetten kihívást jelentenek a nehéz történetekkel való találkozások. Illetve rá lehet döbbenni arra, hogy nagyon sok minden az egysíkúsággal, az előítéletekkel kapcsolódik össze a keresztény gondolkodásban, tehát az Ószövetséggel kapcsolatban van már egy előfeltételezés általában, ami sematizálja a kérdést, hogy az Újszövetség Istene csak pozitív, szeretetteljes Isten, az Ószövetségé pedig a haragvó és büntető Isten. Abban kell segítenünk a közvéleményt, hogy ezeket a sematizmusokat elkerülje.
Németh Áron: Szerintem minél régebbi egy szöveg, annál nagyobb feladat azt aktualizálni. Krisztus előtt évezredekkel korábban készült szöveg, ami ráadásul egészen más kultúrában keletkezett, messze Európától. Jóval nehezebb hidat építeni a ma embere, a mai kor problémái felé. Márpedig az igehirdetésnek ez a feladata. Ha hisszük, hogy az Isten az Ószövetségben is olyan Igét ad számunkra, olyan kijelentéseket közöl, amely nekünk itt és most hasznos lehet az életvezetésünkben, az Istennel való kapcsolatunkban, abban van nehézség, ahogyan ezt az Istent le tudjuk írni, meg tudjuk fogalmazni, meg tudjuk ragadni. És ezt nyilván máshogy tette valaki az Ószövetség korában, az ókori világban, a Közel-keleten, mint ahogy tesszük ezt ma, mint ahogyan ma beszélünk Istenről. De ezt a hidat megépíteni egyáltalán nem lehetetlen. Kutatómunka, nyelvi elemzés, a saját korunk, a mai ember gondolkodásának jó ismerete, meg az ókori világ ismerete szükséges ahhoz, hogy ezt a szakadékot áthidalhassuk.

Fekete Ágnes: Szintén a reformáció ötszáz éves évfordulója alkalmából rendeztek egy nagyon érdekes konferenciát Dunakeszin. Ugyanis az egyik óriási változás, amit a protestantizmus elhozott a világba, az a hivatásról, a munkáról való gondolkodás megváltozása. Mit jelent az, hogy valaki elhívott? Ezekről a kérdésekről beszélgettem Dunakeszin a Reformáció és Hivatás nevű rendezvényen Szőke Attila és Kodácsy Tamás lelkészekkel, és Pál Lajos jogásszal, a konferencia ötletgazdájával.
Pál Lajos: Szoktam jogi jellegű konferenciákat szervezni, és régóta érdeklődöm a kálvini tanokkal kapcsolatban, hogy mit jelent ez a jogász számára. Így amikor az ötszáz éves évforduló méltó megünneplésére készültünk, előjött ez a gondolat, hogy a hivatások számára mit ad a reformáció? Az evangélikus gyülekezettel együtt rendeztük meg ezt a konferenciát, és a két gyülekezet tagjaiból kerültek ki az előadók is.

Szőke Attila Szilárd: Igazán magas szakmai színvonalú volt ez a mai nap. Magam is meglepődtem azokon a gyülekezeti tagokon, akiket más oldalukról ismertem meg a lelkiségi, közösségi alkalmakon. Vegyes volt a kép: volt, aki azt fogalmazta meg, hogy a maga tudományterületét hogyan bontotta ki, milyen impulzusokat kapott a reformáció kapcsán. Volt, aki személyesebb hangvételt ütött meg.
A Reformáció és Hivatás kapcsán az elhívás és a hivatás különbségéről volt szó, amelyben a reformáció tényleg sokat adott. Luther bibliafordítása nyomán, és abban is, hogy nem lebontotta a szerzetességet, hanem a szerzetesség szintjére emelte fel a világot. Lényegében azt mondta, hogy az isteni elhívás nem csak kiválasztott emberekre vonatkozik, hogy töltsék be a maguk szerepét, és küldetését, és hirdessék Isten országát, hanem mindannyiunkra, az utcaseprőre, a tanárra, az orvosra is. A korintusi levél azt mondja, hogy a társadalomban, az embertársaink között felelősségünk és küldetésünk van mindannyiunknak. Kálvin annyiban ad ehhez többet, hogy azt mondja, mindent a megváltás iránti hálából kell tenned. Ez a fajta hálaadás, amelyben a saját munkádat végzed, annak a jele, hogy az Istennel való kapcsolatod rendben van. Azt nem lehet úgy tenni, hogy csak profitot termelünk, hanem mértékletességgel kell tennünk. Erről, az ökológiai felelősségvállalásról szólt az utolsó előadás.

Fekete Ágnes: Most egy kicsit hallgassunk bele a konferenciába!
Kodácsy Tamás (részlet az előadásból): Csíkszentmihályi Mihály felmérése a boldogságról szól: ki hogy érzi magát boldognak a maga helyén? Úgy készítették a felmérést, hogy a résztvevőknek adtak valami kütyüt, majd véletlenszerűen rákérdeztek, hogy éppen mit csinál, és hogy érzi magát? A felmérésből az derült ki, hogy nem azok voltak a boldogabbak, akik a Bahamákon nyaraltak, vagy éppen semmit nem csináltak, hanem azok, akik dolgoztak, nehéz kihívások előtt voltak, és küzdöttek valamiben, és érezték azt, hogy látják az alagút végét. Nagyon fontos küldetésünk az, hogy munkát végzünk és teszünk valamit a világért, a kert és a testvérem megőrzéséért. Emlékezzünk Kainra: "Avagy őrizője vagyok az én testvéremnek?" Igen, az! Tehát felelősségünk van.
Kodácsy Tamás: Legjobb példa a svájci óragyártás kialakulása. 1541-ben az volt a genfi törvény, hogy ne vegyenek és ne is árusítsanak ékszereket. A hiúságot akarták visszanyesni ezzel, és a mértékletességre tenni a hangsúlyt. De azok, akik ilyesmihez értettek megtanulták az órakészítést a francia és itáliai mesterektől, és ebből lett a svájci óragyártás, amely aztán megint nagy hasznot hozott. De nagyon fontos lépés volt, hogy amit teszel, annak haszna legyen abban a világban, ahol élsz, és amit csinálsz.
Fekete Ágnes: Csak pont az óra mutatja, hogy egy kicsit ez a visszájára fordult. Vajon ebben a mai posztmodern világban kicsit másképp látjuk-e ezt a hivatáskérdést?
Kodácsy Tamás: Biztos, hogy másképp látjuk, mert az elhívásos szakmáknak, foglalkozásoknak más szerepük kezd lenni, sőt el is tűnnek bizonyos foglalkozások. A fogyasztói társadalomban azt láthatjuk, hogy az egykori hivatások eltűnnek és a szolgáltató ipar növekszik. Azt kellene megtanulnunk a reformációból, hogy Isten szemében mindannyian ugyanolyan értékesek vagyunk, és a társadalomban mindannyian ugyanolyan fontos szerepet töltünk be. Keresztelő János mondta, hogy a katona menjen vissza, mint katona, csak ne zsaroljon, és ne kényszerítsen, a vámszedő ne szedjen többet, mint amennyit kell, a becsületességre hívta fel a figyelmüket. Ha mindannyian hálából tudnánk végezni a saját munkánkat, akármi is az, azért mert Isten szeret bennünket, és szeretjük mi is az embertársainkat és jót szeretnénk tenni, azt gondolom, az nagyon sokat segítene és lendítene a mai állapotokon. Azt fogalmazták meg ma az itteni előadók, hogy adjuk vissza a különböző szakmák méltóságát, a foglalkozásokból legyen hivatás! Ezzel a mai nappal egy ilyen missziót is teljesítünk. Annál is inkább, mert azt látom, hogy a mai világban nem a munka áll az emberek életének középpontjában, hanem a munkán kívül töltött idő. A szabadidőiparral van dolgunk, amely azt igyekszik tudatosítani az emberekkel, hogy minél hamarabb végezz a munkáddal, mert ami utána van az a tulajdonképpeni élet. Fogyassz, szórakozz és töltsd el a szabadidődet! A munkának nincs meg az értéke, teljesen kifordult mára ez a dolog. A mi mennyit ér kérdésben és a minőségben is rengeteget adhat a reformáció. Az egyház nem lehet egy vasárnapi szolgáltató cég, amely csak akkor hat az emberekre, és csak azokra, akik ott vannak, hanem társadalmi felelősségvállalás is, és Kálvinnal szólva, annak a kinyitása, hogy a teremtett világ az Isten dicsőségének színtere. Ezt valamilyen módon komolyan kell vennünk, én is látom annak a visszásságát és lehetetlenségét, amik a jutalmazásban, a díjban, a tiszteletdíjban, hálapénzben és egyebekben megjelennek, amelyek konkrétan a hivatáshoz kötődő foglalkozásokhoz kapcsolódnak, de hol máshol tehetnénk és mondhatnánk valamit, ha nem itt. Erről már mindenki lemondott, úgyhogy épp itt az ideje, hogy legalább az egyházban tegyünk valamit, ha már ötszázadik évfordulót ünneplünk.

Fekete Ágnes: Végül felvidékre utazunk, Alistálra, ahol e hét végén ünneplik azt, hogy a rendszerváltás után újraindult első szlovákiai magyar református iskola már huszonöt éves. Édes Árpád lelkészt hallják.

Édes Árpád: Szlovákiában a rendszerváltás után az első induló református iskola az alistáli teljes szervezettségű általános iskola volt, ami hála Istennek, szépen gyarapodik az utóbbi időben.
Fekete Ágnes: Mikor alapították?
Édes Árpád: Első fecskeként, 1992-ben zsinati alapítású volt. Ahogyan lehetett akkor a dolgokat intézni. Akkor voltak bátrak, akik mertek, és belevágtak és sikerre vitték az iskola ügyét, amely azóta is működik.
Fekete Ágnes: Ez is egy régi iskola újraalapítása volt?
Édes Árpád: A Szlovákiai Református Egyház gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint a magyarországi, mondhatni, szinte minden gyülekezetnek volt iskolája. Felekezeti iskolák voltak Alistál községben is. Alistál Győrtől harmincöt kilométerre fekszik a Kisalföldön. Én nem is tekintem magunkat Felvidéknek. Mi kisalföldiek vagyunk a Csallóköz közepén. Szerintem ugyanabban a cipőben járunk, mint bárhol másutt a magyar területeken. Voltak felekezeti iskolák, amelyeket a kommunisták konfiskáltak, elvettek, majd teljesen lelaktak. Alistálon például az iskola épülete volt iskolakonyha, posta, fehérnemű begyűjtő, tisztító, legvégül kocsma egészen 1992-ig, amikor visszaadták. Az akkor éppen ott szolgáló lelkészházaspár indította az iskolát, még zsinati alapítással, csak sokkal később vette át a gyülekezet az alapító, fenntartói jogokat, és azóta folytatódik ott a munka, hála Istennek szép eredménnyel.
Fekete Ágnes: Mi lesz az ünnepélyen?
Édes Árpád: Szeretnénk hálát adni és visszatekinteni az egész elmúlt időszakra, örömeire, buktatóira, tapasztalataira, és jó reménységgel tekintünk előre. Szeretnénk bővíteni az iskolát. 2010-ben átadtunk egy új iskolarészt, amelybe csupán négy osztály van. Nálunk azonban kilencosztályos az iskolarendszer, tehát még további öt osztályteremre van szükségünk, és egy olyan helyiségre, ahol tornázni lehet. Tornateremre sajnos, anyagi és hely szempontjából nincs esélyünk, de valamilyen aulaszerű helyiség jó lenne, ahol télidőben a gyerekek mozgásigényét is le lehet vezetni.
Fekete Ágnes: Mik voltak az elmúlt időszak buktatói?
Édes Árpád: Emberi bukatók voltak. Megnemértésekből fakadóan konfliktushelyzetek alakultak ki az egyházi vezetők között, amelyeknek majdnem áldozatául esett egy bizonyos időszakban az iskola. Hála Istennek, túl vagyunk rajta.
Fekete Ágnes: Mik voltak a hálálnivalók, az örömök?
Édes Árpád: Rengeteg siker, rengeteg öröm, eredmény a gyermekekkel. Tegnap egy magas rangú katolikus látogatónk volt, és csak nézte a falakon a tablókat, hogy mennyi diploma. Hála Istennek ennyire eredményesek a gyermekeink, köszönhetően egy nagyon jó pedagógusgárda nagyon áldozatos munkájának.
 
Hírek:
A 2009. május 22-én létrejött Kárpát-medencei református egység évfordulójához kapcsolódva Református Egység Fesztivált rendeznek, Őrizd a várat? címmel május 20-án, szombaton Nagyváradon.

A Magyar Református Szeretetszolgálat már kilencedik alkalommal rendezi meg a Szeretethíd elnevezésű Kárpát-medencei református önkéntes napokat május 19-én és 20-án, pénteken és szombaton. Az önkéntes fiatalok több száz településen nyújtanak segítséget a környezetükben élő intézményeknek, gyülekezeteknek és magánszemélyeknek.

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Akadémiai Napokat tart május 21. és 27. között Révfülöpön, az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban.  A Posztmodern társadalmak ? protestáns társadalmak címhez kapcsolódva előadásokat, beszélgetéseket, hangversenyeket tartanak.

Egyház és Reformáció címmel rendeznek konferenciát május 18-án, csütörtökön 10 órától Budapesten, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának székházában, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatt. Az előadások között a Tabulatúra Régizene Együttes és az In Medias Brass Quintet zenél majd.

Gazdaságetikai kérdések a reformáció tükrében címmel tartanak kerekasztal-beszélgetést május 18-án, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Klebelsberg Kultúrkúrián. A beszélgetés résztvevői: Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, Kocziszky György közgazdász, Szabó B. András evangélikus lelkész, Varga Norbert politológus.

Úton Malawiba címmel tart vetített képes beszámolót Kevezsda Szilvia a Liebenzelli Misszió munkatársa május 21-én, vasárnap 16 órakor Pesterzsébeten, a Mártírok útja 149. szám alatti református imaházban.

A Protestáns Tavasz rendezvénysorozat keretében Közelítések Berzétéhez című könyv bemutatóját tartják május 19-én, pénteken 18 órakor Budapesten, a Hold utcai református templomban. Május 20-án, szombaton 10 órától a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Intézet ünnepe lesz ugyanott. Május 23-án, kedden 19 órakor pedig a Zeneakadémia orgona tanszak tanárainak és diákjainak hangversenyét rendezik meg.

Lábadi Károly Reformátusok Gödöllőn című monográfiájának bemutatója és a reformációról való megemlékezés lesz május 19-én, pénteken 17 órakor Gödöllőn, a református templomban.

A Genfi zsoltárfeldolgozások a 16-17. századból című kötet bemutatóját tartják, valamint elhangzik néhány genfi zsoltár szlavóniai népzenei változata is, május 20-án, szombaton 18 órakor Budafokon, a református templomban.

Fekete Ágnesáhítata

"A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született." János 3,8
 
A szél óriási erő a földön. Különösen a vándor népeknek sok tapasztalata van a szélről. Jób épületeit szélvész döntötte össze egykor, Ézsaiás próféta szerint egy kis szél, és az egész termés leszárad, Jézus példázatában a szél összedönti a házat, amelyet nem sziklára építenek, és végül a nagy szél miatt a tengerbe majdnem belefulladtak a tanítványok. A szél egy olyan erő, amit nagyon nehéz pontosan kiszámítani, még ma is építészek sokasága töri a fejét, és számolja, miként kell építkezni úgy, hogy a szél ne tegyen károkat.
A minap nézegettem a fákat, ahogyan fújja őket a szél. Odacsapódtak, visszatekeredtek, körmozgást végeztek a gyengébb ágak, de a törzs nem mozdult. Elgondolkodtam, vajon hogyan hat ránk Isten Lelke? Van közünk ahhoz, hogy Isten szavát megértjük? Mi csak élünk, és hagyjuk magunkat? Nem tehetünk semmit? Talán nem rossz példa a fa és a szél kapcsolata. Mert a fa részt vesz a szél munkájában, hiszen rajta látszik, abban az ellenállásban mutatkozik meg a szél ereje, amely a fa és a szél találkozásában megvalósul. És minél mélyebb a fa gyökere, annál erősebb a fa ellenállása. Minél gyengébb az ág, annál különlegesebb erőhatás alakul ki a szél hatására. Oda-vissza hajlong, egyszer enged, egyszer visszacsap, aztán köröznek is a hajtások. Valahogy így van ez Istennel is. Mi vagyunk az a felület, amelyen meglátszik a szél munkája. A Lélek fúj. Ez az emberben nagyon gyakran egyfajta visszacsapódást vált ki. Csak azért sem! Talán észre sem vesszük, hogyan állunk ellent Istennek. A farizeusok egészen komoly gyökereket növesztettek, igyekeztek bebiztosítani magukat minden változással szemben. De azért a forgószélnek ők sem tudtak ellenállni. Az a szél viszont nagyon kemény szél. Kitépi a fát.
Isten munkája titokzatos ebben a világban. Láthatatlan, csak sejthető. Nem látjuk másként, mint jó esetben az emberek viselkedésén és esetleg a természet csodáiban. Isten lelke akkor tud működni, ha hagyjuk. És még akkor is sokszor elsőre összekavaró, érthetetlen hatást vált ki bennünk. Nem segít bennünket más, mint egykor Nikodémust is, akinek ezt a mondatot Jézus elmondta, ez pedig a hit. A hit, mint valami érzékszerv, képes megfogni azt, ami láthatatlan. A hitünk képes arra, hogy összekösse a láthatatlant a láthatóval. A hit képes arra, hogy elgondolkodjon, hogy is van ez a zúgás? Honnan erednek a dolgok? Miért is élek, miért vagyok itt? Ilyenkor kavarodik a lelkünk, ahogyan a szél csapkodja a fát ide-oda. De azután egyre világosabban megérti az ember, hogy nem emberi erő beszél, nem emberi erő az, amelyik hat rám, és nekem hagynom kell munkáját.
A hit mindig egyfajta ellenállásként fejlődik az emberben. Valahogy úgy, ahogyan egy fa is a széllel szemben alakítja a lombkoronáját. Hiszek, pedig nem látok. Hiszek, pedig nincs erőm és kételkedem. Hiszek, mert a lelkem mélyén érzem, hogy az istenibe, e világon túlra kell kapaszkodnom. Ezt adja meg az Úr! Ámen.