2017-09-06

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
"Ha a csend beszélni tudna, négymilliárd hangon szólna…" emlékszünk erre a régi számra, Adamis Anna szövegére. Ma már az akkori négymilliárd ember kétszerese érzi azt, hogy ez egyfajta közös nyelvünk. Mert vannak dolgok, amiket nem lehet rendes szavakkal kifejezni. Egy biztos, hogy a hitünk, szívünk igazán mély Isten felé fordulása nagyon szoros összefüggésben van a csenddel. Dadogni csak tudunk arról, mi is történik akkor, amikor meghalljuk, meglátjuk a Teremtőt. Most Gacsályi Zsolt, Debrecen-Józsai lelkésszel beszélgetek, akinek különösen is fontos a csend. Olyan zarándoklatokat szervez, amelyben az a cél, hogy a gyaloglás egyben Istennel való párbeszéd is legyen.

Gacsályi Zsolt: Sokkal több csend kell.
Fekete Ágnes: Miért kell a csend?
Gacsályi Zsolt: Nézd meg, hogy mi a ritmus ma? A fiatalok milyen zenét hallgatnak? Dédszüleink még keringőt jártak, majd jött a beat, most már mi a ritmus? Vagy nézzük az utazási sebességet!
Fekete Ágnes: Nem érjük utol önmagunkat.
Gacsályi Zsolt: Elfut az ember saját maga elől, elmenekül az élet elől, és pont nem azt fogja sajnálni az ember a halálakor, hogy valamit elmulasztott, hanem azt, amit nem élt meg, nem élt át. A rohanás, pont ez, hogy ne éld meg, ami van.
Fekete Ágnes: Ebbe jön a zarándoklat?
Gacsályi Zsolt: Az ember otthon hagy mindent, kikapcsolja az ember az elérhetőségét, és ember tud lenni az Isten színe előtt minden szerep nélkül.
Fekete Ágnes: Mert az vagyok, amilyen szerepet játszom a társadalomban?
Gacsályi Zsolt: Szerepet játszom azzal kapcsolatban, amit végzek, amit dolgozom és teljesítek. Az életünket sokkal nagyobb százalékban teszi ki a munka, mint évszázadokon keresztül bármikor is. A zarándoklat közben, amikor az erdőben, a hegyek között vagyok, teremtményként felismerhetem magam. A Teremtő előtt, az Isten színe előtt vagyok. Ott az ember tudatosan átéli az embervoltát, hogy sok minden fáj és nehéz. Az ember átéli a határait: eddig és nem tovább. Van egy nagy evangélium a zarándoklatban: mindig van következő lépés. Akkor is továbbmegyek, ha nehéz, de akkor is, ha jó. Nem birtokolok, mert nem turista vagyok. A Szentlélek jön, és egyszercsak továbbjutottunk, továbbmentünk, és még ráadásul célba is érünk. Ott nem kell teljesíteni. Mindenki a maga tempójában halad, és időnként bevárjuk egymást. Van egy mondás, hogy a zarándoklatkor példaképünk a csiga. Ez zavarba is hozza az embert az első két nap alatt, mert a tempója sokkal gyorsabb, mint a csigáé, de amikor rohan, egy idő után mindig fölteszi a kérdést: miért is rohanok? Ez nagyon meg tudja zavarni az embert, de aztán hoz tisztázódást és letisztulást is.
Fekete Ágnes: Tehát lelassul az ember?
Gacsályi Zsolt: Igen, úgy harmadik nap már elhagyja a munka is, mert az agya is lelassul. A zarándoklatban ott vannak a liturgiák és az úrvacsorai közösség. Fél nap csend van mindig. A nap egy napköszöntő imádsággal kezdődik, bibliai elmélkedés és reggeli után útra kelünk, és onnantól kezdve egy óráig csend van. Mindenki a maga útját járja. Van egy nagyon szép mondás: "Imádság az, amikor az ember a szívét odahelyezi, ahol az útja visz." A Biblia emberei, amikor imádkoznak, sokkal inkább a lábuk elé néznek, mint felfelé, a jelenben lételre. A zarándoklat egy nagyon nyitott dolog, nincs semmi irányítás, manipuláció, megmondás. Mindenki felnőtt ember, zömében a zarándok csapatba életük közepén lévők vannak, és ők már megéltek, elértek, átéltek elég örömöt, szenvedést, kínokat, sebeket, elég felnőttek ahhoz, hogy ők ezt helyre tudják tenni magukban.
Fekete Ágnes: Az jó, hogy többen együtt vannak, támogatják egymást beszéd nélkül is!
Gacsályi Zsolt: Az egy nagy erő, hogy látjuk, a másiknak is fáj, neki is hólyag van a lábán, ő is nehezen megy, este ő is nehezen bír felállni. Nagyon sok élettörténet megy egymás mellett és bizonyos pontokon összeérnek, és úgy támogatják egymást sokszor, hogy észre se veszik. A végére mindig kialakul a közösség. Vannak fiatalok is. Most is lesz három egyetemista a gyülekezetből.Ők valami mást ízlelnek meg.
A zarándoklat és a turizmus két különböző dolog. Belénk van programozva, hogy sokat dolgozunk, ezért jár nekünk a jutalom. Ez a turizmus. A turizmus lelkülete mindig birtokol, megszerez, magáévá tesz, saját igényeit akarja kiszolgálni. Ezért fizet is. A zarándoklatban erről lemondunk, nyitottá válunk. Lemondunk a kényelemről is, beérjük egy szerényebb körülménnyel, mert nem az a lényeg, másról szól a történet. De hadd tegyem hozzá, hogy ugyanakkor nagyon jól tud esni a finom falat, amikor az ember elcsigázódik.
Fekete Ágnes: Tipikus turista mondat az, hogy lejártuk a lábunkat és mégsem láttunk mindent. A turista mindent látni akar.
Gacsályi Zsolt: Mindig más a táj, és meglep bennünket valamivel. Most, hogy fönn voltunk a papokkal, én nem bírtam felmenni az Amadé várhoz, mert olyan párás volt a levegő, hogy a trópusokon éreztük magunkat. Máskor játszva felmegyünk. Addig tartott erőnk határa, és nagyon nehéz volt azt mondani, hogy nem. Amikor elcsigázódik az ember, és jártányi ereje sincs, akkor megenni egy müzli szeletet, az az életet hozza vissza az emberbe! A zarándoklat nem egyenlő az aszkézissel.
Fekete Ágnes: Milyen volt az a lelkészekkel való zarándoklat?
Gacsályi Zsolt: Tizenhárman voltunk, néhány kivételtől eltekintve lelkészek. Az útvonalunk: Füzérradvány, Telkibánya, Telkibányáról fel az Amadé-várba, vissza, utána Füzér, Füzérről Nagymilic és vissza. Összefoglalva mindazt, amiről pozitív visszajelzést kaptam, csend, a lelassulás és a meghitt beszélgetések voltak. Egy olyan tér teremtődött meg, ahol nem volt hierarchia, ahol mindenki emberként megszólította a kollegáját, és ezzel adtak egymásnak a legtöbbet.
Fekete Ágnes: Egy kicsit más térbe kerül át az ember?
Gacsályi Zsolt: Igen. Egy olyan térbe kerül, amely nem az otthonosság érzetét adja számára. Ezért nincs prédikáció, amely pedig a szolgálatunk egyik legfontosabb része. Nagyon nehezen tudunk kizökkenni ebből a szerepből, mert mi mindig prédikálunk. Nagyon nehéz áthelyezni magunkat a másik oldalra, mert nagyon könnyen dolgozni kezdünk. Pedig a liturgiák önmagukban megteremtik az Istennel való kapcsolat lehetőségét. Tehát, ha jelen van az ember, akkor a zsoltárok, azok a rövid dicséretek, bibliai gondolatok épp eleget adnak. Ha az elején prédikáció lenne, az szerintem két dolgot hozna elő: vagy kikapcsol az ember, vagy elkezd azon gondolkodni, hogy ő milyen prédikációt mondana erről. Amikor zsong az ember feje, és tele van a pohár, akkor abba már nem lehet önteni semmit. Ma egy ilyen "tele" korban élünk, és azért vagyunk deficitben mi reformátusok, mert nekünk csak ez az egy kártyánk van. Ez évszázadokon keresztül működött, de most már minden racionális, és tele van az emberek agya információval. Tehát nagyon-nagyon ki kell üresedni ahhoz, hogy ne egy intellektuális élmény, hanem befogadás és találkozás legyen Istennel.
Fekete Ágnes: Sokfelé tartanak már zarándoklatot. Debrecenben mióta csináljátok?
Gacsályi Zsolt: Józsán négy éve kezdtük, mert vannak, akik a munkájuk miatt nagyon túlterheltek, és erre nagy igényük van. Jönnek lelkipásztorok, egyházi iskolákból tanítók, tanárok, hitoktatók. Ez mindig kis csoport, nincs nagy létszám, de úgy látom, hogy nem is szabad, hogy az legyen. Nem a környezet a hangsúlyos. Nem kell sok impulzus. Épp elég ingert kap az ember egész évben, itt az kell, hogy az erdőben egy kicsit gyógyuljunk, segítséget kapjunk. Az ember nem azzal a fajta előítélettel indul neki, hogy ó, én már ezt ismerem. Akkor minek menjek? Mert maga az út a fontos, amit meg kell járni, és közben mindig az élő valóságban vagyunk.
Fekete Ágnes: Tehát nem a felfedezésért, nem a tárgyak felfedezéséért megyek?
Gacsályi Zsolt: Nem! De ugyanakkor a zarándoklatban benne van az is, hogy megállsz egy helynél, egy fánál, és ismerősként köszöntöd, és az ismerősként köszönt téged. Ahogy járjuk az utat, már előre tudjuk, hogy mennyit tettünk meg. Az ismeretlenségnek mind a szorongása, mind a varázsa elvész, ugyanakkor mégis működik. Más célja és más beteljesedése is van ennek, mint valami egyszerű felfedezésnek.
Fekete Ágnes: Van elég új.
Gacsályi Zsolt: Így van! Hanem ami már megvan, az hadd érintsen meg! Hadd éljen. Nem kell fokozni az élményeket, ízeket, és semmit, minden úgy jó, ahogyan van. Ez az emberlépték! Ezzel a szóval lehet összefoglalni a zarándoklatot: emberlépték minden szinten, fizikálisan, lelkileg, mentálisan, érzelmileg. Nagyon lassú, nagyon sovány dolog, mert az emberlépték már csak ilyen.
Fekete Ágnes: Mindig azt hisszük, hogy meg kell haladni az emberit! Addig kell dolgoznunk, amíg végre kimászunk ebből a testből, és fölé emelkedünk. De hát nem így van!
Gacsályi Zsolt: Fel kell ismerni az emberléptéket azért, hogy azt tudjam mondani: abban ott van az Isten. Lehetséges, hogy ez nagyon unalmasnak tűnik, mégsem unatkozik az ember. Persze, ez nagyon sovány vigasz. Ha az ember elkészít magának egy kis csemegét úgy, hogy a natúr joghurtba beleteszi a maga kis lekvárját, annak soha nem lesz olyan az íze, mint a mesterségesen felturbózott gyümölcsjoghurtnak. Mégis, melyik az életes? El kell dönteni, hogy ki milyen életet él?
Fekete Ágnes: Saját lekvár, vagy ízfokozó?
Gacsályi Zsolt: Így van! Élem az életemet, ami adatik, vagy turbózni akarom az életemet mesterséges dolgokkal?

Fekete Ágnes: Nemcsak a gyaloglás lehet annak az eszköze, hogy kimondhatatlan, szinte megfogalmazhatatlan érzéseinket megéljük, elmondjuk. Egy különleges lehetőség erre a sakk. Sógor Árpád lelkész sajátos módszere a sakkterápia. Ő Kolozsváron, a református teológián családterapeuta és ifjúsági lelkész. Tóth Emese beszélgetett vele.

Sógor Árpád: A teológián is azt tanultuk, hogy a Szentírást sem lehet úgy értelmezni, hogy kiragadunk a szövegösszefüggésből egy-egy Igét, és csak azt magyarázzuk, hanem az egészet kell látnunk magunk előtt. És ez így van az emberrel is.
Tóth Emese: Az ön nevéhez fűződik a teljesen egyedi a sakkterápia kidolgozása. Ez mikor kezdődött, és mi ennek a lényege?
Sógor Árpád: Lassan hatéves történet. A családterápiás képzés során egy írországi előadó a hobbiról, mint erőforrásról beszélt. Arról, hogy a legtöbb esetben az ember egy nehéz műszak után a hobbiba menekül, és próbál feltöltődni, új erőt meríteni egy újabb nehéz napra. Azonban van egy olyan lehetőség, hogy nem egy nehéz nap után megyünk a hobbinkhoz, hanem magunkkal hívjuk a klienst a hobbinkba. Ő golfozni jár a klienseivel. Ez indított el bennem egy gondolatot, mert szeretek sakkozni. Mi lenne, ha sakkoznék a hozzám forduló kliensekkel, és ennek kapcsán beszélgetnénk? A gondolatot aztán tett követte. Először összeírtam, hogy milyen témákról lehet beszélni egy-egy sakkjáték kapcsán. Rengetegről. Mindig vigyáznom kell, hogy ne azokról a kérdésekről beszéljünk, amelyekről én szeretnék, hanem amelyeket egy-egy sakkjáték a felszínre hoz, és amelyek a kliens számára fontosak. Játszunk egy sakkpartit, utána felálltjuk újból a figurákat, és elemezve a játékot, a játék során hozott döntéseket, keressük az életben hozott döntésekkel a párhuzamot, illetve a kapcsolópontot. Innen kezdve egy hagyományos terápiás beszélgetés folyik, amikor az élet nagy kérdéseiről beszélgetünk.
Tóth Emese: Tehát ettől lesz terápiás egy sakkjátszma?
Sógor Árpád: Igen. A sakk, a játék, és a terápia, mint beszélgetés, összekapcsolódik.
Tóth Emese. Hogyan lehet kivetíteni a sakkjátszma közben alkalmazott lépéseket az életben hozott döntésekre?
Sógor Árpád: Nagyon sok közös terület van. Most csak néhány témát mondok: például a centrum elfoglalása. A sakkjátékban ez egy alapelv, hogy aki uralja a centrumot, a tábla közepét, az uralja az egész táblát, és lehetősége van arra, hogy megnyerje a játékot. Együtt keressük, hogy mi a párhuzam az élettel? Melyek azok a fontos mezők, ahol ott kell lennem, hogy úgy érezzem, én irányatom a játékot, és nem mások döntenek helyettem? Mit teszek ennek érdekében? Vagy a felfejlődés a könnyű tisztekkel, huszárral, futóval. Ha ezekre úgy tekintek, mint erősségekre, akkor mit jelent ugyanez a valós életben? Mik azok az erősségeim, amelyekkel leghamarabb játékba lendülök? Például, amikor valakivel kapcsolatot teremtek, beszélgetek, mivel jövök elő leghamarább? A humorérzékemmel, a racionalitásommal, az empátiámmal? Ha elveszítem valamelyiket, akkor mihez kezdek? Kétségbeesek, vagy jobban odafigyelek a többi erősségemre? Vagy a király biztonságba helyezése. Nem tudom most itt felsorolni az összes témát, amelyekről lehet beszélni, mert nagyon sok van. Ez az első része a terápiás beszélgetésnek, a második részében pedig a sakkfigurák segítségével a kliens felállítja a táblára önmagát, a számára fontos személyeket, témákat, és mintegy kívülről tud rátekinteni arra a rendszerre, amelyben él, vagy éppen arra az összevisszaságra, amely a lelkében van.
Tóth Emese: Mi van abban az esetben, ha a beszélgetőpartner nem tudd sakkozni, vagy csak az alaplépéseket ismeri?
Sógor Árpád: Ha az alaplépéseket ismeri, akkor már élvezhető a játék. Ha nem tud sakkozni, akkor ezt az első részt átugorjuk, és csak a második rész van, amikor arra gondol, akik a számára fontos személyek, témák. Ezeket jeleníti meg a táblán, és ezekről beszélgetünk.
Tóth Emese: Előfordult-e már, hogy valaki azért kereste meg, mert tudta, hogy Ön a sakkterápiával gyógyít?
Sógor Árpád: Igen. A teológián vagyok ifjúsági lelkész. Ott történt meg, hogy egy diákról tudtam azt, hogy nehéz, terhelt családból érkezik, de nem találtam hozzá a kapcsolópontot. Mindig hárított, elutasított, de amikor elkezdtem hirdetni ezt a módszert, annyira érdekesnek találta, hogy ő maga jött el hozzám. Kipróbálta és elkezdtünk beszélgetni az igazi kérdéseiről. Nem erőltetem rá mindenkire ezt a módszert. Eddig körülbelül kétszáz dokumentált beszélgetésem van. A sakkjátékot jegyezzük, ahogyan a versenyen szokták, feljegyezzük a lépéseket. Utána készítek egy kis jegyzetet magamnak, hogy milyen kérdésekről beszélgettünk, mert ez időben elhúzódik. Az első ülés körülbelül másfél óra, amelyből húsz perc maga a sakkjáték. A következő alkalmon meg szoktam kérdezni, hogy mi az, amire emlékszik, mert nyilván az a fontos, arról kell beszélnünk, és onnan folytathatjuk a beszélgetést.
Tóth Emese: Általában végig játszanak egy-egy sakkjátszmát?
Sógor Árpád: Végig szoktuk játszani. Vagy úgy, hogy valamelyikünk mattot ad, vagy úgy, hogy valamelyikünknek lejár az ideje. Sokszor ez is egy fontos téma: van, aki az idő szorításában kapkod, és rossz döntésthoz, de nemcsak a sakktáblán, hanem az életben is. Lényeges elem az is a beszélgetésben, hogy zavarja-e az idő? Ez például a középkorosztályú embereknél súlyos gond. Én nem vagyok egy nagy sakkos, ezért nagyon oda kell figyelnem, hogy elfogadhatóan játszódjak. Ha erős a partner, akkor az életemért küzdök, és a végén közösen elemezzük a játékot. Ő is elmondja, hogy hogyan látta a játszmát. Mi volt benne? Én is elmondom, hogy mit láttam. Teljes szabadsága van arra, hogy egy-egy gondolatomra azt mondja, ez nem így van! Néha csak arra kérem, hogy vigyen magával egy mondatot vagy szót, ami lehet, hogy most nem mond neki semmit, de későbbiekben meg látja az összefüggéseket. Most már minden pszichológiai iskolában tanítják azt, hogy ódzkodjunk a direkt tanácsadástól. Én minden tőlem telhetőt megteszek, de mindig előttem van egy francia orvos gondolata, aki azt mondta, "én kezelem a betegséget, de Isten az, aki meggyógyít belőle". Tudom a magam szerepét, és köszönöm Istennek, hogy én is részt vehetek ebben a gyógyításban, a "játékban", de tudom, hogy Ő az, aki gyógyulást tud adni.

Hírek
A Hirdesd az Igét! rendezvénysorozat keretében rendezik meg a Szabolcs-Beregi Napokat Fekete Károly püspök igehirdetésével, előadásokkal, öt generáció bizonyságtételével szeptember 9-én, szombaton 10 órától Nyírlövő református templomában.

Felvidéki református örökségünk és a Rákóczi Szövetség címmel tart előadást Kun Ferenc a VilágEgyetemi Előadások sorozatban szeptember 8-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

Norvég irodalmi délutánt rendeznek Kunszenti Ágnes műfordító és Kovács Katáng Ferenc író, képzőművész részvételével szeptember 10-én, vasárnap 16 órától Pestújhelyen, a Sztárai Mihály tér 3. szám alatti református templomban.

Hálaadó istentiszteletet tart a tíz éves Budapesti Koreai Református Egyházközség szeptember 10-én, vasárnap 11 órától Budapesten, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatti MEÖT kápolnában. Az ünnepi alkalmon Szabó István püspök hirdeti az Igét.

Az idén is megrendezik Szegeden szeptember 8. és 10. között a Tágas Tér Fesztivált, ahol többek között jótékonysági futás, élő történelemóra, lélekpatika, műhelybemutatók, beszélgetések, koncertek várják az érdeklődőket.

Puritanus címmel nyílik kortárs képzőművészeti kiállítás szeptember 7-én, csütörtökön, 18 órakor Budapesten, a Királyhágó tér 10. szám alatti Hegyvidék Galériában. A tárlat szeptember 22-ig látogatható.

"Kezeink munkáját tedd maradandóvá…", ezzel a címmel nyílik kiállítás a Reformáció 500 programsorozathoz kapcsolódva szeptember 8-án, pénteken 17 órakor Debrecenben, a Nagy Gál István utca 6. szám alatti Tímárházban.

Kortárs grafikai kiállítás nyílt a reformáció évfordulója alkalmából, amely október elsejéig látható Debrecenben, a Kölcsey Központban.

Kass Kános grafikusművész, Varázs lakott kezeiben című szabadtéri kiállítása október 8-ig tekinthető meg Kecskeméten, a Ráday Múzeumban.

Szerhasználó tinik rehabilitációjáról tartanak konferenciát szeptember 18-án Ráckeresztúron. A konferenciára szeptember 12-ig lehet jelentkezni.
(https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSezxc9JLwcbL8UZ_v_FbbNvjjxLp-xhF4XNZN6xtGrufnuRxA/viewform)

Protestáns Médiaműhelyt rendeznek az értékközpontú tartalmak hatékony közvetítéséről szeptember 15. és 17. között Mátraházán, a Ráday Konferencia Központban. Szeptember 10-ig várják az érdeklődők jelentkezését. ([email protected])

A Magyar Református Szeretetszolgálat egyháztáji vásárt tart szeptember 9-én, szombaton

Fekete Ágnes áhítata:

"És mikor Jézus tovább ment onnét, két vak követé őt, kiáltozva és ezt mondva: Könyörülj rajtunk, Dávidnak fia! Mikor pedig beméne a házba, oda menének hozzá a vakok, és monda nékik Jézus: Hiszitek-é, hogy én azt megcselekedhetem? Mondának néki: Igen, Uram. Akkor illeté az ő szemeiket, mondván: Legyen néktek a ti hitetek szerint. És megnyilatkozának azoknak szemei; és rájok parancsola Jézus, mondván: Meglássátok, senki meg ne tudja! Azok pedig kimenvén, elterjeszték az ő hírét abban az egész tartományban." Máté 9,27-31

Máté evangéliumában hat rész különbséggel olvasunk két-két vakról, akiket meggyógyított Jézus. Ez az első egy bensőséges történet. A második pedig egy leleplező történet. Itt a két vaknak az lenne a feladata, hogy egymás számára legyenek tanúk, Jézus halála előtt pedig a nép számára kell tanúvá válni az igazi látásról. De ennél az elsőnél vajon miért nem akarta Jézus, hogy elmondják a csodát? Azt olvassuk, hogy maga a gyógyítás is mintegy titokban történt: Jézus bement a házba, és ott kérdezte meg: Hiszitek-e? Bíztok-e bennem? És miután azt válaszolták, hogy hiszünk, erre válaszként meglátták azt, akiben hittek. Átadott nekik egy titkot, amelyet nem tudtak megtartani.
Általában úgy szokták ezt magyarázni, hogy Jézus titokban akarta tartani messiási mivoltát azért, hogy pontosan azt a küldetést is úgy tudja betölteni, ahogyan kell. De szerintem másról is szó van itt. Jézus tudta, hogy a csendnek, a hallgatásnak ereje van. Képzeljük el, ahogyan megjelenik két ember, akit vaknak ismertek, és most lát. Nem szólnak egy szót sem. És tegyünk mellé egy másik képet, amikor ezek szaladnak és üvöltöznek össze-vissza. Melyik az erősebb?
Nincsen szó, hallgatás nélkül, de a kommunikáció modern ideológiája ezt nem viseli el. Még azon az áron sem, hogy kiöli a szóból a jelentés erejét. David Le Breton mai, francia gondolkodó szavai ezek. Azt állítja, hogy a modernség nem más, mint a hangszemét uralma.Mindent felver a technikai eszközök lármája. Aztán a sok-sok gépből, ahogyan most a rádióból is folyamatosan árad a szó. Mindenütt ellepett bennünket a hangszemét.
Egyszerűen megváltozott a szavak státusa. Olyanok a gépeink, hogy mint valami lélegeztető gép, elemi létszükségletet, magát az oxigént küldik nekünk a szavakkal. Ha valami megszakad, akkor az ember lekerül a hálózatról, a szavak szakadatlan folyamáról. Olyanok telefonjaink, mint az örökké termő fák, csak úgy potyognak a gyümölcsök, nincs megállás, nincs elhallgatás. És a beszélgetés nem lesz más, mint kapcsolatfelvétel. Apró információk jönnek, és csupán sejtjük, hogy mi is lehet a maga valójában a másik oldalon. Ezért a szavak már nem valóságos üzenetek, hanem lassan zörejekké lesznek.
Egy modern zeneszerző, Alvin Lucier (I am sittingin a room) zenedarabja, mondhatjuk kísérlete a következő: A színpadra lép a színész, leül egy székbe, és ezt mondja: "Ülök egy szobában, amely nem azonos azzal, amelyben te ülsz. Hangfelvételt készítek arról, amit mondok, és utána újra és újra lejátszom…" Végül nem hallunk mást a sok ismétlésben, mint egy zúgást, a terem akusztikáját magát. Azt akarja ezzel bizonyítani, hogy minden értelmes hangzás mögött maga a hang rejtezik. De igaz ez fordítva is. Az üzenet tartalma a sokszor ismételt szóáradatban értelmet veszít. Jelentés nélküli zajos térbe kerültünk. Úgy látom, nincs más kiút ebből, csak a hallgatás.
Érdemes néha gátat szabni annak az akusztikus és vizuális erőszaknak, amely körülvesz bennünket. Amikor az ember csöndben van, akkor néha képes arra, hogy a belső látása felerősödjön a külsővel szemben. Érdekes dolog ez a csend, mintha a fülünk tisztasága segítene a látásban. Befelé figyelni. Nem képet mutatni magunkról, hanem önmagunkat adni. Sokszor úgy járunk-kelünk ebben a világban, mint egy élő szemrehányás. Minden tettünk egy optikai elvárás: én ezt teszem, és neked ilyennek kell lenned.
Szerintem ezt a két vakot is Jézus egymásra utalta a rájuk bízott titokkal. Az örök emberi vágyat, hogy valakinek elmondhassam, most már csak egymásnak engedhetnék meg. Ha ezt megtartották volna, akkor a titok valami különleges kincset formált volna bennük.
Jézus nem parancsolja a csendet. Nem kiáltja ordítva, ahogyan mi szoktuk gyerekeinkkel ezt megtenni, hogy "most már csend legyen!" A hallgatást ők maguk választották volna. Nem lett beléjük fojtva a szó, hanem az önfegyelem csendje lett volna az a folyamat, amelyben igazán emberré érnek, és Krisztus útja az övéké is lesz. De nem tudtak hallgatni, ahogyan mi, késői utódok sem tudunk. Szavainkat szétporlasztjuk, zajjá tesszük. Dől belőlünk a következmények nélküli fecsegés. Nem valami romantikus vágy mondatja velem ezt: meg kellene tanulnunk a csendet! A csend adja a nehezéket, a tőkesúlyt szavainkhoz. Mindig azt hisszük, hogy ha elmondanánk, ha megmagyaráznánk valamit, akkor jobb lenne. Pedig valójában pontosan jól megérthetné az, aki akarná, hogy mi a mi jó szándékunk.
Nem elsősorban a szavak jelentik a hidat ember és ember között akkor, amikor zajban élünk. Hanem talán a közös titok. Talán a kimondhatatlan értékek. Hogy elhiszem, szavak nélkül is oda tudok állni valaki mellé, imádkozhatom érte, és lehet, hogy ez többet jelent mindennél. Ezt a lelket adja meg nekünk Isten! Ámen.