2018-06-06

Hodánics Tamás – Kékkeresztes csoport és kórházlelkészség
Adorján Gusztáv / Hegedűs Márk – Portré
Závodny Mária – Kórházlelkészség
Fekete Ágnes – Préd 3,9 Márk 8,36

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az ember többnyire élete sorsfordító pontjain gondolkodik el alapvető kérdésekről. A betegség nagyon gyakran egy ilyen pont. De lehet ez akár egy szenvedélybetegség is. Kecskeméten nemrég ünnepelték a kékkereszt csoport fennállásának 20 éves évfordulóját. Hodánics Tamás lelkipásztorral beszélgettem.

Hodánics Tamás: Szerdánként találkozunk, és mindig egy gondolatébresztő bibliai Igével indul az alkalom, majd erről beszélgetünk a kiscsoportokban, amely akár át is vihet minket a személyes ügyeink megbeszélésébe.
Fekete Ágnes: Mi a jó ebben a szolgálatban?
Hodánics Tamás: Ez egy nagyon őszinte közösség. Nagyon szeretetteljes kapcsolatok vannak. Egy baráti környezet is a számomra. Itt olyan mélységekből kerülnek ki az emberek, ahol átértékelődik a szemléletük, gondolkodásuk, és letisztult, új értékrendet vallanak magukénak, amely számomra gyémántként tündököl. Azt látom, hogy valóban őszintén mondják: A szabadságot meg kell becsülni. Akár a mostani helyzetet, akár az eltelt éveket nézik, mind az Isten ajándéka számukra. Látom közelről azokat a csodákat, amiket mások talán nem is észlelhetnek, például, hogy helyre áll egy család, ismét egymásra talál férj és feleség, gyermek és szülő, hogy megtisztul az élet, nemcsak a toxikus szerektől, hanem lelki értelemben is.
Fekete Ágnes: Az én tapasztalatom is az, hogy a szenvedélybetegek közegében mindig őszinte a hangvétel, és ott nincsenek álarcok.
Hodánics Tamás: Szó szerint a nulláról építi föl ilyenkor az életét valaki. Vannak olyanok, akik hajléktalanszállókról kerülnek vissza, integrálódnak a társadalomba, rehabilitálódnak. Az egyik legrégebbi csoporttársunkról többször lemondtak az orvosok, mert olyan toxikus állapotban került az intenzív osztályra, hogy ott újra kellett éleszteni. Azt mondták, hogy ez az életforma halálhoz vezet, és az már nincs is nagyon messze, ha nem fordul meg valahol az élete. Egy nagyon hideg téli napon a város központjában részegen, hangosan imádkozott, hogy Istenem segíts, mert szörnyű ez a helyzet, amiben vagyok. Addig nem tudta letenni a szenvedélybetegségét sokszori kórházi kezelés ellenére sem. Amikor kiengedték az addiktológiáról egyből a kocsmába vitt az útja. Akkor találkozott a főtéren az egyik kékkeresztesünkkel, aki behívta a közösségbe, kapott meleg teát, meghívást, és fölvitték Dömösre. Ott egy hatalmas életfordulat történt vele. Ez az a csoda, amit ő gyakran úgy emleget, hogy szinte hallotta Jézus hangját, amint azt mondta, hogy álljon lábra, és kezdjen egy új életet, ne számítson másokra most már, hanem legyen a saját élete befolyásolója, hozzon döntéseket, térjen meg, és induljon el egy új úton. Azóta is ott van a csoportban, és sokféle szolgálata van. Nekem az ő története példa arra, hogy a reményvesztett ember hogyan érkezhet meg Jézushoz.
Fekete Ágnes: Kórházlelkészként milyen a szolgálata?
Hodánics Tamás: Nagyon érdekes élmény, hogy néha nekem panaszkodik a nővér, de amikor meglátja az orvost, elhallgat. Akkor jön az orvos, és nekem mondja el a nehézségeit.
Fekete Ágnes: Tehát egy külső pont a lelkész, akinek el tudnak mondani dolgokat, és úgy érzik, hogy kicsit kívülről nézi őket, ezért segítséget tud adni?
Hodánics Tamás: Igen. A református gyónás hangsúlya nagyon erős a kórházban, mert a beteg és az egészségügyi dolgozó is sok őszinte vallomással kaphat segítséget, és számukra a titoktartás nagyon jó kapaszkodó. Úgyhogy élek ennek a gyóntató szolgálatnak a lehetőségével. Az is érdekes dolog, hogy sokszor a hozzátartozók kérnek meg, hogy látogassam meg a beteget, mintegy "véletlenül". Gyakran alakul ki így egy jó kapcsolat. A beteg általában örül annak, hogy valaki nem injekcióval vagy gyógyszerrel közeledik felé, és nem a szigorú orvos-beteg protokollt viszi, hanem ott van valaki, aki szabadságot ad arra, hogy megélje azt, hogy beteg, hogy nehéz neki, és kimondja az érzéseit, és nyugodtan panaszkodjon. Amikor elhagyom a szobát, akkor a beteg egy kicsit könnyebb, holott nem is mozdult meg a betegágyon.
Fekete Ágnes: Nagyon fontos az, hogy kimondjuk a dolgokat, de azt hiszem, ebben nem túl erős a mi társadalmunk, mert mindig a szépet és a jót akarjuk mutatni.
Hodánics Tamás: Ez valóban így van! Ezt most egészen közelről látom. Néha úgy van, hogy a szavakat is a beteg szájába kell adni. Érzem, hogy ő mit érez, és próbálom megfogalmazni helyette, és gyakran csak bólogat vagy folynak a könnyei. Látom, hogy eltaláltam az érzéseit. Gyakran az imádság is ilyen, megkérdezem, hogy imádkozhatok-e vele, és ő majd mondjon egy áment a végén, és az imádságban sokszor egészen felélénkülnek. Láthatom, hogy nagyon erősen jelen vannak. Nehéz kimondani a szavakat, sokszor azt mondják utána, hogy nem is tudták elképzelni, hogy valaki ennyire belelát a lelkükbe, vagy átérzi az esetüket. Szoktuk mondani, hogy a költők milyen szépen fogalmazzák meg az érzéseinket, gyakran a betegek is ezt élik át, hogy nem tudták volna így megfogalmazni, de pontosan ezt érzik.
Fekete Ágnes: Kicsit megszoktuk azt, hogy elmondják az emberek a bajukat, és valaki mintegy automata, megmondja a választ.
Hodánics Tamás: Hagyom, hogy közösen gondolkodjunk, és néha látom, hogy furcsálják, amikor azt válaszolom, hogy erre most nem tudok mit mondani, számomra is kérdés az ő kérdése. Vagy csak hallgatok vele, és bólogatok, hogy nehéz lehet, és erre nincsenek szavak. Talán az első sokk után jobban is esik nekik, mintha kész paneleket mondanék, vagy azonnal idéznék bibliai igéket, amikor még nincs ennek itt az ideje, vagy éppen üresen csengene abban a beszélgetésben. A folyamat sokféle, és nem is lehet látni az elején, hogy hova jutunk el egy beszélgetésben. Én mindig hagyom, hogy az Isten utógondozzon a háttérben, sokszor a csendben is látom a hatékony munkáját, amikor a következő beszélgetésekben, találkozásokban azt mondja a beteg, hogy az előző milyen sokat jelentett neki, és hogy hozzak még hasonló történetet, hadd mondhassa el az érzéseit, neki ez nagyon sokat jelent.

Fekete Ágnes: Most egy kórházba látogatunk el, Nyíregyházára, az igazgató főorvossal és a kórházlelkésszel beszélgetünk. Adorján Gusztáv a Jósa András Oktatókórház főigazgatója és a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka. Hegedűs Márk először szülőfalujáról kérdezte őt.

Adorján Gusztáv: A Szamos jobb partján lévő Szatmár megyei kis falu, Kérsemjén az, ahol édesapám református lelkész volt. Ott születtem a parókián. Mint szülész, mindig nagy szeretettel gondolok arra a bába nénire, aki engem világra segített. Maga a szatmári lét, a szatmári gondolkodás nagyon közel áll hozzám. Az emberszeretet, és az a lelkület, hogy szegények, de nagyon jószívű emberek. Még az érettségim előtt meghalt az édesapám és a középiskolai osztályfőnököm, a csodálatos Kiss László tanár úr szinte apapótló volt számomra, és nagyon mély kapcsolat alakult ki közöttünk. Debrecenben végeztem az orvosi egyetemet. Bár előtte volt egy kis kanyar, mert a származásom miatt nem vettek föl rögtön. Húsz pont volt a maximális pontszám, engem tizenkilenc és fél ponttal helyhiányra hivatkozva kétszer elutasítottak. Így, most utólag azt mondom, hogy egy évet minden orvosnak javasolnék az egyetem előtt: Kicsit menjen be az élet bugyraiba! Tegye föl a kérdést: Alkalmas leszek rá? Fogom bírni? Ez egy nagyon komoly megmérettetés volt. Harmadszorra, már sikerült. Édesapám,elmondása szerint orvos szeretett volna lenni. A halála egy akkori orvosi tévedés miatt történt, ugyanis nem ismerték fel, hogy szívinfarktusa van, amelyet lehetett volna kezelni. Akkor bennem megfogalmazódott, hogy én szeretnék valamit tenni azért, hogy kevésszer forduljon elő ilyen. Természetesen megfordult bennem, hogy lelkész legyek, de valahogy mégsem azt választottam.
Hegedűs Márk: Hogyan lett szülész-nőgyógyász?
Adorján Gusztáv: A szülészet az egy csoda. Amikor az ember materiális alapon tanulja ezt a dolgot, akkor ezt nem veszi észre. Azonban, amikor bekerül abba a milliőbe, rájön, hogy ez az egész folyamat, a fogantatástól kezdve a megszületésig, a gyerek felnövéséig egy isteni csoda. Elérzékenyülök minden gyerek kapcsán. Ott, a születés pillanatában, aki egy asszony szemébe bele tud nézni, az érti, hogy miről is beszélünk. Mert az a pillanat egy magasabb szintű pillanat, és csodálatos erőt ad. Egyébként a szülészkedés mellett a nőgyógyászati onkológiai területével foglalkozom. Az egyik oldalon az élet, a születés, a másik oldalon az onkológia, a daganat. Nekem óriási erőt adott a születésből merített energia, hogy hitet tudjak adni a halálhoz közellévő embernek is. A születés egy folyamat, és én hiszem azt, hogy a halállal nem végződik be az életünk, hanem megyünk tovább. Minden mindig valamiért van. Soha nincs semmi véletlenül.
Hegedűs Márk: Volt olyan, amikor érezte, hogy Isten segítségére van szüksége?
Adorján Gusztáv: Nagyon sokszor. Amikor az ember megnyit egy hasat, és egy teljesen inoperábilis, operálhatatlannak ítélt helyzetet talál, akkor csak az imádság marad. A Jóistent kértem, hogy adjon erőt, lehetőséget, hogy tudjak segíteni. Számtalanszor megtapasztaltam azt, hogy egy kis mozdulat itt és ott, és egyszercsak kinyílt a lehetőség, és operábilissá vált a beteg. Ezek voltak azok a pontok, amikor fentről kaptam segítséget. Természetesen volt olyan is, nagyon sok esetben sajnos, amikor sikertelenekké váltunk. De ezt is meg kell értenünk. Én minden műtétem előtt imádkozom a betegért, a legkisebb műtétem előtt is. Amikor pedig befejezzük a műtétet, akkor odamegyek a beteghez, és elmondom, hogy elvégeztem a rám bízott a szakmai részt, a beteg is elvégezte a ráesőt, mert hagyta magát és tűrte. Akkor mostantól kezdve együtt kezdjünk el imádkozni a gyógyulásért. Ugyanis hiába csinálok mindent pontosan ugyanúgy, mégis egyik esetben sikert érek el, máskor meg kudarcba fullad a gyógyítás. Operáló orvosok különösképpen fönn tudunk lenni a csillagos égben, és le tudunk menni a pokol legmélyebb bugyraiba, ilyen dolgoknak vagyunk tanúi rajtunk kívülálló okok miatt. Ebből is látszik, hogy valamilyen erő ezt irányítja.
Hegedűs Márk: A kórházigazgatás mellett más feladatai is vannak?
Adorján Gusztáv: Nyolc éve veszek részt a menedzsment munkájába, és most három éve a főigazgatója vagyok a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház hatalmas intézetének, amely az ország legnagyobb integrált intézménye. Nagyon lényegesnek tartom azt, hogy egy vezető, ne szakadjon el az életszerű dolgoktól. Időnként álruhás Mátyás királyként megjelenek a különböző területeken, hogy összegyűjtsem azokat az impulzusokat, amelyeken esetleg változtatni kell. Nagy energiákat kell befektetni az embernek. Amikor rendelésem van, akkor a feleségem viccesen azt szokta mondani: Menj, és élj egy kicsit a hobbidnak is! Egy orvos bármilyen pozícióba is kerül, a gyógyítást soha nem hagyhatja abba. Egyszer kaptam egy telefont, hogy mit szólnék hozzá, ha jelölnének a főgondnoki posztra? Elcsodálkoztam, de igent mondtam a nagyon sok munkám mellett, mert úgy éreztem, hogy ezt nem illik visszautasítani. Így lettem itt a főgondnok. Kettős aláírásunk van, tehát nagyon sok operatív dolgot kell véghezvinni, amelyek száraz gazdasági dolgot jelentenek. Részt vettem és részt veszek mind e mai napig a Fekete Károly püspök által indított Hirdesd az Igét! program bizonyos rendezvényein. Volt egy rendezvényünk a nyíregyházi megyei kórházban, ahová történelmi egyházak képviselőit és a dolgozókat hívtuk egy közös beszélgetésre. Meglepődtem, hogy milyen sokan eljöttek. Óriási üzenet, amelyet szeretnék továbbadni, hogy szükség van a burn out, a kiégés megoldására a betegellátásban, és ebben nagyon sokat tud segíteni az egyház. Rengeteget jelent egy tisztázó beszélgetés, amikor úgy érzi az egészségügyi dolgozó, hogy egyedül van, és lelki támogatásra van szüksége. És ehhez nem mindig a menedzsment főigazgatót várják. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezt meg tudtuk csinálni. Kudarc? Az egyházban lévő elanyagiasodást látom az egyik legveszélyesebb dolognak. Sokkal többet kellene foglalkozni a lelki dolgokkal. Most egy kicsit átcsúsztunk az anyagi részekbe, inkább a külcsínt látom nagyon sok esetben megvalósulni, és a belbecs hiányzik. Azt szeretném, ha azt a hihetetlen anyagi segítséget, amelyet templomaink, iskoláink, óvodáink, a kórház és a szociális intézmények vonatkozásában megkaptunk, azt most nagyon komoly belbeccsel tudnánk feltölteni, mert ez csak így ér valamit. Hiszek a lokálpatriotizmus és a patriotizmus csodálatos erejében. Fontos, hogy szeressem a környezetemet. Ez munkál bennem a városvezetésben is. Édesapám is rendkívül jókedélyű ember volt. Azt szoktam mondani, hogy nekem a két H rengeteget számít, a hitem és a humorom. Gyakorlatilag erre kell támaszkodnunk, a hitünk megadja a mosolyt, és a jó hangulatot. A Jóisten figyelmeztetett egy gerincsérvvel nyolc-kilenc évvel ezelőtt, hogy kezdjek el úszni, ezért rendszeresen járok reggelente úszni. Nekem a víz, a természet, a hal, a horgászat kikapcsolódást jelent, és amikor van egy kis időm, akkor meg is teszem. A víz mellett ott van körülöttem a Jóisten, és tudunk egy kicsit konzultálgatni.

Fekete Ágnes: Závodny Mária ebben a kórházban lelkész. Mosolyát csak elképzelni tudjuk, de azt hiszem, mindenkit megnyugtat, aki hozzá fordul Nyíregyházán a kórházban. Szolgálatáról kérdeztem.

Závodny Mária: Vasárnaponként egy beosztás szerint mindig más osztályon tartunk istentiszteletet a városban lévő négy felekezet (református, evangélikus, római és görög katolikus) lelkészeivel. Tulajdonképpen nyolcvan százalékban le van fedve Nyíregyházán a kórház két telephelye.
Fekete Ágnes: Két kórház van?
Závodny Mária: Egy kórház van, de két telephelyen. A vasárnapi istentisztelet jelenti az egyik állandó szolgálatot, és emellett a betegek, a hozzátartozók, az egészségügyi dolgozók lelkigondozása, segítése, a szent jegyek kiszolgáltatása tartozik a feladataim közé. Elég nehéz feladat, amikor például inkubátorban lévő kisbabát keresztelek. Volt, hogy megmaradt a kisbaba, és ez egy nagy öröm, de volt, hogy elment, és akkor megnyugvást jelentett, hogy ezt megtettük még. Karácsonykor szoktunk kórházi nyugdíjasoknak ökumenikus karácsonyi műsort adni a Jókai Református Iskola tanulóival. Valamint karácsonykor kántálni szoktunk.
Fekete Ágnes: Osztályról osztályra járva énekelnek?
Závodny Mária: Így van! Mind a négy felekezet megy öt-hat emberrel és hegedű kísérettel énekelnek. Szaloncukrot vagy könyvjelzőt is szoktunk vinni a betegeknek. A betegek nagyon meghatódnak.
Fekete Ágnes: Mert aki nem mehet haza karácsonyra, annak főleg nehéz lehet hallgatni az énekeket.
Závodny Mária: Így van! Egy kicsit megérinti őket. De az önkénteseknek is nagyon jó. Vegyes a korosztály, de fiatalok is jönnek.
Fekete Ágnes: A gyülekezetben keresnek önkénteseket?
Závodny Mária: Ez már egy kialakult rend. Van egy kis csapat. Hat önkéntes, beteglátogató tartozik hozzánk. Ők vasárnap az istentisztelet előtt hívogatnak, meg elkísérnek, és visszakísérnek osztályra betegeket, ha erre van igény. Három beteglátogató hétköznap is bejár a kórházba. Ehhez szerződés kell a kórházzal, egészségügyi vizsgálat, így egy kicsit komolyabb, mint a vasárnapi. Ez nekem nagyon nagy segítség. Szinte felmérik a terepet, hogy így mondjam, mert nagyon nagy a kórház.
Fekete Ágnes: Tehát ha valaki önkéntes látogató akar lenni, akkor szerződést kell kötni a kórházzal?
Závodny Mária: Így van! Meg van határozva, hogy mennyit vállalnak hetente három órát vagy egy órát. Velük havonta egyszer van egy imaóra a kórház területén lévő ökumenikus kápolnában, ahol a betegekért, orvosokért, mentősökért, építkezésért az egészségügyre koncentrálva imádkozunk.
Fekete Ágnes: Osztályról osztályra jársz?
Závodny Mária: Igen, ahova hívnak. Előfordul, hogy a lelkész jelzi, hogy bent van egy gyülekezeti tag, máskor a nővér szól, hogy valaki szeretne velem beszélni, esetleg vasárnap kialakul egy kapcsolat, és azért látogatom meg, vagy a hozzátartozó hív, szóval több forrásból jön a jelzés. Olyan is van, amikor az evangélikus kolléga rátalál egy reformátusra, vagy én viszont, és akkor ezt az információt átadjuk egymásnak. Szociálismunkások is vannak a kórházban, jóllehet most már adatvédelmi okokból nem lehet megkérdezni, hogy valaki milyen felekezethez tartozik, de a betegek maguk is elmondják, és így ők is szoktak jelezni.
Fekete Ágnes: Milyen tapasztalatok vannak?
Závodny Mária: Nagyon érdekes, mert általában nem egyágyasak a szobák, és nemcsak az hallja a beszélgetést, akihez megyünk. Előfordul, hogy a másik beteget irritálja a beszélgetés és kiküld, de akkor szeretettel meg kell mondani, hogy ehhez nincs joga. Szóval, vannak ilyen "nem szeretem" helyzetek. Édesanyám kórházban volt, és mellette volt egy néni, akit megismertem, miután anyukám meghalt, hívtak egy beteghez, és kiderült, hogy ehhez a nénihez. Akkor ott imádkoztunk, elbúcsúzunk, mire a mellette lévő nem református néni azt mondta: Tessék már hozzám is idejönni! Odamentem, és azt kérte, hogy simogassam meg. Erre megsimogattam a kezét, de ő még azt kérte, hogy az arcát is simogassam. Nagyon megható volt. Mélyen belém vágott, hogy mit jelent egy érintés, és csak egy ennyi kell! Neki nem kellett más, nem igényelte, hogy imádkozzunk, vagy szolgáltassam ki neki a szent jegyeket, de ott, abban a kiszolgáltatott helyzetben erre volt szüksége. Erre a nővérnek nincs ideje. Nyilván a friss gyászban másképp dolgozza ezt fel az ember, de felejthetetlen volt, hogy ennyi is elég, csak érezze az empátiát, ha ott vagy vele. Ezzel is az Úristenre tudunk mutatni, és nem kell mindig szlogenként Igéket mondani, hogy "akik Istent szeretik, minden javukra van." Ezt tudjuk, de aprópénzre kell váltani, rávezetni, hogy ne én mondjam ki, hogy mi a megoldás, hanem ő jöjjön rá, vagy indítsunk el valamit benne. Erről szól ez a szolgálat.
Fekete Ágnes: Különleges az, hogy a kórház igazgatója az egyházkerület főgondnoka is.
Závodny Mária: Igen, most nagyon jó dolgunk van.
Fekete Ágnes: Miért?
Závodny Mária: Mert nincs akadály. Mindig is volt kápolna ebben a kórházban, és nem én vagyok az első kórházlelkész. Diakonisszák dolgoztak régen ebben a kórházban. Van úgy, hogy találkozom valakivel évek múlva a kórházudvaron, és kérdezi, hogy emlékszem-e rá? Szégyellem, de rettentő rossz az arcmemóriám, és bizony ez hátrány ebben a szolgálatban, mert sok arcot látok a kórházban, a gyülekezetben, az iskolában, és bizony nem ismerek fel mindenkit.
Fekete Ágnes: Ha a volt betegek fölismernek, ez azt jelenti, hogy nekik valami fontos volt.
Závodny Mária: Igen, és ők megjegyeztek engem. Meghalt egy volt főnöknőm, aki mindig emlegette, hogy amikor találkoztunk, mit mondtam, hogy Bibliát adtam, de én egyáltalán nem emlékszem. Tulajdonképpen nem is az a fontos, hogy én emlékezzek. Az Úristen emlékszik és az elég.
Fekete Ágnes: Ez magvetés.
Závodny Mária: Igen.

Hírek
Egyház és társadalom az elmúlt száz évben címmel rendez konferenciát a Károli Gáspár Református Egyetem és a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány június 7-én és 8-án, csütörtökön és pénteken a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Református Tanítóképző Karán.

Dave Woezel fizikus tart előadást a teremtés és a tudomány kapcsolatáról a VilágEgyetemi Előadások sorozat keretében június 8-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

A teremtés csodáit mutatják be a genetika, az orvostudomány, a régészet és a kémia tudományterületein keresztül június 9-én, szombaton 10 óra 30 perctől Pécelen, a Kálvin téri Bibliaszövetség székházában.

A lelkiismeretes emberről szól Kovács Attila lelkipásztor igehirdetése és előadása, a reneszánsz jegyében meghirdetett felnőtt bibliaiskolában június 10-én vasárnap 10 órakor Budapesten, a Cimbalom utcai református templomban.

Pálúr János ad jótékonysági orgonahangversenyt június 10-én, vasárnap 18 órakor Balatonkenesén, a református templomban.

Istentiszteleten adnak hálát az új orgonáért június 9-én, szombaton 15 órakor Mocsán, a református templomban.

Hálaadó istentiszteletet tartanak a gyülekezeti énekkar szolgálatával június 10-én, vasárnap délelőtt 9 óra 30 perctől Balatonfüreden, a református templomban.

A Magyar Állami Operaház művészei fellépésével tartanak koncertet június 10-én vasárnap 17 órakor Budapesten, a pestújhelyi Sztárai Mihály téri református templomban.

Jótékonysági hangversenyt adnak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszék népi énekes hallgatói június 6-án, azaz ma este 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban. Erre az alkalomra várják mindazokat, akik a Szeretethíd önkénteseiként bárhol segítettek, hogy a szolgálatok után együtt ünnepeljenek.

Fekete Ágnes áhítata:

"Micsoda haszna van a munkásnak abban, amiben ő munkálkodik?" Prédikátor 3,9
"Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" Márk 8,36

Két mondat ez a Bibliából, és mindegyik azt a ma közismert szót használja, hogy haszon, ma így mondanánk:profit. Mi a kiteljesedése annak, hogy a munkás dolgozik? Kérdezi sok ezer évvel mindenféle mozgalom előtt a prédikátor. Az Ószövetség világában a választ a tenger hullámzásához lehetne hasonlítani. Mintha ez a könyv úgy íródott volna meg, hogy a tengerparton ült volna közben az író. A világ apályainak és dagályainak a történetét veszi észre, egyszer felmegy, egyszer lefele ível minden, de mindez az Isten ege alatt.
Az Újszövetségben Jézus szinte ugyanezt a kérdést teszi fel: Mit használ az embernek az, ha halad előre, nyerésről nyerésre éli életét? Ő viszont mintha egy piacon, az iparos világ közepén beszélne. Láthatjuk az embereket, akik nagyon jó üzletet kötnek, mosolyognak, cserélnek, és vidáman, teli tarisznyával mennek haza. De aztán talán valaki visszaszalad, és odaráncigál egy embert, aztán a bíróhoz mennek, mert azt mondják az illető ellopta az ékszerét. Emberünknek a bíróságra kell mennie, és mindabból, amit nyert, egy nagy ügy lesz. A kárt vall kifejezés akár egy jogi ügyletre is utalhat. Csakhogy Jézus megcsavarja ezt a képet, mert embere a világot nyeri meg, de a lelkében veszít. Az egyik síkon ott a nyereség, de a másikon mindezért valami szörnyű procedúra következik.
Egy érdekes magyar szójátékkal lehetne mindezt leírni: Más a boldogulás és más a boldogság. Miközben napról napra a boldogulásunkért teszünk, nincs időnk megállni, és megkérdezni, mi az, ami boldoggá tesz? Ezt még templomba járó emberek is ritkán kérdezik meg maguktól.
Tegnap például valami hasonló történt velem. Megbeszéltem valakivel egy találkozót. Nagy nehezen egyeztettük, hogy egy budai kerületben levő magaslatnál találkozunk. De úgy alakult, hogy korábban érkeztem oda. Otthon azonban rengeteg dolgom lett volna. Ez a hegy az egyik kedves helyem. Hétágra sütött a nap. Normális esetben ennél nagyobb ajándékot nem nagyon tudnék elképzelni, mint hogy kapok plusz egy órát, amit a hegyen tölthetek el. Ott vártam. Azt hittem, gyorsan elintézzük azt, amit akartunk. Én meg az órámat nézegettem, gondolkodtam, igyekeztem legalább a fejemben készüléssel kitölteni az időt. Annyira kattogtak a gondolataim, hogy képtelen voltam imádkozni, elcsendesedni. Ott volt egy csendes óra, ami számomra egy igazi ajándék, de nem tudtam vele élni.
Valahogy így fordítottam át Jézus mondatát magamban: Mit használ az embernek, ha minden dolgát elintézi, de képtelen lenyugodni?Mi az értelme annak, ha a világ összes kérdését megoldjuk, vagy legalábbis keressük rá a választ, a saját életünk igazi kérdését pedig nem halljuk meg?
Jézus egész üzenetének a lényege ez volt: Változzatok meg! Gondolkodjatok másként! Lépjünk hát túl azokon a határokon, amiket a környezetünk kínál, és nézzünk messzebbre. Nézzük más látószögből az életünket!
Természetes az, hogy az ember nyerni akar. Érthető vágyunk az, hogy minden rendben legyen, hogy értelmet találjunk mindenben. De ha csak innen nézzük az életünket, akkor a legnagyobb szükségletünk az lesz, hogy biztonságban legyünk. Lelakatoljuk, körberácsozzuk az életünket, és mindentől elkezdünk félni, ami változás, ami növekedés, ami más, mint ami eddig volt. Építjük az életet, nő a házunk, a bankszámlánk, egyre több tárgyunk van a rácsok mögött, de mindez mi végre? Boldogulni szeretnénk, megőrizzük magunkat, tudjuk, hogy hova tartozunk, de merre tart ez a boldogulás? Ha tegnap várakozva a hegyen azt tudtam volna mondani, milyen nagy ajándék ez a késés, milyen különös áldás az, hogy megváltozott a napom, és most nem tudok szaladni, még ha akarnék sem, akkor szabad emberként elkerültem volna a lelki kárt. Adja Isten, hogy minél többször rá tudjunk tekinteni életünkre ilyen szabadon! Ámen.

Similar Posts