2018-06-20

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat.
A tanév lezáródott, szinte minden diák megkapta már bizonyítványát. De nemcsak az iskolák, hanem különféle fiatalokat támogató programok is lassan befejezik a munkát. Az Önkéntes Diakóniai Évre hozzánk érkezett külföldi fiatalok is nem sokára hazamennek. Következő összeállításunkban Závodi Emese, az Önkéntes Diakóniai Évért felelős lelkész foglalja össze tapasztalatait. Megszólal két önkéntes is, Ronia Widell, és Deminger Orsolya is.

Závodi Emese: Június végén lesz a záró szemináriumunk, ahol az önkéntesekkel beszélgetünk, visszajelzünk egymásnak, hogy kinek milyen volt, mit tanult, mi volt a nehézség. Beszámolókat kell írniuk, és papírokat kell aláírniuk, de júliusban még itt vannak, és elköszönnek az ország különböző pontjain lévő szolgálati helyeiktől. Az önkéntes fiatalok nemcsak a konkrét szolgálatban tanulnak, hogy például hogyan kell hajléktalanokkal vagy pici gyermekekkel foglalkozni, vagy hogyan kell zsíros kenyeret kenni, hanem meg kell tanulniuk egy idegen városban önállóan közlekedni vagy együttlakni más nemzetiségű emberekkel. Az idén például együtt lakott egy angol, egy kárpátaljai és egy német fiatal. Mindezekből a dolgokból tanulnak.
Fekete Ágnes: Hányan voltak ebben az évben?
Závodi Emese: Viszonylag kis csoport volt az idén. Tizennyolc fiatal. De most már készülünk az új csoportra, ahol húsz fölött lesznek. Az Önkéntes Diakóniai Év az Erasmus-plusz támogatói rendszerben van akkreditálva, és igyekszünk ott is megfelelni. Nem mondom azt, hogy ebben az évben nincsenek nehézségek, de ez is olyan, mint az élet, hogy nem minden rózsaszín. Azonban a nehézségekből is lehet tanulni.
Fekete Ágnes: Sőt, igazából ez a hitünk magva.
Závodi Emese: Ez így van! Az első osztályos kislányomnak is ezt próbálom megtanítani, hogy a kudarcokból is tanulunk, sőt ebből tanulunk a legtöbbet. Nemrégpont erről beszélgettem valakivel: a szeretetszolgálatban mindig csak a jó arcunkat próbáljuk megmutatni. De nekünk szabad megmutatni a gyengeségeinket, az eleséseinket is, és akkor még szerethetőbbé válunk!
Fekete Ágnes: Jézus erről beszélt.
Závodi Emese: Elsősorban az irgalmasságról és az irgalmasság gyakorlásáról beszélt, és remélem, hogy ezek a fiatalok az önkéntes segítő tevékenységek által, ebből az irgalmasságból a saját bőrükön tapasztalnak meg valamit egészen közelről. Vannak olyan fiatalok, akik nagy világmegváltó ötletekkel vagy célokkal jönnek, de nekik is meg kell tanulni, hogy maguk is sérülékenyek. Sok fiatal jön Nyugat-Európából, ahol nagyobb anyagi biztonságban élnek, és most először találkoznak azzal, hogy hajléktalanok vannak az utcán, vagy hogy emberek szegénységben élnek, és nem minden tökéletes. Nyilván Németországban és Angliában sem minden tökéletes, de ezt itt jobban megtapasztalják.
Fekete Ágnes: Vannak, akik idejönnek önkéntesnek, és vannak, akik Magyarországról mennek ki.
Závodi Emese: Szeptemberben hatvan önkéntest küldtünk ki. Összesen nyolcvan önkéntessel foglalkozunk. Húsz jön, hatvan megy. Most nagyon népszerű Anglia és Olaszország, de vannak, akik Lengyelországba mennek. A nyelvtanulás is fontos szempont a hely kiválasztásában, hisz a mai világban ez előnyt jelent. Igazából van egy protestáns hálózat, az EDYN, azaz Ökumenikus Diakóniai Év Hálózat, amelyet különböző protestáns egyházak tartanak fenn. Mostanában kezdtem el megérezni ennek az erejét. Angol anglikánok, olasz valdensek, magyar reformátusok, lengyel evangélikusok együtt lehetünk és egymástól tanulhatunk, és van köztük egy komoly testvéri és kollegiális viszony. Ebben az évben ezt nagyon megtapasztaltam és nagyra értékelek.
Ronia Widell: Németországból jöttem és hajléktalanok között dolgoztam a Tiszta Forrás Alapítványnál. Legtöbbször ételt osztottam az utcán, amit előtte a konyhán előkészítettük. Otthon még nem voltam hajléktalanok közt, de valószínűleg nagyon hasonló élményeim lettek volna. Nagyon érdekes volt ez az év. A legmegdöbbentőbb tapasztalatom az volt, amikor egy fiatalember eltűnt, aki egyébként minden nap jött ételért. Megkérdeztem, hogy mi lett vele, és azt mondták, hogy meghalt kábítószer túladagolásban. Semmit nem lehetett rajta látni. Egy mosolygós, harmincöt év körüli fiatalember volt. Az önkéntesség nem könnyű, de fontos tapasztalatokat szereztem.
Deminger Orsolya: A felvidéki Hetény református gyülekezetéből jöttem, Szlovákiából.
Fekete Ágnes: Hol dolgoztál?
Deminger Orsolya: A Budai Református Egyházközség Csillagvirág Családi Bölcsődéjében.
Fekete Ágnes: Milyen volt ez az év a számodra?
Deminger Orsolya: Nagyon-nagyon különleges volt, változatos, és sok kihívást tartalmazott. Bár a gyerekekkel való foglalkozás nem idegen a számomra, de az ilyen apró gyermekekkel való munka igazi kihívás. Nem is gondolná az ember mennyi nehézséget, de mégis mennyi örömöt tartalmaz ez a munka. Minden gyermekkel meg kell találni a közös hangot, hogy az egyéni igényeit kielégíthessük, ugyanakkor pedig valamilyen szinten fejleszteni kell őket arra, hogy csoportként működjenek együtt. Vannak olyan gyerekek a bölcsődében, akik egyedüli gyerekek, vannak olyanok, akik nagyobb családból vannak. Ez bizony sokszor alakít ki konfliktushelyzetet. A kicsik nem tudnak várni, és előfordul, hogy jön a hisztéria és a sikítás. Ez teljesen ismeretlen volt eddig számomra, de sikerült belejönnöm a helyzetek kezelésébe.
Fekete Ágnes: Ez egyben egy jó "anyaiskola" is.
Deminger Orsolya: Sokszor nevettem rajta, hogy olyan dolgokkal találkoztam, amivel csak anyaként találkozhattam volna. Például megtanultam, hogy hogyan kell a babakocsit levinni a mozgólépcsőn úgy, hogy ne akadjunk be. Furcsa kihívásokat tartalmaz ez az önkéntes munka.
Fekete Ágnes: Miért jöttél önkéntesnek?
Deminger Orsolya: Az egyetemi alapképzés után ez egy jó kezdet arra, hogy a hivatásomban tudjak munkálkodni, és kipróbáljam magamat. Másfél évig voltam cserediák Romániában, Nagyváradon. Azt nagyon szerettem. Akkor úgy éreztem, hogy már önálló vagyok, és már megtanultam mindent, de egészen más volt egyetemistaként önállónak lenni, mint úgymond dolgozó nőként elboldogulni egy másik, nagyobb városban. Kezdetben féltem a városi közlekedéstől, de rájöttem, hogy minden, ami az egyik irányba megy, az vissza is jön. Végülis könnyebben belerázódtam, mint hittem.
Fekete Ágnes: Hogyan tovább?
Deminger Orsolya: Missziológia-diakónia-szociális gondoskodás szakirányon vagyok a Sellye János Egyetem Református Teológiai karán, Komáromban. Szeretnék itt maradni Budapesten, és dolgozni a hivatásomban, mellette pedig a mesteri munkám témájához kutatni.

Fekete Ágnes: Most Majosházára látogatunk el. Kontha Benőné Molnár Piroska nagy feladatot vállalt magára. Egy Hospice ház megalapítását kezdeményezte lelkipásztorával együtt. Egyesületük otthon ápolja azokat a daganatos betegeket, akiket az orvosok már nem tudnak meggyógyítani. Létre is jött az intézmény, most nagyon várják a katasztrófavédelem engedélyeit, valamint az induláshoz szükséges adományokat.

Fekete Ágnes: Ez lesz a kápolna?
Kontha Benőné: Igen.
Fekete Ágnes: Ki van írva egy Ige az ajtóra.
Kontha Benőné: "Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk." Róma 15,1 Ez az Ige számomra azt jelenti, hogy nekünk kötelességünk, és nem tehetünk mást, minthogy segítjük az erőtleneket.
Fekete Ágnes: Miért a nárcisz a jelképe a hospice-nak?
Kontha Benőné: Mert a nárcisz a reménység, a születés és halál szimbóluma. Amikor elvirágzik, ottmarad a hagymája a földben és tavasszal újra kihajt. A hited is ilyen, a betegség, a nehézségek ellenére is, ha gondozod, táplálod, akkor az új lélekkel, újra indul. Az ötvenes években Kanadából indult és Reménység mezejének nevezték el. Adománygyűjtésként egy teadélutánon az asztalokra nárciszt tettek, és ezzel vonzották be a kíváncsiskodókat. Így indult. A Margitszigeten 2010-ben növényekből rakták ki a hospice szót. Mi ezt nem tudtuk megvalósítani, de köveket kentünk le fehér festékkel, és azzal írtuk ki. Van ilyen Majosházán, Délegyházán, Dunavarsányban, Dunaharasztin, Halásztelken és Szigetszentmiklóson is.

Fekete Ágnes: Milyen üzenete van ennek ott, ahol ezt kiírták?
Kontha Benőné: Gyermekek ültették be virággal a környékét, és utána ők gondozzák az ágyást. Nárcisszal van beültetve, ami tavasszal kinyílik. Amikor Szigetszentmiklóson nyolcszáz középiskolással sétáltunk, és átvettük az ágyást, Szalkai nagytiszteletű úr kezében volt egy elhervadt nárcisz, és megkérdezte, hogy mit csinálunk ezzel a hervadt virággal? A válasz az volt rá, hogy kidobjuk. Azonban az öreg, beteget, aki már nincs hasznunkra, nem dobhatjuk ki – ez az üzenete.
Fekete Ágnes: A mai társadalmunkban egyébként a halál tabutémának számít.
Kontha Benőné: Én gyógyult rákbeteg vagyok. A férjemmel egyszerre lettünk betegek. Ő húsz évvel ezelőtt július ötödikén ötven évesen meghalt, én pedig földi létet kaptam. Azt gondolom, így váltam hiteles segítővé. Kemoterápián, sugárkezelésen mentem én is keresztül. Abban az időben, még egy daganatos néni is otthon volt nálunk. Így három daganatos beteg volt az otthonunkban. A férjem után a néni négy-öt hónapra meghalt, közben úgy jártam a kemoterápiára meg a sugárra.
Fekete Ágnes: Gyász közben kaptad a kemoterápiát?
Kontha Benőné: Igen. A kislányomnak akkor volt kisgyermeke, és nem Majosházán lakott. Busszal kellett hazajönnöm a kezelés után. Nem volt könnyű, és ráadásul otthon még egy tele szobavécé is várt. A nénivel eltartási szerződésben voltunk. Néha én is tüskés voltam, ő meg félt, hogy mi lesz, ha én is meghalok. Akkor mondtam neki is, hogy imádkoztam azért, hogy ne kelljen itt hagynom az öregeket a gyermekeimre. A gyerekek felnevelésében a férjem szülei segítettek. A kilencvenhat éves anyósom, aki húsz éve eltemette a fiát, idén novemberig még ellátta magát, tésztát gyúrt, de azóta már gond van vele. Ma reggel, amikor ott voltam, mondta, hogy nem tud fölkelni. Nagy próbám van. Ez is az Isten döntése, de azért néha szoktam beszélgetni Vele, hogy ez együtt azért már nagyon sok!
Fekete Ágnes: Milyen volt, amikor megtudtad, hogy daganatos vagy?
Kontha Benőné: Két daganatos volt itthon, amikor nagyhéten bekerültem a kórházba. Ez sem volt véletlenül. Kedden bementem, szerdán megműtöttek, és én nagypénteken délután itthon voltam a drénnel, mert a férjem meg a néni itthon voltak. Egyszerűbb volt, hogy hazajöttem. Isten úgy húzott ki a gödörből, hogy nagy feladatot adott. Ha én a saját sebeimet nyalogatom, nem biztos, hogy most itt vagyok. Mivel nem volt áttétem, azzal tisztában voltam, hogy én még nem vagyok egyenesben úgy, mint ők ketten. A férjemnek gyomordaganata volt, két hónap alatt ment el, és itt voltak az idős szülei. Nagypénteken hazahoztak a barátaink, hogy ne kelljen a családnak értem jönni. Aznap a drénnel elmentem a bűnbánati istentiszteletre a templomba. Akkor Turóczy nagytiszteletű úr azt mondta, hogy ne legyek perbe Istennel. Isten el fogja rendelni a gyógyulást. Mert azt mondtam, hogy nem megyek el a kemoterápiára, hisz ez fizikai képtelenség. De azt mondta, hogy igenis el kell mennem. Busszal mentem, és busszal jöttem vissza. Pár év múlva visszamentem abba a helyiségbe, ahol kezeltek, és ugyanúgy elkezdtem öklendezni, olyan mély lelki hatást kaptam akkor. Egyébként, ha egy halottat ellátok, akkor napokig szenvedek. A szagokra is nagyon érzékeny lettem, és mindig újra meg kell küzdenem, de így váltam hiteles segítővé, mert el tudom mondani, hogy egy falat sem tudott lemenni a torkomon. Nem könnyű így szembenézni a halállal, de a családtagoknak is nagyon nehéz.
Fekete Ágnes: Meg kell tanulnunk meghalni?
Kontha Benőné: Igen. Fontos az, hogy a halált ne tekintsük isteni büntetésnek. Meg szokták kérdezni tőlem, hogy miért csinálom? Miért nem szálltam ki? Miért nem éltem a saját életemet? A gabonamag példája van előttem, hogy ha nem halunk bele, nem pusztulunk bele, akkor nincs gyümölcsöző élet. Mindig kapok erőt, hogy tudjam folytatni. Kapcsolatba kerültünk a gondokkal küzdő családokkal és 1996 óta működik az egyesület. Annakidején én magam adtam ki az eszközöket, és az volt a cél, hogy elinduljunk a házi segítségnyújtással. 1998-tól megjelent a törvény, és létrejött az egyesület, amely a ráckevei térségben az egyetlen otthoni hospice ellátó. A háziorvosok sincsenek tisztában azzal, hogy nem a haldokló beteget kell ideadni, hanem már egy félévvel előtte megengedheti, hogy ott legyünk, beszélgessünk és segítsünk.

Fekete Ágnes: Mert ez egy folyamat, amelyben fel kell készíteni az egész családot?
Kontha Benőné: Így van! Pontosan, hogy a beteg rendezze a kapcsolatát Istennel és emberrel.
Egyszer az történt, hogy vívódtunk, vajon el tudunk-e menni egy beteghez Dunaharasztira, de végülis elmentem, és elvittem a dunaharaszti templom felszentelő Igéjét, meg a könyvjelzőjét. Megkérdezte tőlem, hogy mennyi ideje lehet még hátra, mert szeretne beszélni egy református testvérével. Hogy mennyi időnk van, az Isten kezében van, de kiderült, hogy ismerem az illetőt, akit azonnal fel is hívtam, és délután négykor meglátogatta. Ezután este hétkor meghalt.
Fekete Ágnes: Miért gondolod azt, hogy el kell rendezni a kapcsolatát Istennel annak is, aki egész életében nem foglalkozott ezzel?
Kontha Benőné: Rákérdezek, ha ott vagyok, hogy perbe van-e Istennel? Egy valaki volt, aki azt mondta, hogy nem imádkozhatok érte, és nem tudott meghalni. Végül mégis imádsággal tudtunk segíteni.
Fekete Ágnes: Gyakori az, hogy a nem hívő emberek perelnek Istennel?
Kontha Benőné: Többségében az emberek azt mondják, hogy nincs per, de fontos erről beszélni. Nem könnyű feladat megismerni a beteg régi énjét, amikor még tudott menni, és volt valaki. Az önkéntes segítő egy ilyen kapocs lehet. A nővéreknek is azt szoktam mondani, hogy nem baj, ha most nem akar mosakodni a beteg: Ülj le, fogd meg a kezét és mond, hogy beszélgessünk. Mit is csinált régebben? Utazott? Szép virágai voltak? Sokszor haragban vannak a családtagok és nincs béke. Szükséges beszélni a betegségéről és annak lefolyásáról is. Előfordul az is, hogy felhívnak, hogy szükség van a szolgálatunkra, de ne mondjuk meg a betegnek, hogy daganatos. Szerinted ő hogyan fogja elrendezni a dolgait, hogyan tud elköszönni a családtól? A haldoklók tanítják az élőket. Van, hogy valaki megfőzi az ennivalót, de a beteg nem tudja megenni, és ez rosszul esik a családtagnak. Itt jövök hiteles segítőként, hogy rá tudok kérdezni: Volt-e gyomorrontásod? Volt. Szorozd be százzal, a beteg így érezheti magát a kemoterápia után. Megkívánja ugyan az ételt, de nem tudja megenni. Ne hibáztasd őt, hanem fogadd el! Megcsináltad az ételt? Ez volt a te szolgálatod. Kicsit tegyél a tányérba. Nem egyszerű napi szinten abban a feszültségben élni, hogy meg fog halni. Egy más személyiség lesz, ezt merem mondani.
Fekete Ágnes: Aki daganatos?
Kontha Benőné: Igen. A végén megjelenhet az irigység, a harag… Elizabeth Ross öt fázist különböztet meg: elutasítás, hogy ez nem az én leletem; düh, hogy a háziorvos miért nem küldött korábban tovább; depresszió, és utána lehet elfogadás vagy pedig lázadás. Van, aki soha nem jut tovább a düh és a lázadás fázisán. Az ilyen ember nem tudja rendezni a családdal a dolgát. Ezért kell a külső segítség. Láthatjuk elmondásából azt, amilyen régen volt, adhatunk vigasztalást, a fájdalmat enyhítjük. Segítjük, hogy merjen gondolkodni, hogy mit szeretne még, és merje azt megtenni, merjen szembenézni azzal, hogy senki nem tudja, hogy holnap véget ér-e az élete, de rendezze úgy, hogy jó legyen az Istennel való találkozás. Nem úgy működik Istennél, hogy én jó voltam, tökéletes voltam, ugyan miért mérte ezt rám? A gyümölcsnek is meg kell érni ahhoz, hogy élvezhető legyen, Istennél is meg kell érnünk, hogy befogadjon. Egy éretlen mit csinál? Leesik. Nem könnyű ez! Tudom, hogy nemet is kell mondani, de nem mondhatok nemet, amikor valakinek segítségre van szüksége.
Fekete Ágnes: Mi ez a füzet?
Kontha Benőné: Egy kis misszió. Otthagyjuk ezt a füzetet a betegeknél. Néhány lelkész írása van benne. Amikor 1998-ban nagybeteg lettem, akkor valaki a kezembe adta, hogy olvassam el, mert nagyon sok igazságot mond. Valóban így van, és szeretem ezt továbbadni.
Fekete Ágnes: Az Evangéliumi Kiadó brossúrája?
Kontha Benőné: Így van! Számomra ez akkor nagy-nagy segítség volt. Akarsz-e velem beszélni? Otthagyjuk, hátha fölhív, vagy elmegy a lelkészéhez. Ez egy pici magvetés, mert direktbe nem lehet. Nincs is rá idő. Most gondolj bele, ha tele van a beteg felfekvéssel, meg fájdalmai vannak, akkor a testi ellátás megy. Nem biztos, hogy akarják a lelkészt, tartanak is tőle. Előfordult, hogy valakit elhívtam a templomba, eljött, és leült valahova, mire odament hozzá egy ember, hogy menjen el onnan, mert az az ő helye. Pedig nincs foglalt hely. Azért mi keresztyének is a fejükre tudunk csapni és nem azt mondjuk, hogy gyere, megölellek, örülök, hogy itt vagy. Persze nem jött többet, hiába próbáltam bármit is mondani.
Fekete Ágnes: Ennek a füzetkének az a célja, hogy a templomba hívogassa az embereket?
Kontha Benőné: Ha nem is a templomba, de Istenhez, hogy fölfelé nézzen. Azért fekszem az ágyon, hogy fölfelé, az Isten felé nézzek.

Hírek:
Huszonnegyedik alkalommal rendezik meg a Kárpát-medencei Presbiteri Konferenciát június 21-én, csütörtökön Mezőtúron. A konferencia témája: az imádság szerepe a presbiterek életében.

Az idén is megrendezik a Kassa-ÉRT elnevezésű Északkeleti Református Találkozót június 22-én, pénteken és 23-án, szombaton Kassán a református templomban, és a Magyar Református Központban.

A XVIII. Nemzetközi Gospel Fesztivált rendezik meg június 23-án, szombaton 15 órától Solymáron, az Apáczai Csere János Művelődési Házban.

Hálaadó istentiszteletet tartanak és megemlékeznek a Bécsi Békéről és Bocskai Istvánról június 24-én, vasárnap 18 órától Monoron, a Kistemplomban.

Hálaadó istentisztelet tartanak június 22-én, pénteken 14 órakor a Miskolc-Avasi református templomban, majd az istentisztelet után teszik le az épülő uszoda és tornacsarnok alapkövét Csomós József püspök szolgálatával.

A Menekültek Világnapján ökumenikus imaórán emlékeznek azokra, akik a háború, a terrorizmus, az elnyomás és nyomor elől való menekülés közben veszítették életüket. Az imaóra ma este 19 órakor lesz Budapesten, a IX. kerületi Gát utca 2-4. szám alatti Kaníziusz Szent Péter templomban.

A Múzeumok Éjszakáján június 23-án országszerte számos érdekes előadás, tárlatvezetés, hangverseny és kézműves foglalkozás várja az érdeklődőket. Többek között Debrecenben, a Debreceni Református Kollégium Múzeumában és a Szabó Magda Emlékházban éjfélig lesznek programok, Pápán, a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeiben pedig este 22 óráig. Kecskeméten, 17 órakor zenés áhítatot tartanak a Kecskeméti Református Kollégium kórusának és kamarazenekarának szolgálatával. Budapesten, a Bibliamúzeum és a Ráday Műemlékkönyvtárban lesznek gyermekfoglalkozások előadások és hangverseny.

Muraközy János élete és festészete címmel nyílik kiállítás június 20-án, azaz ma délután 17 órakor Kecskeméten, a Ráday Múzeumban.

Ugyancsak a Kecskeméti Ráday Múzeum ad helyet a Mindent a szemnek – mindent a kéznek! című nyári napközis tábornak június 25. és 29. között.

Jótékonysági koncertet ad a kistemplomi orgona javára a Canto Armonico Énekegyüttes és a Canto Armonico Kamarazenekar június 24-én, vasárnap 17 órakor Debreceni- Kistemplomban.

Fekete Ágnes áhítata:

"Íme, milyen jó, és milyen gyönyörűség, amikor a testvérek együtt vannak. Mint a drága olaj a fejen, amely aláfolyik a szakállon, az Áron szakállán; amely lefolyik köntöse peremére; Mint a Hermon harmatja, a mely leszáll Sion hegyeire. Csak oda küld áldást az Úr" Zsolt 133,1-3

Mintha az emberi élet, közösséghez való kapcsolódását mesélné el ez a két kép. Az első kép az emberi igyekezet, a második a természet rendje. Az első kép a szépség, a prémes köntös. Ezt látja az ember. Ez az élet közepe. A második a harmatcseppek titka. Amikor az ember alszik, megnedvesednek még a legszárazabb növények is. A természet csodája ez. Valami, aminek csak jó következményét látjuk.
Az első kép a vezető tisztébe való behelyezésének ünnepe. Fiatalon keresünk valakit, akire felnézhetünk. Csillog az olaj, illatozik mindenfelé, csöpög a ruhára. A pap az, aki egyben tartja a közösséget. Számít a neve, a származása, az öltözete. Az ember életének ez az első lépése a közösség felé. Ha Isten ajándékoz számára valakit, aki bevezeti, aki szép példává lesz. De azután második lépésként az olaj nem marad ott, ahol szeretnénk. Lefolyik. Olajfoltos lesz a ruha és kiterjed mindenüvé. Továbbér, mint ahogyan ezt gondolnánk. Az áldás átlépi a határokat, túlcsordul mindenüvé. Ez lehet akár az emberi élet második élménye is a testvéri közösséggel kapcsolatosan, mert az ember nem tud a megadott kereteken belül maradni. Többet szeretne, mint, amit az elődök átadtak. Nagyobb tervei vannak, mint amit beléoltottak, és Isten valóban nem zár be, nem kalickába teremtette az embereket, hanem túláradó áldást ad. De mégis, ez a második áldás is még csak a külső áldás.
A harmat viszont leszáll a hegyre, és titokban, amikor az emberek alszanak, magába szívja a vizet a száraz föld. Ezek a képek csak együtt mondják el, hogy mi az igaz testvériség. A vezető ereje is áldás, de az is, hogy átlépjük a határokat, és végül, hogy az áldás behatol az élet mélységeibe. Mintha ez lenne az élet folyamata. Először futunk valaki után. Először gyönyörködünk és élvezzük a barátok, a gyerekek közösségét. Először kívül növekedik minden. Árad az illat. Aztán az ember kicsit visszahúzódik. Életünk második szakaszában Isten titkosabb áldását tapasztaljuk. A Hermon harmata, nedvessége megérkezik a hegyre.
Az első közösségi áldás a biztonságról szól: idetartozom, tudom, hogy ki kicsoda, hogy a dolgoknak hogyan kell kinézniük. A kamasz képe ez, akinek utánoznia kell. Az olaj jelképezi a közösség egybetartozását, a fiatal erőt. De ha csak ennyi az áldás, akkor úgy járunk, mint, aki a gyümölcsöt éretlenül leszedi, mert már színesedni kezdett, és nem várja meg az igazi érést. Mai korszakunk a fiatalembereket állítja példának. Mintha a maximum negyven éves lenne a csúcs, a minta. Megakadunk a testvéri közösségben ott, hogy árad az olaj, illatozik minden. Vannak tisztségek, épül a struktúra, épülnek a várak, de hogy hogyan jut el az ember egyik várból a másikba? Hogyan lesz a száraz helyen víz? Hogyan lépjük át korlátainkat? Erre nincs mintánk. Ezért van ott a zsoltár második képe:"mint a Hermon harmatja", amely titokban hat, amely párolog, amely az imádság erejével halad előre. Ez az érett testvéri áldás. Nem erő, nem hatalom, hanem Isten áldása. Ezt adja meg nekünk az Úr! Ámen.