2009-03-28

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Nemrég egy előadásra kért föl az egyik gyülekezet, és a kérdések között, mint rendszeresen, megkérdezték, hányan telefonálnak a műsor után, milyen visszajelzések érkeznek. Elmondtam, hogy nagyon sok kedves hallgató betelefonál, rengeteg levelet kapunk, de egyébként visszakérdeznék, szoktak egy-egy műsorba betelefonálni? Nem – volt a válasz. Megkértem, tegye föl a kezét az, aki betelefonált már bármilyen műsorba. Senki nem jelentkezett. Aztán egy egész jó beszélgetés keveredett ebből: milyen érdekes, hogy az emberek olyanra kíváncsiak, amit ők nem tesznek meg.

Az ember szeret kukucskálni. Milyen jó is hallani másokat, amikor elmondják személyes élményüket. Szeretjük távolból hallani azt, hogy mások egészen közel kerülnek egymáshoz. A bizalmaskodás bizalmat ébreszt. Pedig valójában ez egy ábránd. Ha én nem írok és nem telefonálok, akkor ebből pontosan sejthető, hogy mások is így tesznek. Ennek semmi köze a valósághoz, az emberek átlagához. Persze lehetne ínycsiklandó történeteket adni telefonálók szájába, azt mindenki izgalommal hallgatná, mert azt érezné, végre bekukucskálhat valahova. Talán mégis helyesebb, ha arra ösztökéljük magunkat, hogy a saját házunkba kukucskáljunk be, talán néha Mátyás álruhájában, és ne azon hizlaljuk a májunkat, hogy másokról pletykálunk, bármennyire jól is esik ez, bármennyire bombasztikus, interaktív, multimédiás, és sorolhatnám milyen hatást lehet elérni egy-egy ilyen álbetelefonálós műsorral. Talán a református hagyománynak éppen az lehet az ereje, hogy arra tanít, erkölcsileg és tartalmilag legyünk teljesen egységben önmagunkkal.

Kálvin egy nagyon szikár ember volt, aki semmi mást nem tűrt meg különösen a maga életében, mint amit teljes mértében erkölcsösnek és a Biblia szerintinek, azaz jónak talált. Nem kell a csinnadratta, nem kell a külsőség, csak az életünk teljes tisztaságára van szükség. Emiatt sokan nem szerették, de sokakat vonzott. Az elmúlt héten Debrecenben egy kiállítás nyílt meg Kálvin születésének az 500. évfordulója alkalmából, valamint az ünnepre most megjelent "Kálvin időszerűsége" című kötetet is bemutatták. A megnyitón Fekete Zsuzsa beszélgetett: Fazakas Sándor rektorral, Bölcskei Gusztáv püspökkel, és Márkus Mihály nyugalmazott püspökkel.

Fazakas Sándor: Kálvin Évében nem Kálvint ünnepeljük, hanem Kálvin írásértelmezését, teológiáját, hatását próbáljuk meg értelmezni. Kálvin szándéka az volt, hogy Isten Igéjének, a Biblia szavának feleltessük meg az emberi életet.

Fekete Zsuzsa: Kálvin hatása túlmutat az egyház keretein. Hogyan hat 500 év elteltével?

Fazakas Sándor: Max Weber tételére utalok, aki a kálvinista munkaerkölcsre vezette vissza azt a fajta gazdasági fellendülést és jólétet, ami Európát jellemezte. Az ember kiválasztottságának jeleit keresi a fáradhatatlan munkavégzésben. Én tudom, hogy a liberális gazdaságpolitika ezen túllép, viszont ahhoz, hogy a gazdaságot társadalmi méretekben emberszerűvé, emberléptékűvé tegyük, hogy az ember újból felértékelődjön, ahhoz a kálvini tanítás, a kálvini hatással való foglalkozás korrektívaként, kritikaként értelmezhető.

Kálvin személyéhez rengeteg klisé, sztereotípia, rosszindulatú megjegyzés fűződik. Ez már az ő idejében elkezdődött. Az egyik vitapartnere már Kálvin életében egy lejárató hangvételű művet írt a munkásságáról, amelyet propagáltak. Ennek a gyökere abban is kereshető, hogy bár Kálvin önmagát szerénynek és visszahúzódónak titulálta, a szenvedésben kereste az igazságot, az evangélium igazságának ügyéért hajlandó volt felvállalni a konfrontációkat is. Viszont őt a maga korában kell látni, a 16. század gyermeke. Az egyik legjelentősebb sztereotípia Szervét megégetése, amelyet a tankönyvek is egyértelműen Kálvin számlájára írnak. Viszont aki egy kicsit behatóbban foglalkozik Kálvinnal, és utána olvas, rá fog jönni arra, hogy bár Kálvin azonosította Szervét munkáit, és kiderült, hogy ki írta azokat az anonim iratokat, amelyek tagadták a Szentháromságot, a városi tanács döntött úgy, hogy Szervétet halálra vetik. Kálvin megpróbált közbenjárni a büntetés enyhítése végett, de nem hallgatták meg. Gazdasági, politika téren egyáltalán nem volt olyan befolyással, mint ahogy azt az utókor néha gondolja, hiszen jövevénynek számított szinte egész életében Genfben. 1559- ben, négy és fél évvel halála előtt kapott csak polgárjogot.

Bölcskei Gusztáv: Életének jelmondata volt: Szívemet égőáldozatként Neked ajánlom, Uram, készségesen és őszintén. Ne csak azok a beidegződések éljenek bennünk róla, amelyek egy torzított képet közvetítenek az irodalomban és a köztudatban.

Fekete Zsuzsa: A megnyitón többen is bevallották, hogy nem tudták magukat átrágni az Institution. Hogyan hathat Kálvin 500 év elteltével, ha őt nagyon nehéz megérteni a mai embernek?

Bölcskei Gusztáv: Türelem és akaraterő szükségeltetik ahhoz, hogy az ember egy 500 évvel ezelőtti megfogalmazásban fel tudja fedezni a saját maga és kora számára adott válaszokat, de ha veszi magának a fáradtságot, rájön, hogy micsoda kincsesbánya ez. Az a Thomas Mann idézet szokott eszembe jutni, amit a József és testvéreiben találhatunk: "Mert az istenek csupán szórakoztatnak, de Isten erőfeszítés." Igazából csak a klasszikusok lehetnek aktuálisak.

Márkus Mihály: Kálvin a történelemben oly gyakran felvetődött személyi kultusz helyett a személytelenség kultuszát választotta a mindennapi életvitelében. Teljesen visszahúzódóan élt, napi 4-6 óra pihenéssel szentelte a napjait a munkának. Számtalan betegsége következtében nagyon szigorú böjtöt tartott, az étkezésre fordított idő is minimális volt nála. Arra, hogy a sírjánál zarándokok tömegei tolongjanak, nemet mondott, akaratának megfelelően jeltelen sírban temették el. Ezzel az egész középkori hagyományanyagra nemet mondott. A temető, ahova eltemették, a mai napig megvan, de kortársai, akik tisztelték végakaratát, titokban tartották sírjának helyét. A mai napig ismeretlen számunkra. Ebből következően nem valószínű, hogy lelkesedett volna azért, hogy őt szerte a világon ünnepeljék, megemlékezzenek róla, konferenciákat, gyűléseket tartsanak róla. Azt is Kálvintól tanultuk, hogy a dicsőség az Istent illeti meg. Az Isten szolgáinak tisztes köszönettel tartozunk. Ennek a jegyében rendezünk Kálvin Éveket.

Fekete Zsuzsa: Hogyan hat Kálvin 500 év elteltével? Időszerű-e ma Kálvin János?

Márkus Mihály: Játsszunk egy kicsit a szavakkal! Időszerű, de nem korszerű. Nem olyan, mint ez a kor, ugyanakkor időszerű, mert örökérvényű válaszokat találunk az életművében. Kálvin például kifejtette a műveiben, hogy a tisztes kamat hozzátartozik a pénzvilághoz, annak életével összeegyeztethető, nincs teológiai akadálya. Genf város tanácsa nem egészen 500 évvel ezelőtt eldöntötte, hogy a tisztességes kamat felső határa 5 %. Magára valamit is adó nyugati bank egészen a közeli múltig ezt a küszöböt nem lépte át. Némelyek szerint a globális válság nyitánya az volt 15 évvel ezelőtt, hogy a bankok többsége átlépte ezt a határt. Időszerű vagy nem időszerű? Emberi együttélés fegyelem nélkül elképzelhetetlen. A fegyelem mögött pedig erkölcsi tartás kell, hogy meghúzódjon.

Fekete Ágnes: A kálvinizmus időszerűségéről beszélgettem többek között Tőkéczki Lászlóval, a Dunamelléki Református Egyházkerület újonnan megválasztott főgondnokával, azaz a püspök mellett szolgáló világi elnökével.

Tőkéczki László: A Református Egyházra, minthogy magyar állampolgárok a tagjai, és a magyar társadalom óriási válságot él meg, kihat ez a válság. Én bízom abban, hogy az Úristen eléggé megpróbálta már ezt a népet ahhoz, hogy valami újat tudjunk elkezdeni. Fontos lenne, hogy mindenki kapjon visszajelzést, mindenkinek legyenek olyan ötletei, gondolatai kicsiben és nagyban, gyülekezeti, kerületi és országos szinten is, amelyek pezsgést hoznak. Az Úristen nyilván megáldja a munkát. Én sok lehetőséget látok, amelyek éppen azért nyíltak meg, mert bizonyos értelemben a magyar társadalom mélyebben már nem lehet. Az egyháznak is a felfelé emelkedő társadalommal együtt van módja arra, hogy újat kezdjen.

Fekete Ágnes: Az egyháztól nagyon sokan természetes módon egy szigetet várnak, hogy ebből a társadalmi káoszból kimenekülhessenek. Érhető ez a vágy, de nem lehetséges, hiszen az egyház ugyanabban a társadalomban él és működik.

Tőkéczki László: Én ez ellen határozottan tiltakoznék is. Milyen egyház az, amelyik kivonul a világból? Én úgy gondolom, hogy a világból kivonulva nem lehet missziót csinálni. Mindig azokkal az emberekkel kell együtt élnünk az egyházban is, akikkel a világban együtt élünk. A Szentírásban megjelenik a búza és a konkoly képe, és azok együttes létét hangsúlyozza. Nem lehet őket egymástól elválasztani. Én azt a keresztyén idealizmust, amely a politikából azért vonul ki, mert az nem tökéletes, hanem gyarlóbb, mint az élet többi szegmense, nem tudom elfogadni. Mi alapon várunk el több értéket, ha még a keresztyén értéket is kivonjuk belőle. Az utolsó pillanatban vagyunk, a népegyház utolsó generációja lép ki az egyházból. Az a kérdés, hogy lesz-e hitvalló egyház, keresztyén közösség. Most dől majd el, hogy hány embert tudunk megszólítani. Tudunk-e magunk példát mutatni? A keresztelések és konfirmációk számának drasztikus csökkenése a hatvanas évek végére tehető. Az, hogy nyolc éve másfél millió ember vallotta magát felekezeten, valláson és egyházon kívülinek, jól jelzi a tömeget, amelyik itt van. Régi vesszőparipám, hogy e tekintetben az lenne a legfontosabb, ha felmérnénk a helyzetünket, hogy mi áll a rendelkezésünkre, kik vagyunk. A református hagyománynak történetileg, gazdaságilag, kulturálisan hihetetlen nagy a vonzása és az értéke. Olyanok is vállalták az egyházat, akik a keresztyénséget vagy Jézus Krisztust valószínűleg nem vállalták volna. Nem olyan régen elolvastam az Evangélikus Egyház stratégiai dokumentumát, mert felkértek véleményezésre. A legfontosabb, ami kiemeltem, hogy hiányzik belőle a történeti dimenzió. Nyilván elfogult vagyok a saját szakmám iránt, de ugyanezt a történeti dimenziót hiányolom a Református Egyházban is, pedig minden ember, minden család, minden intézmény a saját maga történetével egyenlő. Bizonyos egyházias értelmiségi körökben is élnek panelek egy olyan marxizáló egyháztörténetből, amiből éppen csak a lelkiség hiányzott. A kálvinizmus persze hatott, mint politikum, mint gazdasági elv, de a gyökere teológiai alapon alakult ki. Ha nem sikerül az embereket saját identitásuk gyökeréhez visszavezetni, akkor nem valószínű, hogy fát tudunk nevelni. Lehet, hogy a kultúra a 19. század végén elvezetett az Úristentől, de a mai, valamilyen értékkel bíró kultúra közelebb visz Hozzá. Arról szól, hogy mit szánt nekünk az Úristen, illetve kinek milyen talentumokat osztogatott.

Fekete Ágnes: És akkor ezt elveszítették az emberek?

Tőkéczki László: Ezek nagyrészt elvesztek. A szekularizációban elveszett a keresztyén örökség nagy része, egy bizonyos megszokás maradt meg csupán. A a 20. század végére pedig az értékes világi kultúra jó része is elveszett. Olyan korban élünk, amikor az emberek jelentős részének az élet értelme kezd elveszni. A keresztyénség egyrészt jajgathat, másrészt lehetősége nyílik arra, hogy újra megtöltse a világot, mert van mondanivalója. Én emiatt vagyok inkább optimista. Korábban hatalmas humanista erők álltak szemben a keresztyénséggel, most legfeljebb a pénz áll vele szemben, de pénzzel nem lehet szellemet teremteni. Szellemeket meg lehet vásárolni, de teremteni nem lehet. A mostani válság lényege szerintem, hogy a szellemi és lelki embert a materialitásba akarják kényszeríteni: birtoklásba, élvezetbe, hatalomba. A fogyasztás után az ember céltalanná és éhessé válik: ha valaki megeszi a saját céljait, nincs nála nyomorultabb a világon. Ha Istentől van a dolog, nem tehetünk ellene semmit, ha pedig nem, akkor elmúlik magától. Az a baj, hogy a mi világunkban túl sok minden múlik el magától, és túl nagy hiányokat, ürességeket hagy. Ez egy elég szerencsétlen kor. A nagy változások kora általában nem túl szerencsés.

Fekete Ágnes: Akkor ebben a korban valóban van feladata az egyháznak. Ezt konkrétan, a Dunamelléki Egyházkerület esetében hogyan gondolja?

Tőkéczki László: Több a fiatal és az értelmiségi, és emiatt nagyobb az a feladat, amit el kell végezni. Nem azért, mintha a fiatalok többet jelentenének az Úristen előtt. Azt kell elérnünk, hogy minél több ember tudja közvetíteni azt, amit bizonyos központokban kapott. Főgondnoki székfoglalómban szót ejtettem arról a régi ideámról, hogy a német Evangelische Akademie és Katholische Akademie mintájára ki kell alakítani egy olyan típusú intézményt, ahol az értelmiségi és ifjúsági missziónak a központjaként megszületnek azok a multiplikálható tartalmak, formák, programok, amelyeket aztán tovább lehet adni kis közösségekben.

Fekete Ágnes: Hallottuk, a Dunamelléki Egyházkerületben egyszerűen a főváros jelenléte miatt sokkal több a fiatal. Számos gyülekezet a legkülönfélébb módon igyekszik a fiatalokhoz szólni. Az újpest-belsővárosi gyülekezet egy gyerekekből álló kórust alapított, amelynek április 18-án, délután négytől az Újpesti Gyermek- és Ifjúsági Házban lesz Napraforgó címmel lemezbemutató koncertje.

Vörös Virág beszélt Faragó Nórával, Kufcsák Annával, Parrag Dáviddal, Lezsák Ákossal és György Boglárkával.

Úgy kezdődött, hogy a konfirmáció után elő kellett adnunk valamit a szülőknek, mi pedig kitaláltuk, hogy énekelni fogunk. Így derült ki, hogy én szeretek énekelni, Tamás dobolni, és mások is csatlakoztak. Több helyre is elmentünk már az országban.

Ezek tulajdonképpen nem saját dalok, hanem hittanos "slágerek", amelyeket már mi is énekeltünk, egy korábbi generáció. Annyi változás történt, hogy a dalok egy új zenei köntöst kaptak.

Vörös Virág: Milyen volt az a verseny, amelyen részt vettetek?

50-60 gyerek gyűlt össze, őket egyenként behívták, és nagyon izgalmas volt, mert csak 11 gyerek kerülhetett be a felvételre. Három éneket kellett elénekelni: egyet az egyházi énekeskönyvből, egy szabadon választottat és egy hittanostábori dicséretet.

Én nagyon szerettem volna bekerülni, mert szeretek énekelni, zenét hallgatni, zongorázni.

Vörös Virág: Izgultál?

Igen. Mindenki izgult.

Vörös Virág: Mit énekeltél?

Az énekeskönyvi énekre már nem emlékszem, de a másik kettőre igen. Az egyik a Homokra házadat kezdetű dal volt, a másik pedig az Egykor oly kedves.

Én sem emlékszem már az énekeskönyvire, azon kívül a Mi tesz a bűntől tisztává? és a Homokra házadat kezdetű dalokat.

Egyszer, amikor valahol énekeltünk, az egyik hallgató elkérte tőlünk az egyik dal kottáját, mert megérintette őt az ének, magára ismert benne. Az egy nagyon fontos visszajelzés volt a számomra, örültem annak, hogy nem volt felesleges.

Vörös Virág: Olyan klassz maga ez a közösségi ház, ahol most vagyunk. Milyen gyakran jártok ide?

Minden vasárnap istentiszteletre, délelőtt 10-től 11-ig. Kéthetente itt tartjuk a KÉK, Keresztyén Éretlenek Közössége nevű programunkat, amelyen fiatal tinik vesznek részt. A fenti gyülekezeti teremben gyűlnek össze, és két órás foglalkozásuk van. Hétköznap is vannak bibliaórák.

Vörös Virág: És te melyiken veszel részt ezek közül?

A KÉK-en és az istentiszteleten. Először az iskolában kezdtem hittanra járni, Anikó néni tanított ott. Aztán elkezdtem a templomba is járni, mert jó programokat szerveznek, és a közösség is klassz.

Vörös Virág: Te kivel jársz ide?

Anyukámmal és a két tesómmal. Tavaly kereszteltek meg, nagyon sok új barátot szereztem, és a mindennapi élethez kapcsolódó nagyon fontos dolgokat tudtam meg a Bibliából. Például azt, hogy ne legyünk irigyek, ne kívánjuk a másét.

Az idősebb korosztálynak péntekenként szokott lenni ifjúsági órája. Édesanyámmal és a testvéremmel járok az istentiszteletre. Segítő is vagyok az ifjúsági órán, és néha kell áhítatot tartanom, amitől félni szoktam, mert nem szeretek sok ember előtt beszélni, de készülni nagyon jó rá. Közelebb kerülök Istenhez olyankor.

Egy másik hitoktatóval együtt a gyülekezet környezetében működő iskolák hitoktatását végezzük. Öt iskola tartozik hozzánk, ahol a hittan fakultatív. Anikó nénivel, akiket a gyerekek már emlegettek, közösen mintegy 250-300 tanítványunk van. Szinte nem tudok pontosan odaérni az órára, mert egy kedves nagymamával, anyukával vagy az egyik tanítványommal mindig összefutok. Nem elég a családon belül, vagy a gyülekezet falain belül hinni, Isten bennünket arra is elhívott, hogy szolgáljunk, menjünk. A gyerekekkel és a Szövetség zenekarral egy nagyobb hallgatóságot meg tudunk érinteni, el tudjuk nekik mondani azt, hogy az életünk értelmet és célt talált Istenben. Csak egyet kell tennünk: rá kell bíznunk az életünket.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Mózes 5. könyvéből, a 8. részből a 2. verset!

"Emlékezz vissza az egész útra, amelyen Istened vezetett…"

Szívesen hullatunk krokodil könnyeket azon, milyen gonosz a világ, micsoda rossz fajzat az ember. Arcpirító botrányok mindenütt, úgy sietünk a templomba, hogy közben csóváljuk a fejünket a társadalom bűnéért. Végtére ott van mondataink mögött az is, Isten teremtette az embert, micsoda gyalázat az, ami történik. Tragédiák esetében még ma is megkérdezik, nemrég egy táblácskán láttam is: Hol van Isten? Hol volt, amikor így elaljasult az ember? Nem lehetett volna bennünket különbül megteremteni? Még a lelkészek, talán én is olyan mesteri részletességgel tudjuk leírni, olyan különlegesen hátborzongatóan, a visszásságokat. Mennyivel érdekesebb, mint arról beszélni, amit imádságomban átéltem. Micsoda egyoldalú látás! Mintha csak azt figyelnénk, amit a balkézzel teszünk, és amit a jobbal, az fel sem tűnik. Legutóbb például a tévét szidtuk valakivel. De amikor azt mondtam, van egy megoldás, kapcsoljuk ki, tegyük ki a lakásból, akkor az volt a válasz: azt nem lehet. De miért nem látjuk a jó útját? Miért nem érezzük azt, hogy van mit tennünk? Valószínűleg azért, mert csak részleteiben látjuk a világot. Most ez történt, most ezt érzem, itt fáj, ott kevés, amott szorongok, és ennyi az egész, ami bennem van.

Isten szava ehhez képest azt a bölcsességet adja: emlékezzél meg az egész útról. Isten nem ma jött hozzád, nem ebben a pillanatban kezdődött az élet, hanem beágyazódott és folytatódik. Aki csak ócsárol, maga is ludas, mert lusta arra, hogy valami jót belevigyen ebbe a világba. Amikor szánkra jön valaminek a szidása, legyen az a böjtünk, hogy mindig mellé teszünk valami jót is. Krisztus követésre hív bennünket. Arra, hogy egyik lépést tegyük a másik után az ő lába nyomában. Nem hozott világrengető, megváltó eszmét, nem hozott óriási látomást arról, ami volt és ami lesz, elsősorban nem ezt olvassuk a Bibliában. Viszont olvasunk emberekről, akik megtettek lépéseket Mesterük nyomában. Nem tudom mi lesz holnapután, de azt tudom, hogy most mit kell tennem. Most a jót kell közvetítenem. El kell mennem talán meglátogatni valakit, talán főznöm kell egy jó ebédet, talán olvasnom kell az unokámmal, talán egyszerűen mosolyogva kell járnom akkor is, ha az érzéseim nem erre ösztökélnek. Persze egyszerűbb lenne, ha Ő igazítaná lábunkat, ha Ő tenne szinte helyettünk mindent, szánkba adva a szót. Ez azonban nem így van. Ő előttünk jár, vezet, nekünk a magunk lábával kell lépésről lépésre követni Őt.

Ahogy a sportoló napról napra gyakorol, beleizzad, hajszolja magát, űzi a vágya, úgy hajt minket belülről valami Krisztus után lépésről lépésre. Nyilván nem a topogás, nem az az egy-egy lépés, hanem az egész út hajt minket. Maga az élet Krisztussal, amely a legnagyobb öröm. Kevés a földön járó angyal, de most talán titokban lehet eggyel több.
Ámen