2008-01-10
Bóka Ilona, Bóka László
Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
A napokban kiment a nyakam. Engem is elért az autózó és íróasztalnál ülő népbetegség. Elgondolkodtam, talán tényleg közös kórtünetünk, hogy állandóan lefele és egy irányba nézünk, szinte belegörcsölünk ebbe a mozdulatba. Pedig ha felfele is tekintenénk a szó valódi és átvitt értelmében, ha tekintetünket az égre vetnénk, talán egészségesebbek lennénk.
Most egy olyan házaspár vallomását hallhatjuk, akik hosszú évekig lefele, a pohárra néztek. Dömösön, a református misszióban megszabadultak az alkoholfüggőségtől. Beteg, szétszakadt házasságuk is, egészségük is, hitük is egészségessé lett. Vörös Virág beszélget Bóka Ilonával és Bóka Lászlóval.
Bóka Ilona: Mindig azt éreztem, hogy kakukktojás vagyok, hogy kilógok a sorból. Minden ember úgy gondolkodott, hogy kockából golyóvá kell lenned, mert mindenki golyó. Mindenki valamit csiszolni akart rajtam. Az alkohollal pedig azt a borzalmat éltem meg, hogy magamra sem számíthatok.
Bevettem 60 darab altatót és megittam rá egy jó adag konyakot. Rettenetesen éreztem magam, amikor a kórházban felébredtem. Abban az időben már soha senki rám sem nyitotta az ajtót, egy lepusztult albérletben éltem egy ideje. Borzalmas gyerekkorom volt: az édesapám fiatalon, negyven évesen halt meg öt infarktus után. Az édesanyám mindig a nevelőapám mellé állt, ha konfliktusra került sor, aki nagyon sokszor megvert, mint egy lovat. Erős volt bennem a vágy és az elhatározás, hogy ha egyszer önálló leszek, megmutassam nekik, hogy hogyan kell élni. Amikor 18 éves lettem, kinéztem magamnak egy férjnek való embert, akivel össze is házasodtunk, és nagy elánnal elkezdtük építeni az életünket. Amit az ember magának kikapar, az az övé, és amit megtanul, azt sem veszi el soha senki tőle. Ha jól dolgozik az ember, akkor jól is megy a sora. Ezekben az elvekben hittem, és ezeknek megfelelően csináltam is a dolgom. Született egy fiunk, berendeztük a lakásunkat, de ahogy telt a lakás, úgy üresedett a szívem. Addig azt hittem, hogy ha mindenem megvan, amiről azt hiszem, hogy szükségem van rá, akkor minden rendben van. Mégis valami nagy sötétség kavargott bennem, amit egy darabig elhessegettem magamtól. 19 évig voltunk házasok, mire teljesen világossá vált számomra, hogy én nem ezt akarom. Nem hibáztattam senkit és semmit: sem a gyerekkoromra, sem a férjemre nem fogtam a dolgot. Azt sem tudtam, hogy mire van igazán szükségem, de abban biztos voltam, hogy az, ami van, nekem nem jó. Kevés volt az, hogy eszünk, alszunk, szeretkezünk, dolgozunk, lefekszünk, felkelünk. 37 éves voltam, és úgy éreztem, hogy az élet elmegy mellettem, és én még nem csináltam semmit. Amikor az ember 30 éves lesz, elgondolkodik azon, hogy mi értelme van az életének. Az nem igaz, hogy az élet csak evés, ivás, alvás, munka. Akkor szinte semmiben sem lenne különböző az életünk az állatokénál.
Elváltam a férjemtől, és egy bőrönddel elköltöztem. Könnyű volt otthagynom, bár 8 éven át éjszakáztam azért a lakásért, de mindennek ára van- gondoltam. A fiam 16 éves volt akkor. A nevére írattam a részem a lakásból, és megpróbáltam elmondani neki, hogy mi történik bennem. Elhagytam őket, és a munkahelyemen is felmondtam. Vendéglátóiparban kezdtem el dolgozni, és öt évig tartott, mire teljesen kihúztam a lábam alól a szőnyeget. Úgy éreztem, hogy senki nem tud többé összekaparni. Fáradt voltam. A vendéglátózás nagyon kemény fizikai munka: több mint tíz órát talpalni egy nap, sörös rekeszeket cipelni. Az albérlet, ahol éltem időközben lepusztult, a vakolat nem maradt meg a falon, büdös is volt. Mésztéglából épült, és nagy volt a belmagassága is, soha nem tudtam kifűteni, mindig hideg volt. Hetes váltásban dolgoztam akkoriban, és amikor otthon voltam, mindig leittam magam. Azt sem tudtam, hogy milyen nap van, annyira részeg voltam, csak arra figyeltem, hogy hétvége felé kijózanodjam, mert dolgoznom kell, és nem lehetett úgy munkába menni, ahogy voltam. Azt éreztem, hogy nincs segítség: 43 éves voltam és alkoholista.
A mostohaapám szólt a lányainak, hogy imádkozzanak értem, és ha tudnak segítsenek. A kisebbik nővérem egyik reggel, mielőtt dolgozni ment, bekapcsolta a tévét -soha nem kapcsolja be, de akkor igen-, és meghallotta, hogy egy fiatal srác bizonyságot tesz arról, hogy a szülei megszabadultak Dömösön. Az apja alkoholista volt, az anyja depressziós és pánikbeteg. A nővéreim mindent elintéztek: bejelentettek és el is jöttek velem. Az öngyilkossági kísérlet után úgy éreztem magam, mintha meghalt volna a lelkem. Olyan voltam, mint egy automata. Semmilyen emberi érzés, érzelem, még csak düh sem volt bennem. Semmi és senki nem érdekelt. A nővéreim segítettek bepakolni, megmosták a hajam, és elmentünk Dömösre. Ki sem csomagoltam, nem akartam ott lenni. Arra gondoltam, hogy egy pap fog majd kérdezgetni arról, hogy mit csinálok az életemmel, miért iszom? .Egy pap, aki inkubátorban él? Zoli bácsival, azaz Balogh Zoltánnal találkoztam először. Az első, amire felfigyeltem, az volt, hogy az, amiről beszélt, nekem teljesen érthetetlen. És mégiscsak elkezdett foglalkoztatni, hogy én nem azt az Istent ismerem, aki a tékozló fiú Atyja. Soha az életben eszembe sem jutott, hogy én valamit rosszul tudok. Dömösön pedig elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi van akkor, ha én tényleg egy teremtmény vagyok, Istennek egy gondolata. Ez azt jelentené, hogy nem csinálhatok magammal azt, amit akarok. Jézus személye is elkezdett érdekelni. Kibeszélhetetlen és intim dolog az, ami velem történt. Délutánonként, az imádság idején azt éreztem, hogy átölel az Isten. Pont akkor, amikor a lelkemet roskadozva hordoztam. Azt éreztem, hogy meg kell nyugodnom, nem kell rúgkapálnom, meg kell állnom, és dűlőre kell jutnom az Istennel. Erre indított valami. De nem válaszoltam erre semmit. Egy hétig voltam ott, aztán eljöttem, és könnyebbnek éreztem magam, mint előtte. 50 kilós voltam akkor, és olyan nehéz volt magam vinnem, hogy most, a 80 kilómat nem vonszolom olyan nehezen.
Eltelt az egy hét, munkába kellett állnom. Hétfő reggeltől vasárnap estig éppen csak aludni jártam haza, de azért minden este elolvastam a Bibliát. Gondolkodtam is rajta. Aztán a munka után eljött a szabad hét, amikor mindig visszavittem az üvegeket, bevásároltam a kenyeret, mosóport és nagyon sok italt. Azon a héten is elmentem a közértbe, bevásároltam. Kijöttem a boltból, belenéztem a szatyorba, volt benne ez meg az, de italt nem vettem. Elfelejtkeztem róla. Akkor annyira nyilvánvaló és érthető volt, hogy ez az Isten műve, és nem az én érdemem. El tudtam felejteni azt a problémát, ami már 25 éve nyomaszt.
Vörös Virág: Ez tehát nem egy tudatos megtartóztatás volt?
Bóka Ilona: Nem. Ez március utolsó hetében történt. Térdre tudtam volna esni ott, a közért előtt, amikor megértettem, hogy mi történt. Ha másképp közelít meg az Isten, akkor nem talált volna nálam nyitott ajtóra. Azelőtt altatókkal, nyugtatókkal és kedélyjavítókkal léteztem: mindent megpróbáltam, hogy talpon tudja maradni. Ez után sem az italra, sem a gyógyszerekre nem volt szükségem. Ez azóta is így van: ha a legnagyobb melegben isszák az emberek a bepárásodott pohárból a sört, az sem kísért meg, az ízére sem emlékszem, pedig egy-két hordóval én is megittam belőle.
Vörös Virág: Tehát 25 év után egyszer csak letette az italt, és többé nem ivott egy kortyot sem?
Bóka Ilona: Így van. Ennyi volt. De mindjárt utána jött egy esküvő, ami megijesztett. A menyem húga házasodott. Féltem attól, hogy majd kínálgatnak, és nem tudok ellenállni. Vagy hogy ha visszautasítom a kínálást, akkor kínos lesz. De olyan egyszerűen megoldódott, mert mindent kiraktak egy asztalra, és mindenki kiszolgálhatta magát. Senki nem törődött azzal, hogy iszom-e. Mérhetetlen öröm töltött el, mert tudtam, hogy van ennek a világnak Gazdája, minden okkal történik, és nem véletlenül.
Ének: Jöjj az Úr vár reád
Bóka Ilona: Isten második ajándéka az első unokám volt, aki most 16 éves. A fiam oda nősült, ahonnan én eljöttem: az egyik szobában ő lakott, a másikban a férjem. Akkor felmentem hozzájuk, és mondtam a férjemnek, hogy jöjjön el Dömösre. Hallani sem akart róla. Olyan heves reakciót váltott ki belőle a javaslatom, amin még én is meglepődtem. Azt mondta, hogy nem vagyok normális, sőt hülyébb vagyok, mint amikor ittam. Azt javasolta, hogy inkább igyak, de ilyen butaságokat ne beszéljek. "Téged az Isten megszabadított? Hát mit csináltak ott veled?" Rájöttem, hogy jobb, ha nem erősködöm, hanem inkább imádkozom érte. 1993-ban már rutinból megkérdeztem tőle, nem jönne el velem, mert én egy hitmélyítő hétre úgyis elmegyek. A legnagyobb meglepetésemre beleegyezett, és ő is eljött. Mint később kiderült, úgy gondolta, hogy lazít ott egy kicsit, kipiheni magát, kicsit összeszedi magát, és akkor majd újult erővel lehet folytatni az ivást. Amikor hazamentünk a hitmélyítőről, vele is megtörtént a csoda. Aztán megszületett a lányunokánk is, és a férjem helyzete tarthatatlan lett. A fiamék egy szobában éltek a két gyermekkel, a férjem pedig a másikban. Hozzám költözött. Egy idősebb testvérünk mondta, hogy mi biztosan ismét össze fogunk házasodni, mert az úgy van rendjén. Mindketten tiltakoztunk, úgy éreztük, hogy ha becsuktunk egy ajtót, akkor azt úgy is kell hagynunk, mert jól van úgy. De aztán meg kellett értenünk, hogy Istennél nincsenek félmegoldások: nem élhetünk egy fedél alatt, mint barátok. Zoli bácsi adott össze bennünket Dömösön 11 éve. Most három unokánk van, és sok időt töltünk velük. A férjem a kezdeti időben azt mondta nekem: "Mutter! Ha te keresztyén vagy, én inkább nem lennék az!" Aztán mégis az lett. A veresi templomba járnak. Az ember mindig visszanézve látja meg az Isten keze nyomát mindenen. Amikor egy problémában vagyunk, abban gyűrődünk, gyötrődünk, akkor nem annyira vesszük észre, de visszanézve meglátjuk, hogy ott az Isten tenyérlenyomata minden döntésen, minden ünnepen. Miután leszoktam az italról, 9 évig dohányoztam. Nem hittem el, hogy arról is leszokhatom, és nem is akartam igazából. 38 éven át szívtam a cigarettát, aztán egyszer csak abbahagytam. A pénzt, amit korábban erre költöttem, most mindig félreteszem, és a nyaralásra fordítom inkább.
Vannak az ember életében olyan időszakok, amikor távolinak és lehetetlennek érzi az Isten segítségét, közelségét és szeretetét, mert ezek nem kézzelfogható dolgok. Én is azt vártam, hogy majd megnyílik az ég, megjelenik az Isten, de nem.
Szokták mondani, hogy van az ember lelkében egy Isten alakú lyuk, és csak az Isten tudja betölteni azt, egy olyan hiányérzet, amit csak Isten képes kielégíteni.
Vörös Virág: Ezek szerint a megoldás kizárólag kegyelem?
Bóka Ilona: Semmi más, nincs másunk.
Bóka László: Később tudtam csak meg, hogy a feleségem másfél éven át imádkozott értem. Amikor nekem Istent és Jézus Krisztust elkezdte emlegetni, az vörös posztó volt a szememben. Nem tartottam férfiemberhez méltónak, hogy Istenhez forduljak. Az imádkozást is inkább öregasszonyoknak vagy gyerekeknek valónak éreztem. Én nem hittem benne, és éppen ezért nem is szidtam, mert aki nincs, azzal nem foglalkozom – gondoltam én. 20 év után váltunk el, és akkor a feleségem már egyre gyakrabban ivott. Én is ittam, amikor elértem egy bizonyos szintet, azt utána mindig tartottam. Reggeltől estig ittam, és már a munkahelyen is muszáj volt, mert elvonási tüneteim voltak, ha nem ittam. Nem volt fék vagy erkölcsi tartás bennem, csak az mozgatott, hogy igyak, ezért csaltam, loptam, hazudtam. 25 évi piálás következtében az egészségem megromlott: gyomorfekélyem volt, a májammal sem volt minden rendben olyannyira, hogy ülve már nem is tudtam utazni, mert a májam nem fért a helyén. Akkor még inkább elkezdtem inni, hogy minél előbb vége legyen az életemnek, mert úgy éreztem, hogy ebből nincs kiszállás. Nagyon beteg voltam, és már az ital sem esett jól, és arra gondoltam, hogy már nincs miért élnem. Eldöntöttem, hogy akkor ezen túl – mondjunk egy számot – nem három litert, hanem ötöt iszom meg, és akkor biztos, hogy hamarabb meghalok. Öngyilkosságra is gondoltam, de azt nem mertem megtenni. Tömény italokat ittam leginkább, amíg bírtam, de persze néha kellett sörrel hígítani. A sört nem is vettem alkoholszámba. Amikor a gyomrom fájt, akkor megittam egy-két unikumot reggelente, és az rendbe is tette egy időre. Gyógyszerként működött az alkohol: amikor fájt a gyomrom, ittam. Cinikus módon azt mondtam, ha van Isten, akkor rajtam dolgozhat. Alig voltam 50 kiló, és eszembe sem jutott, hogy van innen szabadulás, karakán embernek tartottam magam. Dömösön, amikor a kis tükröt elém tette az Úr, akkor az ital volt a legkisebb bűnöm. Tudniillik mindig azzal mentegettem magam, hogy mindent a fiamért teszek, és ez alatt az címszó alatt loptam, csalta m, hazudtam. Úgy állítottam be magam, hogy nagyon rendes fazon vagyok: a fiamat egyedül is fel tudom nevelni. Úgy gondoltam, hogy nem veszthetek semmit, ha elmegyek Dömösre, sőt ezen én csak nyerhetek, hiszen szép helyen van, a nejem is biztatott, hogy ott összeszedhetem egy kicsit magam. Ez fogott meg: össze akartam szedni magam, hogy tovább tudjak inni. Én sem az italtól nem akartam megszabadulni, sem keresztyén nem akartam lenni, Istent sem akartam megismerni. Azért mentem, hogy fizikailag rendbe jöjjek: ne fájjon a gyomrom, ne érezzem magam rosszul. Az volt a célom, hogy továbbra is meg tudjam inni azt a mennyiséget, amihez hozzá voltam szokva, és jól is érezzem magam. Az utóbbi években már egyáltalán nem éreztem jól magam, ez hozzátartozik az igazsághoz. A feleségem többször is csalogatott, de én mindig visszautasítottam: hol gorombán, hol egyszerűen. Nem akartam, hogy engem is behülyítsenek. Úgy gondoltam, hogy Isten nem foglalkozik a sima halandókkal, hanem csak a kiválasztottakkal, de én nem tartozom közéjük. 1993. március 1-jén kezdődött egy hitmélyítő hét, amire elmentem. Az első ebédet soha nem felejtem el: gulyásleves volt és túrós tészta. Nem tudtam rendesen enni a levest, mert annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam a kanalat a számhoz vezetni. Senki nem ütközött meg ezen, úgy csináltak, mintha észre sem vették volna. Később rájöttem, hogy azért, mert ők ezen már túl voltak. Engem azonban nagyon zavart: minél inkább arra törekedtem, hogy ne remegjen a kezem, annál inkább remegett.
Amikor korábban a feleségem azt mondta, hogy alkoholista vagyok, nagyon megharagudtam rá: azért, mert én reggeltől-estig iszom, nem jelenti azt, hogy alkoholista vagyok. Magyaráztam a bizonyítványom.
Az első nap délutánján, inkább estefelé eszembe jutott, hogy aznap még nem ittam. Meglepődtem, ugyanis nem hiányzott. Előtte úgy volt, hogy ha nem ittam másfél órán át, akkor már rosszul éreztem magam. Vacsora után gondolkodtam el ezen: az motoszkált bennem, hogy biztos belekevertek valamit az ételbe, amitől nem kívánom az alkoholt. De mivel nem túl sokat ettem, azért ez nem hathatott rám, még ha úgy is lett volna. Akkor rájöttem, hogy "valaki felettem gépészkedett". Isten felülről nyúlt le hozzám.
Vörös Virág: Abban látta ezt meg, hogy nem hiányzott az ital?
Bóka László: Megszabadultam. Azóta ragaszkodom a szabad élethez, az alkoholtól szabad élethez.
A keresztyén életet én mindig savanyú életnek tartottam. Azok, akiket ismertem, vidékiek voltak, akik vasárnaponként kiöltöztek, ha a templomba mentek. Én csak ennyit láttam ebből az egészből, és ez nem tűnt számomra emberinek. A szerető Istenről én először Dömösön hallottam Zoli bácsitól. Azt mondta, hogy Isten szeret, sőt, az alkoholistát még jobban szereti. Ez nekem magas volt, de elgondolkodtatott. Addig úgy tapasztaltam, hogy az alkoholista ember senkinek nem kell. A családban is inkább megtűrik, de próbálják takargatni az ilyen embereket. Nem értettem, hogy Isten miért foglalkozna az alkoholistákkal. De azt gondoltam, hogy teszek egy próbát, és megnézem, hogy meddig megy a szekér ital nélkül. Ennek 15 éve. Aki ezt nem éli át, az el sem hiszi: megszűntek az egészségügyi gondjaim, rendbe jött a májam, megint tudok utazni. Az Isten útjait nem tudjuk megismerni, kiismerni, és nem is kell kiismernünk. Ő tudja, hogy mit miért tesz. Sokszor nem tetszett nekem, amit velem tett, de utólag tudom, hogy minden a javamra volt. Olyan munkahelyekre helyezett engem, ahol megkérdeztem: tényleg szeretsz engem? Egy időben meglazult az Istennel való kapcsolatom: nem szakadt meg, csak meglazult. A bibliaolvasás éppen csak hogy megtörtént: elolvastam, de csak kutyafuttában, hogy ne mondhassák, hogy nem olvasom, de nem érdekelt, nem is figyeltem igazán rá. Elmentem a munkahelyemre, hat órakor kezdődött a műszak, be kellett volna osztanom a munkásokat az egyes helyekre, mert akkor én vezettem a műszakot, de képtelen voltam megszólalni. Mindenki csak bámult rám. Olyan volt, mintha egy hangot hallottam volna: "Döntsd el, hogy velem vagy nélkülem, mert ez így nem megy! Langy-keresztyén nem lehetsz!" Azt válaszoltam, hogy "Veled." Akkor tudtam először igazán fejet és térdet hajtani, addig csak ízelítőt kaptam a keresztyén életből. Az Úr velem nagyon kegyelmes volt előtte és utána is. Erről szeretek bizonyságot tenni.
Vörös Virág: Fogékonyak erre az emberek?
Bóka László: Is. Először mindenki elhallgat, aztán vannak olyanok, akik azt mondják, hogy jó, hogy így alakult az életem. Mások kételkednek abban, hogy mindez Jézus érdeme. A múltkor is a munkahelyemen szóba került a Biblia, az egyik munkatársam beszélt róla. Egy ideig hallgattam, aztán megkérdeztem, hogy ismeri-e a Bibliát. Nem ismerte, de mégis biztos volt azokban, amiket állított róla. Mondtam neki, hogy ha majd végigolvasta, akkor mondjon véleményt róla. Sokan megdöbbennek, és sajnos úgy érzem, hogy inkább taszítja őket mindez. A doktornő mondta, amikor elmeséltem neki, hogy hogyan éltem, hogy ha mindez igaz lenne, akkor már nem élnék. Nem vitatkoztam vele, de mondtam neki, hogy azért merem elmondani, mert velem történt meg.
Amikor megy a szekér, akkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egyedül is megy. De nem megy egyedül: Isten nélkül nem tudunk létezni. Szerintem mindenkinek szüksége van arra, hogy gyülekezetbe, közösségbe járjon. Nagyon sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy egyedül is boldogulnak, és visszaesnek.
Vörös Virág: Miért kezd el inni az ember?
Bóka László: Azt nem tudom. Nekem az apám is alkoholista volt, én ezt láttam. Úgy kezdtük a napot, hogy kávéztunk a büfében- gyógyszergyárban dolgoztam -, és a kávéhoz 96 %-os alkoholt öntöttünk. Az ember észrevétlenül csúszik bele ezekbe.
Vörös Virág: Észrevétlenül?
Bóka László: Igen. Tetszett az, hogy úgy tűnt, mindenki haver.
Vörös Virág: Mi volt az, ami ráébresztette arra, hogy még sincs minden olyan jól?
Bóka László: Amikor észrevettem, hogy már muszáj innom. Volt, hogy eldöntöttem, hogy nem iszom egy délelőttön át, és egy óra múlva már úgy szenvedtem, mint egy szamár. Észrevettem, hogy már nem tudom abbahagyni, és tudtam, hogy ez már problémás. De akkor még egészséges voltam, és ezért ez mégsem zavart annyira. Akkor volt először igazán rossz, amikor elkezdett fájni a gyomrom. Rettenetesen fájt, de ezen nem is csodálkozhattam, hiszen naponta két és fél doboz cigarettát elszívtam, és ittam is. Zavart, hogy nem érzem jól magam. Még annak sem tudtam örülni, hogy unokám született, sőt, úgy éreztem, hogy vele megint csak a gondok szaporodnak. Semmi nem volt jó, semmi nem tetszett. Ha szembe jött velem valaki, akkor azt kérdeztem, hogy miért nem a másik oldalon ment. Mindent rossznak éreztem, mindig mást akartam csinálni.
Az Isten tudja, hogy mikor és mire van szüksége az embernek. Nekem valószínűleg arra volt szükségem, hogy idáig eljussak: sok rossz volt benne, de sok jó is. Úgy jó minden, ahogy történt. Valahol le is van írva, hogy nem azzal kell foglalkozni, ami volt, hanem azzal, ami most van. Előre kell tekinteni.
Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliumának 6. részéből:
"Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok mit együnk, vagy mit igyunk? Vagy mit öltsünk magunkra? Mindezeket a pogányok kérdezgetik, a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van ezekre."
A karácsonyi vásárlások idején történt meg velem, hogy az elektromos szerkezetekhez tévedtem, és megláttam egy gyerekfogkefe készletet. Két elemmel működő fogkefe volt a dobozkában, egy kis tartó, és egy homokóra. Már vettem is le a polcról, mert ez a tárgy ösztönösen találkozott a bennem élő vággyal, jó lenne, ha a gyerekek szeretnének fogat mosni, ha megfelelő időmennyiséget szánnának rá. Ezt a gondomat egy csapásra megoldaná ez a kütyü – gondoltam én, amikor levettem a polcról. Milyen remek ajándék. Hasznos is, kedves is. Aztán ahogyan arrébb ballagtam a másik hasonlóan csábító ajánlatokkal teli polchoz, elgondolkodtam: hogy tudtak átverni már megint? Miért gondoltam, hogy ha az óra nézése nem segít, akkor majd a homokszemek pörgése megfelelő erő lesz ahhoz, hogy a fogkefe a gyerekek kezében maradjon. Az elemekkel meg a fogkefe végével meg csak a baj lesz. Voltaképpen nincs is erre szükségünk. Már megint elhitették velem, hogy a bennem élő gond és szükség egy tárggyal majd egy csapásra megoldódik. Pedig előre borítékolni lehet, hogy egy-két napig tart az öröm, azután a lustaság pontosan ugyanúgy győz, mint azelőtt.
Mert a gond bennünk van, és csakis bennünk megoldható. Nem bizonyos eszközök hiánya okozza a bajt. Persze a boltok igyekeznek elhitetni velünk: az a bajod, hogy hiányzik ez meg az. Ha azonban mélyen belegondolunk, hamar kiderül, hogy ez badarság.
Gondolkodó lények vagyunk. Ezért érdemes újból és újból végig gondolni, mire is van igazán szükségünk?
A szükség a mába mutat, az aggódás, a gond pedig a holnap felé. Mi mindig összekeverjük e kettőt. Az itt és most, amire szükségünk van: halló fülekre, érző szívre, betevő falatra, erőre. Isten ajándékainak a naponkénti elfogadása nagy erőt ad. A régi mondás – carpe diem, ragadd meg a pillanatot, a mai napot – félreérthető. Ha a pillanat élvezetéhez ragaszkodom, állandóan a következő pillanaton kell spekulálnom, vajon akkor is lesz öröm? Meg tudom inni? Élvezem? Túlélem?
Csak az ragadja meg a pillanatot, aki az idő Urától kapja.
Az a bajunk, hogy amit birtokolunk, az örökké a holnap gúzsába köt minket. Amit kapunk, az a mára szól, de mi örökké a holnapon aggódunk. Erre mondja Jézus: elég minden napnak a maga baja. Nem felelőtlenség ez, hanem szabadság. Isten gondviselése zárja ki aggodalmainkat. Ha Ő kormányoz, ha Isten gondolatai vagyunk, ha mindenkinek minden haja szála meg van számolva, akkor miért aggódunk? Akkor miért nem a mára figyelünk, hiszen ma találkozhatunk vele, a mai nap a valós élet, a holnap majd egy holnapi ma lesz. Valójában, amikor azon gondolkodunk, hogyan biztosíthatjuk a holnapunkat, éppen az ellenkezőbe csap át a dolog, mert egyre bizonytalanabbak leszünk.
Egyetlen kiút van, ha Istent, az ő jelenlétét, az ő bizalmát látjuk az életünk valós szükségének. Ezt az éhséget, ezt a szomjat, ezt a vágyat adja meg a Mindenható!
Ámen