2006-12-20

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Karácsony előtt vagyunk. A keresztyén ünnepek lényege a változás. Nem csak a sötét napok alakulnak egyre világosabbá, hanem az embertől távoli Isten lesz otthonos minálunk. Krisztus születésével az Atyaisten mintegy fészket rakott földi otthonunkban. Emiatt a csodálatos változás miatt tudunk örülni még a borús napokon is. Ma egy idős asszony fogja elmesélni, hogy egész életében úgy érezte, süt a nap! Kitelepítés, szegénység és sok minden része volt életének, mégis állandóan sütött a nap. Szabóné Szabó Évát hallják, Szabó Imre, első budapesti esperes lányát, aki ma, 82 évesen megírta igen színes élettörténetét. Először arról a karácsonyokról beszélt, amikor édesapjának el kellett hagynia a fasori parókiát.

Szabó Éva: Azért volt nagyon nehéz az a karácsony, mert előtte két évvel volt – 1949 karácsonyán – az esküvőnk. Nagyon szép karácsonyt töltöttünk a szüleimmel, következő évben, december 15-én, pedig megszületett az első kisfiúnk. Akkor ő volt a karácsonyfa alatt a karácsonyi ajándék. Rákövetkező évben már szomorú karácsonyunk volt. Pesten voltam, a Kálvin téren laktunk. Ott kezdtük az életet, ahol most a püspöki lakosztály van. Én ültem a cserépkályha mellett ölemben a kisgyerekkel, és sírtam egész karácsonykor. A szüleim akkor már bujdokoltak, az uram pedig Sárbogárdról jött le bemutatkozó szolgálatra, és én egyedül csücsültem otthon.

Fekete Ágnes: Senki nem volt ott akkor karácsonykor?

Szabó Éva: Senki nem volt. A húgom is szült, ezért ő is inkább otthon volt. Egyedül voltam a fiammal. Nagyon furcsa volt, mert mi nagy család voltunk, és mindig összejöttünk.

Egy budapesti 6 szobás, gyönyörű parókián nőttem fel, a legjobb iskoláztatást kaptam. Amikor ide lekerültem, az ivóvizet is 50 méterről hordtuk a mosáshoz, nem volt még akkor mosógép sem. Három nyelven beszéltem. Egy ökumenikus intézetben tanultam, lett volna helyem külföldön is. Anyám sokat bánkódott, hogy csak egy falusi papné lettem. Én nem így láttam.

Fekete Ágnes: A falusi papné szituációjából visszatekintve milyenek voltak a 30-as 40-es évek?

Szabó Éva: A szüleim nagyon művelt emberek voltak. Édesapám, Szabó Imre, a budapesti egyházmegye esperese volt, édesanyám katonatiszti családból származott Erdélyből, az Iparművészeti Főiskolára járt. Volt egy szép ebédlőnk, festett, kalotaszegi bútorral. Minden egyes kézimunkát édesanyám saját kezűleg készített el, míg mi írni, olvasni tanultunk. Korcsolyázni és teniszezni is tanultunk. A Baár-Madasban érettségiztem. Körül vett egy magas szinten művelt világ. Nagyon sokan nem értették, hogy nem az a fontos, hogy kívül mi vesz körül, hanem az a fontos, hogy belül meg van-e a gazdagsága az embernek. De nem volt hiányom, mert szerettem olvasni, szerettem a munkát. Észrevettem, hogy amikor Isten elhívott az Ő szolgálatára, valahogy már felkészített.

Tizenhat éves koromban, a konfirmációmkor megtértem. Nem szerettem a megtérés szót.

Fekete Ágnes: Miért?

Szabó Éva: Valahogy nem bírtam az erőszakosságot, úgy éreztem, hogy Isten munkálkodik az ember életében, de ember ne avatkozzon ebbe bele. Azt írtam a gyerekkori naplómba, hogy "ez a Start Jakab még mindig azt hiszi, hogy mi még mindig nyereg alatt puhítjuk a húst", pedig mi keresztyének vagyunk. Nem szeretem azt, mikor valaki ezt nagyon erőlteti. Én is megtértem, ez a megtérés azonban nem igazán az én döntésem volt, hanem arra jöttem rá, hogy Isten igy döntött felőlem. Ő döntötte el, hogy ki vagyok választva.

Fekete Ágnes: Amikor ide tetszettek kerülni, milyen viszonyok voltak Sárbogárdon?

Szabó Éva: Az volt a legnehezebb nyár.

Fekete Ágnes: ’52 nyara.

Szabó Éva: Lesöpörték a padlást, a legjobb gyülekezeti tagokat, presbitereket kitelepítették. Két néni hozott tyúkot, kiscsibékkel. Az egyik néni kölest hozott zacskóban, a másik azt mondta, hogy "ne tessék haragudni, de nincs kukoricánk, nem tudunk adni a jószágnak". Akkor eljöttek az Árpád utcai asszonyok, akik megtanították, hogy mi a különbség a petrezselyemmag és a sárgarépa mag között. Elvetettük a magokat, de az egy olyan szörnyen száraz nyár volt, hogy semmi nem lett a kertünkben. Emlékszem, hogy ősszel meglátogatott bennünket két diáktársunk. Mikor megláttam őket jönni az utcán, kétségbeestem és megkérdeztem: "Apa hát mit adunk mi ezeknek enni? Hát nincs semmink!" Tejbegrízt akartam nekik főzni ebédre. Ő azt mondta, hogy "Menj ki a kertbe, nézd meg, hát valami csak van!" Kimentem és találtam egy tököt. "Jól van, csinálunk tökfőzeléket." Egy bácsitól kaptunk szalonnát, kisütöttem a zsírt, és készítettem rántást. Rátettem a tököt és vízzel föleresztettem. Később tálaltam a tököt ebéd gyanánt. Mikor mentek hazafelé azt mondták, hogy "kellet az Estinek – mert úgy hívták a férjemet, hogy Esti – Szabó Évát elvenni, éhen fog halni, mert ez még főzni sem tud".

Nem kaptunk fizetést a gyülekezettől, jó bogárdi szokás szerint, csak év végén fizettünk egyházfenntartó járulékot, és különben is, év végén történt az átállás a pénzben való fizetésre. Addig terményt gyűjtöttek be a presbiterek. Nagyon keveseknek volt pénzük akkoriban. Emlékszem, mikor megkaptuk az első fizetésünket, Imre első dolga volt, hogy vegyen egy rádiót.

Az történt, hogy a Fasorban vezettem egy lánycsoportot, egy bibliaórát, amire mindig nagyon felkészültem. Nagyon szerettem volna, hogy az a 40 lány, aki járt ebbe a lánykörbe, mind Krisztus követője legyen. De nem történt semmi. Egy év múlva volt egy ifjúsági evangelizáció és megdöbbenve láttam, hogy a lányok egymás után térnek meg. Az addig bizonytalankodó hitű teremtések bizonyossághoz jutottak. Elmentem Dobos Károlyhoz, aki megbízott engem ezzel a feladattal, és azt mondtam, hogy ezt a munkát adja másnak, mert én erre nem vagyok alkalmas. Ő nagyon bölcsen azt mondta, hogy "Nem én hívtalak erre a szolgálatra, hanem Isten. Menj haza és imádkozzál majd Isten megmutatja!" És akkor olvastam azt az Igét, hogy "Ismervén az Úrnak félelmét, embereket térítünk". Ez a szó teljesen megdöbbentett: térítünk. Csendesen a szívemben azt mondta Isten: "hogyha nem akarsz, akkor ne téríts, de ne várd akkor, hogy az emberek megtérjenek, ha te magad sem veszed ezt olyan komolyan".

Fekete Ágnes: De ennek a szónak akkor már nem volt negatív csengése, gondolom.

Szabó Éva: Nem, akkor már teljesen kimúlt belőlem a negatív csöngés. Amikor emberek megtértek a szolgálatom nyomán sohasem éreztem azt, hogy én térítettem meg őket. Az első ilyen élményem az volt, mikor Miskolcra meghívtak a lány gimnáziumba. Alig mondtam el az első 15 mondatot, mikor a hátsó sorban felugrott egy lány és azt mondta: "Légy szíves, egy kicsit szakítsd meg a beszédedet, mert meg akarok térni, és Krisztust el akarom fogadni. Ezt már olyan sokszor éreztem, és ha nem teszem meg most, ebben a pillanatban, akkor később sem fogom tudni." És hangosan imádkozott. Az volt a megdöbbentő, hogy annyira érett volt a helyzet az ébredés idején, hogy legalább még 15 lány imádkozott, és még ma is megvannak.

Fekete Ágnes: Hogyan tetszett megélni azt, amikor az üldözés elkezdődött, amikor el kellet hagyni Budapestet, amikor Bújra került az édesapja?

Szabó Éva: Nagyon feszült volt a helyzet. A szüleim mindig meg akartak minket kímélni. Például: az öcsém nagyon súlyos beteg volt, éveken keresztül középfülgyulladása volt, trepanálták mind a két oldalt. Szegény édesanyám végül ebbe betegedett bele. Nekünk mindig csak néhány szóval számoltak be, tehát nem volt jajgatás, nem volt hiszti. Három nagylányuk volt, aztán jött az öcsém, és ugye a kishúgom.

Akkor amikor ez a dolog édesapámmal történt, hosszú órákat töltött el a konventen beszélgetve Bereczkyvel és Kiss Rolanddal. Édesanyám, mikor megjött édesapám, azt mondta, hogy nagyon nehéz helyzetbe került, de nincs elkeseredve, mi se legyünk. Ez hozzátartozik a keresztyén élethez. Sosem hallottam őt, bárkit is szidni. Inkább egy nagy fáradalom volt benne, mert Bereczky Alberttel ő együtt járt a teológiára Pápán, ahol éjszakánként együtt szedték össze az iszákosokat. Nagyon szerette Bercit. Teljesen együtt voltak. Nagyon fájdalmas volt ez számára, annak ellenére, hogy tudta, hogy Bereczky ezt kényszerből csinálja.

Fekete Ágnes: Ki is mondta ezt?

Szabó Éva: Igen, ki is mondta. Édesanyám halála előtt egy évvel azt mondta, hogy nem fog üdvözülni, mert nem tud megbocsátani Bercinek. Én akkor azt mondtam, hogy imádkozni fogunk azért, hogy megkapja a bocsánatot. Mikor meglátogattam őt Leányfalun, mert ott töltötte az utolsó éveit, azt mondta, hogy már megbocsátott, ne izguljak.

Én nem is tudtam neki különösebben segíteni, mert kisbabám volt akkor. És akkor költözni csak vasárnap lehetett. Teherautók kevés számban voltak akkoriban, és egyébként is: berakodni teherautóba azt a hatszobás lakást… Akkor már volt egy új harangozó, mert Fekete Sándort már elküldték a végén…

Fekete Ágnes: Nem volt elég bizalmas ember.

Szabó Éva: Még pakoltak fél tízkor, amikor kijött és elkezdett kiabálni, hogy fejezzék már be, menjenek már innen, mert kezdődik az istentisztelet, nem lehet itt zavarogni.

Zene

Szabó Éva: Az egy nagyon nehéz karácsony volt: édesanyám elkezdett csomagolni, hamar eltelt a karácsony.

Fekete Ágnes: De együtt volt azért a család?

Szabó Éva: Igen, együtt volt, de apa nélkül. Nagy ajándék volt, hogy Dobos Károlyék ott voltak. A Bajza utcában laktak akkor már, átjöttek hozzánk. Dobos Károly Bibliát olvasott és imádkozott. Egy fenyőág volt a karácsonyfánk. Dobos Károlyné, Ili néni, sütött süteményt és áthozta.

Fekete Ágnes: Nem volt erre akkor idő?

Szabó Éva: Nem tudtuk, hogy mikor kell menni, de édesanyám hősiesen viselkedett. Ő amúgy elég ideggyenge volt, sokszor volt sírógörcse és ájulásai, de akkor erőt kapott és azt mondta: "Kislányom, mikor sokan imádkoznak az emberért, akkor maga sem tudja, hogy hogy, de van ereje." Édesapámnak az el nem mondott karácsonyi beszédét 1990-ben kinyomtattuk.

Karácsonykor történt, amikor még kislányok voltunk, hogy kivitt bennünket papa a városligetbe. Nagy hó volt, megfogta kezünket, egymás mellé lefektetett bennünket a hóba úgy, hogy megfogta a vállunkat és szét kellett tárni a kezünket. Hozzáfűzte, hogy tegyem a fejemet is a hóba. Így egymás mellett három kereszt lett a hóban, és soha nem felejtem el, hogy a csillogó ég alatt elmondta nekünk a golgotai kereszt történetét. Talán hat vagy hét éves lehettem, a húgaim pedig még kisebbek. Először láttam Jézus keresztjét a hóban, a városligetben. Fantasztikus ötletei voltak! Amikor Sárbogárdon a gyerekekkel foglalkoztunk, akkor sokszor többet jelentett egy ilyen megélt, megvalósíott Bibliai történet, mint ha elmondtuk volna.

Fekete Ágnes: És akkor mi volt, amikor ide tetszettek érkezni?

Szabó Éva: Ez is könnyekkel kezdődött. Sárbogárdon leánykoromban voltam először, 1948-ban. Kiss B. Júlia volt a konventi lánytitkár és sokszor meghívott engem a vidéki bibliaiskolákba. Sárbogárdon is volt egy egész hétig tartó evangelizáció minden este. És akkor, mikor máshol zsúfolva voltak a templomok, úgy, hogy még létrát is tettek a templom ablakához, hogy be tudjanak látni. Itt négy-öt öreg néni jött el. A lányokat is csak két fiatalasszony képviselte. Szóval itt lelki halál volt. Mikor én megtudtam, hogy Sárbogárdra fogunk kerülni, hát elsírtam magam. "Uram, hát ilyen nehéz helyre." Akkor mi lesz? Nagyon nehéz helyzet előtt voltunk. Nekünk Budapesten meg megvolt a lakásunk. Imre szláv szakos volt az egyetemen. A teológia mellet lett volna helye az egyetemen. Tehát emberileg nézve, nekünk el volt rendezve a sorsunk, de mindig kerestük Isten akaratát. Sokat imádkoztunk, és megértettük, hogy Jézus nem ment el, nem ment a görögökhöz, nem mentette az életét. És ha ez Jézusnak jó út volt, akkor nekünk is legyen jó, a Magyar Református Egyházban maradni. Ez meghatározta az életünket. Ha Jézusnak ott volt a helye a saját egyházában, akármilyen is volt az ő helyzete, akkor mi is maradunk, és akkor is megmaradunk, amikor Bartha Tibor és Szamosközi úgy döntött, hogy jobb lesz, ha a Szabó Imréék kimennek az egyházból.

Fekete Ágnes: Erre volt akarat?

Szabó Éva: Bartha Tibor felszólította Bereczki Sándort és Szabó Imrét, hogy nyugodtan elmehetnek az egyházból pünkösdistának.

Fekete Ágnes: Bereczki Sándor ezt meg is tette.

Szabó Éva: Igen. Nem lehet a kovászt kivenni a tésztából.

Megírtam az életrajzomat, az a címe, hogy "Süt a nap". Azt mondta édesanyám, hogy olyan különös, hogy én látom a rosszat, de a rosszban rögtön meglátom a jót is. Ez egy nagy kegyelem. Isten megadta azt, hogy minden nehézségben, minden rosszban meglássam, amit Isten a rosszon keresztül is tud adni. Mielőtt eljöttünk ezt az Igét olvastuk: "Mielőtt eljövök ez a város lészen nékem, híremre, nevemre és dicsőségemre". Akkor még falu volt Sárbogárd, de mára már város lett az Úr hírére, nevére és dicsőségére.

Fekete Ágnes: Amikor ide tetszettek kerülni, milyen viszonyok voltak Sárbogárdon? Még falu volt akkor.

Szabó Éva: A szomszédból átjött egy idős leány, és azt mondta, hogy azért jött, hogy mindenben segítsen nekem. Júlia főzte az első vacsorát. Nagyon nagy szeretettel fogadtak. Rájöttem arra, hogy itt vannak elrejtve az Isten gyermekei. Mindenütt ott vannak Isten gyermekei.

Arra emlékszem, hogy nagyon hideg május volt. Az a néni, aki kifőzte a gondnok néni helyett az ebédet, azt mondta, hogy kár volt a nagytiszteletű úrnak a temetésen az örök életről beszélni, mert onnan még senki nem jött vissza…. Én nagyon szomorú voltam, mikor két év múlva megtudtam, hogy rákos lett. Mentem az utcában, és kint üldögélt csont soványan. Nem tudtam, hogy bemenjek-e a Huszár nénihez, vagy ne menjek. Kiszólt, hogy menjek be hozzá, beszéljek neki az örök életről! Komolyan megtért. Amikor utoljára vittünk neki úrvacsorát, ott volt az összes asszony az utcából, nagyon sírtak, és amikor felült az ágyában, utolsó erőlködéseiben azt mondta: "ne sirassatok engem, én jó helyre megyek". Különben, ennek a Huszár néninek az unokája ma presbiterné, az egyik legtevékenyebb asszony a gyülekezetben. Most már unokákat konfirmálunk. Konfirmandusok unokáit konfirmálják. Már nem mi, hanem az utódaink, de mi még láthatjuk őket.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol második korinthusi levelének 8 fejezetéből:

"Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok!"

Azt mondtuk, hogy az ünnep lényege a változás. Pünkösdkor eljött a Lélek, elkeseredett emberek lettek reménnyel teliek, és indultak a misszióba. Húsvétkor a keresztre feszített Krisztus feltámadásával legyőzte a halált, és emberek nyerték el életük értelmét. Karácsonykor az erős és hatalmas Isten gyenge gyerekké lett, a pásztorokból az angyalok indítására voltaképpen angyalok lettek, azaz küldöttek. Minden megváltozott. Isten beleszólt a világba, közel jött, és átformálódtak a dolgok.

Mi, emberek, örökké a külső változásokban reménykedünk. Majd ha engedik. Majd, ha egy kicsit könnyebb lesz. Szokásos, már-már szólamszerű mondat: nyugdíjas éveimben majd elolvasom az összes könyvem, majd, majd… A bölcs emberek tudják, hogy ezek a "majdok" soha nem jönnek el. Mert minden változás belül kezdődik el. Még a történelemben is így van ez. Amikor a reformkorban nagy és tehetős emberek elkezdtek adakozni és összefogni, akkor valami komoly változás indult el az országban. Nem mutogatás volt ez, nem hazugság, hanem a mai korig elható valóság. ’56 forradalma is sokféle olvasatban létezik, de az bizonyos, hogy valami belül történt az emberekben. Sokakban. És ez a valami ma is él, még ha búvópatakként is. A változás belül kezdődik, és Isten ünnepe egyben.

Hiszen minek is állunk meg néhány napra az év legsötétebb napjain? Persze a pihenés is jó. Az is nagyon nagy öröm, hogy együtt lehetünk szeretteinkkel. De erre egy születésnap is alkalmas. Karácsonykor azért áll meg egy pillanatra az idő, hogy meggazdagodhassunk. Hogy magunkba szívhassuk azt a hihetetlen gazdagságot, amit Krisztus elhozott ebbe a világba.

Hallottuk a riportban, hogy csak az tud vigasztalni, az tud odafordulni a másik felé, aki maga is valami módon sebzett. Krisztus levette a saruját, engedte, hogy a föld göröngyei felsebezzék lábát, magába engedte az öreg bolygó minden jaját, hogy megértsen minket.

Nem tudnék e gondolat nélkül létezni: Van valaki, aki minden allűr, minden kencefice nélkül önmagában és önmagamban elfogad, mellém áll. Van valaki, aki tényleg úgy szeret, ahogy vagyok. Van valaki, aki olyan mélyre lehajolt, amit ember nem ismer. Aki olyan magasra fel tud emelni, hogy Lóci nem lett úgy óriás. Ezt a változást jelenti nekem karácsony. Lelkem csupaszsága, szegénysége senki által nem gazdagodhat meg úgy, mint a picinykévé lett Krisztus által.
Ámen