2006-11-22

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mostanában egy megdöbbentő szülői tapasztalatban volt részem. Év elején elkezdtünk furulyaórára járni. Amikor én gyerek voltam, a hangszertanulás nálunk természetes volt. Együtt kiválasztottuk annak idején a csellót aztán jártam. Nem jutott soha eszembe, hogy a pillanatnyi kedvem mit diktál. Az én kis fiam, a harmadik óra után közölte, hogy neki most már nincs kedve ehhez. Úgy álltam ott, mint egy összetört edény, mert mi igyekszünk kitartásra nevelni gyerekeinket. Honnan jött belé ez a gondolat? Nem a tévén nőnek föl, egyházi közegben mozgunk, mégis egy nemzedék ennyit tett, hogy ő közli három zeneóra után, hogy elfogyott a kedv. Most mit tegyek? Legyek a szigorú szülő, hogy végképp elvegyem minden kedvét? Vagy legyek a megengedő szülő, aztán majd mindent demokratikusan fogunk eldönteni a családban? Sokan állunk ilyen lehetetlen helyzetben. Végül próbáltam észérvekkel meggyőzni, hogy amit elkezd az ember, azt be is fejezi, meg hogy milyen fontos a zene. Keményen kitartottam. Két órára úgy kellett belökdösni szinte az ajtón, és az én engedményem az lett, hogy végigültem az órákat. Aztán bevezettük otthon a kisvirágért nagy virág, 20 pecsétért matrica, és ehhez hasonló jutalmak rendszerét. Lassan megszületett a kedv is, az öröm is, és nem kellett betolni gyermekünket a zeneiskola ajtaján.

Arra gondoltam, mennyivel több energiát követel ma az, ha valamilyen lelki normához szeretném igazítani családunk életét, mint amennyit a szüleimtől követelt. Gőzerővel mondja minden, hogy csak a pillanatnyi érdek és érzés számít. Még a legvédettebb környezetekben is azzal találkozhatunk, hogy egy hangulat felülírja a hűséget, és ezt még meg is magyarázzák. Teljesen mindegy, hogy zenetanulásról, vagy politikáról van szó, mindenütt ugyanez a helyzet. A Bibliában számos helyen, amikor valami miatt ilyen kuszaság állt elő, azt tanácsolja Isten, hogy menjünk vissza oda, ahol még egyben voltak a dolgok. Ábrahám menjen vissza az utolsó épített oltárhoz! A tanítványok Galileába, mi pedig lelkünk tisztásaira. Az egyház pedig nagy tanítóihoz. Most dr. Bogárdi Szabó István püspök kísér minket vissza Kálvinhoz, és arról beszél, hogyan viszonyult ő a radikálisokhoz, vajon milyen politikai irányvonalakat támogatott?

Dr. Bogárdi Szabó István: Kálvin maga is menekült volt, és Genfben sok francia menekültet fogadván, folyamatosan kénytelen volt reflektálni a Franciaországban folyó dolgokra. Persze ő nem volt radikális, sőt abszolút konzervatív volt, hiszen azt mondta, hogy itt az Isten törvénye, a Tízparancsolat, az élet jó rendje, e szerint kell élni. Tessék megnézni, hogy hogyan rendezte be Genfet! Konzervatív volt, még akkor is, ha a katolikusok azt mondták Kálvinra, hogy világfelforgató, borzasztó, rettenetes személy. Genf egész működése szabályozott, kiszámítható és világos volt, szigorú törvények szerint működött. Hol volt Kálvin Genfje a münzeri királyságtól? Ők radikálisak voltak, meghirdették a földi mennyek országát, ahol bemondásra bárkit ki lehetett végezni. Ég és föld különbsége van a kettő között. Egy vonatkozást szeretnék felidézni: Kálvint folyamatosan kérdezték a hugenották, az elnyomott és üldözött francia protestánsok, hogy elmehetnek-e odáig, hogy letegyék a királyt. Nagyon érdekes, amit Kálvin mondott erre. Akármennyire konzervatív volt ő, ebben Aquinói Tamással ért egyet, és azt mondja, hogy igen. Tehát nem a lutheri két birodalom elmélettel ért egyet, mely szerint mindig mindent el kell viselni, ha zsarnok ül a nyakunkon azt is el kell viselni. Nem. Ő azt mondta, hogy ha egy uralkodó nem tölti be az Istentől kapott hivatását, akkor el lehet kergetni. Sőt, a zsarnokölési elmélet szerint, szükség esetén meg is lehet ölni. Ám, itt mutatkozik meg Kálvin konzervativizmusa: ezt csak koronaherceg teheti meg. Tehát olyan, aki egyébként az öröklés rendje szerint jogosult lenne később uralkodni. Egyrészt minden zsarnokság ellen van, a szabadság embere, de ezt a szabadságot csak, mint rendezett életviszonyt tudja elképzelni. Ő nem tudta pártolni azokat a hugenottákat, akik azt mondták, hogy kapát és kaszát vesznek, és elmennek Párizsba a királyhoz, hogy kikiáltsák a szabad köztársaságot. Mondhatnánk azt, hogy Kálvin királypárti volt: nézzük meg a kommentárjai ajánlásait – uralkodóknak ajánlja őket. Az Institutiot a francia királynak ajánlotta. Mégis azt kell mondanunk, hogy az ő igazi konzervativizmusa volt az igazi erő, ami tudott változtatni a világon.

Nekem mindig az a kérdés a radikalizmussal szembesülve, hogy mi lesz belőle. Felfordul a világ vagy megváltozik a világ? Ha a radikalizmus csak annyit tud tenni, hogy felfordul a világ, akkor én abból nem kérek. Ha a radikalizmus világot változtató, formáló és az isteni rendet visszaigazító erő, akkor érdemes radikálisnak lenni. Kétségtelen, hogy a magyar történelemben a reformáció óta a protestáns egyházak, és így a református egyház is, mind tagjaiban, mind vezetőiben hajlamos volt a radikalizálódásra. Ezt a történelmi helyzet hozta magával. Amikor nem volt vallásszabadság, amikor elvették a reformátusoktól a templomokat, amikor rekatolizáció folyt, amikor kimondták, hogy Magyarországot katolikussá, koldussá és németté kell tenni, akkor egy kuruc tábori pap nem lehetett más, mint radikális, a Habsburgok nézőpontjából? Vagy amikor 1848-ban a pápai és debreceni diákok felcsaptak honvédnak. Természetesen a bécsi udvar felől nézve, vagy a Szent Szövetség politikájából tekintve mi mások lettek volna ők, mint radikálisok? A XX. században alapvetően megváltozik a kép, hiszen a korábbi idők patrióta típusú, elkötelezett radikalizmusa, ami sokkal inkább érzületi radikalizmust jelent, alapvetően megváltozik, hiszen a XX. század radikális politikái nagy összességükben egyházellenes és keresztyénellenes politikák voltak. Gondoljunk a két nagy, radikális mozgalomra: a bolsevizmusra és a nemzeti szocializmusra. Mind a kettő azt állította önmagáról, hogy radikális. A gyökerekig elható, a világot felforgató. Így is énekelték az Internacionáléban, hogy felforgatják a világot, a múltat mindenképpen eltörlik. Egy új világ nevében léptek fel, melyet nem a régire építettek fel, hanem a régi romjain akartak felépíteni. Innentől kezdve egy nagyon érdekes tünemény jelenik meg. Például beszélhetünk a két világháború közötti jeles református személyiségekről: egyrészt rendkívül konzervatívnak tűnnek, értékmegőrzőnek, nagy változást nem akarónak. Azt lehetne mondani, hogy királypártiak vagy királyságpártiak. Gondolhatunk itt Tiszára vagy, kérdezhetjük Ravasz Lászlót, hogy republikánus volt-e vagy magyar királyságpárti. Ugyanakkor, ami a társadalmi igazságosságot jelenti, a radikális hangütés továbbra is megjelenik. Például, a két világháború között a református lelkészi kar jelentős része, ha szabad ezt mondani, szociálisan elkötelezett. Ha megnézzük, hogy a Kisgazdapárt alakulásakor kik a főszervezők, kik kapnak vezérszerepet, akkor azt látjuk, hogy nagyon sok református ember ott volt. Ugyanakkor az eredetileg induló Kisgazdapárt egy plebejus, jogokat követelő, szociális típusú párt. Nem szocialista, de szociális típusú párt. Birtokrendezést akart, földreformot, méltányos agrárgazdaságot akart. Ezek alapvető társadalmi követelések. Az 1948 utáni időszakról nem akarok beszélni, mert borzasztó mókuskerékbe került nem csak a Református Egyház, hanem az egész ország, amitől még mind a mai napig szédülünk. A mostani időszakra tekintve is szeretném ezt a megkülönböztetést fenntartani, mert egy dolog egy politikai radikalizmus szelébe kerülni, kifeszíteni a vitorlánkat és ideig óráig eljutni, vagy mozgalomba szerveződni nagyon radikálisnak tűnő, határozott, erős követelésekkel, olykor talán szélsőséges és lehetetlen követelésekkel képviselete okán. A modern radikalizmust sokszor az jellemzi, hogy lehetetlenek a követelései. És más dolog határozottan és radikálisan evidenciák mellett kiállni. Úgy látom, hogy ha madártávlatból tudjuk nézni a dolgot, persze saját magunkat, a mi korunkat nem tudjuk, de ha mégis megkapjuk az Úristentől ezt a bölcsességet, akkor most is láthatjuk azt, hogy ha megszólal a Református Egyház, esetleg radikálisnak tűnik. De meg kell kérdezni, hogy tényleg radikalizmus az, hogy a kettő + kettő = négy, a jó az jó, a rossz az rossz, a tiszta az tiszta, a hazug az hazug? Én ebben semmi radikalizmust nem látok, ezek evidenciák. Olykor azonban alakulhat úgy a társadalmi helyzet. Most ezeknek a kimondása is radikalizmusszámba megy. Ettől nagyon határozottan meg kell különböztetni azt, amikor olyan hangok szólalnak meg, amelyeket részben átment a történelem, részben pedig múlandó érdekeket szolgálnak. Szoktam mondani, hogy feltehető, hogy 20 esztendő múlva Magyarországon a politikai pártokat már nem azon a néven fogják nevezni, amin ma nevezik. Nem érzem magam késztetve arra, hogy életemet és véremet adjam egy olyan politikai alakzatért, amely 20 esztendő múlva nem lesz a magyar politikai palettán. Ezért nem olyan érdemes, legalább is az én számomra, radikálisnak lenni. De amikor a keresztyén ember a hite kötelezettségéből a tanúságig, sőt vértanúságig menően kiáll alapvető evidenciák mellett, az egy másik típusú radikalizmus vagy radikalitás. A szomorú az, hogy a mai ember erre a radikalizmusra nem annyira vevő. A rövid távú, provizórikus, pillanatnyi érdekeket szolgáló radikalizmus érdekesebb és izgalmasabb.

Zene

Fekete Ágnes: Vissza a tanítókhoz, javasoltuk műsorunk elején. Nemcsak szóval lehet tanítani, hanem képekkel is. Ilyen vizuális tanító mesterünk nekünk, reformátusoknak különösen Rembrandt, aki 500 éve született. Az évfordulóra kiállítást rendezett a budapesti Szépművészeti Múzeum számos bibliai tárgyú grafikát állítottak ki. Németh István, a Károli Gáspár Egyetem Holland tanszékén tanít, de a Múzeum grafikai osztályának is munkatársa. Vele látogattuk meg a kiállítást.

Németh István: Ha csak Rembrandt mesterét, Peter Lastmant és körét vesszük figyelembe, a katolikus felekezethez tartoztak, bármilyen furcsának is tűnik ez a dolog. A protestáns Hollandiában megteremtik a jellegzetesen protestáns szellemiségű vallásos, bibliai témájú festészetet. Nagy súllyal ószövetségi jeleneteket dolgozott fel Peter Lastman is, amelyeket aztán maga Rembrandt, sőt tanítványai is újra és újra feldolgoztak. Az, hogy akár Lastmannál vagy később Rembrandtnál az ószövetségi tematikának ilyen szembetűnő szerepe van, nyilván arra mutat, hogy a protestánsoknál az Ószövetségnek, mint az üdvtörténet egyik részének, önálló szerepe van, egészen más hangsúllyal esik latba, mint a katolikusoknál. Itt megint csak helyesbíteni kellene a köztudatban lévő, a valóságnak nem igazán megfelelő állítást, hogy a kálvinizmus alapvetően képellenes lett volna. Ez csak nagyon erős megszorításokkal igaz, hiszen önmagában ellentmondás, hogy a protestáns Hollandiában milliószámra festik a képeket. Nem csak Rembrandt és köre készített bibliai témájú ábrázolásokat. Ha tilalomról vagy ellenérzésről beszélünk, akkor ezen egyrészt Isten képi formában való ábrázolását kell értenünk, illetve az olyan típusú vallási tárgyú ábrázolások megfestését, amelyek esetleg bálványimádáshoz vezetnek.

Fekete Ágnes: Tehát tisztelettárgyak lesznek, kultikus szerepet töltenek be?

Németh István: Így van. Kálvin bűnnek tartotta a kultikus tisztelet tárgyává tenni a képeket. Ha az időszakban készült templombelső ábrázolásokat nézzük, jól látható, hogy a protestáns templomokban már akkor sem voltak oltárképek, sőt, amelyek voltak, azokat is eltávolították. A művészetnek a profán szférában volt a helye, nem a templomban. Viszont, mint ahogy minden képesség, minden adottság is Isten adománya, a művészeti képesség is az, amivel élni kell, csak visszaélni nem szabad vele. Nyilván polgári, profán szférán belül és a lakóházak falain nagy számban készültek a korabeli Hollandiában bibliai, ezen belül ószövetségi ábrázolások is. A holland protestánsok a saját függetlenségi harcukat, az ellenük folytatott háborúskodást, párhuzamba állították az ószövetségi zsidóságnak a környező népekkel folytatott harcával. Önmagukat, mint Isten kiválasztott népét, az igaz hit hordozóját igyekeztek feltűntetni.

Fekete Ágnes: Érdekes, mert ugyanez a történet volt Magyarországon is.

Németh István: Valahol a háttérben ez is benne van, hozzájárulhatott bizonyos ószövetségi témák népszerűsítéséhez.

Fekete Ágnes: Melyik a legbensőségesebb kép?

Németh István: Nagyon megrázó, és az életműben is többször visszatérő téma a tékozló fiú története. Amikor ez a nyomorúságos külsejű, lerongyolódott és lesoványodott ember visszatér apjához és leborul, megdöbbentő a szituáció. Akaratlanul egy korai Rembrandt kép jut az eszembe ennek kapcsán. Júdás visszahozza a 30 ezüstpénzt a címe a festménynek. Ugyanúgy, mint ez a metszet, ha csak esztétikai szempontból néznénk az egyes alakokat, szépnek egyáltalán nem mondhatnánk őket, sőt inkább visszataszítóan csúnyák, de olyan lelki tusa, olyan érzelmek tükröződnek, ami lejátszódhatott abban a pillanatban. Ez döbbenetes. Érdekes, hogy az említett Júdás kép kapcsán a kor egyik vezető figurája, a holland helytartói hivatal titkára, Rembrandt-ról is részletesen írt. Dicsérően emeli ki Júdás figuráját: ebbe az alakba annyi emberi érzés és szenvedés, lelkiismeret sűrűsödik bele. Rembrandt fiatal kora ellenére itt már megnyilvánul a tehetsége, a lelki gyötrelmeket pontosan visszaadja, és pont ettől válnak ezek az alkotások hihetőkké. Nagyon sok esetben a kortárs alkotásokon úgy érzi az ember, mintha egy színpadi előadást látna, mert nem érezzük természetesnek a gesztusokat. Ő nem hazudik. Azt festi, azt rajzolja meg, amit lát, ami a valóság. Élete vége felé akadémista beállítottságú kritikusok a szemére hányták, hogy milyen modelleket választott: az első mosónőt, vagy valakit, akit a sarkon talált a korával, ráncaival, testi hibáival, minden szépítés nélkül örökítette meg. De pont ettől lesz emberi. Rembrandt még egy fricskát is adott a kortársaknak: arra figyelmeztette őket, hogy ki kell nyitni a szemet és meg kell látni, hogy mi a valóság.

Fekete Ágnes: A hitéről tudunk-e valamilyen konkrétumot?

Németh István: Egy nagyon erős belső hite kellett, hogy legyen. Legalábbis feltételezhető. Olykor talán még baráti kapcsolatban is állt egyes protestáns prédikátorokkal vagy zsidó rabbikkal. Mint ahogy az is biztosra vehető, hogy egy-egy ó- vagy újszövetségi témájú mű elkészítése előtt igencsak alaposan tanulmányozta a Szentírás vonatkozó részeit. Nyilván nem véletlen, hogy az egyes korszakaiban éppen milyen témához nyúl, milyen szerepben festi meg önmagát. Az egyik közismert műve a drezdai képtárból a kettős önarcképe feleségével. Kiderítették, hogy ez nem egy hagyományos önarckép, hanem pontosan a tékozló fiú mulatozása a bordélyban jelenet. Lehetne morfondírozni azon, hogy önmagát és feleségét miért éppen egy ilyen negatív szerepben festi meg, míg több évtizeddel később pedig Pál apostol szerepében festi meg magát, családtagjainak halála után, több évtizedes élettapasztalattal a háta mögött. Az ő hite Tamás hitéhez hasonlítható. Hiszem, ha… vagy hiszem, mert látom. Előttünk játszódnak le az események, hitelesen és hihető módon ábrázolva, nem pedig úgy, mint ahogy egy régmúlt eseményt illusztrálunk vagy elképzelünk magunknak, hanem mintha előttünk, történnének ezek az események. Hivatalosan egy felesége volt, aki 1542-ben meghalt, de idő közben több gyermeke is elhalálozott, akik még fiatalok voltak. Voltak zűrös magánéleti kapcsolatai különféle hölgyekkel. Nagyon érdekes szituáció alakult ki közötte és a még fiatal korában hozzá került házvezetőnője között, aki élete végéig társa maradt, sőt aztán gyermeke is született tőle, de különféle okok miatt nem vehette őt hivatalosan feleségül. Amikor teherbe esett a hölgy, az egyháztanács – nem teljesen alaptalanul – beidézte és a szemére hányta, hogy szabálytalan módon él együtt a festővel. És pont ez az időszak, amikor Rembrandt megfesti Betsabét Dávid király levelével. Megint egy morális dilemma került felszínre: a nő szerepe mi az adott helyzetben? A zsidó törvények szerint, a házasságtörés halálos bűnnek számított, de mi van akkor, ha a király a csábító.

Fekete Ágnes: És aztán mi történt vele?

Németh István: Végül egyedül maradt, anyagi problémái is voltak, az egész házát és gyűjteményét elárverezték. Nyomorultul, elszegényedve és magányosan halt meg a művész.

Fekete Ágnes: Mi volt az utolsó képe?

Németh István: Az egyik utolsó nyilván a tékozló fiú hazatérése. A másik a vak Simon, aki már nyugodtan meghalhatott, miután Jézust a kezébe foghatta. Az utolsó időszak művei sejtetik, hogy érezte halálának közeledtét. Számadást végzett az életével. Művészete egyre inkább a lényegre koncentráló és minden fölösleges sallangot mellőző ábrázolás volt, ugyanakkor az európai művészet történetében viszonylag keveseknek adatott meg az az állandó megújulási készség, ami őt egész életében jellemezte.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a 11. zsoltárból.
"Mikor a fundamentumok is megrendülnek, mit cselekedhet az igaz?"

Egy olyan hajóban érzem magam, amelyiknek már nem tartja az árbocát semmi. A vitorlák elernyedtek, úgy dülöngélünk, ahogyan a hullámok kívánják. Mert nem az a baj, hogy hazugságokat hallunk, azzal szembe lehet fordulni. Nem az a baj, hogy bántanak, azt meg lehet bocsátani. Nem az a baj, hogy elvesznek dolgokat, mert azt is vissza lehet kapni, hanem hogy nem tudjuk mi a miénk és mi nem, már az sem biztos, hogy éppen a bocsánatkérésemről nem azt hallom, hogy bántás, és a hazugságot igazmondásnak mondják. Megütnek, és kiderül, hogy én vagyok a hibás. Amikor az alapok megrendülnek, mit cselekedhet az Igaz?

Vannak olyan idők, amikor minden szó szétmállik, mint a régi vászon. Dietrich Bonhoeffer a világháború alatt érezte azt, hogy itt egy olyan nagy bűn kavarog és füstöl tele mindent, hogy ebből nem lehet kimaradnia. Hiába szeretne egy szigetre elmenekülni, az is valahogyan bűnné lesz. Minden szétmállott. És akkor érti meg az Igét, hogy "Krisztus bűnné lett értünk". A bűnt nem úgy tette semmissé, hogy kiszállt belőle, hogy angyalként végigröpült a világ fölött, hanem bűnné lett éretünk. Maga a bűn lett Ő. Úgy döntött e felismerés után, hogy részt vesz a Hitler elleni fegyveres merényletben. Nem mondta soha, hogy ez egy helyes tett volt. Nem festette fehérré önmagát, mint annyian tették ezt a történelemben, hanem azt értette meg, hogy amikor minden bűnné lesz, akkor senki sem tarthatja magát tisztán. Ez az ő esetében egy szélsőséges válasz volt egy szélsőséges diktatúrában.

De mit tehetünk mi, amikor életünkben a fundamentumok inognak? Minden időszak más és más, de az idő az életérzésen mit sem változtat: inog minden. Annyiszor hallottam már hiteltelenül és giccsesen ezt a mondatot, mégsem tudok más mondani, amivel kezdődik a zsoltár: az Úrhoz menekülök. Nem a hegyekre, erődökre, amiben mindenki reménykedik, hanem az Úrhoz. Mert nem a tenger hulláma tart meg minket, hanem a tengert is tartó Isten tenyere. Érdemes kimondani olyan dolgokat, amik visszavezetnek az alapokhoz minket. Az Úr ott van szent templomában. Igen, vannak helyek, amik biztos pontok, ahova érdemes elmenni. Az Isten látja az embereket – ezek mind ebből a zsoltárból vett idézetek. Mintha sorba venné azokat a dolgokat, amik evidenciák, hogy megerősödjön! Kiengedi indulatát, elbeszélget Istennel, és Istenben nyugszik meg.

A kérdés persze nyitva marad. Mit cselekedjen az igaz? Nem tudjuk. De az biztos, hogy legalább jót kérdeztünk és jó helyen!
Ámen