2005-03-30

Hol az egyház? Mi az egyház? Hol a gyülekezet? Ki a gyülekezet? Hol keressünk, Istenünk? Család éve?

"Egy vidéki kisváros presbitériuma a mai este megtárgyalta, hogy mégiscsak túlzás, hogy vasárnaponként ott bőgnek a gyerekek a templomban. Kedvesen meg kell kérni a szüleiket, vigyék ki őket.

Józan, logikus érvek, hasznos tanácsok hangoztak el. Egyik vasárnap az egyik szülő, másik vasárnap a másik szülő maradjon otthon, úgyis csak három év az egész, utána mehet minden tovább szépen a gyülekezet megszokott rendje szerint, az óvodások már mehetnek gyerekistentiszteletre. Senki nem tud figyelni, nyilván a szülő sem, akkor meg már jobb, ha otthon vannak.

Lenne kedvem érvelgetni, hogy kérem szépen, és mit csináljon az a deviáns gyülekezeti tag, akinek mondjuk tíz éven át folyamatosan van kisgyereke, meg, hogy én igenis tudok figyelni, mert én napokon, heteken éveken át mindenre úgy próbálok figyelni, hogy közben körülöttem sírnak, nevetnek, játszanak, vannak, élnek a gyerekeim. Valami más az, ami még jobban zavar. Tetszik, nem tetszik (nekem nagyon tetszik), Isten úgy teremtette az embert, hogy a férfit, társául a nőt, és rájuk bízott gyermekeket. Azt tudom, hogy úgy általában a világtól nem sokat várhatunk, meg sokaknak útjukban van a Család. Nem divatos, bla, bla, bla.

Bementem ma egy boltba három kisgyerekkel. Az eladónő: "Ne haragudj, nálatok bölcsőde van, vagy mind a három a tied?" Mázlim (vagy mim) volt, az egyik unokatestvér.

Jót nevettem magamban, ilyen a világ. Nem fér bele egy háromgyerekes család, legalábbis nem normális.

Ha az egyházban is ez van, azon viszont már nem tudok nevetni. Mert én szeretek (szerettem?) templomba menni. Szeretek a családunkkal együtt istentiszteleten lenni. Szeretném hinni, hogy van helyünk együtt az Isten házában.

Egyszer szólt a rádióban a vallási műsor. Figyeltünk? Nem figyeltünk? Csönd nem volt, az biztos. Megszólal a hároméves lányom: "Anya! A rádióban az igazi istentiszteletről beszélnek. Az igazi istentisztelet az olyan, hogy felnőttek és gyerekek is vannak, és énekelünk, és szabad beszélni, és templomban van."

Azt mondják az okosak, a feldúlt lelkiállapotban írt levelet gondosan meg kell fogalmazni, aztán miszlikre tépni, ehelyett én elküldöm Nektek, és örülnék, ha írnátok rá valamit."

"A magam részéről a probléma gyökerét a "család" fogalmának gyökeres megváltozásában érzem. A társadalom nyomásának engedve az egyház is elsősorban az egyénekre, és nem a közösségre kezd koncentrálni… Az egyetlen logikus megoldást a lelkész szolgáltathatná: ha vállalja, hogy a vasárnapi istentiszteletet hajlandó 2 alkalommal megtartani 🙂 A gyerekek miatt a családosok korábban kelnek, így nekik lehetne egy célzott (akár rövidebb ideig tartó) istentiszteletet tartani, majd ezt követően a mélyebb tartalmú istentiszteletre is sor kerülhet… Persze mindez áldozatokkal jár… S ha a mai világ mértékével mérünk, akkor csak annyi a kérdés: megéri-e?…

További probléma a megosztottság: egy kis gyülekezet esetében nem biztos, hogy szerencsés "elkülöníteni" egymástól a gyülekezeti tagokat…

A társadalom kiveti magából a számára teherként megjelenő egyéneket, közösségeket, akiket végül mások igyekeznek felkarolni, támogatni különféle módokon. Az egyház számára a nagycsalád, a gyermek a teher?… Egyetlen csendes kérdésem maradt: HOL A JÖVŐ? Nem vesszük észre, hogy a keresztelőre behozott gyermekek legtöbbször csupán kétszer vesznek részt istentiszteleten: aznap először, és utoljára… Mitől üresek a templomok?… Ki visz (vihet) lendületet az egyházba?…"

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Húsvét után vagyunk, abban az időszakban, amikor a régiek egy egész héten át ünnepelték a feltámadást. Így mai műsorunkban is erről lesz szó a beszélgetésben és Cseri Kálmán prédikációjában egyaránt. Nemrég alakították meg az úgynevezett Jesenius központot, ahol a hit és a természettudomány párbeszédét szeretnék elősegíteni. Dr. Bolyki Jánost, a központ elnökét, az Új szövetség tudósát arról kérdeztem, vajon meg lehet-e közelíteni tudományos szempontból a feltámadást.

Bolyki János: A XIX. században Tröltsch azt mondta, hogy tudományos igazság az, ami kritikát elbír, aminek van analógiája, tehát többször is ismétlődhet, és ami korrelációban van minden más eseménnyel, tehát a világ összes eseményét alakítja. A feltámadás nem ilyen. A feltámadás az egyetlen paradox, ha nem az volna, akkor minden vallási hiedelemmel egy sorba lehetne állítani. Ez a több, hogy bizony nem a kritika-analógia eszközével kell megismerni, hanem egzisztenciálisan.

Fekete Ágnes: Belső ismerettel.

Bolyki János: Egyébként azt is mondhatnám, hogy akit Jézus evangéliuma elrontott életéből, bűneiből feltámasztott, az ismeri a feltámadást szubjektíve, az ismeri a feltámadott Krisztust is.

Fekete Ágnes: Valamiképpen az emberi egzisztencián keresztül juthatunk el az eseményhez.

Bolyki János: És itt van egy óriási kérdés, amit már az ókori keresztényeknek is sokszor meg kellett válaszolni, hogy a Feltámadott miért nem a világhoz jött el, miért nem Pilátushoz, miért nem Heródes királyhoz, és miért a tanítványaihoz? Tulajdonképpen abból indul ki a mai Új szövetség, hogy néhány tucat ember végigrohangálta a Földközi- tenger keleti medencéjét azzal, hogy emberek, föltámadott a Názáreti Jézus! És mit kaptak ezért? Hát például Pétert fejjel lefele megfeszítették. Okvetlenül kellett hogy legyen valami, ami erre indította őket, ezért nem lehet – mondjuk – a feltámadásról a tanúk visszafele követhető láncolata nélkül beszélni. A feltámadást sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet történeti eszközökkel.

Fekete Ágnes: Tehát akkor egy természettudós agyával gondolkodó embernek azt kell mondanunk, hogy ezen a ponton tegye félre minden tudását, amit eddig összegyűjtött?

Bolyki János: Én láttam hittudósokat – akár a Pápa csillagvizsgálójában egyszer volt egy konferencia -, áhítattal letérdeltek, és dicsérték a Krisztust, atomfizikusok, csillagászok. Nem ezeknek nehéz, hanem nehéz azoknak, akik azt mondják, hogy én ugyan laikus vagyok, de a tévében bemondják, hogy ez így van, akkor hiszem. A nagyon primitív kritikai érzék, nagyon primitív szekularizmus embereinek nagyon nehéz ez. Volt egy tanárunk, aki azt mondta, hogy ha a tudás folyójában az ember bokáig ér, akkor még nagyon büszke, de ha a száján felül ér a víz, akkor csendben lesz. Én úgy látom a természettudományokat, hogy egy felfedezés hoz tíz új kérdést.

Fekete Ágnes: Tehát, mintha megszűnt volna ez a probléma, hogy a tudás szemben áll a hittel. A hetvenes, nyolcvanas években még komoly embereknek is ez probléma volt, mára ez megszűnt, mert egy egészen más világban élünk.

Bolyki János: Egy csomó embernek régen azt mondták, hogy ha béke-párti vagy, akkor a szocializmust építed. És megvallom, én abban az időben béke-párti voltam. Nem elég szorgalmasan építettem a szocializmust, és ez ugyanolyan árukapcsolás volt, hogy ha a természettudománnyal foglalkozol, akkor hitetlen kell hogy legyél. Hát én egy kicsit foglalkoztam a XX. századi nagy atomfizikusokkal, és nem nagyon találtam hitetlent köztük. Aranyos dolog volt, hogy a katolikus testvéreknek volt már a középső Kádár-korszak alatt hittankönyvük, és abban volt egy kérdés-felelet, ami belecsúszott, hogy vannak-e hitetlen természettudósok? Tessék ezen mosolyogni! Ez volt a hetvenes évek elején. És a felelet: Vannak, de nem sokan, mert… és sorolja, hogy ezek egyike sem volt hitetlen: Newton, Kepler, Galilei, igenis a börtönben levő Galilei, aki a Szentlélekre figyelmeztette az inkvizítor urakat. Azután Niels Bohr, azután Heisenberg, Weizsäcker, Schrödinger, mert itt a titok szélére érkeztek. Rájöttek, hogy a Világ nem úgy van, ahogy ők kifejezték logikailag, hogy "a" vagy egyenlő "b"-vel vagy nem, nincsen harmadik, hanem "a" "b"-vel "c" viszonyban van, és ez már sokkal bonyolultabb. Tehát tényleg igaza van, hogy manapság a hit hiánya nagyon kevés embernél vezethető vissza a természettudományos műveltségre. Inkább az számít, hogy hogyan jelenik meg nekem az egyház. Ha bemegyek, a stólát kérik, vagy átölelnek és azt mondják, hogy Isten adjon magának megnyugvást. Egy unalmas prédikációt hallok, vagy valami üzenettel találkozom. Ez inkább elválaszt embereket az egyháztól, mint az, hogy gének láncolatán hol van a vallás.

Fekete Ágnes: Úgy érzem, hogy a mai világnak talán a skizofrénia nagyobb problémája: a régebbi az időben az volt a jellemző, hogy vagy hit, vagy természettudomány, most meg inkább az, hogy a tömegkommunikáció elterjedése miatt egyre nagyobb mennyiségű információval szórják tele az embereket, akik ezzel kilépnek egy másik világba. Tehát, teljesen külön világok élnek egymás mellett.

Bolyki János: És nem veszem észre, hogy a váltó hol van, tehát, mondanak egy sor igazságot, és egyszerre érzem, hogy ez már nem igaz, de nem vettem észre, hol változott meg. Ez a kommunikációnak egy szörnyű technikai tulajdonsága, amivel vissza lehet élni.

Fekete Ágnes: Éppen ezért érdekes a Jesenius Központ, amelyik kommunikálni akar.

Bolyki János: Rövidesen az emberséges kommunikációról lesz szó. Ma úgy mondjuk a másik oldalnak: ha te mondod, nem hiszem. Én azt mondanám, hogy vigyázz, mert még a másik is lehet, hogy igazat mond, de ugyanakkor vigyázz, hogy hol ejt át, hol manipulál téged.

Fekete Ágnes: Erről lesz szó legközelebb a Jesenius központban?

Bolyki János: Erről májusban lesz szó. Legközelebb olyan közös terület lesz a téma, ahol a teológia, egyház, és természettudomány együtt van, amit így neveztem, a "Teremtés védelme". Ez nagyon fontos, és mindenütt látszik, hogy ennek a kérdésnek a megvitatásába az egyházat is belevonják. Idetartozik a meghagyott szép fa a parókia udvaron. Ez lesz legközelebb, április 30-án. Minden hónap utolsó péntekjén van egy kerekasztal beszélgetésünk. Aztán lesz az én estém: A tudománytörténet nagy fordulópontjai. Két tudománytörténésszel fogok beszélgetni (én leszek a házigazda.) arról, hogy hol vannak döntő fordulatok a hit és a természettudomány kapcsolatában.

Fekete Ágnes: A hit mindig keresi a tudást, e nélkül nem tud létezni.

Bolyki János: Persze. Segédlelkész voltam, és szerettem volna a tudást is úgy kipróbálni, hogy vajon ez akadályozza-e a hitet. Mire az ember megöregszik ugyanoda jut vissza, csak egy kicsit több tapasztalattal.

Kodácsy Tamás vagyok, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi lelkésze, és a Tudomány és hit – Jesenius Központnak az egyik szervezője. Vannak olyan természettudósok, akik hétköznap természettudósok, vasárnap pedig a transzcendens élményre várva ott vannak az istentiszteleteken, de mi azt szeretnénk elérni, hogy hétfőn, kedden, szerdán, a hétköznapokban és vasárnap is egyszerre legyen természettudós és hívő. Ugyanígy a másik oldalon is vannak olyan hívő emberek, akik nem akarnak foglalkozni azzal a világgal, amelyben élnek. Nem akarják a természet titkait megismerni, holott olyan gazdagságot rejt ez magában, amiben közelebb tudunk Istenhez kerülni, vagy legalább az Isten munkáját sokkal jobban meg tudjuk érteni.

Fekete Ágnes: Engem is úgy neveltek a hittan órákon, meg a bibliaórákon, hogy amikor kinyitjuk a Bibliát, az eszünket tegyük félre.

Kodácsy Tamás: Hogyha valóban kinyitná az ember a Bibliát, akkor azt látná az első parancsolatban, hogy szeresd a te Uradat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből, és teljes elmédből is. Tehát, abban a pillanatban, amikor valaki félre dobja az értelmét, és a gondolatait, és előveszi a Szentírást, azzal találkozik, hogy már pedig vedd elő a fejedet. Azt gondolom, hogy téves eszme a gondolkodás nélküli keresztyénség. Pont a keresztyénségnek az a lényege, hogy a keresztyének gondolkodó emberek. Ezek a gondok a legélesebben akkor jöttek elő az életemben, amikor egyszerre jártam a Teológiára és a Természettudományi Karra, mint programozó matematikus. Nem csak gondot jelentett ez nekem, hanem felszabadulást is, annyira két más terület volt, illetve annyira másfajta gondolkozásmódot követelt mind a két terület, hogy felszabadulás volt az egyikből átlépni a másikba, és azt megtanulni, hogy a teológiában úgy gondolkodjak rendszeresen, hogy együtt éljek a paradoxonokkal. A teológiai gondolkodásmód bármennyire is tiszta, és örömöt jelent, amikor egy gondolatmenetnek a végére érek, és meg tudok érteni valamit, de tudni kell azt, hogy nincsenek végső megoldások a teológiában. A legnagyobb emberi erőfeszítés ellenére sem tudjuk a legnagyobb titkokat megfejteni. A természettudomány sokkal inkább a tényekre próbál épülni. Az ellentmondás-mentességet megtartani, amennyire lehet. Ott észrevenni azt, hogy van az útnak egyfajta vége, ahogy Max Planck mondta: a tudomány soha nem tudja a természetet megfejteni, mert a végső elemzésben észrevesszük, hogy mi is részesei vagyunk annak a titoknak, amit meg akarunk fejteni. Az egyenleteknek, képleteknek és gondolatmeneteknek a végén, vagy a mögött emberi érzések, sejtések, nem kézzelfogható gondolatok vannak, amikre szerintem minden ember érzékeny a természettudományokon belül is.

Fekete Ágnes: Végül is a teológia onnan indul ki, hogy eleve nem értjük a dolgokat, eleve valami megérthetetlen dologból indul, és oda is jut el, míg a természettudomány elméletileg egy triviális, megérthető valóságból indul el, de eljut végül is ugyanoda: nem ismerhetjük meg a világot, és nem érthetjük meg. Tehát, mintha a kiindulópont különböző lenne, de a megérkezés, ha van ilyen, az hasonló.

Kodácsy Tamás: Igen, így van. Ha egy mikroszkópba nézünk bele, ugyanaz, mintha egy távcsőbe néznénk bele. A természettudomány világa kimeríthetetlen, mindig találkozunk az egyetemessel.

Fekete Ágnes: Érződik igény? A természettudósok valóban szeretnének a teológiával párbeszédet folytatni, tehát vajon ez a két egészen különböző megismerési mód szeretne-e találkozni?

Kodácsy Tamás: Ez nem csak igény, hanem a természettudományokon belül nagyon sok olyan kérdés van, akár a genetikát nézzük, akár a kozmológiát, az informatika etikai oldalát nézzük, ahol nem működnek tovább azok a természettudományos mechanizmusok, amivel eljutottak odáig, s megjelennek az un. metafizikai kérdések, amire egy olyan választ kell adni, ami nem feltétlen természettudományos módszerrel fogalmazott válasz. A világ úgy van megalkotva, hogy megengedi azt, hogy mi gondolkodjunk arról, hogy volt valaha a világnak kezdete. A világ kezdetében benne van az az eredmény, hogy mi, mint megfigyelők rátekintünk erre a kezdetre. És a nagy kérdés az, hogy ez egy véletlenszerű dolog, hogy éppen sok próbálkozás, vagy véletlenszerű lehetséges világegyetemek közül, az ember esetlegesen él ebben a világban, vagy valaki nagyon pontosan megtervezte a világot, megteremtette ezt a világot, elhelyezte ebben az embert, azért, hogy erre rácsodálkozzon, és hogy valami célja legyen vele.

Fekete Ágnes: Eddig egy ilyen kerekasztal beszélgetés volt, amit a Jesenius Központ szervezett. Milyen tapasztalatai voltak ennek?

Kodácsy Tamás: Az első tapasztalatunk az volt, hogy kicsi a hely, ahova terveztük a kerekasztal beszélgetést. Körülbelül 130 ember érkezett. Ezúton is szeretnénk jelezni, hogy egy nagyobb helyet találtunk, és szeretettel várunk mindenkit, azokat is, akik nem fértek be a terembe, a következő beszélgetésre, ami március 30-án lesz, és "Ökológis és teológia" témakörben tartjuk. Az 5égtáj teázóban lesz két ember, aki meg fogja mutatni a Budai Gyülekezet nagytermét, ahova áthelyeztük a kerekasztal beszélgetést. Ezek a témák érdeklik az embereket. Nem csak azoktól jött visszajelzés, akik ott voltak, hanem azoktól is, akik a honlapunkat megnézték (www.jesenius.hu) . Azt gondoljuk, hogy van értelme a munkánknak.

Fekete Ágnes: Kodácsy Tamást és Bolyki Jánost hallották a Jesenius Központról. Az említett előadás az ökológia és teológia kapcsolatáról ma este 6 órakor lesz a Szilágyi Dezső tér 3 szám alatti gyülekezeti teremben, Budapesten.

Fekete Ágnes: Ma a hónap utolsó szerdáján Cseri Kálmán húsvéti prédikációját hallgassuk meg. Márk evangéliuma 16. részében ezt olvassuk:

”Mikor pedig elmúlt a szombat Mária Magdaléna, Mária, a Jakab anyja, és Salómé drága keneteket vásároltak, hogy megkenjék őt. És korán reggel, a hét első napján kimentek napfelkeltekor. …És odaérvén látták, hogy a kő el van hengerítve.”

Cseri Kálmán: Egy húsvéti istentiszteleten történt néhány évvel ezelőtt, hogy valaki eljött ide keserű, szomorú, és ahogy ő fogalmazta (bocsánat a kifejezésért) "tök hitetlen" szívvel, és telitalálat volt – azt mondta -, ami elhangzott. Pedig, aki prédikált, nem ismerte őt, ő nem ismerte azt, de ezek nem szempontok. Jézus ismerte őt, és az élő Krisztus beleszólt az életébe. Az illető azt mondja, megfordult az élete, és azóta minden egészen más. És ez évek óta egyenletesen mélyül és gazdagodik, tehát nem valami pillanatnyi hangulatváltozásról van szó csupán. Az élő Krisztussal ugyanúgy lehet nekünk is találkoznunk, mint ahogy az első húsvét délutánján az a két emmausi férfi találkozott vele, meg aztán a tanítványai között is megjelent. Ugyanolyan valóságosan beleszól az életünkbe, és ahol az ő szavának valaki hitelt ad, ott csakugyan megfordul az ember élete, és új tartalommal telítődik.

Mik tehát Krisztus feltámadásának a gyümölcsei? Mi lett egészen bizonyossá húsvétkor az ő feltámadásával? Sok mindent mond erről a Szentírás, én négyet szeretnék ma kiemelni. Először azt említsük meg, hogy húsvétkor kiderült a kételkedők számára is, hogy Jézus ebben is igazat mondott. Jézus húsvéti feltámadása leleplezte a hozzá legközelebb állók hitetlenségét is, de megerősítette azt, hogy Jézus feltétlenül igazat mond, akár meghallotta azt valaki, akár nem, akár komolyan vették, akár nem, akár elképzelhetőnek tartották, akár mindenestül kétségbevonták. És amikor az angyalok az asszonyokat tájékoztatják Jézus feltámadásáról, akkor minden mondatrész után hozzáteszik, hogy "amint megmondotta néktek". Minden a szerint történt. Semmi új és meglepő nem történt húsvét reggelén ahhoz képest, amit Jézus előre megmondott. Ha az ember úgy belegondol a húsvéti történetbe, felsóhajt, és azt mondja: mennyi könnyet, bánatot, keserűséget megtakaríthattak volna, ha odafigyelnek arra, amit Jézus mond. És mennyi félelmet, szorongást, könnyet, fölösleges tanakodást megtakaríthatnánk mi is, ha hinnénk azt, amit ő mond, ami itt le van írva. Ha nem kételkednénk az Írásokban. Jézus húsvéti feltámadása tehát egyebek között ebben is megerősít minket: a Biblia igaz. Meg kell tanulnunk így építeni rá, így várni a beteljesedését, így bízni benne, és abban, aki kijelentette ezt nekünk. A másik, amit feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy Jézus feltámadása mintegy hitelesítette az ő egész váltságmunkáját. Pontosabban az ő feltámadásával Isten hitelesítette azt, hogy valóban ő küldte Jézust, és hogy mindazt, amit ő mondott és tett, isteni hatalommal mondta és tette. Hiszen ez volt a kritikus pont, amit annak a kornak a vallási vezetői sehogyan sem értettek, vagy nem akartak elfogadni. Újra és újra ezt kérdezték tőle: Ki bízott meg téged? Miféle hatalommal cselekszed ezeket? És Jézus türelmesen válaszolt mindig, hogy őt Isten küldte, és az Atya akaratát cselekszi, és az ő munkáját viszi véghez. Ezért tagadták olyan szenvedélyesen az ő feltámadását. Húsvét délelőttjén megmozdul a hatóság mindenféle szinten, és mindent elkövetnek, hogy valahogy próbálják meg nem történtként feltüntetni a húsvéti csodát. Pénzt adnak a katonáknak, hogy híreszteljétek el, hogy amíg ti aludtatok, addig eljöttek a tanítványai, és ellopták. Ugye, alvás közben pontosan láthatták, hogy a tanítványai lopták el. Mindenféle trükköt, és átlátszó ötletet bedobtak, és semmitől nem rettentek vissza, csak valahogy nehogy kiderüljön, hogy Jézus valóban feltámadott. Csak hát sokan egybehangzóan vallották, hogy találkoztak vele, és hallották őt. Ezért hiábavalónak bizonyultak ezek az erőfeszítések, de az ő ellenségei mindent megtettek azért, hogy feltámadását tagadják, mert Jézus húsvéti feltámadása hatalmasabb bizonyíték volt az ő isteni eredete mellett, mintha leszállt volna a keresztről.

Harmadszor Jézus feltámadása bizonyította azt is, hogy mégiscsak szükség volt az ő véres keresztjére. Sokan voltak akkor is, és vannak ma is, akik azt mondják, hogy Jézus gondolatai nagyon fennköltek és eredetiek. Cselekedetei szépek és jók. Egész életvitele követésre méltó és példás. De miért kellett így meghalnia? Miért köti a Szentírás az ő önmaga feláldozásához a mi bűneink bocsánatát? Hogyha ő nem vállalja az engedelmességet egészen a halálig, akkor nem következhet be az ő dicsőséges feltámadása, ami pedig nagyon sokak számára segített komolyan venni, hinni az ő istenségét, isteni eredetét.

És a negyedik, amiről egy picit bővebben szólok, Jézus húsvéti feltámadása bizonyította azt is, hogy a halállal nincs mindennek vége. Hogy van élet a halál után, megint csak úgy, ahogy azt ő tanította. És mi ezt nem a klinikai halálból újraélesztettek beszámolói alapján tudjuk. Ők eljutottak az élet és halál mezsgyéjén egy olyan pontig, ahonnan még vissza lehetett őket hozni. De ők nem tudnak számot adni arról, hogy mi van a halál után. Ők visszaléptek, visszahozták őket ebbe az életbe. Jézus viszont a valóságos halálból támadt fel, mégpedig nem abban a testben, amiben meghalt, hanem az új testben. Jézus tehát nem visszalépett ebbe az életbe, amikor feltámadt, hanem túllépett ezen. Jézus feltámadása tehát rést ütött a halálnak az áthatolhatatlan falán, és akik őbenne hisznek, ezen a résen át követik őt az örök életbe. Mert ő nem az egyetlen, aki így feltámadott, hanem csupán az első. Pál apostol ezt a szép szót használja: a zsenge. "Élek én, és ti is élni fogtok".

Én tudom, hogy nagyon sokan félnek, és őszinte pillanataikban ezt elmondják, mert sokszor szorongássá sűrűsödik ez az emberekben. A Zsidókhoz írt levél is ismeri azt, hogy van ilyen szorongás, ezt olvassuk itt: "Ő azért vállalta mindezt, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak". Megjön a híre valami ijesztő diagnózisnak, emberileg, orvosilag igen közelre kerül az, hogy el kell válnunk egymástól, és ilyenkor rátelepszik az emberre ez a félelem, és szorongás. És sokan vannak, aki azt mondják, hogy próbáljuk úgy túltenni magunkat, hogy azzal úgyis mindennek vége. Vannak, akik beszélni sem hajlandóak erről, annyira félnek tőle, vannak, akik legyintenek, és azt mondják, hogy úgysincs utána semmi, meg úgysem jött még onnan vissza senki, de ezzel nincs elintézve a szívükben a kérdés. Aki viszont hiszi, hogy Jézus feltámadott, az az ember Pál apostollal együtt elmondja, hogy "halál, hol a te diadalmad, halál, hol a te fullánkod?!" Ő is meg fog halni, és neki sem könnyű elválni szeretteitől, és sok szempontból nehéz ez az elválás, de mégsem kell félni. Ellenség, de legyőzött ellenség. Pál zseniális képével olyan, mint a fullánkja vesztett méhecske, ami egy ideig még él, tud röpködni, de nyugodtan kitartom a kezemet: szállj ide, mert tudom, hogy nincs fullánkod, és nem tudsz már megszúrni. Ismerek valakit, aki attól kezdve, hogy meghallotta a diagnózist, valóban ebbe az igézetbe került, és gyötörte a haláltól való félelem. Aztán Isten kegyelmesen éppen ebben az időszakában nyúlt utána, és ez a férfi megtért. És amikor ezt követően később beszélgettünk, azt mondta: Még mindig gondolok néha a halálra, de most már átnézek a válla fölött, és látom mögötte Krisztust, és tudom, hogy hozzá megyek. "Elválni kedvesinktől" – ahogy az ének mondja -, az fájdalmas és nehéz. De a Krisztushoz még közelebb kerülni – mért kellene attól félni?! Így tudja leírni Pál apostol a kivégzése előtt a Filippi levélben ezeket a sorokat: "Én kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb. De ha itt maradok, az meg nektek jobb". Majd az Úr eldönti. Az a békesség, amit senki más nem tud adni, hogyha ez valóban bizonyosság az ember szívben. Mert aki hiszi azt, hogy Krisztus feltámadott, és minket is feltámaszt, az ezekkel kapcsolatos, néha nagyon nehéz terheket egészen másként hordja. Ezt szinte nap mint nap látom, ahogy találkozom ezt hívő, és ezt nem hívő emberekkel. Hogy micsoda különbség az, ahogy az egyik veszít – mindegyiket érik veszteségek -, és ahogy a másik. Ahogy az egyik nem sajnálja magát, hanem kérdeti Istentől, hogy: Uram, most mi jót akarsz ebből kihozni? A feltámadott Krisztus éppen a magunk kétségeiből, bizonytalanságaiból, és az ebből következő félelmekből, szorongásokból akar kiemelni, és megtanít emelkedetten gondolkozni. Magasabbról tágasabb a horizont, és ő oda akar segíteni, hogy ne csak a láthatókra nézzünk. Az a valóságnak csak egy töredéke, s aki azon tájékozódik, szükségképpen téves következtetésekre jut, hanem az egész valóságot vegyük alapul, a láthatatlanokat is. Készülés közben eszembe jutott Pilinszky Jánosnak a "Harmadnapon" című verse, és ahogy az énekeskönyvben lapozgattam, elém jött egy alig iskolázott, baranyai parasztasszonynak, a Borkó Juli néninek egy gyönyörű bizonyságtétele. Ugyanaz a hit süt belőle. Egy-egy részletet hadd mondjak, hogy össze tudjuk hasonlítani! A "Harmadnapon" című vers így fejeződik be:

Mert megölhették hitvány zsoldosok, És megszűnhetett dobogni szíve – Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die.

Borkó Juli néni meg a maga néhány elemijével ilyen verseket írt a halálára készülve:

Nem sokáig tart már földi bujdosásom, Atyám hajlékában lesz örök lakásom. A megfáradottnak jó lesz ott pihenni, Küzdelmei után nyugalomra lelni.

Repülj hát, én lelkem, repülj bontott szárnnyal, Vár az örök élet a nagy boldogsággal! Nincsen elegyítve a szomorúsággal, Zeng az örömének angyalok karával.

Szerelmes Jézusom, egeknek királya, Majd ha üt éltemnek utolsó órája, Nyugtassad békében a sírban testemet, Irgalmadból add meg várt üdvösségemet. Ámen

(Ének: Krisztus feltámadott…)

Énekajánló – Húsvét utáni második vasárnap

Énekrend április 10-re, Húsvét utáni 2. vasárnapra

A Húsvétot követő második vasárnap leginkább evangéliumi szakaszáról ismert, innen Jópásztor-vasárnap a közkeletű neve. A kezdő (introitus) ének ugyanakkor a 33. zsoltárt idézi: Misericordias Domini plena est terra… Az Úr kegyelmével telve a föld, az Úr szavára lettek az egek. Ujjongjatok ti igazak, az Úrban; a hívekhez illik a dicséret. (Zsolt. 33,5-6,1.) A zsoltárból kiemelt szövegrész – a kegyelem-irgalom – történetesen a Szenci-szöveg 3. versének közepén olyannyira súlytalan említést kap, hogy tartalmi szempontból legalább annyira indokolt a 89. zsoltár első versének választása: Az Úrnak irgalmát örökké éneklem.

Az első igeszakasz (epistola) Krisztus szenvedésére utal vissza, akihez mint lelkünk pásztorához tévelygő juhokként megtérhetünk. (1.Péter 2,21-25.) Ezek után következik a jól ismert evangéliumi példázat (Ján. 10,11-16.) a jó pásztorról, aki "életét adja a juhokért". (Ismét a Húsvétra történő visszautalás.)

Énekeskönyvünkben számos énekben felbukkan pásztor-motívum, mégsem feltétlen mindegyik illik ehhez a vasárnaphoz. A főénekül ajánlott 297. dicséret például a Péter leveléből vett gondolatokhoz hasonlóan magasztalja Krisztust, a 215. dicséret első versével pedig ugyanezen igerésznek befejező verséhez kapcsolódik.

Énekválasztásunknak egyik fontos eleme, hogy egyes énekek nem szorosan a vasárnap témájához, hanem inkább az adott ünnepkörhöz kapcsolódnak inkább. Régi szokás szerint a feltámadásról szóló énekeket nem hagyták el, hanem egész Pünkösdig énekelték őket. A feltámadásért szóló hálaadásunk ezért abban is szép kifejezést nyerhet, ha pünkösdig istentiszteleteink elmaradhatatlan eleme lesz legalább egy húsvéti ének választása. Egyik javaslatunk szerint az igehirdetést megelőző ének lehet ennek helye, de az istentiszteletet "kicsendítő" záróének is alkalmas a húsvéti hálaadás kifejezésére.

Énekek Misericordia Domini vasárnapjára (Húsvét utáni 2. vasárnap):

Fennálló ének: 33,1,3. Nosza istenfélő szent hívek vagy 89,1. Az Úrnak irgalmát örökké éneklem

Fő (derekas) ének: 297,1,5-9. Ó seregeknek hatalmas királya, vagy 260.2-től (válogatott versekkel) Tudom, hogy pásztorom… vagy 215. Eltévedtem, mint juh

Igehirdetés előtt: 185. Krisztus feltámadott

Ráfelelő ének: 437,1. Ó Jézus, mi idvességünk vagy 23,1. Az Úr énnékem őriző pásztorom

Záró ének: 229. Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat, vagy húsvéti dicséretek, elsősorban 350-354, 356-357.