2003-09-24

Fekete Ágnes: Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Számos anyukával együtt mostanában én is izgulok gyermekeinkért, akik az óvodában vagy az iskolában az első lépéseket teszik. A Péceli Református Egyházközségben a nagyobb család, a gyülekezet is izgalomban van, mert maga az óvoda új. Néhány hete avatták fel. Kukkantsunk bele most ebbe az új református óvodába, ahol beszélgettem gyermekekkel, Tariska Zoltán nagytiszteletű úrral és Renák Istvánné igazgató asszonnyal. Először őt kérdeztem arról, hogyan sikerül a hitet átadni ilyen piciny gyermekeknek?

Renák Istvánné: Megpróbáljuk játékosan átadni ezeket a tapasztalatokat és ismereteket. Tulajdonképpen odaéljük a gyerekek elé, tehát nemcsak tanítjuk őket, hanem az életünkkel tanítjuk.

Fekete Ágnes: Hogyan működik ez a gyakorlatban?

Renák Istvánné: Minden nap van áhítat a gyerekeknek és az étkezések előtt, lefekvések előtt is rendszeresen imádkoznak. Ezt pedig úgy tudjuk jól megvalósítani, ha mi, magunk felnőttek is imádsággal kezdjük a napot. Az óvó nénik énekelni kezdenek és ezzel lecsendesítik a gyerekeket. Ezek olyan kis énekek, amelyek rövidek, kétsoros tartalmat hordoznak magukban és akkor a gyerek önkéntelenül is odafigyel. Ez után már az következik, hogy az óvó néni mutatja, hogy mit kell csinálni. Összekulcsolja a két kezét, és a gyerek is ezt teszi. Tulajdonképpen ebből indul ki minden. Néhány szóban megköszönik az aznapi történéseket. Pl.: valaki aznap reggel nagyon boldogan érkezett az óvodába, akkor megköszönik azt, hogy az édesanyjával jöhetett. Megköszönik azt, hogy egészséges, gondolnak azokra, akik éppen távol vannak. Néhány perc alatt már rá is hangolódik a gyerek az egész napjára és ennek a jegyében fog eltelni az ő kis napja. Azt gondolom, hogy ezek a gyerekek már most is másképp viselkednek, másképp élik meg a kudarcokat.

Fekete Ágnes: Tud erre esetleg egy példát mondani?

Renák Istvánné: Volt egy kisgyerekünk, aki nagyon nehezen barátkozott és másik óvodából került a mi óvodánkba. Azt hittük, hogy nagyon nehéz lesz majd neki ide beszoknia, s amikor néhány napon keresztül az édesanyjával idejárt hozzánk, akkor úgy tűnt, hogy még is nagyon hamar talál barátokat. Puhatolóztunk, hogy vajon mi lehet ennek az oka, és akkor a kisgyerek azt mondta, hogy a barátja is ismeri Jézust. Az óvó nénitől kapták ezt az ismeretet, hogy Jézus van, és ők mindannyian ismerik. Ez kötötte őket össze és hihetetlen volt, hogy egy hatéves gyerek ezt így mondta a barátjának.

Fekete Ágnes: Gondolom, nem minden szülő hívő református, aki ide jár.

Renák Istvánné: Igen, a szülők többsége valóban nem. Nemcsak, hogy nem református, de valóban nem is hívő. Nagyon sokan azonban úgy érzik, hogy azáltal, hogy a gyerekeiket ránk bízzák, ezáltal egy biztonságot nyújtanak nekik. Jelenleg még csak három hete működünk, úgyhogy túl sok konkrét visszajelzés még nem érkezett, inkább abban a nagy segítőkészségben és szándékban mutatkozott meg mindez, ahogyan az óvodánk négy hónap alatt felépült. Ebből láttuk meg azt, hogy mennyire bíznak a jövőjükben.

Egy gyermek: Olyan volt, hogy óvó néni volt a gólya és minket akart megenni. Mi lebuktunk a víz alá, ott elbújtunk, hogy az óvó néni ne találjon meg.

Fekete Ágnes: Ma mi történt még itt az óvodában?

Több gyerek: Váraztunk.

Fekete Ágnes: Azt hogy kell?

Egy gyermek: Úgy, hogy volt egy vár és katonák és azokkal játszottunk.

Fekete Ágnes: Most lesz imádság? Hogyan fogtok imádkozni?

Egy gyermek: Összekulcsoljuk a kezünket. Énekelni szoktunk. Azt szoktuk mondani, hogy: Aki nekünk ételt-italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen.

Fekete Ágnes: Kinek a rajza van itt?

Egy gyermek: Egy hajó van rajta, a másikon meg egy maci, a következőn egy mosolygós lány, az én testvérem. Kék az ég és süt a nap.

Fekete Ágnes: Templomban voltatok ti már? Mi van a templomban?

Egy gyermek: Orgona, székek, pad. Imádkoztunk anyával meg apával. Pap bácsi is volt ott. Nem unatkoztam ott. Amikor nem figyeltem, akkor anyának mondtam valamit, mert amit elfelejtek mondani neki, azt elmondom csöndben a templomban.

Tariska Zoltán: Valamikor, 1997 táján, amikor ez a terület megürült, (korábban egy gázcsere telep volt, de egyházi terület volt) kárpótlási igényt nyújtottunk be rá. Mivel nem volt funkciója, ezért nem kaphattunk érte semmit, viszont, akkor merült fel először az, hogy sok az idős gyülekezeti tag és talán öregek otthonát kellene belőle csinálni. Amikor körbejártuk ezt, kiderült, hogy: ha még a Széchenyi- terv keretében pályáznánk is, akkor is 50 millió forint önrészt kellene letennünk az asztalra készpénzben. Ennek semmi realitása nem volt. Ez után gondolkoztunk azon, hogy mivel Pécelre egyre több család költözik ki, az óvodai helyzet nagyon rossz, ezért talán óvoda lenne a legideálisabb indulásnak. Amikor ezzel a gondolatunkkal megkerestük az önkormányzatot, az önkormányzat teljesen fogadókész volt. Innentől kezdve tulajdonképpen ők szurkoltak nekünk, hogy össze tudjuk szedni az anyagiakat ahhoz, hogy tényleg itt egy óvoda épülhessen.

Fekete Ágnes: Akkor végül is hozzájárultak anyagiakkal az óvodához.

Tariska Zoltán: Óriási adósság nehezedik a város vállára. Ők, magához az építkezéshez azzal tudtak hozzájárulni, hogy egy 1300 m2-es területet visszaadtak, de ingyen bocsátottak a rendelkezésünkre a város szívében. Még egy ilyen jó hely nincsen Pécel közepén, felépült ez a 276 m2-es óvoda. Három csoportnak, 75 gyermeknek kaptunk ÁNTSZ engedélyt, működési engedélyt.

Fekete Ágnes: Ez nem kis dolog.

Tariska Zoltán: Így van, mi is nagyon örülünk neki. Viccesen a polgármester azt mondta, hogy: Nagytiszteletű Úr! Két évre megoldottátok az óvodai férőhely gondunkat.

Fekete Ágnes: Mégis akkor ki segített, hogyan tudták felépíteni az óvodát?

Tariska Zoltán: Eladtuk az utolsó temetői tartalékföldünket és ezért kaptunk egy jelentősebb összeget. Ennek az alapján sikerült pályázni a Pest megyei Területfejlesztési Tanácsnál. Megkerestük az egyházügyi államtitkárt. Az előző egyházügyi államtitkárnál is meghallgatásra találtunk és a mostani is megígérte a segítségét. Éppen be tudtuk fejezni az építkezést és ki lesz fizetve minden számlánk.

Fekete Ágnes: Ráadásul, látszik az óvodán, hogy nem spóroltak, tehát nagyon-nagyon szép ez az épület és nagyon-nagyon igényes.

Tariska Zoltán: A Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal kellett egyeztetni a terveket és ez egy igen hosszadalmas dolognak bizonyult, hiszen a Ráday Kastély 200m-es sugarú körén belül vagyunk, így azután harmonizálunk ehhez az egyébként nagyon szép barokk környezethez.

Fekete Ágnes: Pécel amúgy is egy nagy református hely, ősi református fészek – ha lehet így mondani.

Tariska Zoltán: Pécel református múltját igazán a Ráday család határozza meg. Ráday Pál Rákóczinak volt a kancellárja, valamint ének író és lelki könyveket is írt, II. Ráday Gedeon építtette a templomunkat. Neki volt a barátja Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc járt itt. Ő volt az első jelentős magyar köznemesi könyvtárnak a megalapítója. Ezt a könyvtárat az elmúlt század közepén a Dunamelléki Egyházkerület vette meg és innen a Ráday Könyvtár, amely ma is ott működik a Ráday utcában. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Műemlékek Állami Gondnoksága távlati terveiben nagyon szeretnék, ha akárcsak egyházi fenntartásban is, de az eredeti Ráday Kastély Könyvtár termeibe visszakerülhetne ez a könyvtár, esetleg úgy, hogy itt lehetne kutatni, de református egyházi kezelésben maradhatna ez után is. Ha valakit érdekel, jöjjön el, nézze meg a Ráday Kastélyt. Ez a könyvtárterem az egyetlen olyan terem, amelyik a történelem zivatarai közepette is az eredeti freskókkal megmaradt. Természetesen nagy péceli református család volt még a Szemere család. Szemere Pálnak itt van a síremléke a mi temetőnkben. Itt volt még a Fáy család is, hiszen a fáyak a magyarság történetében szintén jelentős szerepet játszottak. Nos, ez a három református földesúr jelentős mértékben meghatározta Pécel múltját. 1896-ig a település szinte színtiszta református település volt. Az első világháború után kezdett átrendeződni. Akkor a Felvidékről két apácarendet telepítettek be. A második világháború után kezdődött meg az az óriási feljövetel vidékről, amely azt az időszakot jellemezte, és van most durván 13 ezer lakosa Pécelnek. Ebből a népszámláláskor 2512-en vallották magukat reformátusnak, ebből nekünk személyes kapcsolatunk van 2200 emberrel. Fekete Ágnes: Ez nagyon jó arány. Tariska Zoltán: Örülünk neki. A gyülekezetünkben működik egy nagyon jó körzetgazda hálózat. Ők a körzetüket minden évben többször is végig látogatják. Péceli Református Hírmondó néven negyedévente megjelentetünk egy kis hírösszefoglalót a gyülekeztünk életéről, és ezt ajándékba minden református családnak odaadjuk. Annak is, aki közelebb van hozzánk, és annak is, aki ebben a pillanatban talán még távolabb.

Fekete Ágnes: Tariska Zoltánt, a péceli református lelkészt hallották. Más gyülekezetek másként közelítenek ugyanahhoz a kérdéshez. Hogyan lehet a mai embereket megszólítani Krisztus üzenetével? A Budai Gyülekezetben a fiatal házasulandóknak szerveznek kis csoportokat. Illés Dávid lelkipásztort hallják, majd Árvainé Fördös Katát, aki presbiter.

Illés Dávid: Az egyházközségünkben nagyon sokszor van esküvő, majdnem száz egy évben, hiszen nagyon szép a templom itt a Duna-parton és nagyon sok fiatal pár választja ezt a helyet. Itt vagyunk a Szilágyi Dezső téren, az I. kerületben, a Duna-parton, a Parlamenttel szemben. Májustól szeptemberig zajlik a legtöbb esküvő. Van olyan délután, hogy 5-6 esküvőnk is van egymás után. Ugyanakkor a legtöbb házaspárnak, vagy jegyespárnak nem sok kapcsolata van sem az egyházzal, sem Istennel, ezért szeretnénk minél többet megtenni az érdekükben, hogy egy-egy lépéssel közelebb kerüljenek az evangéliumhoz. Így két csoportban foglalkozunk velük. Az első csoportot úgy hívjuk, hogy Híd-csoport, aminek a lényege az, hogy nyolc alkalmon keresztül jönnek ide a gyülekezetbe, minden este először egy vacsora van, utána egy előadás és azután csoportbeszélgetés keretében beszéljük át a keresztyén hit alapvető igazságait. A gyülekezet tagjai között vannak munkatársak, akik ún. vendéglátóként segítik ezt a szolgálatot. Egy asztalnál ülnek a fiatalokkal, jegyesekkel. A következő csoport pedig a Galamb-csoport. Ez egy házasságra felkészítő, illetve a házasság kérdéseit taglaló beszélgetéssorozat. Olyan témákat, olyan kérdéseket egymással megbeszélnek a házaspárok az előadás után, amiről talán keveset szoktak beszélni. Például: hogyan tudunk egymásnak megbocsátani, hogyan tudunk egy problémát jól megbeszélni, hogy ne legyen belőle veszekedés. Mi a helyzet a családdal, a szülőkkel, az anyóssal, az apóssal, a testvérekkel, hol lehet meghúzni a családok közötti vonalat, de mégis hogy lehet a család egy.

Fekete Ágnes: Gondolom, amikor egy fiatal pár jelentkezik esküvőre, akkor először nagyon furcsa neki, amikor azt hallja, hogy egy ilyen közösségbe kell majd járnia.

Illés Dávid: Az a tapasztalatunk, hogy egyrészt a párok tudják, hogy valamilyen előkészítés lesz majd az esküvőre. A furcsa az, hogy amikor megérkeznek az első estére, akkor terített asztal van, szól halkan a zene, gyertyák égnek az asztalon, emberek fogadják őket a kijáratnál, leültetik, beszélgetnek velük, azután vacsora következik. Utána jön a komoly rész, amikor beszélgetni kell. Mindenki elmondhatja a véleményét, hogy ő mit gondol a hitről, mit gondol Jézusról.

Fekete Ágnes: Feloldódnak az emberek?

Illés Dávid: Az a tapasztaltunk, hogy igen. Tehát az első este mindig a csodálkozásé, egészen mást gondoltak az egyházról, utána pedig egyre jobban összemelegednek a csoportok. Egy kis lemorzsolódás van, de általában azt lehet mondani, hogy 80% végig jár ezekre a beszélgetésekre. Nem tesszük kötelezővé. Utána baráti társaságok is kialakulnak, a gyülekezetbe is néhányan betagolódnak. Akár úgy, hogy konfirmációra vagy keresztelésre jelentkeznek, ha ez még nem történt meg, illetve ennek folytatásaként most kisebb beszélgető, Biblia tanulmányozó, imádkozó csoportokat szervezünk, akik akár itt a gyülekezetben, akár a saját otthonukban találkoznak rendszeresen.

Fördös Kata vagyok a Szilágyi Dezső téri Református Egyházközség presbitere és hitoktatója. Lehet, hogy nem éppen presbiteri feladatnak tűnik milánói makarónit főzni 80 embernek, de azt gondolom, hogy nálunk a Szilágyi Dezső téren ez előfordulhat. Vacsorára látjuk vendégül a fiatalokat. Itt éppen ez a vacsorafőzés folyik. A presbiter férje, barátai és mások segítségével. A gyülekezeti tagok nagyon sokat dolgoznak ebben. Be vannak osztva. Többféle segítőnk van. Van, aki bevásárol, van, aki előkészíti, megfőzi az ételt és akkor este pedig szintén jönnek a segítők, akik terítenek, felszolgálnak és leszedik az asztalt, elmosogatnak.

Fekete Ágnes: Hány ember lesz például ma este itt?

Fördös Kata: Ma este a Galamb csoport van, ők általában kevesebben vannak, mert ezt közvetlenül a Híd után tartjuk, s mint tudjuk, nászútra mennek a legtöbben. Nyolc vagy tíz házaspár vesz részt ezen a mai Galamb csoporton. A következő alkalmon, vagyis a Híd csoport 25 házaspárral indul, ha ezt felszorozzuk, az már 50 ember. Itt az asztaltársak a gyülekezet tagjai, akik – mondhatjuk így – egy-egy asztal csoportvezetői. Ők mindig ketten vannak. Igyekszünk házaspárokat találni, de az sem baj, ha nem. Ez azt jelenti, hogy ez 60-65 ember. Több a szolgáló, több a felszolgáló és több étel fogy… és több szeretet.

Fekete Ágnes: Voltál már ilyen alkalmon. Hogyan sikerült feloldani ezeket az embereket?

Fördös Kata: Azt gondoltuk mi, hogy ez nagy élmény lesz a fiataloknak. Nem gondoltuk azt, hogy milyen élmény lesz nekünk. Többnyire olyan emberekkel találkozunk, akik jó esetben néhányan keresők, de a legtöbbjük azt hiszem a szép szokás és a szép templom kedvéért jön hozzánk. Valóban, nagy nehézség az, hogy olyasmiről beszéljünk legtöbbjükkel, amiről nem is hallottak soha. Elég nehéz a feloldás, igyekezni kell a csoportvezetőknek mindenképpen – finoman fogalmazva – hátulról megközelíteni a kérdést sok beszélgetéssel. Azt tudomásul kell vennünk, hogy a fehér asztalnál a feszültségek oldódnak. Ha más nem: kérsz-e bele sót? – és máris megvan az első kapcsolat. Azután szép lassan, lépésről-lépésre, középen szokott lenni egy kis sokk, mert akkor jutunk el ahhoz az előadáshoz, hogy bűnről beszélünk. Ez egy kicsit megijeszti őket. Sokukat rá is döbbenti, hogy a mi bűn fogalmunk és a hétköznapi bűn fogalom az nem azonos. A mi asztalunknál, igazából erről tudok beszélni, mi ezen az alkalmon mondtuk, hogy személyesen imádkozzunk értük. Ez egy sokkos élmény volt, mert soha senki nem imádkozott értük személyesen. Akár hívő valaki, akár nem, azt gondolom, hogy az imádságról mindenki hallott. Sokan, ha máskor nem, vizsga előtt azt mondják, hogy: Jaj, Istenem segíts! És, ha sikerül esetleg, még el is hiszi, hogy segített. Tehát, az, hogy személyesen valaki értünk imádkozik, ez minden sokkon átsegít. Nagyon sokan, úgy érzem a végére, hogy ha nem is hitre, de egy elhatározásra jutottak. Ha más, nem, de keresztelni ide vissza fogják hozni a gyerekeiket. Az apró lépések, azok nagy lépések lehetnek. Mindenki a megelégedettségi kérdőívre azt írta, hogy eljönne még egyszer. Tehát, én azt gondolom, a mai világban többnyire hitetlen fiataloktól ilyen zárást kapni, ez mindenképpen isteni hírt kell, hogy szolgáljon.

Fekete Ágnes: Most egy olyan prédikációt hallgassunk meg, amely az előző beszélgetés helyszínén, a Budai Református Gyülekezetben hangzott el Illés Dávid lelkipásztortól.
Isten így szól hozzánk Lukács Evangéliuma 15. fejezetében:

”Vagy, ha valamelyik asszonynak 10 drachmája van és egy drachmát elveszt, nem gyújt-e menten mécsest? Nem söpri-e ki a háza és nem keresi-e gondosan, míg nem megtalálja? És, ha megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett drachmát. Mondom nektek, így örvendeznek az Isten angyalai is egyetlen megérő bűnösön.”

Illés Dávid: Egy olyan világban élünk, ahol nap mint nap elkápráztatnak bennünket az árak. Nem arra gondolok, hogy esetleg milyen drágaság van, vagy, hogy mi mennyibe kerül, hanem azzal bombáznak bennünket, hogy mit mennyiért tudunk megszerezni. Ha megyünk az utcán, akkor az óriás plakát hirdeti, hogy nálunk ezt a dolgot a legolcsóbban lehet megszerezni. De, hogy milyen olcsó, arról persze nincsen szó, hogy milyen érték áll mögötte. Ha pedig felmegyünk a házunkban a lépcsőházban, akkor néha térdig gázolunk a különféle prospektusokban, amelyeknek egyetlen üzenete van felénk, hogy mi mennyibe kerül. Minek mennyi az ára? Az a lényeg, hogy az árakra figyeljünk, és nézzük meg, hogy mit milyen olcsón kell, vagy lehet megvennünk. Azonban sokkal fontosabb kérdés az, amivel ritkán szoktunk foglalkozni, hogy mi, az ember, mennyit érünk. Mi, az emberi életnek az ember személyének az értéke? Ha belegondolunk, akkor nagy igazságtalanság van, hiszen lehet, hogy egy magasra nőtt ember, aki ügyesen bele tud egy karikába dobni egy labdát, – milliomos vagy milliárdos. Éppen magasra nőtt, éppen van hozzá érzéke, hogy egy bőrlabdát beledobjon abba a kosárba, és borzasztó jól megfizetik. Vagy, lehet egy focista, akinek kitűnő technikája van és mellé szőke haja, húsz méterről mindig be tudja csavarni a labdát a léc alá, annyi pénzt kap, hogy el sem tudjuk képzelni. Ha az összes jövedelmünket összetennénk, koldusok lennénk mellette. Ugyanakkor vannak becsületes, tisztességes emberek, akikről soha nem ír az újság, akikről nem olvasunk sehol, akikről nem látunk riportokat a TV-ben, vagy a Rádióban nem hallunk róluk, akik végzik a dolgukat, akik felnevelnek gyerekeket – néha többet is -, akik sok nyomás és feszültség között élnek a lét és a nem lét határán. Érezzük, hogy talán igazságtalan ez a világ, mert ők sokkal többet érdemelnének, vagy legalább is annyit, de ők ezt nem kapják meg. Azután vannak közöttünk vagy körülöttünk olyan emberek, akik úgy érzik, hogy kiszorultak a társadalomból és nagyon keveset érnek. Szomorú, ha valaki arról panaszkodik, hogy nincs munkája, pedig 30 éven keresztül dolgozott és most kitették a munkahelyéről. Vagy: vannak idős emberek, akik úgy érzik, hogy elszaladt mellettük és felettük az idő. Látják, hogy a fiataloknak mennyi dolguk van, mennyi felé kell szaladni, hogy a gyerekek és az unokák körül mennyi a teendő, ők pedig nem tudják ennek a világnak a tempóját felvenni, nem tudják kezelni a mobiltelefont, a számítógépet, vagy a pénzkiadó automatát és azt mondják: Én már nem kellek senkinek. Én már nem vagyok ebbe a világba való. Mennyit ér az ember? De, nemcsak ilyen szemszögből vizsgálhatjuk ezt a kérdést, hanem egy másik perspektívából is: Mennyit érek én Isten előtt? Valaki azt gondolja, hogy én sokat érek Isten előtt, mert sokat tudok neki adni. Vagyis: minél többek adok Istennek, minél többet tudok a perselybe tenni, ami már nem csörög, hanem susog, annál többet érek Isten előtt. Ezért Isten büszke lehet rám. Van, aki azt mondja, hogy szerintem Isten nem is foglalkozik velem, mert én sem foglalkozom vele. Elmegyünk egymás mellett és nem számítunk egymásnak. Valaki pedig azt mondja, hogy jó néhány milliárdon vagyunk itt a Földön, hogyan is számíthatnék én valamit Istennek! Egy asszony elvesztett egy drachmát. Tíz darab volt neki és kilenc még maradt, de mégis úgy gondolta, hogy az az egy nagyon fontos számára és elkezdte keresni. Jézus idejében az emberek nagyon egyszerű körülmények között laktak. Kis házakban és abban is nagy volt a sötétség. Körülbelül egy 30 cm-es ablaknyílás volt, amelyen a világosság bejöhetett a házba, de ez nagyon kevés volt. A padló döngölt föld volt és valamiféle szőnyegekkel terítették le. Elképzelhetjük, hogy egy ilyen sötét helyen, ahol a talaj is bizonytalan, elgurul egy drachma, milyen nehéz megkeresni. Mindent fel kell borítani, mindent fel kell forgatni, világosságot kell szerezni, és keresni kell. De, Testvérek, Jézus arról beszél, hogy az asszony nem legyint, -van még kilenc – hanem elkezdi a keresést. Meggyújtja a világosságot, előveszi a seprűt és keresi addig, amíg meg nem találja ezt a drachmát. Számítunk Isten előtt. Nem úgy számol velünk Isten, hogy ugyan egy elveszett, de kilenc még megvan. Igen, gondolhatjuk azt Testvéreim, hogy én csak egy vagyok a sok milliárdból. Tud Isten rám gondot viselni? Észreveszi egyáltalán, hogy én hiányzom? Vannak néha olyan tapasztalataink, hogy az emberek nem vesznek észre, nem megyek el egy közösségbe és senki nem telefonál rám. Nem megyek el talán néhány hétig a templomba és senki nem figyel rám, hogy én nem is voltam ott. Azt következtethetjük, hogy Isten sem figyel ránk. Azonban nem így van. Isten előtt értékes az ember. Mikor keresünk valamit? Amikor szükségünk van rá. Nem azért keresi az asszony a drachmát, mert a vagyonának, vagy az értékének a tíz százalékát elvesztette. Jézus idejében az asszonyok az esküvőjük alkalmával egy tíz érméből álló hajdíszt kaptak és arra nagyon büszkék voltak és az mindig viselték. Nem a pénz számít, hanem az, ami megdobogtatja a szívét és azt mondja ez az asszony, hogy az esküvői díszemből egy hiányzik. Egy fénykép, egy darab papír. De, ha hiányzik egy fénykép, nem azért kesergünk, mert egy kicsi darab papír hiányzik, hanem azért, mert ami rajta van, az fontos nekünk. Isten úgy keres bennünket, úgy akar megtalálni bennünket, hogy mindig ott lehessünk a közelében és visszaguruljunk őhozzá, hogy tudjuk, jó helyen vagyunk. Legyünk őszinték! Néha érezzük mi is – még ha nem is mondják nekünk, hogy nem vagyunk a helyünkön. Rengeteg emberrel találkozom, aki mondja, hogy én keresem a helyemet a világban. Néha érezzük, hogy el vagyunk szakítva Istentől. Néha érezzük, hogy szeretnénk közelebb lenni hozzá, szeretnénk jobban hallani a hangját, szeretnénk jobban hallani szíve dobogását, szeretnénk jobban belesimulni az ő akaratába, de nem megy. A hétköznapi dolgok, feladatok, kísértések és elvárások, ennek a világnak a korszelleme, amely körülvesz bennünket, sok kísértés, amelyet nem tudunk legyőzni, érezzük, hogy távolabb és távolabb vihet bennünket Istentől. Egy történet szerint egy nagypapa bement a szobába, ahol a kicsi unokája a járókában volt és eszeveszetten sírt. Fölállt a járókában és azt mutatta, hogy ő ki szeretne onnan jönni. Papa! Papa! – és emelte fel a kezét, hogy kiemeljék a járókából. A nagypapának megenyhült a szíve és kivette a gyereket a járókából. Azonban abban a pillanatban lépett be a szigorú édesanya a szobába és azt mondta, hogy: Papa, tedd le azt a gyereket, mert büntetésben van, nem szabad kivenni a járókából. A nagypapa visszatette őt, de a szíve nagyon fájt, mert látta, hogy ott van bent a gyerek és sír, mert ki szeretne jönni a ketrecből. Ekkor a történetben a nagypapa gondolt egy nagyot, bemászott a járókába. De, én itt vagyok most veled. Isten Jézus Krisztusban közénk jött. Látta az embernek a nyomorúságát, látta azt, hogy elválasztva vagyunk Istentől. És mit tett Jézus? Közénk jött. Felvállalta ezt az életet, amit élünk. Mert, én nemcsak várok rátok, hogy jöjjetek énhozzám, hanem kereslek is titeket. Isten azt kérdezi, hogy mi hol vagyunk most? Közel, vagy távol? Vagy, ha éppen úton vagyunk, távolodunk vagy közeledünk? Ezt két személy tudja: Te tudod és Isten tudja. Ha éppen távolodsz tőle, akkor is már megy utánad. Hogy, ha már magad is elindultál, egyszer majd szembe fogsz találkozni vele, mert ő keres téged szüntelenül, mert értékes vagy számára, mert ott vagy a szíve közepén, mert ő nagyon szereti az embert. Isten keres és engedjük, hogy megtaláljon bennünket és utána vele együtt keressük azokat, akik nincsenek az ő közelében.
Ámen