2003-08-27

Elmélkedés Tonk Sándor koporsójától eljőve

Csak történészek a megmondhatói, hogy hány féle-fajta világszemlélet és arra épülő kultúra létezett már az emberiség történetében. De aligha volt még egy olyannyira önző, csak az individuális valóságot elismerő, mint az, amelyikben ma élünk. És aligha volt olyan kortársunk, akinek élete, személyisége olyannyira "nem e világból", e mai, önző világból való lett volna, mint Tonk Sándor történészé az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokáé, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektoráé. Nem azért, mintha Tonk Sándor gyarlóságoktól kivételesen mentes ember, vagy valamilyen álomvilágban élő idealista lett volna. Még csak azt sem mondhatni, hogy amolyan professzoros szórakozottság miatt ne vett volna tudomást arról, ami kiábrándító. Hanem azért, mert máshogyan látta és élte meg ezt a világot, mint ahogyan ma látni és megélni szokás. A ma embere komolyan veendő valóságnak csak a kézzel foghatót tekinti, azt, ami az egyes embert érinti, mozgatja. És azután a valóság e kemény magja körül és fölött néhanapján fedez csak fel valamilyen bizonytalan halmazállapotú aurát, mindazt, ami eszme, ami közösségi léptékű, ami a szellemi, morális és lelki összefüggések világába tartozik. Tonk Sándor szeme fordítva exponált. Számára csak a magasabb rendű valóság volt igazán valóság. Szinte varázslatos magától értetődőséggel tekintette csak azt fontosnak, ami az egyedi események, emberi csetlések-botlások mögött meghúzódó történelmi folyamat, szellemi mozgás, morális valóság. Nem valamilyen hősi gesztussal próbált szembeállítani egy jobb világot azzal a kiábrándító realitással, amely körülvette, hanem a valóság máshogy épült fel számára. Szépen kifejeződik ez történészi életútjának fő művében, a nyugati egyetemekre járó erdélyi diákok összegyűjtött adatait tartalmazó hatalmas forráskiadványban, melyből emberi életek ezrei rajzolódnak ki néhány szikár adatból: legtöbbször csak egy név, származási hely, társadalmi státusz, valamely egyetem megnevezése a végzett tanulmányok időpontjának megadásával, s talán néhány szórványos adat a későbbi életútról. Az olvasni nem tudó számára maga az élettelen adathalmaz; az értőnek pedig Erdély múltjának páratlan kincsesbányája, melynek alapján nyomon követhetővé válnak szellemi, kulturális folyamatok, ismeretek, gondolkodásmódok áramlása, alakulása, maga a valóság. Pedig Tonk Sándor már nem abba a korosztályba tartozott, amely legalább még gyermekként egy a mainál kevésbé sivár világban élt. Ő már a háború után született, oly korban, amelyből hivatalosan volt kitiltva mindaz, amiből értékrendje fölépült: kereszténység, magyarság, európai kultúra és tudomány egyaránt. Éppen ez a nyílt ellenségesség tette azonban lehetővé, hogy az erdélyi magyar értelmiségnek első sorban az egyház köré tömörülő része évtizedeken át evidens módon tartsa fenn a maga értékeit, normáit, erkölcsiségét. A teljességgel idegen és barbár világ sem intellektuális, sem erkölcsi szempontból nem jelenthetett alternatívát, még csak kihívást sem. Ez magyarázza azt a csodálatra méltó állóképességet, amivel emberek képesek voltak lelki megrokkanás nélkül túlélni egy szörnyű rendszer évtizedeit. Tonk Sándor is teljes testi és lelki egészségben vészelte át ezt a kort, még csak jó kedélyében, szeretetre méltó alkatában sem sérülve, fölülemelkedett dohogással, vagy anekdotázó humorral kommentálva a körülmények legabszurdabb tüskéit is. S mindeközben egy az egyetemes magyar tudományosság számára kiemelkedő értékű munkát tett le a köz asztalára. Mi világíthatna rá jobban az elmúlt másfél évtized nyomorúságára, mint az a tény, hogy Tonk Sándor életerejét, egészségét nem az az időszak őrölte fel, amikor nem voltak lehetőségek, hanem az, amikor kihasználatlanul maradtak az általa elsősorban szolgálni kívánt közösség jövője számára életfontosságú lehetőségek. Nem a hihetetlen mennyiségű munka, a fél évszázados pusztulás következtében elkerülhetetlenül több ember helyett is vállalt feladatok, a tanítás, az egyetemszervezés, az egyházi és világi közélet tennivalói őrölték fel, hanem az oly hosszú várakozás után végre kitűzhetővé vált úttól való letérések, a szellemi és anyagi erők eltékozlása. Tonk Sándor temetését sokan páratlanul megrázó eseményként élték meg. Nem csak az önmagában is fájdalmas tény, az egyházban, az általa vezetett egyetemen és a tudományos életben egyaránt csak részben pótolható űr okán. Nem is csak az ott felolvasott emelkedett, de ugyanakkor a mának és a maiaknak leleplező tükröt nyújtó végakarat és az Ige világosságával sok rejtett helyre bevilágító igehirdetés miatt. Hanem legfőképpen azért, mert Tonk Sándor keserű vívódásai, oly sok tehetséggel és tiszta szándékkal is gyakran vesztes csatározásai és végül szinte kikerülhetetlen következményként olyannyira idő előtti halála azzal a rémületes gondolattal kísért, hogy a ma önző világa kikezdhetetlen, változtathatatlan; hogy igenis lehetséges, "hogy ész, erő és oly szent akarat hiába roskadozzanak"; hogy a dicsért és tisztelt Tonk Sándor végül is csak a tegnap embere volt. Ha ez így van, akkor egy kiváló emberrel együtt olyan reményeket, gondolatokat is el kell temetni, amelyek nélkül emelkedettebb lelkületű embernek nem lehet teljes értékű életet élnie; le kell mondania minden nagyobb ívű tervről, munkáról, ami a maga legszűkebb környezetén túl mutat. Ezért fontos az, hogy Tonk Sándor végakaratának alapgondolataként Szenci Molnár Albert imáját idézi, aki mintegy azzal bíztatja magát mások iránti megbocsátásra, hogy máskülönben hogyan is várhatná ő maga mindenek hatalmas bírájának bocsánatát. Szenci Molnár egy már bizonyosan rég elmúlt világban imádkozott így. Szavait, lelki rezdüléseit azonban négyszáz esztendővel később minden másnál rokonabbnak érezhette magához egy egész életével, s tudása, erkölcsi komolysága miatt ezen keresztül az elmúlt és a kibontakozófélben lévő történelmi korszakkal is számot vető ember. Ezt a rokonságot nem a történelem biztosította, nem valamilyen emberi produktum négy évszázados álandósága, hanem a mindenek, s benne a történelem és személyes létünk Urának változatlansága. Az ebből fakadó örök emberi lehetőség. Az erre épülő hit, alázat és szolgálni készség nincs kitéve történelmi változásoknak, bár megélése koronként eltérő próbatételt jelent. Van, hogy a szó szoros értelmében vett véráldozatot; máskor az annál nem csekélyebb kínnal járó keserű csalódások hordozását. Ezeket megfontolva tévesnek ítélhető az a gondolat, hogy Tonk Sándorral csak a tegnap egy kivételesen szép darabja szállt sírba. Helyette inkább gondolhatunk két értelemben is a holnapra. Történelmi léptékkel mérve azért, mert minél inkább érzékeljük a ma végletes önzés és felelőtlen haszonelvűség uralta világának folytathatatlanságát, annál világosabban látjuk, hogy az ember jövője, sőt puszta léte is csak emelkedettebb világlátásra épülhet. Olyanra, aminek kivételesen karakteres példáját élte a történészprofesszor Tonk Sándor. Másrészt, nagyapjának, a teológus és filozófus Tavaszy Sándornak szavaival élve, az örökkévalóság szempontja alatt ítélve pedig azért, mert a mindenkori jövő egyedüli bizonyossága a mindenek hatalmas és kegyelmes bírája által az ember számára megnyitott és semmilyen kor, hatalmasság, emberi mihasznaság által nem érvényteleníthető lehetőség. Erre figyelmeztet a halálra imádkozva készülő Tonk Sándor református keresztyén ember. Így, a legfontosabbakra mutatva szolgálja Tonk Sándor halálában is azt, amit életében igyekezett, segít másokat helyes úton járni A hozzá közel állókat a személyes emlékeken át is; azokat, akik még bőrükön érzik kézszorítását, akiknek fülükben cseng hangja, akik felidézhetik baráti beszélgetések alatti töprengéseit, formálódó gondolatait. És azon túl mindazokat, akik szembesülni akarnak egy igaz ember életének mihamarabb bőségesen dokumentálandó bizonyságtételével.

2003. augusztus 29.

Zalatnay István

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Néhány nap és vége a diák nyárnak. Ezen a hét végén tartják az Országos Református Tanévnyitó Istentiszteletet Tiszakécskén, de mindenütt szerte az országban is. Az iskolaévre készülve, az elmúlt héten rendezett Karátsony Sándor konferenciára emlékezünk. Augusztus 22-től Pécelen gyűltek össze a nagyhírű pedagógus nemesi előnevéről elnevezett Csökmei Körbe, Karátsony Sándor még élő tanítványai és azoknak utódai. Most két tanítványt hallhatunk. Karátsony Sándor keresztfia, Heltai Miklós fog beszélni, aki a Gödöllői Török Ignác Gimnázium ez évben nyugalomba vonult igazgatója és a Csökmei Kör elnöke, először Fábián Gyula, a Szabad Föld főszerkesztője és a Csökmei Kör vezetőségi tagja beszél.

Fábián Gyula: Nagyszalontán voltam diák és abban a szerencsében részesültem, hogy osztályfőnököm, Heltai Miklós egy alkalommal meghívta Karátsony Sándort Nagyszalontára. Rácsodálkoztunk, hogy eljött hozzánk. Nagy nehezen, de az Arany János Múzeumba, ahová igen szűk lépcső vezetett fel a Csonka toronyba, Sándor bátyám feljött velünk, örvendezett Arany János megmaradt relikviáinak. Pipákat, mosdótálat, karszéket, mindent megnézett és azt mondta, hogy igaz, igaz, hogy ide én nagyon nehezen jöttem fel…Elég termetes ember volt, és azon kívül rokkant ember is. Az első világháborúban szinte az első napon kapott egy komoly sérülést mindkét lábára. Ez is érdekes, ahogy elmesélte nekünk, hogy: "Feküdtem a sáros földön és arra gondoltam, hogy miért is kellett nekem ide jönni? Azért nem jöttem, hogy más embernek az életét ontsam. És, akkor, amikor elvesztettem – szinte- az eszméletemet, akkor egy látomásom volt, hogy én diákok között valahol tanítok. Tulajdonképpen ez mentette meg az életemet, mert bizakodtam, hogy rám találnak, mint sebesültre, valahogy fölfognak, azután elvisznek innen". Így is történt. Mindig olyan csodálatos megjegyzései voltak. Amikor leballagott onnan a négy emelet magasból, akkor azt mondta: hat vak ló szeme világáért nem adnám, hogy ide feljöttem, és Arany Jánosnak ezeket a csodálatos ereklyéit a saját szememmel láthattam. Arany János volt a legkedvesebb magyar költője. A következő utunk már Debrecenbe vezetett, ahol őt meglátogattuk, mint a Debreceni Egyetem tanárát. Valami olyan csendült meg előttünk, hogy "ide azután, ahogy befejeztétek az iskolát, jöhettek tanulni". Sajnos, ez már nem történt meg. Mi, amikor már elkezdtük az egyetemi éveinket 1948-ban, Karátsony Sándor még ugyan tanított Debrecenben, de az már csak amolyan utózönge volt a tanításában is, mert mindenképpen az ifjúsági munkától, az ifjúsági mozgalmi munkától, az egyetemi munkától eltiltották őt. Bekövetkezett a kényszernyugdíjaztatása is. Ez persze minket nem zavart abban, hogy felkerestük a lakásán néhány barátommal, akiket szívesen látott és fogadott. Természetesen ez azzal járt, hogy bizony, az ő lakását figyelték. Ő azt mondta, hogy amíg tehetem, foglalkozom veletek. Azt ugyan senki nem tilthatja meg, hogy tovább adjam azt ilyen formában is, amit én valahonnan felülről kaptam. No, így lehettem én – ha úgy tetszik, és erre nagyon büszke vagyok – az utolsó tanítványainak egyike. Kérdezhettük őt. Az ő tanári, legfontosabb módszere, hogy: kérdezzetek! Ha kíváncsiak vagytok, akkor kérdeztek. Egyetemi évei alatt is ilyen viszonya volt a saját tanítványaival is. Nem csak akkor, amikor Debrecen egyik legnagyobb előadó termében zsúfolásig ott voltak, hallgatták az ő előadásait, hanem azokon a bizonyos szemináriumokon. A Karátsony-szemináriumoknak óriási híre volt. Sándor bátyánk úgy beszélt a katedráról is, hogy annak mindig megvolt a lelki háttere. Kapcsolatban volt Jézus Krisztussal, akinek ő alázatos szolgájaként tekintette magát. Ez áradt belőle.

Fekete Ágnes: Tudna egy ilyen beszélgetést valahogy elénk varázsolni?

Fábián Gyula: Nagyon szívesen elmondom, hogy annak idején az alapvizsga dolgozatomat Móricz Zsigmondról írtam. Én megkértem őt, hogy volna-e szíves elolvasni. Elolvasta. Utána azt mondta, hogy beszéljünk róla: "Hogyan is látod te ezt? Nemcsak egy dolognál megakadni, hanem amikor valamit elkezdünk elemezni, akkor induljunk el a teljesből, az érték igazságából és ezt váltsuk apró pénzre. No, hát ezek voltak azok a felejthetetlen élmények, amikor azt mondta, hogy: Igen, igen, de ez a megfogalmazás még nem egészen pontos, ahogy itt leírtad. De, azért vagyunk, hogy erről beszéljünk, hogy mi az, amit javítani kell benne." Én el nem tudom mondani, hogy micsoda élmény volt: "Tessék csak azt a móricz zsigmondi nyelvet egy kicsit jobban elemezni, hiszen ti is tiszántúliak vagytok. Móricz Zsigmond is hozta onnan a Felső Tiszamentéről a leggyönyörűbb magyar nyelvet. Tessék egyeztetni, ti hogy mondjátok, ő hogy mondja. Preparáljátok ki azokat a kifejezéseket, amelyeket tőle tanultok."

Heltai Miklós: Amit a barátom elmondott, azt azután ő a pedagógia nyelvezetén úgy fogalmazta meg, hogy az iskolákban nincs normális pedagógiai alapviszony. Hiszen, a normális pedagógiai alapviszony az lenne, hogy aki nem tud vagy keveset tud, az kérdezi azt, aki tud vagy többet tud. Holott, kicsi elsőtől érettségiig ma még az iskolákban változatlanul és állandóan a tanár kérdez. Ez az, ami nem normális, ezen kéne változtatni és itt derül ki, hogy mit jelent az, hogy nem én, nem te, hanem mi. "Te kérdezel, én válaszolok"- viszony alakul ki közöttünk. Voltaképpen az ő egész tanári, ifjúsági mozgalmi, lapszerkesztői tevékenysége egy folytonos dialógus volt az akkor éppen aktuális magyar ifjúsággal. Ez volt az ő tanári munkájában az új, az előremutató, a modern, a ma is aktuális, a folytonos párbeszéd: Mondd, csak mi a bajod, mire vagy kíváncsi, mit akarsz kérdezni? Nézz utána. Egy egész ország ifjúságával tudta ezt a párbeszédet folytatni, mert nem kímélte magát és mindenütt, ahol erre alkalma volt, így tudott a maga korában – ezt Kontra György írja a könyvének az elején – szinte hihetetlen és példátlan a mai világban, hogy valaki tanár létére egy egész ország ifjúsága előtt ismerős.

Fábián Gyula: Egyszer kapott egy olyan levelet Ausztráliából: Sándor bácsinak – Magyarország. Kézbesítette a posta. Mindenüvé, ahová hívták, ment. Nem lehet azt felmérni, hogy hogyan győzte idővel, erővel, de győzte és tudta. Lényegében véve lerakta az alapját annak, mi a magyar diák és tanár viszonya a következő évezredre, mert nem lehet megúszni, hogy a magyar ifjúság ne töltse be azt a hivatását, amit ő előírt számára.

Fekete Ágnes: Magyarság. Nála ez kulcsszó volt.

Fábián Gyula: Itt van egy nagyon fontos megjegyezni való. Az, hogy magyar, az nála nem valamiféle nacionalizmust jelentett, hanem embert jelentett.

Heltai Miklós: Tudósi minőségében ez egy nagyon becsületes magatartás volt, hogy azt mondta: Magyar vagyok, magyarul tudok, ebből indulok ki és azután, ha eljutok odáig, hogy kiderül, hogy ez már nem csak magyar, akkor valószínűleg valami olyan eredményre jutottam, ami mellé már nem is kell okvetlenül ez a jelző, hogy magyar. Ezt egyébként A magyar demokrácia c. művében le is írja, hogy félni is szoktak ettől a jelzőtől és akkor emiatt nem akarják kiadni a könyveit, félreértelmezik éppen úgy, mint az ő elvét a mellérendelésről. Nála valóban kevés mellérendelőbb ember volt. Ezt édesapám mesélte, hogy egyszer még a Zrínyi Főgimnáziumban fültanúja volt annak, hogy valami vallási vita folyt a tanáriban. Az egyik pedagógus kolléga nagy hévvel támadta ezt a katolikus elvet, hogy az egyedül üdvözítő katolikus vallás és Karátsony Sándor a református egyház hű fia közbeszólt, hogy: márpedig a katolikus vallás egyedül üdvözítő. Elhűlve néztek rá, hogy mit mond. Azt mondja: Egy katolikus ember számára. Számomra a református hit az egyedül üdvözítő. Nem ment bele a vitába, hanem a kiindulópont: aki katolikus, legyen katolikus módra jó keresztyén, aki református, az meg induljon ki ebből, hogy református módra jó keresztyén. Tehát, ez az ún. toleráns magatartás, a másik ember elismerése.

Fekete Ágnes: Mégis, mi volt ez a gondolata, hogy "a magyar észjárás" az olyan valami, amit meg kell értenünk?

Heltai Miklós: Mindenki tisztában van vele, és nemzeti büszkeségként hangoztatja is, hogy kitűnő természettudósaink vannak. Ismeretes is az az anekdota, hogy állítólag Hollywoodban írták ki a 30-as években, hogy: "Nem elég, hogy magyar vagy, de okosnak is kell lenned." Ezt kiírhatták volna Los Alamosban is a nukleáris kutatóintézetben. Mi az ördög is lehetett, amivel ezek a magyar tudósok sokszor eszköz nélkül, intuitív alapon értek egészen kiváló tudományos eredményeket? "Egészben látni." Nem szétanalizálni részekbe, hanem az egészből kiindulni. Ő gyakran idézte a Bolond Istók-ból azt a részletet, ahol Arany voltaképpen a maga nyelvtanulását írja le: "Ő az egésznek bátran nekironta, s kileste hol foly az a finom ér, melyen halad cselekvés, érzet, eszme, habár egy szócska néhol kárba veszne." Tehát a magyar észjárás csak eleinte áll így a nevezéktanban, hogy magyar. Azután már csak ez: észjárás. A természettudósok szokták azt mondani, hogy a régi természettudomány előbb gondosan agyoncsapta az élőlényt, hogy azután tanulmányozhasa. Tehát élőben kellene tanulmányozni. Tehát a mellérendelés az az, hogy nem vagyunk mi fölérendelve sem a természetnek, sem a társadalomnak, sem a gyereknek, hanem egymás mellé rendelve. Ez a modern. A sztálini korszakban ilyet tanultunk, hogy természet legyőzése, az ember a természet ura. Ugye ma már mindenki tudja, hogy mekkora orbitális marhaságok ezek. Sajnos, azért nem okult eléggé az emberiség belőle.

Fábián Gyula: Például a cserkészmozgalom abban az időben teljesedett ki, amikor ő volt a Cserkéssz Szövetségnek az elnöke. De a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének is az elnöke volt. De, mint tudjuk, itt, ebben az időben természetesen, ezt a szervezetet is lefejezték. Annyi sok mindent tettek ellene. Az ő könyveit közkönyvtárakból – mondjuk meg őszintén – bizony máglyára küldték. Nem egy könyvtárban kerestük. Nincs. Miért nincs? Selejtbe került, ezeket a könyveket eltüntették. Megpróbálták őt a magyar társadalmi életből kirekeszteni, de nem lehetett és ma sem lehet, holnap meg különösen nem lehet.

Fekete Ágnes: Úgy gondolja, hogy amit ő mond, az mindenképpen hatni fog a magyar társadalomra?

Fábián Gyula: Most ott van a lehetősége és a módja, hogy a vallásos nevelésben sokkal komolyabban vegyük azt, amit ő nekünk adott. Nem véletlen, hogy a saját falujának is presbiter tagja volt, meg Budapesten is presbiter volt, ahová tartozott. Ő mondta ki még abban a szomorú időben, hogy lelki megújhodás nélkül semmi nem képzelhető el. A lelket nem lehet semmiképpen eltüntetni, mint ahogy megpróbálták, akarták, ezzel ugyan semmire nem mentek.

Fekete Ágnes: Talán éppen ezért van, hogy ő a napi szintű politizálást nem engedte be a körökbe.

Heltai Miklós: Nem arról van szó, hogy ő politikailag közömbös lett volna, vagy ne tudta volna, hogy a politika mikor jó, mikor nem jó a számunkra, csak arról van szó, hogy ki-ki a maga dolgát csinálja. Nem ezzel foglalkozott, hanem azzal, hogy legyen kit képviselni, legyen népünk, legyen nemzetünk. Ma már a kommunikáció szak lassan nagyiparrá válik Magyarországon. Képeznek kommunikáció szakosokat nyakra-főre, óriási tömegekben. Remélem, hogy majd hasznára lesznek a magyar társadalomnak. Ez az ő szava, az ő kifejezése, hogy közölni kell valamit a másikkal abból a célból, hogy megértse, mert a kommunikációnak ez a lényege, hogy a partner lehetőleg értse meg, amit mondok. Ezt is ő kezdte.

Fekete Ágnes: Az idei konferenciájuknak az a címe, hogy Ifjúság és Politika. Miért éppen ezt a címet választották?

Fábián Gyula: Karátsony Sándor az egyik könyvét azzal kezdi, hogy: Mi is a politika? A megromlott jogviszony rendezése.

Heltai Miklós: Ugyan mi rontja meg a jogviszonyt felnőttek meg ifjak között, vagy mondjuk így, hogy tanárok meg diákok között? Például az, ha a diák nem a legfrissebbet, nem a legmodernebbet kapja a tudománytól, hanem még mindig elavult dolgokat. Mondok egy példát erre. Még gyakorló pedagógus évek évtizedek óta egyre szomorúbban tapasztalom, hogy a természettudományok, a kémia, a fizika, a biológia egyre inkább táblatudományokká válnak, meg irkatudománnyá. Nincs kísérlet. Nem kap igazán modern tudományt az ifjúság, jóllehet sokszor szinte az egyetemi tankönyvek anyagát tanítja ma a biológia, fizika, kémia. Tehát arról koldulnak, hogy nem a kísérlettel, nem a szemléletből kiindulva kezdik és azután jutnak el, amikor szükséges, a számolásokhoz. Másrészt: a jogviszony rendezése. Lehetősége van a diákságnak az iskolában arra, hogy kérdezzen? Nincs. Nem azért, mert a tanárok rosszindulatúak, hanem mert a tanárok jóindulatúak és fel akarják őket készíteni az egyetemre, a felvételire és darálnak, darálnak, nyomják beléjük a tudományt és inkább ők kérdezik vissza, hogy: jól tudjátok? Nem is jut hozzá tanári lelkiismeretességből a diák, hogy kérdezzen. De, hát ez is egy megromlott jogviszony. Ezt is helyre kéne állítani. Kérdezz te. Úgy, ahogy erről az imént szó volt. Azt írja Karátsony Sándor, hogy a leghatékonyabb politika a kulturális politika. Valahogy egyszer, ennek a magyarországi politikai elitnek is ezt kellene tudomásul venni, hogy a kulturális politika az a legjobb politika, amelynek révén elkerülhető például a leszakadás, az elszegényedés, a céltalanság, a helyünket nem találás a világban. Ezeket feltárni, észrevenni ez a ma ifjúságának a feladata. Édesapám emlékeiből mondom, hogy az 1919-1920-as tanév végén irtózatosan ki voltak éhezve a pesti gyerekek. Még az Antant blokádot talán fel sem oldották, mert amíg nem írták alá a trianoni békét, addig nem lehetett behozni semmit, és akkor Sándor bátyánk ezt az irtózatosan kiéhezett pesti gyerekcsapatot elvitte a szülőfalujába Földesre nyaralni. Parasztgazdáknál szállásolta el őket, hogy etessék ki a pestieket, egész nyárra. Azután, minthogy az osztályban volt négy-öt-hat-nyolc, a Józsefvárosban, ki tudja hány – zsidógyerek, Sándor bátyánk nagyon fontosnak tartotta, hogy őket a földesi zsidócsaládokhoz helyezze el, hogy kóser kosztot kaphassanak. Az előkészítés során elment az áldott emlékezetű földesi főrabbihoz, és előadta neki, hogy miről van szó. Előbb egy kicsit hitetlenkedett és kérdezte, hogy valóban a tanár úrnak az a gondja, hogy a zsidó gyerekek kóser kosztot kapjanak és hogy kihizlalja őket itt Földesen? Válaszolta – igen. Akkor felállt és azt mondta, hogy én tiszteletet teszek a tanár úrnak, hogy most a kurzus idején, az antiszemitizmus akkor kezdett aktivizálódni, ez a fő gondja, hogy a zsidó gyerekek is rendesen és a hitük szerint el legyenek látva. Ez egy olyan csodálatos história, mert ebben benne van az ő radikálisan demokrata és mindenkire kiterjedő demokrata felfogása, hogy igazán ebből is tanulhatnának a maiak.

Fekete Ágnes: Heltai György és Fábián Gyula a Csökmei Kör konferenciája kapcsán emlékezett Karátsony Sándorra.

Fekete Ágnes: Mint, minden hónap utolsó szerdáján, ma is egy igehirdetést hallgathatunk meg. Cseri Kálmán, mint egy tíz éve elhangzott tanévnyitó prédikációját hallhatjuk, amely egyaránt szól gyermekeknek és felnőtteknek.

Cseri Kálmán: Kegyelem Néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen. Egyszer egy nagy oktatást kaptam egy hároméves kicsi lánytól, mert összejöttünk fontos dolgokat megbeszélni egy lelkésztársam lakásán és ő nem akarta, hogy a kicsi gyerekei is ott legyenek. Próbálta őket elhessegetni onnan. Ez a kislány azonban mindenképpen bent akart maradni. Amikor mondogatta neki, hogy menjen ki, ő tudni akarta, hogy miért. Akkor azt mondta az apukája, hogy azért, mert amit itt a bácsik beszélnek, azt te úgy sem érted. Erre ő elkezdett görbíteni, úgy, ahogy a kicsik szokták a sírást kezdeni és mondott egy fontos mondatot, ami elkísér egész életemben. Azt mondta. "Azt úgy kejj mondani, hogy mindenki éjtse." És, ezt megtanultam, hogy Isten igéjét is úgy kell mondani, hogy mindenki értse. Megpróbáljuk. Legalább is ezen az istentiszteleten úgy, hogy a legkisebbek is értsék és akkor egészen bizonyos, hogy mindannyiunk számára is érthető lesz. Az az ige, amelynek alapján Isten igéjét szeretném hirdetni, Józsué könyvében van megírva. Józsué könyve első részének az első kilenc verség olvasom: "Mózesnek az Úr szolgájának halála után ezt mondta az Úr Józsuénak: Az én szolgám Mózes meghalt; most azért indulj, kelj át itt a Jordánon, te és ez az egész nép arra a földre, amelyet én adok Izrael fiainak. Nektek adok minden helyet, ahová léptek, úgy, ahogyan megígértem Mózesnek. A pusztától egészen a nagy folyóig, az Eufratesig. Senki sem állhat ellened egész életedben, veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam. Nem maradok el tőled, nem hagylak el. Légy erős és bátor, mert te teszed ezt a népet annak az országnak az örökösévé, amelyről megesküdtem atyáiknak, hogy nekik adom. Csak légy igen bátor és erős. Őrizd meg és tartsd meg azt az igét, amit Mózes az én szolgám parancsolt neked; ne térj el tőle. Se jobbra, se balra, hogy boldog légy mindenütt, amerre csak jársz. Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz.

Gyorsan véget ért a szünidő és sokatokkal beszélgetve az elmúlt napokban, úgy láttam, hogy főleg két dolog van a kicsi szívekben: kíváncsiság, meg egy kicsi félelem. Kíváncsiság, hogy mit hoz az új év, milyen lesz az osztály, ha valaki új osztályba kerül. Jöttek-e új gyerekek, nem ment-e el valaki, ki lesz a tanító néni, vagy nagyobbaknál az osztályfőnök: Mi lesz a tananyag? És, az ember óhatatlanul fél az ismeretlentől. Nem leszek-e beteg, milyen erős lesz a verseny? Valaki úgy értesült, hogy az ő osztályukba csupa jeleseket vesznek fel. No, most azok között is van különbség, de ez mikor alakul ki? Mennyire kell hajtani, a szülők is félnek egy kicsit. Valaki tegnap úgy sóhajtott fel: jaj, de messze van még a június! Tényleg messze van, ha a jövő évit nézzük. Ő az év végére gondolt itt az év elején. Olyan jó lenne, ha egy hatalmas kéz mindig ott lenne felettetek, vigyázna rátok, ha szükség van, segítséggel segítene, vagy valaki láthatatlanul mindig jelen lenne és súgna, hogy ha kell, jó gondolatokat adna, vigyázna ránk. Láttam egyszer – éppen így a tanév elején -, hogy egy apuka kísérte az első osztályos kisfiát az iskolába. A kicsike elbámészkodott és megbotlott éppen egy elég nagy tócsa szélén, amiben mindenestül beleesett volna, ha az édesapja nem fogja erősen a kezét. Pontosan ezt a képet láttam, és ez volt az érdekes, mert ilyet ritkán lát az ember, hogy a kisgyerek táskával a hátán vízszintes helyzetben volt. A kis karjánál fogva függött és tartotta az apja a víz fölött. Amikor megbotlott, akkor nyilván még erősebben fogta meg a nagy kéz a kis kezet és megtartotta, hogy ne váljék halacskává, ami ott úszik a tócsában. Nos, egy ilyen erős kézre vágyik mindenki, amelyik mindig készenlétben lenne, amikor én elbámészkodom és összecserélem a lábaimat és megbotlom, akkor se essek el. Ilyen kézről álmodoznak ám a felnőttek is. Ha egy ilyen adná azt, amire szükségünk van, és amikor mi már nem boldogulunk, valaki mégis ott lenne mellettünk. De, hát nem őrizhet egyikünket sem az apukánk, anyukánk állandóan. Kire számíthatunk akkor? Az a történet, amiből egy részletet itt olvastam, egy olyan férfiról szól, aki nagyon bátor volt. Egy alkalommal azonban mégis nagyon félt. Amikor Isten az ő egész népének a sorsát rábízta. Isten azt mondta, hogy az én egész népemet vezesd be ebbe az országba. Ott nem várták őket tárt karokkal és nyitott kapukkal. Ellenkezőleg. Ellenségnek tekintették őket és akkor minden mondatban ígér valamit Isten. Azt mondja Józsuénak: menjetek csak nyugodtan, én félelmet oltottam azoknak a szívükbe. Azok már most félnek tőletek, ez fél győzelem nektek. No, de ki bizonyos ebben? Az, aki elhiszi, hogy Isten igazat mond. Ha Isten azt mondja, hogy ez a tiétek lesz, akkor biztos a miénk lesz. Mikor és hogyan? Azt majd meglátjuk. Isten azt mondja, hogy mindenütt veletek leszek, ahova csak mentek. Nem maradok el tőled, nem hagylak el. Mintha azt ígérné Isten, hogy nyugodj meg Józsué. Egy láthatatlan, hatalmas kéz ott lesz mindig fölöttetek, én meg láthatatlanul, de nagyon valóságosan ott megyek előttetek, körülveszlek benneteket és védelek az ellenségtől. Azon múlik minden, hogy ezt elhiszi-e Józsué meg a nép vezetői vagy nem. Ha elhiszik, akkor elindulnak és ettől kezdve lépten-nyomon tapasztalták, hogy Isten ígérete igaz. Pedig Józsué szíve is tele volt félelemmel: Jaj, Uram hogy lesz ez az ország a mienk? Jaj, Uram Mózes meghalt. Eddig mindig tőle kértem tanácsot, én most kitől kérjek tanácsot? Mit mond Isten? Majd maga Isten tanácsol téged. Eszedbe jut egy jó gondolat, helyesen fogsz dönteni. Na, de Uram én tapasztalatlan vagyok. Mózes évtizedekig vezette a népet, én meg csak most kezdem. Nem baj, majd egyre több tapasztalatot gyűjtesz, de nem a tapasztalaton múlik elsősorban Józsué, hanem azon, hogy én nem maradok el tőled és nem hagylak el. És, ez így is volt, mert sok baj támadt és sok nehéz helyzetbe került Józsué meg a nép, de újra és újra erre emlékezett. Isten megmondta: nem maradok el tőled, nem hagylak el. Újra és újra rászorította Józsuét, hogy higgyen: nem maradok el tőled, nem hagylak el. Ezt ígéri most nektek is most ennek az új tanévnek az elején. Isten pontosan tudja, hogy melyikünket milyen terhek nyomasztanak most, mi megoldatlan az életünkben, mi az, amitől nem tudunk szabadulni, vagy amitől félünk. Akkor is érvényes az ő ígérete. Az ő hatalmas keze ott van fölöttünk, az ő szeretete körülvesz, az ő igéje, ami a bibliában olvasható, világít és mutatja az utat. Isten mindig hallótávon belül van. Erről számolnak be azok, akik már szoktak imádkozni és tudnak imádkozni, hogy nincs olyan helyzet és ezen a világon nincs olyan hely, ahonnan ne lehetne Istenhez úgy imádkozni, hogy ő azt meghallaná. Nem maradok el tőled, nem hagylak el. Sem a tanév elején, sem a közepén, sem a végén, sem otthon, amikor tanultok, sem, amikor izzadtan dolgozatot kellene írni. Nem hagy el sem az utcán, ahol sok veszélynek ki vagyunk téve, sem a családi körben, ahol azt hisszük, hogy biztonságban vagyunk. Nem hagy el egészségesen sem, és hogy, ha valami betegséget bocsát ránk, még azt is a javunkra fordítja és valamit megtanulunk belőle. Nem hagy el és megtanít arra, hogy becsületesen tanuljatok, megtanít arra, hogy segíthettek másoknak és gondoskodik arról, hogy megérkezzék a segítség idejében hozzátok. Az, hogy ő nem hagy el valakit, az azt is jelenti, amit tavaly egyszer láttam: hogy milyen hálás volt valaki azért, hogy neki van uzsonnája és mennyire észrevette, hogy valakinek nem volt és nem volt tegnap sem és tegnap előtt sem. Odaadta neki és örült neki, hogy az elfogadta. Nem hagy el titeket most sem. És, ha tovább tanulásra kerül a sor – mert sokan már amiatt aggódnak – nyugodtan rábízhatjuk magunkat és a szülők is nyugodtan rábízhatják a gyermekeiket. Isten annyira komolyan vette ezt az ígéretet, hogy nem maradok el tőled, nem hagylak el, hogy az ő hatalmas kezével egyszer úgy nyúlt utánunk, hogy egy élő személyben Jézus Krisztusban eljött erre a földre és ez a Jézus azt ígérte a benne hívőknek, hogy veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Jézus Krisztus az Isten hatalmas keze. Ő általa szabadít ki minket. A tehetetlenségből, a kétségbeesésből, minden félelmünkből. A biblia így mondja, hogy: a bűnből, a halálból és a kárhozatból. És, aki megragadja Istennek ezt a kezét, vagyis, aki hisz Jézus Krisztusban, az tudja, hogy semmi oka nincs a félelemre. Ugyanolyan veszedelmek között vezet az ilyen emberek útja is, mint a többieké, de ismerik azt az Istent, aki megígérte, hogy nem maradok el tőled, nem hagylak el. Józsué hitt ennek az Istennek és ez a hit adott neki bátorságot, hogy mégiscsak elinduljon. Ez a hit sokszorozta meg az erejét és ugyanez az Isten mondja most nektek is, mindnyájunknak: Légy erős és bátor, ne félj és ne rettegj és akkor boldog leszel a te utadon. Mi is félelem nélkül és örömmel indulhatunk ebbe az új tanévbe.
Ámen