2002-08-14

Fekete Ágnes: Áldás békesség, szeretettel köszöntöm a hallgatókat, Fekete Ágnest a műsor szerkesztőjét hallják. Ami mostanában országunkban zajlik, arról nekem egy kamaszkori történetem jut az eszembe. A Bakonyban táboroztunk az egyházközség ifjúságával. Persze akkor ez még tilos volt, ezért az egész közösség belépett egy sportszakosztályba, és így fedőneve: turista jelszóval sátraztunk a hegyekben. Egyszer kirándulás közben nagy zúgást hallottunk, egy bokorban megbújva észrevettük, hogy orosz tankok gyakorlatoznak. Én addig sosem láttam ilyet. Mintha vajként kenték volna szét alattunk a Bakonyt, óriási és rengeteg gép volt. A ránk vigyázók intettek, menjünk innen, mert ebből csak baj lesz. Ez a kép ma is ott él bennem: fedőnév alatt egy bokor rejtekében bújkáltunk az igazság és a valóság elől. Akkor annyira egyetértett ebben mindenki. Az anyukák, a lelkészek, a gyerekek. Ki örült volna valami zűrzavarnak. Örültünk, hogy békén hagynak. Bújkálva magunk is elhittük, hogy ilyen a hit, ez az élet, titkos magánügy, a politikához és a mindennapok kérdéseihez legfeljebb valami settenkedő köze van. És azt is tudjuk ma már, hogy bújkálásunkról pontos beszámolót küldött egy ügynök, mert mindenütt találtak erre alkalmas lelket. Az elvtársak örültek naivitásunknak, a besúgó pedig megnyugtatta magát: a fontos a hit. A lényeg, hogy imádkozunk, Istenre figyelünk, élünk, a többi nem számít. Az ügynök jelszava volt: Én vigyázok rájuk. A bakonyi tábor ma jelképe annak az egyházunkban is sajnos általános elvnek, hogy a hit lényege a magánélet. Ezen az elven keresztül vontak minket bele a hazugságba. És miután mindannyian abban voltunk érdekeltek, hogy ezt az egész rendszert elfelejtsük, a mai napig, mint valami rossz álom ott rémít dolgaink mögött. A félelmek pedig, tudjuk, megölik a szeretetet. A rossz rémálmok nem kedveznek a testvérségnek. Nagyon alapvető kérdése éltünknek, hogy tudunk-e testvérek, jó testvérek lenni. Ezért most Bagdy Emőke pszichológussal erről a témáról beszélgetünk. A mai napon a gyermekkorról, az elkövetkező héten pedig általánosabban a testvéri lélekről beszélgetünk. Mivel számos hallgatónk kérte, ezeket a beszélgetéseket szívesen elküldjük legépelt formában hallgatóinknak a [email protected] címről, vagy pedig postai úton. Címünk 1146 Budapest, Abonyi utca 21.

Dr. Bagdy Emőke: Az elsőszülöttekre jellemző a pszichológiai kutatások tanulságai szerint is, hogy konzervatívabbak, családőrzőbbek, inkább toleránsak, és a kisebbre jellemző a jákobi furfang, hogy miként leleményeskedik, mi mindent talál ki, és a kisebb az, aki gyakorta a mama szívéhez esetleg közelebb álló. A bibliai történetben is ezt tapasztaljuk /Benjámin, József /, és a Bibliának mély igazsága, üzeneti igazsága van. Felénk sugározza, fogadjuk el, hogy ez milyen gyarló emberi velejáró, hogy a kisebb valahogy nagyobb anyai védelmet élvez, a nagyobbtól pedig több váratik el, legyen toleránsabb. Az elsőszülöttek őrzik például a családi tűzhelyet, ők a családi hagyományoknak is sokkal inkább a továbbvivői. Én szégyellem, hogy ezt nem tiszteltem eléggé, de minthogy fiú és lány ikergyerekeim is vannak, náluk megtapasztalhattam a késhegyig menő vitákat. Az, hogy kinek van igaza, mindig a köré rakódott, hogy ki született először. És az én fiam azt mondta, hogy én vagyok a bátyád, én vagyok, aki előbb született, igenis én vagyok az okosabb, és igenis, neked hallgatnod kell rám, mert én vagyok az elsőszülött. Noémi, a tíz perccel később született, a pöttöm /egy centivel, vagy kettővel általában elhagyta a bátyját, magasabb volt/ a teljes haragjával azt mondta, de én magasabb vagyok, igenis, én vagyok a nagyobb. Azt a végtelen dühöt, ami kiszabadult az én egyébként jámbor, békés fiamból, ahogy teljes indulatával rá tudott támadni a húgára csak azért, mert nem adta az elsőszülöttséget. Szóval, megrendítette ezt a pozíciót nála. Nagyon mélyen kell tisztelni ezt az ősi összefüggést. Mitikusan is érvényes, de belátjuk a racionális továbbörökítési szempontrendszerét is. Egy darab csokoládét úgy törtél, hogy az nem is szabályos, és vágd le azt a csücsköt, mert akkor neki több lesz. Annyi, mint, adj nekem is annyit magadból. A csokoládé miatt esetleg cirkuszok vannak, nem erről van szó. Ki az édes? Az anya az édes, és adsz-e magadból még egy darabot, vagy annak a másiknak nagyobb darabot törsz le. Nem vagy igazságos, mert a szeretetedből, abból az édesből több jut a kicsinek. Az idősebb testvér vagy testvérek fölkaroló módon gyámolítják a picit, ennek az a veszedelme, hogy az ilyen későn születettnél a kicsi elgyámoltalanodik, szülőhöz ragaszkodó, kicsit bátortalan lesz. De mégis olyan érdekes, nagy statisztikák állnak rendelkezésre, hogy ki az, aki végül a szülők idős korában a testvérsorból legvalószínűbben a szülők mellé áll. Törvényszerű, hogy a legkisebb.

Fekete Ágnes: Sok múlik a szülőn, sokat tesz a példájával.

Dr. Bagdy Emőke: Akitől megtanulunk valamit, azzal azonosulunk. A szülők illetve a szülőket helyettesítő valakik azok, akik ezeket az alapvető viszonylatokat modulálni tudják. Azt jelenti, hogy tudom módosítani, hogy ne legyen szélsőséges, de úgy tűnik, hogy ezek alapvető, a testvérek egymáshoz való viszonyából eredő feszültségek, amik így vagy úgy megjelennek.

Fekete Ágnes: Mi is sokat veszekedtünk, mint minden gyerek, nyilvánvalóan. Meg kellene tanulni lerendezni. A tékozló fiúban éppen az a szép, hogy van egy pont, amikor az atya a két fiút összetereli, ott van egy nagy kérdőjel, vajon ki tud-e békülni a nagy lakomán a két testvér?

Dr. Bagdy Emőke: Az étkezés mindig feszültségoldó. Szoktuk mondani, ha van valami probléma, fehér asztalhoz üljünk le megbeszélni, mert megrágjuk az ételt is, megrágjuk a problémát is. A rágással, a harapással, ami egy agresszív aktus, legalábbis a méregfoka a feszültségnek kiszabadul, feloldódik, s ezért mély bölcsesség van abban, hogy megteremtjük azt a helyzetet, ahol esély van. Nem tudjuk, mi fog történni, lesz megbocsátás, lesz megbékélés, lesz újra szeretetteljes kapcsolat, vagy mi lesz? Az esély meg van erre teremtve. És ez nagy tanulság, hogy tudunk-e olyan helyzeteket teremteni, amikor a családot a fehér asztalhoz leültetjük, ahol mindenki vendég. Egy rendes vacsorán nagyon sok minden megrágható, és nagyon sok feszültség méregfoka kihúzható.

Fekete Ágnes: Testvériségről szól a következő beszélgetés is, hiszen különféle felekezetek lelkészeinek közös ügyéről hallhatunk. Nemrég ért véget a sokat emlegetett Sziget Budapesten, ahol sokezer fiatal keresett szórakozást. Néhány lelkész azt reméli, hogy lélekben is adhatott valamit az ott nyaralóknak. A történelmi felekezetek Közös Pont sátrat kerestem fel.

Lénárt Viktor evangélikus lelkész, Ódor Balázs református lelkész és Nobilisz Márió katolikus plébános

Fekete Ágnes: Volt egy szentmise itt a Szigeten, ami eléggé bizarr szituáció, hiszen egy alapeleme nincs meg, a csend. Az istentiszteletre bejött egy fiú …

Nobilisz Márió: Az áldozáskor utolsóként érkezett egy fiú. Már a külsején látszott, hogy valószínűleg nem nagyon tudja, miről van itt szó. Pillanatok alatt kellett eldönteni, mit csinálunk. Hála istennek, mellettem állt segédkezőként egy másik pap testvér. Nagyon sokat jelentett, hogy ketten voltunk ott. Akkor rámosolyogtunk, és békében elváltunk. Biztos, hogy ebben is valahol meg kellett jelennie Krisztusnak, akkor is, ha nem osztom ki az eucharisztiát, akkor is Krisztust osztom.

Fekete Ágnes: Az tetszett nagyon ebben a jelenetben, hogy az istentisztelet komolysága is jelen volt, de valami nagy megértés is azzal a kakastaréjos fiúval szemben. Mosollyal lett ez az egész helyzet megoldva.

Nobilisz Márió: A szigeten való jelenlétünknek valószínűleg ez a lényege, hogy egy ilyen mosollyal tudjunk jelen lenni a fiatalok között, akik egyébként iszonyú sokféleképpen és néha meglepő módon állnak az egyházhoz.

Lénárt Viktor: Én azt gondolom, hogy a történelmi egyházakat Isten megújhodásra hívja. Ez az éhség a történelmi egyházakon belül is érezhető. A megújulásnak a kulcsa, ha kilépünk a világ elé, és hitvallást teszünk. Ahhoz, hogy megújuljunk, szükség van a valódi kérdésekre is, nem egy bezárkózó szemléletre, hanem egyfajta nyitásra. Szerintem minden idősebb generációt megújított a fiatalokkal való találkozás. Ez minden történelmi korra igaz lehetett. Nagyon jó kérdéseik vannak, nagyon jó válaszaik. Kijövünk, várunk, hallgatunk, imádkozunk, beszélgetünk. És a tapasztalatom az, hogy születik az egyház itt kint a Szigeten, az egyházak közössége, és ez az egész fantasztikus érzés.

Fekete Ágnes: Volt olyan, aki kifejezetten reformátusként jelentkezett, ez vagyok, érdekel a református egyház?

Ódor Balázs: Volt, aki bejött, elvileg katolikus vagyok, elvileg református vagyok, ilyenekkel találkoztam. Volt egy ember például, aki Svédországban élő magyar, ott tanít. Predestinációról kezdtünk el beszélni. Nem feltétlenül ez a jellemző, őket nem az érdekli, hogy néz ki a katolikus, az evangélikus vagy református egyház, hanem találkozni Krisztus egyházával. Az együttlétünkből is, a szentmise alatt is megéreztem, hogy sok fájdalom és feszültség van bennem, és úgy érzem, nagyon sok az elintézetlen dolog.

Fekete Ágnes: Milyen fajta fájdalomra gondolsz?

Ódor Balázs: Az egység kérdésére. Át kéne ezt gondolnia minden egyháznak. A református egyházban például 12 éve, mióta itt szabadság van, és azt csináljuk, amit akarunk, nem gondoltuk át, hogy mi a helyünk, a szerepünk. Úgy érzem, hogy még tart egyfajta lendület, de nem szembesülünk azzal, ami félelmetes, hogy mennyire közel állunk már egymáshoz. Most itt a szentmise magyarázatát hallva azt kell, hogy mondjam, amit én tanultam, és ami minket reformátussá tesz, már nem áll meg úgy, ahogy gondoljuk. Motivál minket az, hogy mi kimegyünk, és együtt találkozunk azokkal, akiknek semmi köze nincs az egyházhoz. Tavaly még ennyire nem éreztem, most nagyon érzem. Le kell ülniük az atyáknak, és el kell gondolkodni, vagy kéne nekik is találni egy ilyen szigetes élményt. Nem azt mondom, hogy fel kell adnunk a sajátosságainkat, egyáltalán nem, hanem inkább meg kéne találni.

Nobilisz Márió: Színtiszta katolikus családból származom, generációkra visszamenőleg mindenki keményen és biztosan katolikus volt a családból. Nagyon érdekes, hogy ehhez képest vagy éppen ezért a mi kis családunkban egy nagyon nagy ökumenikus nyitottság volt kezdettől fogva, és nekem kisgyerekkorom óta szívügyem az ökumené, de nem úgy, hogy írjunk róla, meg beszélgessünk róla, meg hű de nagyon jó, de szép, hanem ezt csinálni kell, ez az élet. Én úszom a boldogságtól a Szigeten, és nem akarok innen elmenni, mert nekem az a tapasztalatom, a meggyőződésem, hogy ez a missziós sátor, ez a "Közös pont" sátor valami olyat él meg, amit remélem, hogy az egyházaink pár évtized múlva kint is megélnek. Valami lombik helyzetet látok, és ennek az oka az, amit ti is mondtatok, hogy szembesülünk a fiatalok kérdéseivel. Nem csak azért jönnek a fiatalok, hogy szeretnének találkozni az egyházzal, hanem számunkra sokkal rázósabb eset, amikor szeretnék elmondani, hogy mit gondolnak az egyházról, és ez nagyon fájdalmas tud lenni. Mikor elmondják, akkor hirtelen rájövünk, hogy ahhoz képest mi nagyon egyek vagyunk, és erre nagyon egyformán tudunk válaszolni, csak Krisztusból kiindulva.

Fekete Ágnes: Az a kérdés, ami bennem rögtön ez után földereng, hogy de hát ennek ez az ára? Egy ekkora zsibvásárban az abszolút Istennel mit kezdeni nem tudó tömegben egy pici sátorrá kell válnunk?

Ódor Balázs: Nem gondolom, hogy Istennel mit kezdeni nem tudók vannak itt. Itt nagyon sok egyházhoz kötődő fiatal is van. Azt szoktuk mondani, hogy ez a Sziget a magyar ifjúság valós keresztmetszete, s ha ide nem jövünk ki, akkor vonuljunk ki a társadalomból. Sőt, azt mondanám, hogy érdemes lenne a szeminaristákat meg a teológusokat kihozni, kötelező módon, akár néhány napra, mert ezzel valahol szembesülni kell. Ebben a zsibvásárban, ami a világ, ami a globalizáció stb. stb., ezek között a körülmények között kell érthető és élhető válaszokat adni.

Ebben a helyzetben lehet az egyház igazán egyház, és mi ezt fájdalmasan éljük meg. Nem azért, mert a fiatalok nem foglakoznának velünk. Sokan mennek el, és röhögnek rajtunk, de tudjuk, hogy mi ez a röhögés, szalmaszál, nagyon gyenge dolog, dacos dolog, egy pillanat alatt átfordul. De nem ez itt a gond. A gond az, hogy nehéz megtalálni valóban a mi szókészletünkkel az ő gondolataikat, és nem csak azért, mert ők azt mondják, hogy nincs Isten, és engem hagyjatok békén, hanem, mert ők elmondják, hogy milyen az Isten, és itt vagyunk mi nagyon nagy bajban. Alapvetően keresztyénné kell válnunk újból és újból. És ez kihez állna közel, ha nem a református egyházhoz. Elviekben, és ez jelentkezik a katolikus testvérben is, hiszen közel áll. Akkor meg azt látom néha, hogy megvan a nagy kísértés és megértem a nagy kísértést, mert bennem is megvan, hogy zárjuk be az ajtókat, húzzuk körbe azt a területet, ahol mi mozgunk, határozzuk meg, hogy mit mondunk, mert kényelmesebb, mert a világ fenyeget minket valóban akkor, ha nyitottak vagyunk. Ugyanakkor, ha meghúzzuk ezt a kört, akkor egyszerűen Krisztus parancsát nem teljesítjük. Én azt gondoltam, hogy ez bűn, vállalni kell a pofonokat, újból rá kell döbbennünk az evangélium mondanivalójára.

Nobilisz Márió: Mi a katolikus egyházban mostanában nagyon sokat beszélünk arról, hogy Magyarországon most mi is van a népegyházzal? A társadalom élete és az egyház élete egybeesik, minden magától értetődő, erre építeni lehet, magától értetődik. Nagyon sokan vannak, akik nagyon fájdalmasan élik át, hogy nem működik, úgy akarják megoldani, hogy csinálják vissza a népegyházat. Mostanában jutottunk el odáig, hogy most már ki lehet mondani hangosan, hogy tegyünk le erről a hamis reményről. Ne sírjuk vissza a népegyházat, amiről Balázs is beszélt előbb, hanem fogadjuk el a jelen pillanatot Isten ajándékának, mondjuk azt, de jó, hogy ide a misszióra küldve vagyunk, és az evangéliumot vihetjük.

Ódor Balázs: Eddig is egyház voltunk nyilván, eddig is Krisztus volt a mi erőnk, és semmi másunk nem volt rajta kívül. Azért volt egy keret, amiben fogódzkodhattunk. Ez a keret egyre inkább elvész.

Többen vannak itt most éjszakai stafétán, akik éjszaka beszélgetnek emberekkel, ami azt jelenti, hogy egész éjszaka kint vannak, és aki erre jön, és úgy érzi, hogy szívesen betérne, az betérhet és beszélgethet. Többen mesélték nekem, hogy nagyon nehéz nyíltan beszélni arról, amit eddig ők komolyan hittek ugyan a saját életükre vonatkozóan, a bűnről, megváltásról, a krisztusi szabadításról, de ezt nyíltan kimondani, megfogalmazni egy világi szemlélettel szemben hihetetlenül nehéz. Az egyházon belül ez könnyű pálya, mert mindenki bólintani fog és mindenki együtt ünnepel ezen. Arról is beszámolnak ezek a gyerekek, hogy ez a bizonyságtétel megerősíti őket. Olyan alakok ülnek itt már napok óta, de hosszú napok óta, és rendezik be nekünk misére, istentiszteletre és hasonlókhoz a területet, hogy ha a sikátorban találkoznánk, hátraarc, és ahogy tudnék, eltűnnék az utcán. Ők maguktól ide ültek, elkezdtek beszélgetni, most már gyakorlatilag ide költöztek mellénk, és folynak ezek a beszélgetések megtérésről, bűnről, életről, ami előtt én tátott szájjal állok. És azt mondom, ez nem az egyház hatalma, ez a Krisztus hatalma. Ezért vagyunk itt.

Nobilisz Márió: Folytattuk azt, amit az előző években, és néhány dolog most fénylett fel. Akármennyire mondjuk, hogy nem szabad mindig ugyanazt csinálni, nem kell elhagyni ezt az "Alkoss sarok" ötletet. Bejöhetnek, mindennapra van egy témánk, erről rajzolhatnak, festhetnek, most már idén verset is írhatnak, agyagozhatnak. A műveket itt hagyják nekünk, van időnk, van alkalmunk megszólítani őket, megnyílnak, eleve magukról mondanak valamit, amikor rajzolnak, festenek. A művekből kialakul egy kis kiállítás, ami a Sziget egy színfoltja. Azt hiszem, nagyon sokan jönnek mindennap, hogy megnézzék az új és új kiállítást. Ez egy családias, új találmány, nem is gondoltuk, hogy ez lesz belőle. És akkor este van egy beszélgetés a nap témájáról. Ez egy olyan dolog, amit újra kell gondolni, hogy jövőre milyen módon folytatjuk, mert úgy érzem, a személyes beszélgetések többet érnek. Van egy teaházfélénk, Szörpszürcsölőnek hívják, mert nem főzünk most teát az idén, éjszaka van a Bagolyodú, ami azt jelenti, hogy éjjel egy órától egészen a reggeli nyitásig van egy külön csapat, amelyik az éjszakai betérőkkel foglalkozik. Mindig vannak betérők, és mindig vannak, akik érdeklődnek.

Lénárt Viktor: Most valaki éppen a másik fogszabályzóját szerelte egy csípőfogóval. Körülbelül öten körbeállták, és mindenki biztatta, mindenki tanácsot adott. Szóval ez egy életközösség, éjjel-nappal együtt vagyunk, gyakorlatilag együtt élünk itt, és olyan történeteket hallottam a gyerekektől, hogy a szám tátva maradt. Missziós közösség egymás irányába is, hogy itt együtt vannak. Ez a hangulat, ami itt a lakókocsit körülveszi, egész fantasztikus számomra. Én azt gondolom, hogy számomra ez az egyház.

Nobilisz Márió: Hajnali fél háromkor megyek kifelé a Szigetről hátizsákkal, mert megyek haza, másnap péntek, és betegeket kell látogatni otthon. Útközben nagyon éhes vagyok, és megállok a giroszsátornál, és kérek egy giroszt. Rámnéz az eladólány, és azt mondja: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Neked nem Márió a neved? De igen – mondom. Te a plébánosunk voltál Pilisszentivánon. Ki vagy Te? Kiderült, hogy vagy öt éve elveszett a lány. Eltűnt. Annak idején nagyon sok komoly beszélgetésünk volt. Szó szót követett, a negyedik mondat: Vállalsz felkészítést házasságra? Igen. Számcsere. És akkor újra itt a kérdés. Miért kell kijönni a szigetre?

Fekete Ágnes: Ez a közeg, ez az abszolút vallási turmix milyen hatással van rátok? Arra gondolok, hogy például itt a Krisnások hada ment el mellettünk.

Ódor Balázs: Van például egy adventista srác, aki át szokott járni ide. Együtt énekel a nyolc boldog közösség tagjaival, együtt könnyezik itt, és eljön az istentiszteletre. Tehát van egy nagyközösségi élmény, olyanokkal, akikkel még nem volt nekem soha. Hát, a Krisnások az egy rossz tapasztalat. Érdekes utat járnak ők, tulajdonképpen azt az utat, ami nem az övék. Éjszaka ordibálnak. Most nem akarom megbántani őket, de hatalmas hangerővel dübörög a Hare, hare…

Lénárt Viktor: És szegény lugovicsiek vannak szemben velük, zsidó közösség, akik most felállítottak két hatalmas Boss hangfalat, és abból nyomják szembe velük. Az ember kóvályogva jár a kettő között. Hadviselés alakult ki azon a területen, hanghadviselés. Pont erről beszélgettünk, hogy nem ezt kéne, hanem beszélgessünk. Nem arról van szó, hogy leradírozzuk egymást a hanghullámokkal, a szomszédot az út túloldaláról. Jussunk már el odáig, hogy érdemben tudjunk egymással beszélni arról, ami számunkra fontos. Mi erre törekszünk.

Nobilisz Márió: Felvettem egy szokást. Ahányszor a Krisnások elhaladnak ezzel az ünnepi, doboló, csilingelő menetükkel a sátor előtt, mondok értük egy fohászt. Ehhez mégis Krisztus az út, az mégis zavart okoz, ha felvesszük a kesztyűt és elkezdünk keménykedni, hogy mi a Krisnásokat utáljuk, vagy a reikiseket itt a szomszédban. Alapvetően nem értek egyet azzal, amit csinálnak, de ők társaink a Szigeten. Nem lehet egy reformáció- vagy ellenreformáció-kori kardkirántással állni ehhez a témához, hogy őket pedig eltűntetjük innen. Akkor is, ha alapvető különbségek vannak köztünk, és bizonyos dolgokról nekünk hitvallást kell tennünk mint keresztényeknek, őket mint embereket meg kell tudni látni, meg kell tudni érteni.

Akkor leszünk egyre elfogadóbbak egymás iránt, ha a tiszteletet a legkisebb kortól beleneveljük gyermekeinkbe. Ebben segített az erdélyi gyülekezet, amikor egy kárpátmedencei szakkonferenciát rendezett óvónők részére. Néhány résztvevővel beszélgettem.

Pácskó Ella: Kárpátaljáról érkeztem, Eszeny faluból. Csap mellett, a határ menti város mellett terül el, színtiszta magyar református település. Én 35 éve dolgozom mint pedagógus. Mikor meghallottuk, hogy a lelkészünk fejében mi motoszkál, hogy házi óvodát akar csinálni, az őszinteséget mondtam a kolléganőmnek, én ebben nem fogok dolgozni. Hála Istennek, nem úgy sikerült. Épp most egy éve, hogy működik mint református egyházi óvoda.

Fekete Ágnes: Miért gondolta, hogy nem fog dolgozni?

Pácskó Ella: Olyan hihetetlen volt nekünk, mert ára van ennek, nagyon sokat kellett menni, hivatalból hivatalba, nem akarták visszaadni az épületet, gondoltam, hogy ez nekem nem fog valóra válni.

Fekete Ágnes: Miért vált működésképtelenné az óvoda?

Pácskó Ella: Sajnos gazdasági válságban van országunk, nagy a munkanélküliség, fizetésképtelenek az emberek. Hála Istennek most, hogy református óvodává alakultunk, minimális összegért négyszer kapnak enni a gyerekek. A faluban nagyon örülnek, velük együtt mi is.

Horváth Zsuzsa: Rimaszombatról érkeztem. Ez egy kisváros a Felvidéken, a határtól harminc kilométerre. Eddig sajnos szlovák anyanyelvű csoportban tanítottam, most talán magyar csoport élére fogok kerülni szeptembertől. Szlovák igazgatású óvoda keretén belül működik egy-egy magyar csoport, de ez nagyon kevés a város magyar lakosságához mérten. Igény lett volna rá, de a szlovák tanügy nem mindig nézte ezt jó szemmel. Hosszú utánajárás után sikerült valahogy elérni. Három évvel ezelőtt a városunkban elindult egy nyolcéves református gimnázium, rá egy évvel később a négyéves középiskola, és reményeink szerint jövő iskolaévben beindul ez a református óvoda.

Fekete Ágnes: Amíg ez nem indul be, addig lesz egy csoport egy állami óvodában?

Horváth Zsuzsa: Igen, ez egy kis részeredmény, hogy újabb magyar csoport indul be. Ez még nem lesz református, hitoktatásra nincs lehetőség, bár adott esetben a szlovákok is igényelhetnék ezt. Ötletszinten volt egy ilyen egy kolléganő részéről, aki szerette volna a hitoktatást mint szakköri tevékenységet folytatni az óvodában. Sajnos ez is teljesen elutasító magatartásba ütközött.

Pácskó Ella: Az az érdekes, hogy még minálunk is mint állami intézményben – míg működtünk – ment a hitoktatás.

Fekete Ágnes: Mi történik most a Reménység szigetén, hiszen ott most egy szakkonferencia van azoknak az óvónőknek, akik a Kárpát-medencében itt- ott nyilván magyar református óvodákat próbálnak létesíteni, vagy abban dolgoznak.

Horváth Zsuzsa: Szavakkal elmondani nem is lehet, mert annyi módszertani nevelést biztosítottak itt nekünk, amiből nagyon sokat meríthetünk, ott nem is hallottunk ilyenről.

Pácskó Ella: A testnevelés óráról tartott bemutató az, ami nagyon tetszett, például a fecskejáték. Volt egy fecskemama, fel voltak rajzolva színes drótok, és ahova a fecskemama leült, oda kellett telepednie a sok kis fecskének is. Több fecskemama szálldogált. Láttunk egy olyan foglalkozást is, ahol megkérdezte az előadó tőlünk, hogy van-e a csoportban olyan, akinek nem tetszik a neve. Többek között én is jelentkeztem, hogy nekem sem. Mondta, hogy segítségül most behozok egy babát, és mindenki gondolata szerint adjon ennek a babának egy új nevet. Akkor végighordoztuk a babát, ki milyen nevet szeretett volna, olyan nevet adott. Akkor utána pedig kiválasztott egy aranymondást: Aki győz, annak új nevet adok. Mondta, te leszel aki, te győz, a harmadik annak, negyedik új, ötödik nevet, hatodik adok. Csak mutogatott az ujjával, és tudta, hogy kire mutat. Így mondtuk el az aranyigét, így tanultuk meg, ilyen játékos formában.

Pál apostol galatákhoz írott első fejezetében, a tizedik versben olvassuk:

"Mert most embereknek engedek-e vagy az Istennek. Bizonyára, ha embereknek akarnék tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék."

Középiskolai fizikaórákon többször előfordult velünk, hogy kiszámoltuk a feladatot a táblánál, majd miután odaírtuk a végeredményt, például 2,56, a tanár megkérdezte, mégis micsoda? Cipőfűző, centiméter, kilogramm vagy mi? Mindig nagyon mérges volt, amikor a mértékegységet nem írtuk oda. 2,56 mm és tonna között nagy a különbség. Nem csak a fizikapéldában, az életben is minden azon múlik, hogy honnan indulunk el, mi a viszonyítási alap. Az emberek roppant mód adnak a többiekre. Belső befolyással még a kezünk is azért nyúl a polcon valami után, mert így mondták. De ha csak emberektől függünk, egyszer erre, máskor arra visz a szél. Ezért érdemes feltennünk azt a kérdést, ki és mi életünk alapvető mértékegysége? Ki és mi az, akihez viszonyítjuk magunkat és mindent? Amikor beszélgetünk, és nem akarják elhinni azt, amit mondunk, sokszor elhangzik ez a mondat: a rádióban ezt mondták, ezt írták, ezt olvastam a lexikonban. És itt vége az érvelésnek. Pál apostol azt mondja: földi hatalom szintjén viszonyítgathatok, ki a jobb, édesebb, szimpatikusabb, de én Krisztushoz szeretném mérni magam. Őt szolgálom, és ehhez képest a galateák vitái csekélységek. Vajon meg tudunk-e állni, fölfelé tekinteni, és azt mondani, Krisztus az, akitől legelőször függök? Ő az én mindenem. Ő a halálból is kihoz, ő szeret úgy, hogy az nem valami ragacsos kötőanyag, magához láncoló érzés, hanem kézfogás, ölelés és mosoly. Szükségünk van erre az egyetlenségre, ez tesz biztossá, ez ment meg a félelmektől, és ez vezet oda a testvér mellé, anélkül, hogy alá-, fölérendeltségben keresnénk egymást. Isten adja, hogy ne imbolyogjunk, mint ahogy a szél fúj, hanem kapaszkodjunk bele az egyetlen biztos kézbe.
Ámen