2002-05-15

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntöm a hallgatókat, Fekete Ágnest, a felelős szerkesztőt hallják!

Sokan sóhajtoznak itt is ott is: Valamit tenni kellene! Valamit… csinálni. Mert szörnyű a világ, mert rosszak az emberek, mert a butaság erény lett, és így tovább. Az ember ilyenkor kidühöngi magát, egymásnak sopánkodunk, és minden megy a régiben tovább. Amikor gyilkosságok vesznek bennünket körül, amikor a hazugságok garmada tetteti magát úgy, mintha választandó portéka lenne, vajon tudunk-e vállvetve élni, dolgozni, hittel remélni. Ez lenne a dolgunk. Közösségekben egyre erősebben egymás kezét megfogni. Hallgatóinkat ezért is kérjük: írjanak nekünk minél több levelet, mondják el véleményüket persze nevüket is vállalva. Megtehetik számítógépes formában a [email protected] címen, vagy postai úton a 1146 Budapest, Abonyi utca 21. szám alatti zsinati székház címén is. Tapasztaljuk azt is, hogy sok embernek van szüksége lelkigondozásra, őket arra buzdítjuk, hogy telefonos lelkigondozói szolgálatunkat hívják délutánonként a 2010011-es budapesti számon. Szükség van ilyen lélekerősítő beszélgetésekre, írásokra, hiszen rendkívül sok félelem vesz bennünket körül. Ki ne rettent volna meg attól, ami Móron történt. Vajon hogyan viszonyulhatunk az agresszióhoz, lehet-e magyarázatot adni ilyen szörnyűségekre, mitévők legyünk. Ezekre a kérdésekre dr. Bagdy Emőke pszichológus, a Károlyi Gáspár Református Egyetem Professzora válaszol. A következő pár műsorban vele fogunk beszélgetni a családról, lelki és társadalmi értékekről mintegy sorozat képpen. Beszélgetésünk első részét, mely az agresszióról szól, most hallhatják.

Dr. Bagdy Emőke: Ha az állatvilágban vizsgáljuk az agressziót, és feltesszük a kérdést, mi végre van, azt választ kapjuk: önvédelemre, életvédelemre szolgál. Az állat beszünteti a társra irányuló agressziót, ha a társ jelzi, hogy behódolt, nem akarja többé bántani. Az emberi világban viszont mire irányul az a féktelen, elszabadult és kártékony agresszió, aminek nyomán ilyen sorozatgyilkosság történhet? Tesszük fel magunknak a kérdést. Az értékekkel van a nagy probléma, és tudom, hogy – bocsánat a kifejezésért – mindenkinek a könyökén jön ki, hogy értékválságban élünk. Vigyázni kell, nehogy elcsépeltté váljon egy ilyen nagyon-nagyon fontos kérdés. Igenis, rendívül fontos megkérdezni, hogy mi a te központi értéked, mi az életed értelme és célja? Az életed értelme és célja a pénz és a tulajdon, melyek iránti vágyat a fogyasztói társadalom alattomosan betáplál az agysejtjeink mélyére? Más érték valók a középpontba! Azokat tedd oda! Hunyd be a szemed, és gondold végig életed a boldog pillanatait. Mit látsz magad előtt? Nem azt, amikor a fizetésedet a markodba számolják, vagy a bankszámládra érkezik, hanem azt, amikor átölel egy szerető kar, amikor egy gyerekszem rád mosolyog. A boldogság minden eleme társas, és mi képesek vagyunk ezeket a központi értékeket – egyszerűen félretolva – elfelejteni. Én, ahol csak tehetem, állást foglalok, és azt mondom, idézd fel magadban életed egy boldog pillanatát vagy többet, ha van. Biztosan van. Meg fogod látni, hogy nem a forintjaidtól vagy boldog. Amikor a tulajdonszerzésre irányul az agresszió, sőt másik életének a kárára, ilyen szadisztikus módon, akkor nem mondhatunk mást, mint hogy a társadalmi kontroll is meggyengült. Ha nincs egyéni kontroll, akkor a társadalmi kontrollnak kell kitölteni a hiányt, és szigorúan beavatkozni. Az élővilágban alaptörvény a kölcsönös egymásrautaltság. Azt lehet mondani, még a génjeinkbe is ez van programozva. Ezt írja fölül, ezt nyomja el az a társadalmi és kulturális nyomás, amely mindent megtesz, hogy elhitesse: "Vigyázz! Jobb lesz, ha csak te jársz jól, szerezd meg magadnak minden eszközzel, amit akarsz! A cél szentesíti az eszközt. Ne törődj vele, hogy tönkreteszed a másikat, az enyém csak az enyém." Újra ott tartunk, ahol a kisgyermek. Minden szülő, minden mama egyetért velem abban, hogy a kisgyerek, amikor még nincs önkontrollja, gondolkodás nélkül tépi ki a társa kezéből a vágyott játékot: "én akarok vele játszani, az enyém!" – mondja. Ne süllyedjünk vissza a felnőtti lét szintjéről oda, ahol semmilyen kontroll nem létezik. Újra és újra elismétlem ezt, de már nem is tudom, hogy kell kiabálni egy pszichológusnak: Az első életévek legfontosabb tapasztalatai bevésődésnek és ott maradnak a lelkünkben. Olyan egyszerű dolgokról van szó, mint a késleltetés és a kivárási képesség. A környezet azt várja tőlem, hogy türelmes legyek, várjak, amíg rám is sor kerül. Ki vagyok én? Az vagyok, amit képes vagyok megtenni, amit el tudok érni. Mit tudok elérni? Mindenki más ellenére, dacolva a szülői akarattal, fűzöm három órán keresztül a cipőmet, és ha a mama rám szól, akkor azonnal szembefordulok vele. Az első dac és ellenszegülés az én próbája, de egyben ekkor válik a kontrolláló és segítő, szerető környezetnek jelentősége is óriásivá. És ha a család nem építette, erősítette a belső kontrollt, és nem épült erre rá az a nevelő intézményhálózat, amelynek dolga volna ezeknek a szabályozóknak további gondozása, akkor viszont külső kontrollal kell szabályozni. Még egy dolgot szeretnék ehhez hozzáfűzni. A televízió áldás és átok is egyben. Áldás, mert teret ad a vizuális kultúrának, és hihetetlenül fejleszti a jobb agyféltekét: a látó, a képi, a szimbolikus gondolkozás központját, ezt sajnálatosan egy racionális kultúra elsorvasztja. De átok is egyben, mert lezárhatatlan utakon a csepegtet be bizonyos dolgokat a tudat mélyére. Ilyen elemi, testérzetekben megnyilvánuló és ezen át ható üzenetek az embert a legmélyebben szólítják meg. Vizsgáljuk tehát meg, mit tanul a gyermek. Agressziót szinte minden mennyiségben, agresszívitást közvetítő képek sokasága éri már a gyerekmesékben, az alaptörténetekben, a Tom és Jerry-ben, és még millió példát mondhatnék itt, de nem is akarom említeni őket. Minden szülő tudja, hogy hihetetlenül telítettek agresszióval azok a történetek, melyekkel gyermekeinket tápláljuk. Tegyük fel a kérdést. Tiltsuk ki ezeket a meséket a családunkból? Hisz a klasszikus gyerekmesék is tele vannak szadisztikus elemekkel, nem? De vajon milyenekkel? Álljunk meg, és vegyük közlebbről szemügyre, miről van szó valójában a gyermekmesékben. Van egy alapmotívum, és ettől egyetlen gyermekmese sem tér el. "A jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig büntetést kap." Ez az egyetemleges alapüzenet. Belső, lényegi, immanens, velünk született az a hajlandóság, hogy tisztelni és szeretni kell a másikat. Sokszor már csírájukban fojtják el a kifejlődő kis lelkiismereti erőket: "halgass, nem úgy van, ahogy gondolod, nézd: az az ügyesebb, aki a végén jól jár, aki megszerzi magának, amit akar, és a másikat a szakadékba löki, elintézi. Tehát ilyen tantörténetekkel hitetjük el, véssük be, hogy végül a rossz erők győznek. Ha olyan történetekkel találkoznak, ahol a gonosz erőknek csodálatos, emberfeletti hatalmuk van, és ezek akárcsak alternatív módon megjelennek a gyermek tudatában: "látod, a gonosz erők mellé állni milyen jó, mert mi mindenre képesek." Már az afelé csábító gondolat is veszedelmes egy fejlődő lelkiismeretre.

Fekete Ágnes: Az történetek azt tanítják, hogy így vagy úgycinkossá lesz az ember.

Dr. Bagdy Emőke: Fájdalmas kimondani, de sajnálatos tény: ami büntetlen agresszióra ösztönöz és cinkossá tesz, az egyszerűen ránevel arra, hogy légy kíméletlenül agresszív, és ne tiszteld a másikat, és kegyetlenkedhetsz, csak egy a fontos: te jól járj. Iszonyatos veszedelem rejlik ebben. Szerencsére az Oktatási Minisztériumban létrejött egy médiabizottságát, amely a médiumok ilyen irányú hatásával foglalkozik, és amely igyekszik elérni, hogy ne lehessen olyan tvműsorokat közvetíteni, melyekben a tantörténetek, mesék vagy a gyerekeknek szóló bármilyen üzenet ilyen negatív hangvételű. Egy Bandura nevű amerikai szerző, de azóta rengeteg sok más kutató is kimutatta, hogy a büntetlen agresszió puszta látványa is agresszív cselekedetekre ösztönöz. Költsük át a szlogent: Tanuljunk gyorsan, könnyen agressziót, tessék, tanítgassuk a durvaságot. Íme, itt van, fölnőtt már egy nemzedék a televízión, és fogja, előrántja a stukkert, és embereket mészárol le kegyetlenül, majd pedig egy nyomorult nyolc és fél millióval elmegy, azt hívén, hogy ez fogja boldoggá tenni.

Az egész kultúra felelős ezért. Mi a kultúra, ha nem a kultusz, gondozás, ismételt magatartási módok támogatása és együttes megnyilvánulása? Azok a viselkedésmódok, melyeket megerősítünk, legyenek olyanok, melyek a kölcsönös tiszteletet tanítják és kultiválják, azaz gondozzák, művelik. Ha mi ezt műveljük, akkor a következő generáció abban nő majd fel, hogy a másikat tisztelni kell. Az értékekhez kanyarodtunk vissza. Megtanítani valódi értékekre a gyerekeket, de nem ám szövegeléssel, nem úgy, hogy egyre hajtogatom: fiam, a boldogság az igazi érték, tanulj, és ha okos leszel, akkor jobban jársz. Nem. A példa a leghatékonyabb módszer – és ezt felelősséggel mondhatom! Egy gyerek pontosan ugyanazt fogja tenni, amit a nagy tekintélyű személyek vagy élmények betáplálnak a lélkébe. Álljunk meg egy pillanatra, és vessünk számot saját felelősségünkkel, mert a minősíthetlen és elképzelhetetlenül gonosz tettek mögött ott van a mi felelősségünk is. Már nem is kell megfogalmaznunk magunknak a kérdést: itt van előttünk. Mit teszel te nap mint nap azért, hogy ilyen ne történhessék? És akkor feleljünk a felelősségteljes értelmiségi ember hangján: ha eddig nem tettem eleget, most már igazán ráébredtem a felelősségemre. Ebben látom különös jelentőségét az egyháznak, a gyülekezetnek és a gyermekek hitre nevelésének. Hihetetlen nagy az értéke annak, hogy a gyerek egy társas közösségben ilyen hatásokat kap. A benne élve elsajátítás rendkívül meghatározó.

Fekete Ágnes: Két gyilkosság is történt a közelmúltban: az ember elgondolkodik ezen. Az egyik, aki indulatból fogja magát, és lelő egy kamionsofőrt. Egyszerűen képtelen az indulatait kordában tartani. A másik pedig az a rabló, akinek semmi sem szent, ha kell a pénz.

Dr. Bagdy Emőke: Más megítélés alá esik szakmai, pszichológiai szempontból, amikor valaki az indulatait nem tudja kordában tartani. A kamionsofőrt lelövő ember kontrollvesztett lelkiállapotba került, olyanba, ami az esetleg egyébként meglévő kontrollrendszerét teljesen széttördeli. A lélektan áttolásnak, átvitelnek nevezi azt a jelenséget, amikor egy másik helyzetből, amiben az illető nem tudott kedve szerint szembeszegülni, ellenállni áthelyezi indulatát egy olyan helyzetbe, ahol úgy érzi, ő az úr. A kamionsofőrt lelövő ember úgy nyilatkozott, hogy sokszor járt ezen az úton, mindig ezek a kamionok okoztak neki közlekedési problémát, és ez volt az a pillanat, így fogalmazott: amikor elszakadt a cérna. Itt érzem annak a felelősségét, hogy a mi kultúránk a zavaró hatású distressz tömegét ránk tudja szabadítani, de ennek ellensúlyaként nem tud gondoskodni arról, és nem is vállalja sajnos, hogy megtanítson bennünket a többletfeszültségek levezetésének olyan egyszerű, emberi módjaira, mellyel nem ártunk másoknak, és ugyanakkor nem fokozzuk magunkban a feszültséget forrpontig, amikor esetleg elveszítjük a fejünket és valami impulzív, súlyos, fékevesztett cselekményt követünk el. Ezek az egyszerű stresszkezelő technikák azok, amelyek jelentőségét olyan nagynak látom, hogy magam is a Pszicho-fitnesz című könyvemben próbáltam ezt népszerűsíteni. Feltárta a tudomány a maga eszközeivel azokat a lelki folyamatokat, amelyek az imádság, imádkozás során bennünk végbemennek. Az ima folyamata alatt élettani működésrendeződés figyelhető meg a szervezetben. Az immunrendszer sokkal jobb állapotba kerül már egy tízperces ima után. Endogénópiátok, azaz örömhormonok szabadulnak fel a szervezetben, amely összefüggésben áll azzal a biológiai rendeződéssel is, ami az ima megnyugvási folyamata alatt a szervezetben zajlik. Itt reflexláncolatról van szó, amely működik. Ugyanakkor létezik az a különleges tudatállapot, amibe kerülünk akkor, amikor koncentráltan, egy meghatározott, lehet mondani szellemi folyosón a Teremtővel kapcsolatba kerülünk. Ez az egyvágányú beállítódás és kapcsolatteremtés olyan módon hangolja át az egész szervezetet, hogy a kedélyállapotunk, a belső lelki vitalitásunk, energizáltságunk jelentősen megváltozik. Bizonyították, hogy még akkor is, ha ima közben bánatunkat, terheinket letéve sírunk, vagy esetleg átmenetileg nehezebb, rosszabb lelkiállapotba kerülünk. Ezt nagyon a szívünkbe kellene zárni. És ezért az ima valami olyan lelki, mentálhigiénés eszközünk, csatornánk, utunk, amelyet nagyon hasznos is megnyitni egészségi szempontból. Azt a lelki megbékélést, amit az ima létrehoz, tapasztalatilag mindannyian tudjuk, akik imádkozó, hívő emberek vagyunk.

Az imádság nagy erőforrás, amint hallottuk. Számos, háborút megélt embertől hallottam, hogy amikor semmi nem segített már, mit jelentett összebújva elmondani egy Miatyánkot. Kolleganőm, Farkas Orsolya a háborút megélt horvátországi Kopácson járt, és részt vett egy másik kis faluban, Szentlászlón rendezett asszonykonferencián.

Farkas Orsolya beszélgetése a horvátországi Szentlászlón rendezett asszonykonferencián. Beszélgetőtársak: Kelemen Julis Szentlászlóról, Melegecs Jánosné Kopácsról, Molnár Lajosné Kopácsról, Szabó Magda Szentlászlóról.

Farkas Orsolya: Mit kell erről a faluról, Szentlászlóról tudni?

Itt van Eszék mellett mindjárt. Ennek a falunak a múltja nagyon-nagyon szép volt a háború előtt. Most hogy visszatértünk, most megint csak fellángol bennünk az a szép emlék, mert ez a szülőfalunk, ezt szeretjük, és ide vágyunk vissza. Hála a jó Istennek, visszajöhettünk.

Farkas Orsolya: Mikor jöttek vissza?

Kelemen Julis: ’99-ben. Karácsonykor már idehaza voltunk. Magyarországon voltam, Pécsváradon, három és fél évig.

Melegecs Jánosné: Mi szintén menekültek voltunk, 1991. szeptember 22-én űztek ki bennünket, és ’97 májusában tértünk vissza. Több helyen laktunk. Köszönjük a magyar államnak, hogy befogadott bennünket, és ott tudtunk lenni 6-7 évig. Kopács szintén egy öreg falu. Református magyar falu. Szép, nekünk a legszebb.

Szabó Magda: Én is szentlászlói vagyok. Csetényből 99-ben jöttünk vissza. Ki sem meszeltünk. A férjem meghalt, úgyhogy a fiammal vagyok, a legfiatalabbikkal.

Molnár Lajosné: A háború alatt otthon maradtunk, úgyhogy itt az oktatás, egyáltalán az egyházba, a templomba járás nagyon nehéz volt, mert nekünk a lelkészünk is menekült volt, Kettős János lelkész úr. Házi összejöveteleket tartottunk. 15-16 asszonyka a környékből, és akkor így énekelgettünk. Fölolvastunk, csak úgy halkan, hogy az ellenség – az utcán jártak a katonák – ne hallja meg. Volt egy szomorú esetünk is ’95-ben, egy idős néni – akinek a hozzátartozója elmenekült – úgy halt meg szegény, hogy szekrényben temettük el, csak úgy, családi körben, a puskaropogás közben, félve, szorongva, de az utolsó tiszteletet úgy adtuk meg neki, hogy mi asszonyok mentünk el a temetésére. Az volt a kérése: engem nehogy fekete zsákban temessetek el, ahogy ezeket a háborús halottakat, van itt egy szekrényem, azt mondta: Margitkám, téged bízlak meg vele, hogy csináljatok belőle egy olyan koporsóformát, amiben eltemethettek. Szomorú volt, nagyon szomorú, és nem is lehet róla mit mondani. Ilyen helyzetek voltak. Keserves volt az otthon maradás, férjemet is megverték, meghurcolták, mindenünket összetörték, de azért csak otthon maradtunk. Férjem azóta is viseli a következményeket, mert lelki beteg.

Farkas Orsolya: Számomra az derül ki, hogy itt összetartott a magyar lakosság, ebben a hitet és embert próbáló időszakban.

Molnár Lajosné: A háború alatt az idősebb korosztály meg a középkorosztály azért otthon maradt, talán olyan háromszázan. Úgy tartottunk össze, hogy összejártunk, a dolgokat is megcsinálni a kertekben, meg már figyeltük reggel, különösen télen, hogy füstöl-e a szomszédasszony kéménye. Mentünk egymáshoz látogatni, meg amiben csak szükség volt segíteni egymásnak.

Farkas Orsolya: Szentlászlón hogy teltek ezek az idők?

Szabó Magda: Nekünk el kellett hagyni a falunkat, nálunk nem maradhattunk meg. Nálunk az utolsó lélekig, az utolsó emberig ki kellett vonulni a faluból, november 24-én éjjel 5 óra felé elindultak és reggelig értek a szomszéd faluba, úgy 7-8 km-re olyan nagy rettegéssel kellett nekik menni, hogy ne is hallják meg, hogy mennek. Kifosztották a falunkat. Itt megjavított ház nem nagyon van. Az egész falut újjáépítették.

Farkas Orsolya: Akkor nagy élmény lehetett most, hogy itt a kórogyi, kopácsi, vörösmarti asszonyok összegyűltek, és találkoztak ezen a konferencián.

Kelemen Julis: A múlt évben is elmehettünk Vörösmartra, Hercegszőlősre. Már mi is voltunk vendégségben. Minket is szívesen fogadtak. Voltunk Kopácson is.

Farkas Orsolya: Több téma is előjött itt a konferencián, a családi gyökerektől kezdve az otthoni betegápolásig, a halálfeldolgozásig bezárólag szinte minden. Önöket mi ragadta meg legjobban?

Kelemen Julis: A gyökerek, hogy mi is Magyarországhoz, az anyaországhoz tartozunk, Magyarország a nagy fa, mi pedig már távol, Magyarországon kívül a gyökerek vagyunk. Ahhoz a fához tartozunk. Akármilyen kicsi is a gyökér, de azért még mindig oda érezzük magunkat, hogy odatartozunk, ahhoz a nagy fához.

Szabó Magda: Meghatott a tiszteletes asszonynak a beteggondozó-beszéde. Nekem ’89-ben szintén a fiam meghalt. A gyász véghetetlen, meg azt nagyon nehezen tudja az ember feldolgozni, meg elfelejteni. Vele éreztem, meg úgy átéreztem a sajátomat is, hogy tényleg egy betegnek meg a gyermeknek mit lehet mondani, amikor ott van a halálán? Ő otthon halt meg, tényleg ez az életemnek a legnagyobb vesztesége. Azt mondtam, hogyha az Isten ezen a módon tett próbára engem, ezt is el kell viselnem. Továbbra is az élet folyik és erőt meríteni szükséges ahhoz. Az ilyen egyházi találkozók sokat segítenek az embernek feltöltődni és jól érezni magát, együtt sírni és együtt örülni az asszonyokkal, akikkel itt összejöttünk.

Melegecs Jánosné: Ilyen feltöltődés kellett, igen.

Szabó Magda: Visszagondoltam, milyen megpróbáltatásokon mentünk keresztül és rágondoltam, mi mindent kell életünkben átélni. És akkor az ilyen összejövetelek lelki megnyugvást adnak, hogy mindannyiunknak megvan a keresztünk, amit viszünk. De mikor hallunk másokat, azt gondoljuk, hogy Istenem, talán az enyém még kisebb. Mert még nagyobb keresztek is vannak.

Ézsaiás 11,1

”Vesszőszál sarjad Isai törzséből, és gyökereiből egy virágszál nevelkedik.”

Szoktuk mondani egymásnak: "örülj, hogy élsz." Akkor beszélünk így, amikor már nincs mit mondanunk. Most ez a közhely mégis mély értelmében üzenetté válik. Nem tudni miért, de te élsz, mint ahogy azt sem tudni, miért vágott ki sokakat az a valaki, aki végül is elvisz ebből a világból. Ugyanannál a kivágott törzsnél azt mondhatjuk, mindennek vége, és azt is, újjá lesz minden. Egy karnyújtásnyira sem kell elmenni ahhoz, hogy a kíméletlen halálból szabadítást lássunk. Mi szeretnénk elmenekülni arról a helyről, ahol a rettenet ért. Nem akarjuk látni a kivágott fát, pedig a fa gyökérzetének élete az, ami a reményt adja. A földön a titokzatos mélyben élet van. Azok nem találnak örömet a gyökér életében, akik csak a kivágott fát, a régi szép időket, a szétesés előtti világot látják és siratják. Nekünk, ha Istent meg akarjuk érteni, a kivirágzott tuskó örömét kellene megélnünk. Remélni azt, hogy Krisztus a gyökér, ő él és általa minden halál életet szül. Ő a feltámadás, ő az éltető erő. A mi generációnknak talán nem az a dolga, hogy nagy dolgok után vágyódjon, hanem hogy végtelenül reménykedjen és bízzon az életben, amely a gyökerekben van, mert Ő ültette. A végtelen krízist és végtelen reménységet nem sok mű fejezi ki szebben, mint Bartók Cantata profanaja. Ebből olvasom most a végét: Volt egy öregapó. Volt néki, volt néki kilenc szép szál fia. Nem nevelte őket semmi mesterségre, csak erdőket járni, csak vadat vadászni. És addig addig vadászgattak, addig: szarvassá változtak, ott a nagy erdőben. És az ő szarvuk ajtón be nem térhet, csak betér a völgyekbe. A karcsú testük gúnyában nem járhat, csak járhat a lomb közt. A lábuk nem lép tűzhely hamujába, csak a puha avarba. A szájuk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból.
Ámen