2012-07-11

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, a mai adás szerkesztője.
A művészetek pártolása mindig is nemes feladat volt, és az egyház élen járt ebben. Ma talán korábbi koroknál is nehezebb a magas színvonalú zene pártolásának a módja. Merthogy minden, ami talmi olyan méretekben terjed, hogy szinte föl sem tűnik, hogy más is létezne. Ilyen gondokkal küzdenek sokan. Most egy zongorista házaspár meséli el ezeket a küzdelmeit. Farkas Zsolt és Várnagy Andrea négykezeseket játszanak.

Farkas Zsolt: Gyerekkorunk óta zongorázunk mind a ketten. Hat-hét évesek voltunk, amikor elkezdtünk zongorázni külön-külön. Akkor még nem ismertük egymást. A pályánk úgy alakult, hogy ez lett a hivatásunk. Tíz éve pedig közösen zongorázunk, négykezes koncerteket adunk. Ez a nagy hangszer azért van itt, hogy amikor időnk engedi, leüljünk és gyakoroljunk és most már a gyerekeké is, tehát osztozkodunk is rajta. A középső kislányunk, Lili zongorázik és ő gyakran többször tud leülni, mint mi.
Várnagy Andrea: Nagyon hálásak vagyunk a szomszédoknak, mert azt mondják, hogy élvezik. Nem tudom, hogy ez a jóindulat vagy pedig tényleg szeretik. Tavaly biztosan kívülről fújták a Liszt műsorunkat, mert azt folyamatosan hallották. Mindketten szólistának indultunk, de visszanézve Isten munkáját látjuk ebben, hogy találkoznunk kellett. Ez így volt elrendezve és aztán jött Zsolt ötlete, hogy együtt lépjünk föl. Ez lett a zongorajátékunk kuriózuma.
Farkas Zsolt: Már több mint húsz éve vagyunk egy pár és ez az utolsó tíz évnek a termése, hogy négykezest játszunk. Tulajdonképpen kézenfekvő a dolog. Rengeteg jó zenész van Magyarországon, jobbnál jobbak, de igazából nem is lehet hallani róluk. Kicsi az ország és nagyon sok jó művésze van. Viszont az, hogy mi házaspárként négykezesezünk ez valóban kuriózum.
Várnagy Andrea: Az az igazság, hogy sokkal több mondanivalója van így, ha kiáll egy házaspár. Téves elképzelés az, hogy az emberek a borzongást szeretik és a rossz híreket. Ez nem igaz. Az emberek éhezik a harmóniát. Talán az álmaik is benne vannak a tapsokban. Azt hiszem, hogy tényleg a szépre, a pozitívra van szükségük az embereknek.
Varga Kata: Több a ti zongorajátékotok, több a művészetetek azzal, hogy ketten, házaspárként léptek fel?
Várnagy Andrea: Feltétlenül. Számunkra most már elképzelhetetlen lenne másképp. Azt hiszem, hogy így teremtette Isten a mi zongorajátékunkat és a legfontosabb, és ez az egyedülálló benne, hogy az emberek olyan harmóniát észlelnek, – ez mind muzsikusoktól, mind nem muzsikusoktól visszajön – hogy ha becsukják a szemüket, mintha egy ember zongorázna. Nyilván ők nem hallják a harcokat itthon, ami a gyakorlás alatt van, mert azért nem olyan rózsaszín mindig. Viszont ott a színpadon, ami érvényesül az már tényleg kegyelem. Sokszor érezzük, hogy Isten ott áll a zongora mellett. Olyan pillanatok születhetnek, ami még számunkra is meglepő, hogy hú, de szépen szól és átjön az üzenet.
Várnagy Andrea: Akkor nagyon sokat vagytok együtt is. Nem nehéz ez? Összefonódik a munkátok, a fellépésetek, a készülésetek, gyakorlatilag minden napotok.
Farkas Zsolt: Nekünk ez a természetes. Sok kollégám, illetve zenész van, aki azt mondja, hogy eszébe sem jutott zenész párt választani magának. Ahogy Andi mondta, ezt Isten munkálta ki, ez tényleg az Ő terve volt, hogy mi összekerüljünk és házaspárként zongorázzunk. Nekünk ez magától értetődő. Van ennek egy lelki töltete is, amikor a pódiumon vagyunk, ezt az emberek érzékelik és ez minden alkalommal át is jön a közönség számára.
Varga Kata: Mi az, amivel ti zeneileg igazán foglalkoztok? Én laikusként látom, hogy a zenei ismeretterjesztés. Ugyanakkor tanítotok is mind a ketten, de hogyan tudjátok ezt ti megfogalmazni?

Várnagy Andrea: Én mindenképpen azt szeretném, ha a nevünk kapcsán az igazán élvezhető muzsika jutna az embereknek az eszébe. Azt, hiszem, olyan rossz helyzetben van a mai komolyzenei közvetítés, hogy nem szégyen kimondani, mi muzsikusok nagyon távol húztunk az emberektől. Nekünk az a feladatunk, hogy ezt újra közel vigyük, és azt higgyék az emberek és azt érezzék meg belőle, hogy ez az ő zenéjük. Ezért fordítunk mi nagyon nagy figyelmet arra, hogy a gyerekekhez nagyon sok komolyzene eljusson. Akár a verseken keresztül is. Mert ha őket nem nyerjük meg, akkor nekünk nincsen közönségünk húsz év múlva. Amikor eljátszuk Csajkovszkijtól a Diótörőt, általában jönnek a válaszok, hogy ez a Minimax zenéje. És akkor azt mondjuk, hogy nem, ez Csajkovszkij zenéje, és ez már nagyon régen megíródott és ez egy gyönyörű zene. Nem tudjuk, hogy mennyi jut el, de én hiszem azt, hogy nem fogja a következőkben kikapcsolni a rádiót, ha hall egy ilyen ismert darabot. És akkor már megérte ez, mint misszió. A felnőtteknek is nagyon sokat játszunk. Azon igyekszünk, hogy a koncertműsorok ne darabok egymásutánjai legyenek, hanem érezzék azt az emberek, hogy ők társak ebben a koncertben. A tavalyi nagy Liszt műsorunk nem az volt, hogy egymás után játszottunk Liszt műveket, hanem ott is volt egy koncepció. Lisztnek minden arcát meg akartuk mutatni. Volt a szerelmes Liszt, a tanár, a virtuóz, volt a hívő, megtért Liszt egy gyönyörű darabon keresztül és volt a magyar Liszt. Már akkor az emberek valahogy egy kicsikét közelebb kerülnek ehhez a nagyon-nagyon ismeretlennek tűnő komolyzenéhez.
Farkas Zsolt: Tulajdonképpen ez egy kicsit nevelő munka is és hisszük, hogy ennek van valamilyen hatása, ha ezt folyamatosan hallják és kapják. Ez nagyon nagy feladat.
Varga Kata: Mind a ketten tanítotok is mellette. A tanítás a megélhetés miatt van, vagy az is hasonlóan fontos, mint maga a koncertezés?
Farkas Zsolt: Mindkettő fontos. Nem lehet azt mondani, hogy csak ez vagy csak az. A főállásom Győrben van a Széchenyi Egyetem Zeneművészeti Intézetében, mellette itt Budapesten a tizedik kerületi Kroó György Zene- és Képzőművészeti iskolában a zongora tanszak vezetője vagyok félállásban. Így kicsikkel és nagyokkal is tudok foglalkozni. Látom azt, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor még mi voltunk zeneiskolások, mennyivel másabbak voltak a gyerekek.
Varga Kata: Változott?
Farkas Zsolt: Azóta sokat változtak a gyerekek is. A motivációjuk rosszabb lett. Sajnos azt kell mondani, hogy a változás, nem pozitív. Nagy harcok árán lehet elérni a rendszeres gyakorlást és azt, hogy ez tényleg egy minőségi munka legyen.
Várnagy Andrea: A komolyzene szerepe is megváltozott. Amikor mi gyerekek voltunk, sikk volt zongorát tanulni és nagyon komoly felvételi volt, hogy bekerülhessünk a zeneiskolába. Eltelt ez az időszak és néha ciki. Úgy érzem, hogy a komolyzene már nincs azon a szinten, ahol kellene, hogy álljon. Ezért megdöbbentő, amikor egy Zeneképzelet koncert után odajönnek a gyerekek és azt mondják, hogy ezután csak komolyzenét fognak hallgatni és csak verseket fognak olvasni. Ők fogékonyak az értékre. A mi feladatunk, felnőtteké, hogy ezt közvetítsük nekik. Hogy ne csak a tévé előtt üljenek rajzfilmeket nézve, hanem értsék meg, hogy ott van az üzenet a hangok és a szavak mögött.
Varga Kata: Említetted Zsolt és te is Andi, hogy húszéves a kapcsolatotok. A ti kapcsolatotok egy diákszerelem? Meséljetek ezekről a korai, a párkapcsolatotokat tekintve korai évekről!
Várnagy Andrea: Ez az én reszortom, az én romantikus világom. Ez egy nagyon érdekes dolog volt. Én mindig azt gondoltam, hogy csak a filmekben, könyvekben létezik szerelem első látásra. De a valóságban is létezik. Szirupos, de igaz, ami a felvételi vizsga idején történt. Az az igazság, hogy kicsi a zenei világ. Én hallottam már Zsolt nevét, annak ellenére, hogy máshova jártunk középiskolába. Mentem felvételizni és ő ott állt az ablakban. Soha nem fogom ezt a képet elfelejteni. Fölmentem a lépcsőn és pont ránéztem és ő pont rám nézett és azt gondoltam, hogy ő lesz a férjem, de most más a fontos, mert éppen helyet kell találnom, mert mindjárt írom a szolfézs felvételit, de tudtam abban a pillanatban, hogy ő az. Ő a nagy ő. Ez létezik. Aztán tényleg úgy alakult, hogy ő is szimpatikusabbnak talált. Talán ez nála lassabban ment, de azt hiszem, az Isten már akkor nagyon-nagyon munkálkodott. Még nem tudtuk, hogy Ő munkálkodik az életünkben. Később jöttünk rá, hogy ez milyen áldott időszak volt és azóta is, hogy Őt megtaláltuk. Ez egy nagyon helyes történet volt. A főiskolán mi már együttjártunk, utána összeházasodtunk és akkor mentünk ki Münchenbe első madarakként. Ma már nagyon sokan mennek külföldre tanulni, de akkoriban ez még nem volt jellemző. A diploma előtt egy müncheni tanár koncertje volt. A koncert közben bennem megfogalmazódott, hogy jó lenne, ha nem a magyar Zeneakadémiára mennénk, hanem kijuthatnánk ehhez a tanárhoz! Ez akkor olyan képtelen ötlet volt. Odamentünk a tanárhoz és másnap meghallgatott minket, majd azt mondta, hogy nagyon sok szeretettel vár minket Münchenbe.
Varga Kata: Zsolt, te hogyan emlékszel vissza?

Farkas Zsolt: Azért feltűnt nekem is rögtön Andi. Ő egy vibráló típus és ez a felvételin is feltűnt. Ha Andi bejön, ma is megtelik a terem, hamarosan rászegeződnek a tekintetek. Ez akkor is így volt. Egy évfolyamba kerültünk a zongora tanszakon. Közös órákra jártunk és ez a szimpátia hamar kialakult és egyre inkább kerestük egymás társaságát.
Várnagy Andrea: Teljesen egyforma a humorunk, teljesen egyforma dolgokra reagálunk.
Farkas Zsolt: Ezer közös pont van. Tulajdonképpen az élet minden területén ugyanazokat gondoljuk. A Müncheni éveink nagyon szépek voltak. Bár visszatekintve rengeteg harc is volt. Teljesen idegen kultúrában, nyelvismeret nélkül, fiatal házasként, anyagi bázis nélkül az első fél – egy év, kimondottan nehéz volt. Elmentünk 1993-ban és 1997-ben jöttünk vissza. Ebben az időszakban Magyarországon drasztikus változások voltak. Kicsit kizökkentünk az itthoni zenei folyamból és a korábbi barátainktól is elszakadtunk. Anyagilag is és emberileg is nagyon magunkra maradtunk. Andi szüleinél tudtunk lakni. Újból kellett építeni az egész életünket. Megszületett Laura, ami szintén egy teljesen új szituáció volt.
Varga Kata: Első kisgyermek.
Farkas Zsolt: Az első gyermek születése gondolom, senkinél sem egyszerű dolog. Csupa ismeretlen feladattal találja magát szemben az ember. Mi így, hogy akkor visszajöttünk négy év után, plusz gondoskodnunk kellett egy ilyen apró babáról, meg kellett élnünk valahogy. Azért ez nálunk hatványozottan jelentkezett. Elég hosszú időnek el kellett telni ahhoz, hogy magunkra találjunk és megtaláljuk azt az utat, amin most már hála Istennek rajta vagyunk.
Várnagy Andrea: Amikor megszületett Lilike, akkor a szobába bejött egy hölgy, akinek szintén akkor született a kislánya. Elkezdtünk beszélgetni, arról is, hogy mivel foglalkozik. Mondta, hogy táborokat, meg csendesheteket szervez. Az ember világiként azt gondolja, hogy ez egy remek dolog, akkor mehet a család nyaralni. Mondtam, hogy ilyenekre mi is szívesen elmennénk, de mivel foglalkoznak? Az az igazság, hogy egy kicsit távolságtartóan mondta, hogy Isten dolgairól van szó ezekben a táborokban. Mondtam, hogy nem baj, attól még elmegyünk. Rá egy évre, felhívott engem, hogy tudja, hogy zongorista vagyok és bár nem jelentkezett már egy éve, de kísérném-e a kórusát? Eljöttem a Nagyvárad térre és olyan szeretetteljes légkört tapasztaltam, akkor még egyelőre mást nem. Engem annyira magával ragadott, mint művészt az, hogy milyen alázattal imádkoznak a próba előtt, és hogy Istentől kérik azt, hogy ez a koncert érte szóljon és megértsék az emberek a karácsony üzenetét. Magának a lelkiségnek nagyon nagy hatása volt rám. Nem telt bele három hónap, mi itt vettünk lakást kétutcányira a Nagyvárad tértől. Azt gondoltam, de jó, hogy idekerültünk, akkor majd néha elmegyünk. Először Laurát kezdtük el vinni gyerekistentiszteletekre, mert az ember azt mondja, hogy ott szépet, jót hall és foglalkoznak vele. Mindig mondták, hogy üljek már be istentiszteletre én is, mert olyan szép. Gondoltam, hogy jó, meghallgatom. Olyan döbbenetes hatású volt az első istentisztelet, amire én beültem, azt hittem, hogy az egész istentiszteleten rólam prédikál a lelkész, az emberek előtt kibeszél engem? Mintha minden szava hozzám szólna. Egy út elején voltunk. Azt tudtam, hogy Isten létezhet, de szerettem volna Istennek én megmondani, hogy hogyan legyen az én életemben, tanácsokat akartam adni Istennek, hogy jobb lesz ez így, vagy úgy. Ameddig a kormánykereket nem tudtam átadni, addig ez a dolog nem működhetett. Aztán elég sok minden volt ezen a nyáron, amikor megtértem. A nagybátyámat elveszítettem és sok kérdés volt bennem, teljes lelki kiürülés után történt ez, amiért utólag nagyon hálás vagyok Istennek. Azt hiszem ez olyan így visszanézve, olyan csodálatos munka, amire egyedül Isten képes. Ahogy a kezében tartotta a szálakat, ahogy alakította ezt éveken keresztül. Ugyanezzel a barátnőmmel jó pár éven keresztül folyamatosan telefonáltunk és mesélt nekem a Bibliából. Ez olyan csodálatos volt. Mondtam neki, hogy imádkozzál értem és erre azt mondta, hogy imádkozzál te! Ahogy elkezdődött közöttünk ez az egész, hogy kezdett hozzáformálni és aztán, amikor a megtérésem történt, akkor ő is mondta, hogy le kellett tennie a telefont, hogy az az a pont, amikor azt érzem, hogy Uram átadom az irányítást és egyedül a te kezedben van mindenféle megoldás.
Varga Kata: Neked volt egy hívő minta a családban, egy hívő nagymamád.

Várnagy Andrea: Én folyamatosan imádkoztam, de így visszanézve azt mondja az ember, hogy ez a "játékhit" volt. Volt egy Isten, akinek benyújtod az automatába a dolgokat és ki fogja adni. Alapvetően én nem ismertem Jézus személyét, alapvetően semmi nem volt a helyén. Az istentiszteleteket hallottam. Ezek a dolgok helyére kerültek. Nagyon nehéz türelmesnek lenni, azt mondani, hogy az Isten soha nem késik el. Minden az Ő kezében van és az Ő akarata érvényesül az életemben, és ezt tudjam elfogadni.
Varga Kata: Ez már a felnőtt hit, amikor fejet hajtok és nem az automatába dobjuk be.
Várnagy Andrea: Így van.
Varga Kata: Zsolt, úgy tudom, hogy neked viszont nem hívő nagymamád volt.
Farkas Zsolt: Sajnos a nagymamáimat már nem is ismertem. Olyan környezetben nőttem föl, ahol senki nem járt templomba. Nem beszéltünk ilyen dolgokról. Én még távolabbról indultam, mint Andi. Abszolút materialista világnézet, itt vagyunk, és ami látszik, az létezik. Visszanézve irtó logikus volt Isten terve az életünkkel. Laurán és Lilin keresztül kerültünk a templomba, az igehirdetések közelébe.
Varga Kata: Két kislányotok van.
Farkas Zsolt: Egy hosszú éves vajúdásnak volt az eredménye, hogy egy év után a gyülekezeti csendeshéten én is azt tudtam mondani, hogy átadom az életemet.
Varga Kata: Milyennek találtad te, mint aki materialista gondolkodású voltál, a látható anyagi világban hittél, mégiscsak a kislányaidon keresztül templomi közegbe bekerülsz. Milyenek voltak azok a tanítások, azok a prédikációk?
Farkas Zsolt: Lépésről lépésre, mindig, amikor az ember egy picit kinyit egy ablakot annál jobban jön be a fény. Ez is olyan volt, hogy a következő kis lépés, az mindig természetes volt. És egyre közelebb, mint amikor két mágnes vonzza egymást. Nem volt drasztikus, hogy berántottak, hogy gyere. Úgy éreztem, hogy ez itt minden csak nem nekem való. Én már éreztem ennek szükségét és törvényszerűségét, hogy nekem ott kell ülnöm és hallgatnom. Én magam nem biztos, hogy mindent el tudok intézni, tehát én kevés vagyok egyedül ebben a világban. Sokáig az ember azt hiszi, hogy ki ha én nem. Hát igen, el kell, hogy fogadjam Jézusnak azt az ajándékát, amit Ő a kereszt által nekünk nyújtott.
Várnagy Andrea: Annyira romantikus. Egy erdő közepén voltunk. Csicseregtek a madarak, ott ültünk egy padon, azt tudom, hogy ennyire kézzelfoghatóan Isten jelenlétét érezni, kevésszer lehet egy ember életében, hogy ott állt mellettem és én azóta sem tudom megfogalmazni, hogy ez egy belső hang volt, vagy az ember tényleg hallja ezt fizikailag, de én hallottam a hangját. Ez valami olyan gyönyörű volt a közös imádkozást végig sírtuk, és amikor lementünk a hegyről, akkor ott álltak a hívek és együtt elénekelték, hogy fiam, fiam az út végén ott fog várni Isten. Az ember mindig azt mondja, hogy majd, majd, majd, de abban biztos vagyok, hogy ragadjuk meg a pillanatot, mert ez a legjobb. Amit nagyon sajnálok, hogy ez csak harmincöt éves korunkban történt meg.
Varga Kata: Mi változott a családi életetekben? Ugyan volt már két kislányotok.
Farkas Zsolt: Ennek hatása a mindennapokban érződik. Az egész baráti társaságunk megváltozott és ez a házasságunkban is érezhető. Békességben túl tudunk lenni konfliktusokon.
Várnagy Andrea: Konfliktusok vannak, nézeteltérések vannak, viszont tudunk megbocsátani a másiknak. Ez nagyon fontos, hogy az ember régen az egójának sokkal nagyobb szerepet tulajdonított és igazából az változik talán meg, hogy most már nem minden érte van és nem az önmaga kényelmét keresi vagy az önmaga elismerését, hanem a szeretet fogalma változott meg és az szerintem nagyon fontos. Az nagyon megváltozott az életünkben, hogy a muzsikálás a helyére került. Mi ugyanolyan emberek vagyunk, mint, aki a parkot gondozza, vagy takarít, vagy a boltban elárusít, mi ezt kaptuk Istentől és ebben semmi különbözőség nincs, nem érezzük magunkat különbnek. Minden egyes pillanatban tudjuk, hogy ha az emberek felállnak és bravóznak, ez nem a mi dicsőségünk. Ahol lehetőségünk van, ezt el is mondjuk. Itt egyedül Istené a dicsőség.
Varga Kata: Keresztyén emberként kaptátok a harmadik gyermeketeket, Lócit.
Várnagy Andrea: Igen, és ez egy nagyon nagy öröm az életünkben. Isten biztos, hogy nagyon sokszor mosolyog ránk, hogy kellett nektek a harmadik gyerek? Mert nagyon vicces, Istennek remek humora van, mert két abszolút jó magaviseletű kislány után, akikkel mindenhová el lehetett menni, két-három évesen kétórás koncerteket végigültek. Lett egy tündéri fiunk, aki teli van energiával és megtudtuk, hogy mi az igazi gyerek. Tehát negyvenévesen folyamatosan rohanunk utána, a veszély miatt. De annyi örömet okoz az életünkbe, hogy minden pillanatért hálásak vagyunk. Nyilván az ember ebben a korban már leülne egy kicsit esténként és olvasgatna, ehelyett mi Lóci után szaladgálunk. De ő egy napfény az életünkben.
Varga Kata: Érett fiatal felnőttként, családosként kerültetek közel. Hogy látjátok, milyen a mi egyházunk, a mi közösségeink? Hogy érzitek magatokat itt?
Várnagy Andrea: Őszinte leszek, én azt hiszem, hogy sokkal emberközpontúbbnak kellene lennie az egyháznak. Engem nagyon sokszor zavar, hogy nagyon sok az elmélet és nagyon keveset foglalkozunk az emberekkel. Bocsánat, ha valaki hallja ezt, kevesebb konferencia kellene és sokkal többet kellene az emberek közé menni. Nagyon sokszor nem vesszük azt észre, hogy a hívők mekkora szükségben vannak és elmegyünk egy-egy istentisztelet után a szomorú szemű emberek mellett. Ha megkérdezzük, hogy hogy van, és azt mondja, hogy rosszul, akkor elintézzük azzal, hogy majd imádkozunk érted. Ez nagyon fontos, viszont akkor kérdezzük meg, hogy miben tudunk segíteni? Sose tudjuk, hogy mit hoz a holnap, mikor kerülünk abba a helyzetbe, hogy nekünk lesz szükségünk a segítségre. Ez az egyik, a másik meg az, hogy a mezsgyén mozgunk a világi és az egyházi koncertkörökben. Nagyon kevés segítséget tapasztalunk abban, hogy mi tényleg, olyan szívesen beszélünk Istenről és annyira szívünkből. Jó lenne, ha erre sokkal több lehetőséget kapnánk. Nem élnek azzal a lehetőséggel, hogy mi bátran vállaljuk a világ színpadain is ezt, hogy egyedül Istené a dicsőség és mi az Isten kegyelméből zongorázunk. Én azt hiszem, hogy sokkal jobban használhatók lennénk. Nagyon fontos, hogy megértsük azt, hogy a legfontosabb az igehirdetés, ez nyilvánvaló. Viszont sok embert az érzékein keresztül, akár zenén keresztül lehet megnyerni. Ez egy picikét néha keserűség a szívünkben, hogy nagyon sok a fal, az emberek által épített fal.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
SZIRT, azaz a Szatmári Ifjú Reformátusok Találkozója lesz július 19. és 22. között Fehérgyarmaton, a Templomkertben. Az ifjúsági tábor és fesztivál ideje alatt előadások, beszélgetések, koncertek, sportolási lehetőségek várják a fiatalokat.

Egy Európai Uniós pályázat zárórendezvényét tartja a Pestszentimrei Református Egyházközség Soli Deo Gloria Alapítványa július 22-én, vasárnap fél 12-kor Pestszentimrén, a Rákóczi utca 81. szám alatt.

A Bázeli Schola Cantorum növendékeiből alakult Weckman Consort együttes, 17. századi kamarazenét szólaltat meg július 15-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Budafoki Református Templomban.

A Sukorói Zenei Nyár következő koncertjén Hajas Szilárd és Kerekes Blanka fuvolaművészek lépnek fel, július 15-én, vasárnap 19 órakor a Sukorói Református Templomban.

A 9. Szélrózsa Országos Evangélikus Ifjúsági Találkozót július 18. és 22. között tartják Fonyódligeten, ahol a Csillagponthoz hasonlóan, nagyon sok programon vehetnek részt a fiatalok.

A XIV. Kocsitoló Fesztivál keretén belül Sárközi Erika orgonakoncertje lesz július 13-án, pénteken este 6 órakor Kocson, a református templomban.

A Károli Gáspár Református Egyetem szupervizori egyetemi szakirányú továbbképzést indít 2012 szeptemberében. A képzésre július 20-ig lehet jelentkezni. ([email protected] +36 30 602 8981)

Énekes Liturgiai táborozást szervez az Erdélyi Gyülekezet július 17. és 19. között Budapesten, a Reménység Szigetén.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét az Efézusi levél 5. fejezetéből!

"Áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszok." (Ef 5:16.)

Isten órája nem úgy jár, mint a mienk. Ezt mindenki érzi. A nép nyelve ezt egyszerűen úgy rögzítette: Isten malmai lassan őrölnek. Ebben a mondásban nem csak a ráérősség van benne, hanem az is, hogy Isten számára az őrlés a lényeg, és az ő dolgai sokkal magasabbak, erősebbek, biztosabbak a mienknél. Mintha egy kézzel tekerős kicsi malmot összehasonlítanánk egy hatalmas vízimalommal. Isten óráján pontos rendben halad előre. De nem csak ez igaz.
Mi az időt úgy képzeljük el, mint egy méterest. Ahogyan a centimétereket mérjük, úgy szalad az idő előre. Pontosan, soha nem siet, nem is késik, kegyetlenül halad előre, mint valami kaszás, amelyik nem kímél sem szép virágot, sem gazt, csak megy, és minden félbetörik, ami mellet elhalad. De Isten ideje nem ilyen. A napok azok gonoszok, elhitetik velünk, hogy ilyen irgalmatlan az Isten. Elhitetik velünk ezek a kicsi időegységek, hogy egy kattogó, ketyegő irgalmatlan áradatban élünk.
De Isten nem irgalmatlanságában teremtette meg az időt, és nem ellenségnek. Ha elolvassuk a Biblia első sorait, a teremtés történetére szinte táncolni lehet. Isten alkotásának jókedvű ritmusát adja meg az idő. Ha pedig ritmus az idő, akkor elképzelünk egy táncost, aki térben halad, néha lehajol, néha ugrik, néha csak úgy halad. Valójában térbeli idomhoz hasonlítható az idő, nem egy méteres szalaghoz. Több tengelyen is halad előre minden. Ha térbeli mozgásként gondolkodunk az időről, akkor elképzelhető, hogy bizonyos látószögekből visszafelé halad. Akkor az óramutató néha visszafelé jár. Akkor a jövőből sétálunk vissza a múltba, és voltaképpen tényleg ez az élet.
Bizonyára voltak korok, amikor a jövő megette a jelent és a múltat, negyven évig átéltük ezt, mindig a következő ötéves tervet láttuk, de a jelent soha. Még korábban talán a múlt emésztette fel a jelent és a jövőt, kacagányos világban osztogatták szét az országot. De ma minden bizonnyal a jelen emészti fel a jövőt és a múltat is. Nincs más, csak a pillanat. Ember legyen a talpán, aki a filmkockák agyunkat megviccelő gyorsaságával képes mindig a jelent értelmezni. A sok pillanatocska szívó erejében élünk.
Ki kell menteni az időt, ki kell vásárolni ebből a gonosz rabságból. Ezt jelenti talán a mondat: áron is vegyétek meg az alkalmat, mert a napok gonoszok. Egészen biztos, hogy ennek a világnak egyszer vége lesz, és mi hisszük azt, hogy Isten akkor helyreállít mindent. Krisztus az élet igazi látóhatára. Ez a valóság az, ami a jelent meghatározza. Ez az igazi idő. Ez a távlat. Innen számozódik minden, hiszen az időszámítás is vele kezdődik. A térben mozgó idomon a kurzorok innen indultak, és ide tartanak. Krisztus a lényeglátás. Ő az az alkalom, akit mindenképpen meg kell kapnunk a gonosz napok sodrában.
Ma egyre erősebben hiszem, és higgyük: Krisztus a jövő. Nincs más. Nincs egy talpalatnyi föld itt, de Isten kinyitja ezt a ketyegő ketrecet, elhessegeti a gonosz napokat, és eljön az alkalmas idő. Ámen.