2015-02-04

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Mindannyian küzdünk manapság az idővel. Már ritkán ülünk le naplót írni, mintha sosem jönnének el a hosszú téli esték. Annyira a pillanatok lettek úrrá rajtunk, hogy még nagyobb erővel vágyunk arra, hogy legyen valami maradandó, valami igazán régi az életünkben. Talán ezért is hatott erősen a közvéleményre, amikor a tiszaszentimrei lelkész feltette az internetre, hogy időkapszulát találtak a parókián. Talán valami tudományos fantasztikus utazásra hívnak? Ez érdekes. Valójában egy régen szokásban levő bejegyzés sort találtak arról, hogy a lelkész lakását mikor építették és újították föl. De az igazi időutazás a lelkészek szívében van. Fodor Gusztáv és felesége Fodor-Csipes Anikó azon dolgozik, hogy a múlt értékei eljussanak a mába. Hogy mindaz, ami a régieknek kincs volt, ma is azzá váljon. Most az életük munkájával együtt hívom a hallgatókat egy időutazásra vagy sétára, amelyet először a templom kertjében kezdtünk.

Fodor Gusztáv: A Szent Imre Szövetségnek van itt egy emlékműve, egy kis kő. Tiszaszentimre korábban Kőláb volt, ami azt jelenti, hogy kevély lábazat. Itt a Tisza parton, ahol most is állunk, egy kis domb, biztos alapon álló földterület. Az első itt felépített katolikus templom védőszentje Szent Imre lett, és így lett a település neve is Tiszaszentimre.
Fekete Ágnes: Ez a téglamúzeum!
Fodor Gusztáv: A tiszaszentimrei református templomunk tornyának első emeletén vagyunk, ahol kialakítottunk egy téglamúzeumot. Amikor egy pályázat keretében elkezdtük felújítani a templomot, nagyon sok pecsétes tégla került elő. Elgondolkodtam azon, vajon miért vannak üzenetek ezekben a téglákban? Miért van ráírva némely téglára az, hogy református eklézsia? Egy pár hónapon belül beléptem a Monarchia Bélyeges Tégla Gyűjtők Egyesületébe, ahol örömmel vették a jelentkezésemet, hiszen én voltam az első lelkész. Rájöttem arra, hogy ez sokkal komolyabb dolog, mint amire számítottam. A Kárpát-medencében körülbelül harmincötezer féle pecsétes téglát lehet találni. Ez az egész világon különleges, például Angliában vagy Amerikában legfeljebb két-háromszáz féle van.
Fekete Ágnes: Vajon miért?
Fodor Gusztáv: Népünknek és vezetőinek sokszor kellett szembesülnie azzal, hogy a történelem hullámai átcsapnak fölöttünk. Ezért szerettek volna üzenetet hagyni az utókor számára úgyis, hogy a település vagy a gyülekezet nevét beleégették a téglába. Az itteniek szerették volna, hogy a református eklézsia és Tiszaszentimre neve fönnmaradjon.
Ezen a jezsuita téglán a Krisztus testét átütő szegek szimbóluma található. Itt látjuk a kapucinusok, vagy a pálos szerzetesrend tégláit is. A kőbe írt üzenetek mögött egyfajta szeretet van. Szeretjük azt a helyet, szeretjük azt a hitet, amiben vagyunk. Kőbe írjuk, hogy maradjon meg. Ezek a téglák prédikálnak. Például itt van ez a tégla, amelyet Szaploncáról kértem, egy körbe zárt kereszt van rajta. Egy ősi keresztyén szimbólum a kör, amely a földet jelenti, és a földnek minden égtájára elér ez a kereszt. Gyönyörű szép. Itt van ez a másik tégla melyen egy kis pálos szerzetest. Ez is egy különleges szimbólum.
Fekete Ágnes: Mintha csak egy ruha és egy fej lenne.
Fodor Gusztáv: Így van. Ez egy kis szerzetest ábrázol. Itt az arca, itt van a ruhája és a ruháján egy óriási kereszt. Szívbe zárt kereszt szimbóluma Bátai apátnak a jele. Ezek mind olyan üzenetek, amelyek vallásos tartalommal bírnak. A téglakészítők szívében ott volt az a vágy, hogy ezek maradjanak meg!

Fekete Ágnes: Ezek a téglák különböző helyekről kerültek ide a múzeumba?
Fodor Gusztáv: Mind máshonnan jöttek. Van még egy egyházi pecsétes téglagyűjtemény, amelyet tavaly Naszályon, a református parókia épületében nyitottak. Magyarországon két egyházi pecsétes téglagyűjtemény van, és körülbelül nyolc állandó kiállítása van az egyesületünknek.
Ez itt Tisza István téglája, az pedig a Rákócziaké. A Rákóczi jelképben van egy szekérkerék. Ez az ötszáz éves győri tégla a csodaszarvas eredetmondánkat ábrázolja. Egy visszafordított fejű szarvast rajzoltak rá. Különleges, hogy ötszáz évvel ezelőtt egy ember ezt a mondát, téglába égette. Miért? Mert abban az időben ott élt a magyarság lelkében a múltunk, a múltunk szeretete, a történelmünk iránti tisztelet. Ez a kis múzeum ezt, a múltunk szeretetét hivatott terjeszteni. Minél mélyebbre ásunk vissza a múltunkban, minél mélyebbre eresztjük le a gyökereinket, annál biztosabban áll az a fa. A feleségemmel Tiszaszentimrén és Tiszaderzsen szolgálunk, és többször megfogalmaztuk, hogy ezek a falvak olyanok, mint az első zsoltár folyóvíz mellé ültetett fája, hogyha jó irányba mennek a gyökereink, akkor a szárazságban is zöldellnek a levelek.
Ezek a téglák itt a sarokban, ezek mind református templomokból kerültek ki.
Fekete Ágnes: Úgy látom, vannak nyolcágú csillagos téglák is.
Fodor Gusztáv: Igen, a református templomtornyok csillagát szimbolizálják, csak sokkal puritánabbak. Gyakran csak az egyház monogramja került a téglákra.
Fekete Ágnes: Ezek malomkövek?
Fodor Gusztáv: Igen, azok. Itt Tiszaszentimrén találtam ezeket a darabokat. Ha az embert megfertőzi az a bizonyos "T-vírus" a "téglavírus", akkor mindenben értéket lát. Sokszor hamarább észreveszem a követ, a téglát, mint bármi mást az utcán. Ezek, itt mind ilyen felfedezések. Ez a gyűjtemény, az, hogy így együtt békességben vannak a kövek, azt szimbolizálja, hogy úgy nézzünk egymás hitére, ahogyan Isten néz ránk.
Fekete Ágnes: A kövek nem kiabálnak.
Fodor Gusztáv: Ez így van.
Fekete Ágnes: Ezek a téglák egy közös Háznak az építőelemei.
Fodor Gusztáv: Egy háznak, az egyháznak a kövei.

Fodor Gusztáv: Sehol az országban nincsenek olyan szépek a református templomokból kikerült téglák, mint itt Szentimrén. Ezek a téglák egy-egy hitvallást tartalmaznak: Református eklézsia. Megtaláltuk az első katolikus templom tégláját is. Ez a tégla körülbelül nyolcszáz éves.
Fekete Ágnes: Nagyon keskeny, kicsi. Jó nagy munka lehetett akkor fölépíteni a templomot!
Fodor Gusztáv: Így van. Több tízezer tégla kellett hozzá. Elkértük a fényképeket. Ezekből készült ez a kiállítás a templomunk születésnapjára.
Fekete Ágnes: Az ember azt érzi, hogy egy régi szobába lép be.
Fodor-Csipes Anikó: Igen-igen, olyan, mint egy tisztaszoba.

Fodor Gusztáv: Templomunk tornya 1924-ben újult meg. A gyülekezet átalakíttatta azért, hogy tűzfigyelő szolgálatot tudjanak a torony tetején végezni. Akkoriban az aratások alatt nagyon sokszor tűz volt, és a falu elvesztette az élelmiszerraktárát.
Fekete Ágnes: Itt az Alföldön nagyon sok helyen vannak ilyen tűztornyok.
Fodor Gusztáv: Így van! Különösen itt a Nagykunság területén.

Fodor-Csipes Anikó: Ez a templom 1774-ben épült. Akkor helyezték el ezt a táblát itt, amelyen latin szöveg van, ahogy láthatjuk. Megköszönik Mária Teréziának, aki megengedte, hogy felépítsék ezt a templomot.
Fekete Ágnes: Hogyhogy megengedte, hisz ez a Türelmi Rendelet előtt volt!
Fodor-Csipes Anikó: Annyi kitétel volt, hogy akkor nem lehetett a tornyot felépíteni, csak a hajórészt. A tornyot később építették.
Fekete Ágnes: Különleges a szószék is. Nem a falnál van, hanem szinte középre behúzva.
Fodor-Csipes Anikó: Tudomásunk szerint Európában ez az egyetlen ilyen formájú és elhelyezkedésű szószék. A csillár fölötti dísz is egyidős a templommal, és valódi arannyal van bevonva. Versailles-ban található hasonló mintázatú csillárdísz. Annakidején az emberek nagyon odafigyeltek arra, hogy szép dolgok vegyék körül még a templomban is őket.
Fekete Ágnes: Menjünk a parókiára, ahol előkerült a híres szelence!
Fodor-Csipes Anikó: Most zajlik a felújítás a régi parókián, egy gyülekezeti házat szeretnénk kialakítani. Ez az a hely az ajtófélfa mellett, ahol megtaláltuk az időkapszulát.
Fekete Ágnes: Be volt ide falazva?
Fodor-Csipes Anikó: Igen. Ahogy az ajtófélfát kivették a munkások, akkor találták meg. Örömmel, lélekszakadva futottak hozzánk, hogy találtak valamit. Nagyon nagy izgalommal, és szó szerint remegő kézzel bontottuk ki.

Fekete Ágnes: Most itt van előttünk ez a szelence, amelyben négy papír volt.
Fodor-Csipes Anikó: Ebbe volt becsomagolva. Itt a szelencében látszik, hogy megsötétedett a nyoma.

Fekete Ágnes: Aki elrakta, nagyon figyelt arra, hogy pici legyen az egész és rejtélyes.
Fodor-Csipes Anikó: Amit eddig megismertünk Csíkos Sándor nagytiszteletű úrból, ez jellemzi őt. Ez a mindenre kiterjedő kis figyelmesség. Ez az emléklap is az ő tollából származik. Őt hívták Debrecenbe teológiai tanárnak.
Fekete Ágnes: Mikor volt ő itt lelkész?
Fodor-Csipes Anikó: 1853-tól 1883-ig. Az orosz-török háborúról ír, arról, hogy akkor a pénz értéke romlott. Tiszaszentimre község huszonhétezer pengővel hozzájárult ahhoz, hogy a pénz értéke ne romoljon.

Fekete Ágnes: Még két levél volt ebben a csomagban.
Fodor-Csipes Anikó: Ez volt a legelső. "Heves vármegye gyűlésén, Egerben ezen parókiális háznak építésére szabadság engedődvén az 1784. esztendőben." Bizony ez az épület ekkor épült. A levélen felsorolták az akkori vezetőket, hogy ki volt az oskolarektor, a leányi oskola preceptora, az eklézsia kurátora…

Fekete Ágnes: Ez óriási dolog, hogy az ezerhétszázas években leányiskola is volt!
Fodor-Csipes Anikó: Valóban. Azt is leírták, hogy kik vettek részt az építkezésben, illetve hogy kik adományoztak egy körmöci aranyat.
Fekete Ágnes: Mi az a körmöci arany?
Fodor-Csipes Anikó: A Körmöcbányán vert, nagy tisztaságú aranypénz, amely nagy értéket képviselt. Minden bizonnyal ezzel is meg szerették volna mutatni, hogy nagyon a szívükön viselik az egyházközség sorsát. Ezt Szondi István lelkész írta 1817-ben. A másik papíron már nagyobbak a betűk, és az 1830-as dátum látható rajta.
Fekete Ágnes: Ő mit jegyzett föl?
Fodor-Csipes Anikó: Ugyanígy a parókia építéséről írt. Napkelet felől a kéményig egészen lerokkant az épület, és 1854-ben írta ezt a gyönyörű szép emléklapot.
Fekete Ágnes: Egy bibliai idézettel kezdődik az emléklap.
Fodor-Csipes Anikó: "Én ebben a házban helyeztetem az én nevemet mindörökké." (II.Kir 21,7) Az újítás következtében a papi lak a régitől annyira különböző lett, hogy "akik látták vala az első házat, mikor fundálják vala, … sírnak vala örömükben." (Ezsdrás 3,12) Mindenhez valami nagyon odaillő szép bibliai Igét választott. Annyira szépek ezek a feljegyzések! Ebből a leírásból az derül ki, hogy ezeket a kis feljegyzéseket újra és újra visszahelyezték a kis szelencébe és újra és újra visszatették a falba. Minden bizonnyal egy darabig még a köztudatban benne lehetett ennek az emléknek a megléte, de aztán teljesen elfelejtődött.
Fekete Ágnes: Olyasmi lehet ez, mint régen az öreg Biblia, amelybe a család feljegyezte magának, hogy mikor mi történt a családtagokkal?
Fodor-Csipes Anikó: Igen. Azon munkálkodunk, hogy ezeket a régi dolgokat megőrizzük, és megmutassuk a most élőknek, és majd az utókornak. Annyira szép, hogy ezt mi most megtalálhattuk.
Fekete Ágnes: Tehát most egy újabb cédula kerül bele ebbe a szelencébe?
Fodor-Csipes Anikó: Igen. Sőt, nemcsak egy cédula, mi egy egész csomagot fogunk az utókorra hagyni. Le fogjuk jegyezni, hogy a lelkészi lakás már nem jól működött ebben a funkcióban, viszont nagyon nagy szükség volt egy gyülekezeti házra, és most ebben segít nekünk, hogy az önkormányzat segítségét és ezt a holland támogatást megkaptuk. Megfelelő körülmények lesznek. Lesz egy kis teakonyha és gyülekezeti terem.
Fekete Ágnes: Az önkormányzat miben segített?
Fodor-Csipes Anikó: Az önkormányzatnál dolgozó kőművesek segítenek nekünk ebben a munkában.
Fekete Ágnes: Úgy látom, valahogy így lehetne az itteni munkát megfogalmazni: Kinyitni a templomkaput a mai ember számára, ugyanakkor visszaásni a múltba a gyökerekhez.
Fodor-Csipes Anikó: Igen, megmutatni az embernek azt, hogy milyen múltja van a reformátusságnak.

Fekete Ágnes: Különleges neve van nálatok a bibliaórának. Kérlek, mondj róla néhány szót!
Fodor-Csipes Anikó: Most már negyedik éve, hogy elindítottuk ezt a "lelki fröccs" nevű bibliaórát. Éppen azért lett a neve is nem mindennapi, hogy utat találjunk azokhoz az egyházi kapcsolatokkal nem rendelkező emberekhez, akik számára talán félelmetesen hangzik a bibliaóra kifejezés.
Fekete Ágnes: Hogy kezdődött? Egyszercsak meghirdettétek, hogy "lelki fröccs" lesz?
Fodor-Csipes Anikó: Pontosan. Megszerkesztettünk egy színes, figyelemfelkeltő, nagy plakátot, és teleplakátoltuk a falut. Mindenhova eljuttattuk a kis szórólapjainkat, majd elmentünk az első alkalomra, és vártuk, hogy mi lesz? Csak jöttek és jöttek az emberek. Mi pedig nagyon boldogok voltunk. Annyira népszerű lett ez az alkalmunk, hogy most már négy csoport működik, egy Újszentgyörgyön és egy Tiszaderzsen. Én, rögtön a teológia után nagy ifjonti hévvel kerültem Tiszaszentimrére. Nem akartam, hogy beszippantson a közöny. Bár itt sem minden rózsaszín, de imádkozunk és megyünk előre!
Fekete Ágnes: Imádkozva és dolgozva…
Fodor-Csipes Anikó: Pontosan. Debrecenben ez nagyon belevésődött a retinámba: "Orando et laborando" Ez itt nagyon kell, hogy működjön!

Fekete Ágnes: Világok találkozásáról szól a következő beszélgetés is. A kiskunhalasi Szilády Áron Gimnáziumba meghívtak néhány tábori lelkészt, hogy a diákoknak a katonaságról beszéljenek. Most őket hallhatják: Mészáros Lászlót, Nánai Lászlót, Hankóczi Gergelyt.

Nánai László: Nem gondoltam volna, hogy a mai nap nekem még egyenruhában szabályos fekvőtámaszokat kell végrehajtanom. Egy nagyon kedves kis pillanatképet hadd mondjak el! Amikor a nap vége felé bementünk az általános iskolába, akkor az egyik elsős kisfiú rám nézett, és nagyon kedvesen a következőt mondta: "Bácsi, te teljesen úgy nézel ki, mint egy igazi katona!" Azt hiszem, ez mindent elmond a mai napunkról.
Az évek alatt kidolgoztam ezt a fura öndefiníciót, hogy mi egy furcsa kettős válságtermék vagyunk. Mind a katonák, mind a lelkészek találkoznak szerintem itt a huszonegyedik században azzal a fajta identitásválsággal, hogy a civil társadalom nem igazán érti, hogy mit keresünk közöttük. Nagyon átértékelődött mind a lelkészi, mind a katonai hivatás. Mind a lelkész, mind a katona kénytelen újrafogalmazni a sajátos küldetését ebben a világban.
Hankóczi Gergely: Egyfajta sorsközösségben vagyunk a katonákkal. Igyekszünk is ezt erősíteni azzal, hogy elmondjuk nekik: tudjuk, hol vagytok, megbecsülünk benneteket. Szeretnénk, hogyha az evangélium által adott relációban újra tudnák definiálni önmagukat a katonák, és helyére kerülne az életük. Mert ahogyan a lelkipásztornak szüksége van arra, hogy a helyére kerüljön ebben a társadalomban, ugyanúgy a katonaságnak is a helyére kell kerülnie.
Mészáros László: Egy sajátos közegben élünk. A katonának napirendje van, amelyhez a tábori lelkésznek is igazodnia, alkalmazkodnia kell. A saját naptárunkon kívül látnunk kell azt is, hogy a különböző alegységek, zászlóaljak, századok, egész le szakaszszintig, éppen milyen feladatkört hajtanak végre. Sokszor mi is kimegyünk velük lövészetekre. Tehát a lelkész az, aki próbál alkalmazkodni.
Hankóczi Gergely: Ebben a közegben nincs meg az a fajta egyházias megszokottság, ami rutinszerűvé tenné a kommunikációt. Itt tényleg azt kell tenni, amit az apostolok csináltak, kimenni és hirdetni, hogy van lehetőség az újrakezdésre, az ő személyes életükben is. Sokszor az egyszerű, világos, nem kánaáni beszéd, sokkal inkább célt ér a katonáknál, mint az egyháziaskodó szöveg. Ha szeretnek bennünket azért, akik vagyunk, és azért, akit hirdetünk, akkor nyilvánvalóan és őszintén szeretik azt. Sokkal jobb ez az egyértelműség, legalábbis én jobban szeretem ezt, mint hogyha a mosolyok mögött kéne kutatnom a gyűlöletet, vagy éppen a megvetést.
A rendszerváltás hajnalán lettem teológus, s akkor már szó volt arról, hogy föl fogják állítani ezt a szolgálatot. Izgatta a fantáziámat ez a kérdés, mivel én vadászpilóta szerettem volna lenni gyerekkoromban, és a hadsereggel kapcsolatos szerelem, nem nagyon múlt el, inkább búvópatakként volt meg az életemben. Aki vadászpilóta akart lenni, és odakerül a kecskeméti repülőbázisra, az nemcsak lelki értelemben érzi azt, hogy a helyén van. Amikor odakerültem, akkor még a MIG 29-esek dübörgésére ébredt az ember, és ez számomra zene volt.
Mészáros László: Negyedéves sárospataki teológus voltam, amikor az első tábori püspök Sárospatakra jött egy negyvennyolcas tábornokot újratemetni. A temetés után bement a dékáni hivatalba. Az akkori dékán eldicsekedett azzal, hogy nekünk is van egy tábori lelkészpalántánk. Legalábbis szerintük én megfelelő lennék erre, mert én katonai középiskolából érkeztem a teológiára. A tábori püspök azonnal találkozni akart velem, és egy nagyon jó beszélgetés alakult ki. Valahogy így kerültem én a tábori lelkészi szolgálatba, amiért nagyon hálás vagyok.
Beke László: 2009-ben az év katonája voltál. Hogyan sikerült ezt elérned?
Mészáros László: Derült égből jött ez a dolog. Semmit nem tudtam róla. A püspök elküldött egy helyre, azt hittem valamilyen szolgálat lesz, de kiderült, hogy ezt a kitüntetést kaptam. Nem tettem mást, mint korábban. Csak azt tettem, amit az Úr rám bízott.
Beke László: Az Afganisztán, Bosznia, Koszovó nevek hallatán nem biztos, hogy ugyanazok a gondolatok jutnak eszünkbe.
Hankóczi Gergely: Nyilván azt gondolja mindenki, hogy Afganisztán a legnehezebb, és ez fizikai értelemben igaz is. De például lelki értelemben nekem az afganisztáni misszió volt az eddigi életem szakmai csúcsa. Hiszen a lelkipásztor munkája, hogy odaszánja magát teljesen és Isten kezébe tegye a missziót. Ha a református egyház minden településén olyan ütemben, és olyan áldással sikerülne gyülekezeteket alapítani, mint ott Afganisztánban, akkor az egy álom lenne. Ott ezt éltük át. Az Úristen kegyelméből rendkívül jó, mély beszélgetéseink lehettek a katonákkal. Volt rá eset, hogy már úgy küldtek el, hogy aludjunk és pihenjük ki magunkat. Nagyon jók voltak az istentiszteletek, a bibliaórák, a személyes lelkigondozói beszélgetések. Feledhetetlenek azok a bűnvallások, amelyek ott, abban a meghitt kis közösségben történtek.
Nánai László: Csodaszerű, új világ nyílt ki, amikor a Balkánon töltöttem el kétszer egy évet. Lutheránus lelkészként soha nem találkoztam igazából a keleti keresztyénséggel. Ott azonban nagyon sokat vittem a katonákat is, amikor csak tehettem, keleti, ortodox közösségekbe, kolostorokba. Érdekes volt átélni, hogy hogyan nyílik meg ez a világ anélkül, hogy az ember a saját identitását elvesztené, és hogy hogyan érint ez meg hasonlóképpen, akár teljesen vallástalan katonákat is. Nekem ez egy liturgiai utazás volt, fölfedezni azt a fajta szépséget, amely a mi kicsit talán lecsupaszítottabb protestáns világunkban nem szerepel.
Mészáros László: Amikor egy-egy misszió végén odajönnek hozzám olyan katonák, akik teljesen távol voltak Istentől, megölelnek és megköszönik, hogy valóban az Isten embere voltam közöttük, az többet ér mindenféle kitüntetésnél, amelyet olykor-olykor kapunk mi is, tábori lelkészek.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Az idén már nyolcadik alkalommal rendezik meg a keresztény egyházak és civil szervezetek a Házasság Hetét február 8. és 15. között. Az országos rendezvénysorozat keretében előadásokat, filmvetítéseket, vacsorákat tartanak. A központi nyitóistentiszteletet február 8-án, vasárnap 10 órakor tartják Budapesten, a Fasori református templomban. Február 9-én, hétfőn a kapcsolati krízisekről és azok leküzdéséről tart előadást Mihalec Gábor Budapesten, az Aranytíz Kultúrházban (1051 Arany János u. 10.) Február 10-én Pálhegyi Ferenc a kapcsolatépítő konfliktuskezelésről beszél Budapesten, a Zsombolyai utca 6. szám alatt.

Hogyan értsünk szót kamasz gyerekeinkkel? címmel tart előadást Kerekes Szabolcs február 8-án, vasárnap 16 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatti gyülekezeti nagyteremben.

Dr. Viczián István a pasaréti református gyülekezet első évtizedéről tart előadást február 6-án, pénteken 18 órakor Budapesten a Torockó tér 1. szám alatti templomban.

A vajdasági magyarok beilleszkedése Szegeden címmel tart előadást Nagy-Abonyi Attila február 8-án, vasárnap a 10 órakor kezdődő istentisztelet után Szegeden, a Honvéd téri református templomban.

Jótékonysági bált rendez a Tiszántúli Református Egyházkerület a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnázium javára február 6-án, pénteken este Debrecenben, a Kölcsey Központban.

Ökumenikus estéket tartanak mától péntekig. Esténként 18 órai kezdettel Magyaralmáson a református templomban illetve pénteken a római katolikus templomban.

Fekete Ágnes:

"Mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; de látok magamban egy másik törvényt…" Róma 7,18. 22-23.

Az emberi élet alap jellemzője, hogy döntéstől döntésig halad. Már szüleim döntöttek felőlem, de mögöttük még ezer és ezer döntés született, ezek miatt lehetek ma életben. Amióta az eszemet tudom, én is több tucat útelágazás előtt álltam, és döntöttem, ezért lehetek ma itt. Sokan beledermednek ebbe az érzésbe, mert nem szeretik a felelősséget. Ebben a kettősségben élünk: állandóan választanunk kell, és mintha bennünk magunkban lenne valamifajta pólusosság. Az egyik énünk erre húz, a másik amarra. Mintha valami logikai fejtörőben lennénk: ott állok két ajtó előtt, az egyik mögött oroszlán tanyázik, és nekem ki kell nyitogatnom az ajtókat, de félek.
Az első dolog, amit érdemes magunkban tudatosítani, hogy nem a külső dolgok közötti dilemma az igazi valóság, hanem az, ami a szívünkben van. Az ember sokszor esik abba a hibába, hogy azt hiszi, döntenie kell. Ki kell találnom, melyik nagy életlehetőséget választom. Lelkész leszek, misszionárius vagy tanár. Szerzetes leszek vagy családom lesz. Falun éljek vagy városon? Oda költözzek a gyerekekhez vagy ne? Sorolhatnánk azokat a nagy életkérdéseket, amiket fel szoktak tenni emberek. Igyekszünk összeszedni tudásunkat, akaratunkat, hogy jó döntéseket hozzunk. Azt hisszük, hogy ez az igazi kérdés. De az igazi kérdés a szívünkben van: Bennünk van ez a két út. A hasadékot nem kint kell keresni. A szívünk szétrepedtsége miatt nem értjük, hogy mi az igazán jó nekünk. Ezt a törvényt látja meg magában Pál apostol nem mindennapi bölcsességgel. Megvan bennem az akarás. Ott élnek isteni érzések és gondolatok a lelkemben. Azt írja: gyönyörködöm abban, amit az Isten mond. Mikor is szoktunk gyönyörködni? Akkor, amikor nem kigondolunk valamit vagy eldöntünk, hanem olyan magától értetődően elér valami. Reggel felkelünk, és a napfelkelte ezer színben ragyogja be a szobát, és akkor nem értékeljük ezt, nem akarunk semmit, csak egyszerűen gyönyörködünk. Szinte lefegyverez a látvány. Eloldódom magamtól, és ez a magától értetődő, jó létezés uralkodik el bennem. Ez az a törvény, ami ott él valahol a lelkünk mélyen.
De ott van egy másik viszonyulás is bennünk. Ez a boncolgatás: valami húzd meg ereszd meg játékot játszik, kételkedik, visszavon, menne is, maradna is a szívünkben. Nem az az egyik törvény, hogy akarom a jót, a másik törvény pedig, hogy nem azt akarom, hanem a rosszat! Ha ez így lenne, egy egyszerű matematikai képlet lenne az élet. Az egyik törvény a gyönyörködés törvénye, a másik pedig talán így mondható: a végtelen dilemmázás törvénye. Isten mindig lehetőségként ajándékozza magát nekünk. (Tomas Halik: Eine Macht über der Macht 2010) Ő magában a döntésben van benne. Nem úgy van, hogy döntök, kinyitom az ajtót, és majd utána megtalálom a Kánaánt, hanem abban a folyamatban, ahogyan megtalálom Őt, kinyitom a kaput, Őrá bukkanok. Talán ezért is mondja Jézus: "Én vagyok az ajtó", az az átváltás, ami a kint és a bent között van. Azáltal, hogy merek dönteni, tapasztalom Isten jelenlétét. Milyen nehezen vettem rá magam arra, hogy fussak. De amikor elmentem, egész valómat áthatotta az elégedettség érzése. Így vagyunk ezzel. Bárcsak lemondanánk arról, hogy majd megtaláljuk a végső és legtökéletesebb lehetőséget, inkább mernénk a mindennapokban megértett jó dolgok mellett dönteni, és engednénk, hogy Isten gyönyörű valósága áthassa a szívünket! Ámen.