2018-04-04

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Húsvét ünnepe után vagyunk. Ezen a húsvéton három kedves ismerősöm, barátom halt meg. Tényleg legyőzte Jézus a halált? Mi mindannyian meg fogunk halni. Önámítás azt gondolnunk, hogy Húsvét a történet úgynevezett happy endje. Ha elolvassuk a feltámadás történeteit, akkor látunk síró nőket, félelmet és döbbenetet figyelhetünk meg a szereplők arcán. Inkább az történet húsvétkor, hogy egyszerre más szemmel nézték a világot. Jézus üzenetével elindultak, és többé nem lehetett őket csöndre bírni. Még a legateistább történészek is megállapítják, hogy a feltámadás üzenete tény. Mi mindannyian kaptunk egy üzenetet, valami fontos hírt, és most már az a kérdés, hogy ezzel mit tudunk kezdeni. Az üzenet átadása a mai kommunikáció fő kérdése. Hogyan lehet úgy megfogalmazni azt, amit el akarunk mondani, hogy a másik ember tényleg meg is értse? Most egy kommunikációs szakembert hallhatunk, akitől azt kérdeztem, vajon hogyan kellene az egyháznak kommunikálnia üzenetét? Tóth Tamás Gábort, a Piliscsabai Református Egyházközség gondnokát hallhatják.

Tóth Tamás Gábor: Nagyon nehéz dolga van egy lelkésznek, ha mindenkit meg akar szólítani, mert sokféle ember jön be a templomba. Ott van az a hagyományos hívő réteg, aki számára talán az egésznek a hangulata, az elmélyedés, az igei tartalom, az éneklés elegendő. Van egy réteg, az aktívabb hívők, akiknek kicsit több tartalom kellene. És vannak azok a külvilágból betérő emberek, akik bejönnek, de kérdés, hogy bejönnek-e még egyszer? Az első két rétegnek van egy terhelhető kapcsolódása a lelkészhez, a gyülekezetéhez, az egyházhoz. Az új emberek viszont abban az esetben, ha nem kapnak újat, akkor ki fognak onnan menni, és többé nem jönnek vissza. Például, szomorú dolog egy temetés, de a temetés után többnyire sok ember megjelenik vasárnap az istentiszteleten. Vagy a keresztelő közönsége, amely ottmarad istentiszteleten, akiknek a nagyrésze nem tartozik gyülekezethez. De tartozhatna akár, ha olyan szót, megnyugtató, választ adó, jól fölépített prédikációkat hallana. Biztos, hogy nagyon sok ilyen prédikáció van. Amikor a lelkészek elvégzik a teológiát, valószínűleg ott megtanulnak prédikálni. Azonban ha utána hosszú éveken keresztül senki nem foglalkozik ezzel a kérdéssel szakmai szempontból, akkor a prédikáció automatikusan el fogja kezdeni a maga útját járni, ami adott esetben jó irányba is elmozdulhat, de szervezeti szinten valószínűleg ez nem így fog működni.
Fekete Ágnes: Csakhogy kinek van jogosultsága ebbe beleszólni? Nekem is mindig azt mondták: "Jaj, Tiszteletes asszony, olyan szép volt!"
Tóth Tamás Gábor: Arra gondolok, hogy jó lenne, ha nemcsak a külső keretek lennének meg, hanem a prédikációnak lennének bizonyos elvárt tartalmi keretei. Ha ezek jól megfogható, aktív és aktuális üzenetsorban jelennének meg, akkor ez visszajelzések segítségével mederben tarthatná a prédikációkat, hogy igei magyarázattal választ kaphassunk azokra a problémákra, amelyek minket feszítenek, amikkel találkozunk, amire nincs feleletünk.
Fekete Ágnes: Talán nem ismerjük eléggé az embereket, vagy egymást?
Tóth Tamás Gábor: Sokkal kényelmesebb egy istentiszteletet úgy előkészíteni, hogy az az igehirdetés bármikor, bárhol elhangozhatott volna. Azt az üzenetet megfogalmazni, hogy a Krisztusban béke van, nagyon szép. Ha azonban valaki azért jön be a templomba, hogy dorgálást kapjon, akkor ez nem lesz megoldás. Miért mondom ezt? Volt egyszer egy gyülekezeti tagunk, aki azzal hagyta el a gyülekezetünket, hogy ő itt nem kap elég dorgálást a szószékről, és neki erre van szüksége. Ezért keresett olyan gyülekezetet, ahol őt rendesen megdorgálják.
Fekete Ágnes: Ez nagyon furcsa!
Tóth Tamás Gábor: Mint gondnok ültem a beszélgetésen, amikor bejelentette, hogy el fogja hagyni a gyülekezetet. Egyébként ezt el tudom fogadni. De akkor a vágya nem arról szól, hogy békét kapjon Krisztusban, hanem ez azt jelenti, hogy a háborgó lelkének korbácsütésekre van szüksége. Úgy tudom, hogy ez inkább egy másik vallás bizonyos ágazataihoz kapcsolódik. Ez szerintem nem a reformátusság. Szóval azt gondolom, hogy a lelkésznek elsősorban békét kellene prédikálni, de nem úgy, hogy azt mondja: béke van. És talán nem is azzal, hogy legyetek nyugodtak! Hanem azzal, ahogyan beszél. Azt hiszem, ennek az a lényege, hogy ne legyen felszólítás az, hogy kövesd a Krisztust, hanem legyen magától értetődő, hogy ha Krisztust követem, az jó, azzal adok valakinek. Ne azért legyek jó, mert az nekem jó üzlet. Egyébként ne is azért legyek jó, mert akkor kaphatok megváltást. Így pont a lényeget dobja ki az ember a kukába.
Fekete Ágnes: Mi a lényeg?
Tóth Tamás Gábor: Jónak lenni nem megéri, hanem ha azt látom, hogy másnak szüksége van rá, akkor az a dolgom, hogy adjak neki.
Fekete Ágnes: Tehát ez egy döntés kérdése?
Tóth Tamás Gábor: Felelősség, döntés, de inkább szemlélet. Ezek azok a szemléletek, amiket kicsi gyerekként megkaphatunk a szüleinktől, útkeresőként megkaphatunk valakitől, akiben látjuk a békét. Egy nagyon érdekes történetet mesélt el az egyik most megválasztott presbiter, aki a rendőrségnél dolgozott. Édesanyja halála után a ház pincéjébe mindig betört egy ember. Nagy nehezen, ügyesen elkapta a betörőt, majd elújságolta ezt a feleségének, aki jól összeszidta, mert ez az ember csak a lekvárokat dézsmálta! Azt mondta, hogy ez az ember csak éhes, ezért nem börtönbe kell csukni, hanem meg kell etetni. És főzött neki a felesége. Pont ez az egésznek a lényege: Nem azért megyek, mert jó akarok lenni, hanem azért, mert másnak van szüksége arra, amit csinálok, és ez nem meggyőző üzenetekben fogalmazódik meg, hanem meggyőző viselkedésben. Erről kellene szólni egy prédikációnak. Nem egyszerű úgy beszélni a szószékről, ahogyan otthon a konyhában. Nagy problémának tartom, amikor a pap a szószéken felszentelt papként beszél, mint aki valójában szerepet játszik.Tudom, hogy az idős generáció számára ez egy fontos dolog, fontos körülmény lehet. Mégis azt, hogy természetesen beszéljen egy lelkész, ugyanúgy beszéljen a szószékről, mintha csak az autóban beszélgetnék vele, azt én nagyon fontos kritériumnak látom. Ez az egyik legnagyobb gyengesége a ma prédikáló lelkészeknek. Nagyon jó megoldás lehetne, hogyha többféle istentisztelet lenne, többféle rétegnek szóló istentisztelet.
Fekete Ágnes: Van olyan hely, ahol ezt próbálják megvalósítani, és a stílusokat elválasztják.
Tóth Tamás Gábor: Igen, például a mi gyülekezetünkben a családos istentisztelet teljesen más, mint a rendes vasárnapi istentisztelet. A kívülről betérők számára is nagyon nagy szükség van egészen más formákra. Nálunk van egy olyan beszélgetős istentisztelet minden hónap első péntek estéjén, amelyet egy vendéglőben tartunk. Annak nincs köze a hagyományos formákhoz. Van ének, de nincs a megszokott liturgia. Az áhítat után a lelkész által fölvetett témát kiscsoportokban megbeszélik, majd elmondják az egész közösség előtt, hogy mire jutottak. Nagyon érdekes, hogy ide olyan emberek jönnek elsősorban, akik vasárnap nem, vagy csak nagyon ritkán jönnek templomba. Azt gondolom, hogy ilyenfajta alternatív formákra nagyon nagy szükség lenne.
Sokkal nagyobb lehet az ereje a hívek számára a lelkész közvetlen közelségének, ahogyan egy-másfél méter távolságból a szemébe néz, és mond valamit. Itt is a túlzott pátosz mindent agyoncsap. A közvetlen természetesség lehet a jó. Nagyon sok lelkész ezt eleve, "genetikailag" tudja: Az odafigyelés, az odaadás automatikusan keletkezik. De azért vannak olyan kommunikációs módszerek, amelyek segítségével tényleg meg lehet valakit nyitni. Ez nem egyszerűen arról szól, hogy kíváncsi vagyok, hanem arról, hogy tényleg meg tudjam azt, ami ahhoz szükséges, hogy segíteni tudjak neki. Nagyon nehéz dolog ez, mert az emberek éppen azok miatt a problémák miatt jönnek be, amikről nem akarnak beszélni. A templomban meghallgat valamit, abból lefordít magának valamit, de hogyan fordulhat a lelkészhez? Itt évszázadokon keresztül a lelkész volt a gyülekezet, a falu, a város pszichológusa, és ez nagyon-nagyon nehéz szerep. Félreértés ne essék, nem azt akartam mondani, hogy váljék pszichológussá a lelkész. A pszichológiai problémákkal forduljon az ember a pszichológushoz. De az, hogy ezt az egészet lelki oldalról megértse, feldolgozza, az szerintem nagyon fontos feladat lenne a lelkész számára is. Egy gyülekezetben szét kell osztani a feladatokat, és az önkéntesség is működik, ha vállalási alapon csináljuk. Ez viszont szervezeti kérdés. Nagyon nagy szükség lenne a szervezett, elméleti tudására is. Ahogy az ember öregszik egyre hosszabb, egyre tágabb időhorizonton gondolkodik. A pici gyerek számára csak a pillanat van. A tizenéves kor vége felé, amikor egyetemet választ egy fiatal, akkor egy életre tervez. Majd az idős ember megint rövid időtávon gondolkodik. Az egyháznak szintén megvan az a problémája, hogy az időhorizontok megint szűkké, röviddé kezdtek válni. Nagyon fontos lenne, hogy most is többszáz éves időhorizont legyen. Mondhatjuk, hogy Krisztus és az Ige majd erről gondoskodik. Krisztus és az Ige valóban megadja az üzenetet, nekünk pedig meg kell adni hozzá azt a szervezeti keretet, amivel ez megmaradhat. Ebben pedig szükséges változtatni! Rengeteg idő eltelt azóta, hogy ezeket a mostani formákat kitaláltuk. Olyan formát kell találni, amelyben a kívülről jövő emberek számára a legfontosabb dolgot, a missziói kötelezettségüket teljesíteni tudjuk.
Az egyház a fazék, a benne levő emberek pedig az étel. De ha a fazék nem jó, akkor az étel kifolyik, tehát mind a kettőre nagyon nagy szükség van. Ha azt akarjuk, hogy az étel rendben legyen, akkor jó edényt kell hozzá választani méretben is, és egyéb szempontból is. Nagyon sokszor kerestek meg vállalati tanácsadóként, azzal, hogy segítsek bizonyos konfliktusokat oldani. Amikor nekiláttunk, nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy nem a konfliktusokat kell oldani, hanem meg kell nézni azokat a dolgokat, amelyek miatt a konfliktusok keletkeznek. Ha én azt akarom, hogy két ember vesszen össze egy életre, akkor beteszem őket egy három négyzetméteres szobába, egy egy négyzetméteres asztal mellé, és adok nekik egy darab klíma- és fűtésszabályozót. A két ember egy hét múlva ellenség lesz. És nem ők a rosszak, hanem én voltam az, aki rossz kereteket biztosítottam nekik. Ez is egy nagyon fontos kérdés. A hittérítő, ha rosszul csinálja, akkor "hit-eltérítő", hittől eltérítő lesz.
Fekete Ágnes: A gyülekezet kifelé való kommunikációjáról nem beszéltünk még.
Tóth Tamás Gábor: Az egyik nagyon fontos kérdés, hogy az iskolákban mi zajlik. Ha az iskolákban a hittanórának vonzó hatása van, akkor ez a későbbi gyülekezeti tagok szempontjából óriási jelentőségű dolog. Ez egy fontos kommunikációs tér. Ha a lelkésszel jó beszélgetni, akkor be fog hozni embereket, ha a lelkész nem példa, ha nem jó vele beszélgetni, akkor pedig távolságot fog építeni a külvilággal.
Fekete Ágnes: Hogyan emlékszik vissza ilyen szempontból a gyerekkorára? Hogy működött ez akkor, amikor édesapja volt a lelkész?
Tóth Tamás Gábor: Természetesen nagyon sok segítséget kapott édesapám, de azért az alapvetően egyemberes történet volt. Más lehetőség nem is volt. A gondnok mindig nagyon-nagyon jó volt a gyülekezetünkben. De ezt a fajta munkamegosztást, amit ma meg lehet csinálni, akár hittanokban, akár a műszaki dolgokban, azt régen nem lehetett megtenni. Apukám rengeteget tevékenykedett egyedül.
Fekete Ágnes: Tehát nem jó példa, de nem az ő hibájából.
Tóth Tamás Gábor: Valóban, de ez egy olyan rendszer volt. Kevesen is voltunk a templomban.
Fekete Ágnes: Melyik Ige az, amelyik igazán erőt ad, motiválja az életben?
Tóth Tamás Gábor: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket" (János 15,16) Nekem ez a legfontosabb. Ezt azért tartom fontosnak, mert ha valaki ezt megérzi, akkor nem lehet azért jó, hogy neki jó legyen. Fölfoghatjuk úgy a hitünket, vallási kereteinket, mint valami nagyon szigorú kerítést, amelyen át, ha lezuhanunk, akkor a kárhozatba zuhanunk. De felfoghatjuk úgy, hogy ez egy ösvény. Tudom, hogy nem tudom pontosan betartani, de mindig visszatérít. Akkor egy állandó örömforrás az, hogy ha tudom, hogy valamit el is rontottam, oda vissza lehet menni. Nagyon sajnálom azokat, akik attól rettegnek, hogy bűnösek, és dorgálás kell, és jaj, mi lesz velük?
Fekete Ágnes: Jó kép az, hogy ez egy ösvény, amelyre mindig vissza lehet térni, és amelyen az egyház is jár.
Tóth Tamás Gábor: Nekem ez a legfontosabb.

Fekete Ágnes: Amint ismeretes, tavaly október elején átfogó megállapodást kötött a
Magyar Kormány és a Magyarországi Református Egyház. Soltész Miklós államtitkárt kérte arra Fekete Zsuzsa, hogy értékelje ezt a dokumentumot.

Soltész Miklós: Ha szabad személyesen mondani, nekem katolikusként is nagyon fontos és jó üzenet volt. Végig tudtuk azt nézni, hogy melyek azok a legfontosabb dolgok, amelyek a hitéleti és a közfeladat ellátásban fontosak a református egyháznak. Például a kórházlelkészi szolgálat támogatása. Amikor megjelennek egyházaink lelkészei, papjai, diakónusai vagy bárki más, aki lelki oldalról is támaszt tud adni a betegeknek, akkor ez egy óriási nagy lehetőség. És ez bekerült a megállapodásba. A másik, amit örömmel vettem, az a diaszpóra-lelkészség. Az elmúlt nyolc évben hatalmas nagy munkát és energiát fektettünk abba, hogy a határon túli kárpát-medencei magyarság életét segítsük, de ugyanilyen hatalmas nagy feladat a különböző földrészeken meglévő, diaszpórában élő magyarok lelkigondozása is.
Fekete Zsuzsa: Nem tömegekről van szó, mégis miért fontos ez a Kormánynak?
Soltész Miklós: Szeretnénk a magyarságot megerősíteni. Teljesen egyértelmű a magyarság szeretete a mi nemzetpolitikánkban, és szerintem ebben az egyházaknak hatalmas nagy feladata van. Rengeteg templomunk, közösségi házunk, parókiánk és intézményünk, iskolánk megújulhatott, illetve most is ezek folyamatát látjuk mindenhol. Igaz, ez a legtöbbet szenvedett kárpátaljai magyarság tekintetében is, akik máshonnan nem kapnak segítséget. Erdélyben sokkal jobb a helyzet, ha úgy vesszük, de a másik oldalról sok minden nyomás is van az ottani egyházainkon. Ott is nagyon sok segítséget kaptak, szintén óvodatámogatás, templomfelújítás, közösségi helyiségek építésében. Azt gondolom, a jövőben mindenképp jó lenne a közösségeket erősíteni.
Fekete Zsuzsa: Sokan azt mondják, hogy az iskolában nincs helye a vallásnak, a hitnek, viszont azt is látjuk, hogy akik igazán jó helyre szeretnék adni a gyerekeiket, azok sokszor választják az egyházi iskolákat.
Soltész Miklós: Mindazok, akik az egyház és az állam szétválasztásáról beszélnek, világnézeti semlegességet akarnak. De azt sose mondják meg, hogy az mit jelent? Mert ha az ateizmus világnézet, márpedig valamilyen világnézet az is, hisz valamilyen szempontból nézi a világot, akkor hogyan lehet ráerőltetni ateizmust a gyerekekre. Nincs világnézeti semlegesség. Az, hogy most egyházi és világi iskolák is működnek egymás mellett, ennek teljesen természetes dolognak kell lennie.
Fekete Zsuzsa: Tavaly fogadták el azt a törvényt, hogy aki most felajánlja az adó egy százalékát valamelyik egyháznak az a visszavonásig érvényes. Miért volt szükség erre az intézkedésre?
Soltész Miklós: Köszönöm szépen, hogy ezt fölvette. Még a tavalyi évben sokaknak elkerülte a figyelmét az a fontos tény, hogy lehet rendelkezni az egy százalékról. Éppen ezért csökkent tavaly az egyházaknak és a civileknek felajánlott egy százalék mértéke. Összegszerűsítve nem, de számszerűsítve csökkent. Szeretnénk, hogy ez ne így legyen. Ha valaki az idéntől az egy százalékot felajánlja bármelyik felekezetnek, mondjuk a Református Egyháznak, akkor mindaddig, amíg vissza nem vonja, akár öt, tíz vagy húsz évig, tehát visszavonásig érvényes. A civil szervezetekre ezt azért nehéz alkalmazni, mert közel huszonöt-harmincezer civil szervezetnek lehet fölajánlani egy százalékot. Azt inkább változtatja az ember. Szeretnénk fölhívni a figyelmet arra, hogy mindenki rendelkezzen!

Hírek
A Protestáns Tavasz rendezvénysorozat keretében vetítik a 250 ezer történet alapján készült gulágról szóló Örök tél című játékfilmet, majd utána beszélgetést tartanak az alkotókkal április 10-én, kedden 19 órakor Budapesten, a Hold utcai református templomban.

A lelkész-költő Tompa Mihályról tart előadást Budai Gabriella magyartanár a VilágEgyetemi Előadások keretében április 6-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

Újfalvi Imre működésére emlékezve rendez konferenciát a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára április 5-én, csütörtökön 10 óra 30 perctől a Debreceni Református Kollégium Múzeumpedagógiai termében.

Konferenciát rendez a Tisztás Közösségi Hely április 11-én, szerdán 10 órától Budapesten, a Bihari utca 9/a alatti református templomban.

Egyházmegyei kórustalálkozót rendeznek április 7-én, szombaton 17 órától Budapesten, a Kispest-Központi református templomban.

A rapperswil-jonai gospelkórus ad hangversenyt a hétvégén Budapesten és Debrecenben április 7-én, szombaton 11 órakor a Bethesda Gyermekkórházban, 18 órakor a Hold utcai református templomban, vasárnap 10 órakor a Kispest-Rózsatéri templomban, 19 órakor a Szilágyi Dezső téri református templomban valamint hétfőn 18 órakor a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen.

Protestáns zenei kincsek a reformációban címmel tart orgona és kamarakoncertet a Vocem Laudis együttes április 8-án, vasárnap 16 órakor Miskolcon, a Deszkatemplomban.

"Ama nemes harcot megharcoltam" Kiss Gyula kisvárdai lelkész emlékezete című könyv bemutatóját tartják április 4-én, azaz ma délután 16 órakor Debrecenben, a Benedek Elek Fiókkönyvtárban.

Győri L. János és Győri Katalin Menekülők című drámáját bemutatják a DESZKA Fesztiválon április 9-én, 18 óra 30 perctől a Debreceni Csokonai Színházban.

Wagner Parsifal című operáját mutatja be április 5-én, csütörtökön 17 órától az Erkel Színház.

Az idén már ötödik alkalommal rendezik meg változatos műfajú előadásokkal a Keresztény Színházi Fesztivált április 6. és 13. között Budapesten, az Újszínházban.

Az idén is megrendezik a Református Egyházi Napok Dunántúl fesztivált június végén Kaposváron. A lelkészi hivatalokban már most lehet jelentkezni a rendezvényre.

Fekete Ágnes áhítata:

"Mária pedig kint állt a sírnál sírva. Amíg siránkozott, behajolt a sírba; És látott két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, a hol a Jézus teste feküdt. És ezt mondták neki: Asszony mit sírsz? Ezt mondta: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt. És mikor ezeket mondotta, hátra fordult, és látta Jézust ott állani, és nem tudta, hogy Jézus az. Mondta néki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keresel? Az pedig azt gondolta, hogy a kertész az, és ezt mondta: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt. Jézus így szólt: Mária!" János 20,11-16a

Két pszichológus, Christopher Chabris és Daniel Simons kísérlete volt az, hogy egy film nézőinek számolási feladatot adtak. Kosárlabdások passzolták a labdát. Az volt a kérdés, hogy hányszor kerül a labda egyik kézből a másikba. Mivel nagyon kellett koncentrálni a feladatra, az emberek általában nem vették észre, hogy közben egy gorilla ruhába öltözött ember besétált a labdázók terébe. Azt bizonyították ezzel, hogy nem úgy éljük és értjük meg a világot, ahogy az a valóságban van. Gondolatainkat illúziók ostromolják a mindennapokban. Történetünkben Máriával valami hasonló esett meg. Annyira koncentrált a szenvedésre, hogy nem vette észre sem a feltámadott Jézust, sem az angyalokat. Nagyon hasonlít mihozzánk Mária reakciója.
Az első hasonlóság a szétszórtság. Amikor valami baj ér bennünket, általában összekeveredünk, és elkezdünk kapkodni. Mária kétszer is hátrafordul Jézus felé. Szinte elképzelhetjük azt, ahogyan tekergeti a nyakát. Valami mindig előre, a sír felé vonzotta tekintetét. Hiányzik onnan az, akit gyászolni szeretne. Semmi sem úgy van, ahogyan megnyugtató lenne. Összezavarodottságában nem veszi észre a valóságot, csak tekereg, jajgat, és keres. Ha Máriának nehéz volt a figyelmét a húsvéti valóságra irányítania, nekünk sokszorosan nehezebb. Egy egész apparátus dolgozik azon, hogy minket különféle gépekkel elkábítson, hogy erősen érzékeljük a lehúzó erőket, de ne érezzük meg a lelki, a felemelő, az életet adó erőket. Mégis, ha boldogok szeretnénk lenni ebben az életben, akkor az első feladatunk az, hogy valamiképpen megtanuljunk koncentrálni az életre, azokra a jelzésekre, amelyek lelkünket felfelé emelik.
A második dolog, amiben hasonlítunk Máriára, hogy önmaga körül, egy magáról elképzelt kép körül forgott. Nem látott ki önnön magából. Azt mondta Jézusnak, hogy ő majd elmegy a holttestért, és idehozza, csak mondja már meg valaki, hogy hol van! Neki már mindegy, csak kapja meg mesterének a testét. Pedig nagyon kevéssé valószínű, hogy elbírta volna Jézus holttestét. De annyira bele volt csavarodva saját fájdalmába és elképzeléseibe, hogy magát sem látta reálisan, és saját magán kívül más nem jutott be az agyába. Sokszor vagyunk mi is így. Annyira leköt ennek a világnak a fájdalma, annyira fájnak lelkünk sebei, hogy semmi nem megy be a fejünkbe, ami ettől eltér. Ha azonban boldogságra vágyunk, akkor ki kell lépnünk saját magunkból. Valamilyen módon meg kellene hallanunk a hívást, ami nem illik bele a mi elképzelt, fájdalmas világunkba.
A harmadik, legnehezebb hasonlat Mária és miközöttünk az, hogy az ember a világot egészen megváltoztatja. Sokszor tévesen észleljük a valóságot. Mi emberek olyan erősen ragaszkodunk az állandóság illúziójához, hogy mindent meg akarunk ragadni, ami számunkra fontos. Enyém a házam, enyém az autóm, enyém a gyermekem is. Ha ezekben a földi viszonyulásokban bármi megváltozik, akkor is ragaszkodunk ahhoz, hogy az a miénk. Kezünkben fogunk mindent ebből a világból, és még azt sem érezzük, hogy a kötél már teljesen felhorzsolta. Mi csak tartjuk erősen. Van, aki képes felnőtt gyermekét is pici gyereknek kezelni csak azért, hogy mindig vele maradjon. Nagyon sok szülő nem veszi észre, hogy a dolgok megváltoztak, és a gyerek nem játékbaba. Nem csak a gorilla esete igaz, hanem úgy ahogyan Mária kertésznek látta Jézust, mi is elmegyünk a változások mellett, és ragaszkodunk az általunk fontosnak látott valósághoz. Megállítjuk a folyót, ami pedig hömpölyög, és örökké mást mutat.
Az az ember szerencséje, hogy Jézus jelen van az életben, és megszólítja még akkor is, ha ragaszkodik ahhoz a fájdalmasan elképzelt valósághoz, amelyben kábultan él. Jézus nevén szólítja Máriát, és ettől az asszony elkezd látni. Isten igazi személyiségünket, valódi énünket szólítja meg. Nem álarcainkat, nem szerepeinket, hanem azt az egyedi, meg nem ismételhető személyiséget, akit ő bennünk megteremtett: Éppen téged, éppen itt és most hívlak, gyere utánam, és láss meg az életed terében!
A feltámadás hitének a lényege, hogy más szemmel láthatjuk a világot. Ahol eddig csak a posványt és a lefelé húzó erőket láttuk, ott egyszerre a kiteljesedés lesz, megjelenik Jézus. Adja Isten, hogy káprázatos világunkban meglássuk Őt, aki a legreálisabb valósága lehet életünknek! Ámen.