Fekete-fehér

Nagy baj van akkor, ha nem látjuk a lényeget. Ha nem tudjuk kiválogatni a fontos dolgokat az élet forgatagából. A mai korszak a mennyiség kora. Irtózatosan sok minden vesz bennünket körül, és nagyon nehéz eligazodni. Talán manapság a legfontosabb emberi feladat a lényeglátás.

Sok hasonló korszak volt már a világtörténelemben: népek vándoroltak, eszmék keveredtek, és az emberek nem tudtak eligazodni a dolgok között. Ilyen zűrzavaros időszakokban mindig megjelenik egy olyan eszme, amelyik valamiféle kettős világlátást kínál az embereknek. Van a jó és a rossz, e két erő küzd felettünk. Van a test és a lélek, az előbbi börtönéből ki kell szabadulni. A gonosz és a jó küzdelme ez a világ, és minden dolgot valamiképpen be lehet sorolni e két pólusba. Ez a világlátás segített az embereknek abban, hogy eligazodjanak. Ugyanez volt a helyzet Haggeus korában, amikor Izrael népe visszatért a szent Földre, és újjá kellett építeniük mindent a Babiloni fogság után. Hazájukban nagy keveredést láttak, az emberek fejében is nagy volt a zűrzavar, és nekik egyértelmű útmutatásra volt szükségük. De ilyen korszak a mai is, amikor mindenki vágyik a tájékozódási pontokra. Ezért megfestjük a jó és a rossz két pólusát. Van, aki erkölcsösökre és erkölcstelenekre, van, aki demokratákra és szélsőjobbosokra, van aki igazi magyarra és nem igazi magyarra osztja a világot. De van olyan egyház, ahol hangsúlyozzák, hogy még a templomba járók között is vannak a hívők és vannak a hitetlenek, ez két egészen külön világ. Érthető válasz a mai korra, mégis veszedelmes világlátás ez.  Egy hasonló korszakban gyönyörűen tanít minket Haggeus próféta: (Hag 2.12-től) Ha szentelt húst visz valaki az ő köntösének szárnyában, és illeti annak szárnyával a kenyeret vagy a főzeléket, vajon szent-e az? És feleltek a papok: Nem.  …Ha hulla által fertőzött illeti mindezeket, tisztátalanná lesz-e? És feleltek a papok: Tisztátalanná!

Hogyan terjed a jó: Vajon ráragad-e az emberekre az áldás? A válasz egyértelmű nem. A másik kérdés, vajon ragadós-e a gonosz? A szertartások világából való a kép, hiszen a zsidó hagyományban nagyon fontosak voltak a tisztasági törvények. Ezek persze mindig valami lelki, szellemi tartalmat tükröztek: a rossz úgy terjed, mint a métely vagy a nátha. Azt mondta ezzel a próféta, hogy bár valóban két pólus közé feszül az emberi élet, a jó nem úgy hat, mint a rossz. Más, egészen más e két erő hatása, valahogy úgy, mint a gravitáció és a felhajtó erő. Nem összehasonlítható a kettő. Ha Haggeus próféta nem megy bele ebbe a leegyszerűsített világlátásba, hogy nekünk a jó és a rossz küzdelmében kell részt vennünk, mi se menjünk bele ma, amikor ugyancsak olcsón kínálkozik ez a gondolat.

Mert mi a veszedelmes ebben a gondolkodásban? Az, hogy nagyon kényelmessé tesz. Ülök a fotelben, és nézem, amint a nagy erők összecsapnak a fejem felett, én úgysem tehetek sokat. Ebben a kényelemben aztán az ember olyan dolgokat is megtesz, amik semmiféle norma szerint nem helyesek. Ha két erő küzd egymással, akkor az apró részletek úgysem számítanak. Ezért éppen ezekben a zűrzavaros korokban az erkölcstelenség soha addig nem látott mérteket öltött, mint például ma is. Még az egyházban is. Ha valaki úgymond a „jó táborban” van, megbocsáthatóak olyan dolgok, amik a „rossz táborban” levőknek nem. De az érem másik oldala is igaz: Ez a kettős világlátás némelyeket elképesztő aktivitásra sarkall. Itt a nagy küzdelem, amelyben a sötétség és a világosság csatázik, nem mindegy melyik nyer, tehát nekünk is harcba kell szállnunk, különben végünk lesz. Magam előtt látok egyháztagokat, akik teljes erőbedobással dolgoznak, és küzdenek Isten munkájában, mintha nem tudnák, hogy alapvetően Isten az, aki cselekszik. Összetévesztik a mániákusságot a hittel. Épp e két véglettől akarja a templomépítő népet megóvni Haggeus.

A másik gond ezzel a kettős világlátással, hogy eltávolít a teremtett világtól. Eltávolít a testtől, a „valóságtól”. Az egész európai kultúrának most nagy tétje az, vajon képes-e ettől a kettős világlátástól függetlenül gondolkodni? Mert virtuális világokat gyártunk, és a gazdagság, a pénz oltárán áldozzuk fel a Földet. Úgy élünk, hogy szükségünk van „álvilágokra”, intézményekre, gépekre és rendszerekre, bankokra és mindenféle szervezetekre, amik újabb és újabb álvilágokat, álproblémákat gyártanak. Észre sem vesszük, hogy mindennek az oka az, hogy nem egységben szemléljük az életünket. Darabokra szaggatjuk: testre és lélekre, szellemi magaslatokra és földi dolgokra, de sorolhatnánk ezeket a kettősségeket … Sajnos nem véletlenül erősödik a „keleti elvágyódás”, mivel az indiai, és egyáltalán a távol-keleti kultúra eredetileg nem ismeri a világnak ezt a szétszaggatottságát.

Persze a mai világ maszatol: „Szeressük egy mást gyerekek, feketés és fehérek” – olvasható mindenféle zászlón. Hogy ez mennyire baj, arról számos prédikációt halott már mindenki. Ezért most nem erről a végletről beszélünk, hanem a másikról. Nézzük csak meg az evangéliumokat! Jézus nem a mindent összekeverő, beolvadást és alkalmazkodást hirdető honfitársaival, hanem a farizeusokkal küzdött a legtöbbet, akik pedig feketén-fehéren igyekeztek látni a világot. Akik – mint sok mai atyafi is, féltek az összevisszaságoktól, a kultúrák egyvelegétől, és szigorúan táborokra osztották a világot. A végén nem marad más az egyháznak, mint hogy kategorizálja a dolgokat, embereket: ez jó, ez rossz, ezt elvetjük, ezt támogatjuk.

Isten egy szép és kerek világot teremtett. Istennek nincsen gonosz ellenpárja. Bár a gonosz valóság hihetetlen erővel terjed, nekünk erre nem az a helyes válaszunk, hogy minél precízebben megfogalmazzuk a rosszat, és kiirtjuk, hanem hogy Isten kegyelmébe még erősebben kapaszkodnunk. Mert életünk tétje az a furcsa ellentmondás, hogy bár az ördög, a gonosz erősebben működik, hihetetlenül terjed, valójában nagyon gyenge. A jó, bár nehezen átadható, egyáltalán nem ragályos, mégis sokkal erősebb, mert az nem magától van, hanem Istentől. A keresztre kell néznünk, és meglátnunk, mennyire erős a „gyenge” Jó, és mennyire nevetséges a gonosz.

(Reformátusok lapja 2012)