Aki kifele néz, álmodik, aki befele néz, felébred
„Aki kifele néz, álmodik, aki befele néz, felébred”, mondta Jung. Azért van ez, mert nem azt látjuk, ami körülöttünk történik, hanem azt, amit az agyunk…
„Aki kifele néz, álmodik, aki befele néz, felébred”, mondta Jung. Azért van ez, mert nem azt látjuk, ami körülöttünk történik, hanem azt, amit az agyunk érzékel vakfoltjainkat kiegyenlítve. Sőt, voltaképpen az egész világot fejjel lefele kellene látnunk, az agyunk azonban mindent megforgat. Tehát semmiképpen nem az a valóság, amit a kezünkkel tapintunk, hanem amit az agyunk annak mond. Ha sorba tesszük ezeket a szavakat, vajon ki mit él meg valójában ezekből az igékből? Öltözködött, lakmározott, feküdt, jóllakott, lehullott, nyalogatták, meghalt, vitték, eltemették, feltekintett, meglátta, felkiáltott, könyörülj! Melyik szó mutat rá arra, hogy valaki végre a tényleges valóságot érzékeli? Azt hiszem ez: könyörülj! Mert ez a szó ürességet mutat. Ez a szó teret készít az emberben valami más számára. Amikor önmagunkra rálátunk, vakfoltjainkon megdöbbenünk, akkor kinyílik a tér, és valami több jön el, mint amit addig tudtunk, mint akik addig voltunk.
Amikor valamit magunkban nem akarunk észrevenni, akkor inkább körül bástyázzuk azt a területet, „az hülyeség!” vagy „nem vagyok olyan!” vagy „szörnyű világban élünk” kifejezésekkel. Mert nagyon nehéz kimondanunk magunknak, hogy én vagyok az, aki elrontottam, én vagyok, aki nem lát. Inkább kitöltjük az űrt, mintsem, hogy átéljük ürességünket. Néha még az önbecsmérlés is űr kitöltés: én egy nulla vagyok! Magyarán: nem tudok semmit tenni vakfoltjaim kisebbítéséért.
Jézus a saját útját tárja fel ebben a példázatban. Kicsit magát bíztatja: Igen, rá kell állnod erre az értelmetlennek tűnő útra! Semmivé kell válnod, mert így leszel több! Nem fogják megérteni a feltámadást, mégis végig kell járnod a passiót! Mert a földön egyetlen egyet tudunk alkotni: űrt készíthetünk Isten számára! Befele kell nézni, hogy láss!
2025. szeptember 28. – Évközi 26. vasárnap
Abban az időben: Jézus a következő példabeszédet mondta:
„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit.
Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.
Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki.
Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.
Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. Ám az erősködött: Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.
Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.”
Lk 16,19-31
Kép: Nikola Saric
