A pillanat – kultúra / a liturgia, mint szent idő, mint emlékezés
Az idő Az ember teremtettségénél fogva, fogantatása pillanatától az időben létezik. Az időt kétféleképpen érzékeljük: Mint az elmúlás mérhetőségét Mint rendező erőt Az idő…
- Az idő
Az ember teremtettségénél fogva, fogantatása pillanatától az időben létezik. Az időt kétféleképpen érzékeljük:
- Mint az elmúlás mérhetőségét
- Mint rendező erőt
Az idő érzékelését általában azonosítjuk az elmúlás érzékelésével. A kisgyermekekről azt tartjuk, hogy nem érzik az időt. Pedig az idő által megszabott rendet egy szoptatós csecsemő is érzékeli, sőt minden felnőttnél jobban.
Az idő tehát, mint rendező erő és mint a múlandóság mérhetősége különválik. Sőt mondhatjuk, hogy ha ma egybe is keverjük az időnek ezt a két aspektusát, minden bizonnyal el is különíthetőek ezek. Ezt éppen a csecsemőknél észlelhetjük. Egy kis emberi lény még öntudatlan állapotban van, semmi jel nem mutat arra, hogy az idő múlását elgondolhatná, csak egy nagy létezésfelhőben van, azonban tökéletesen érzékeli azt a rendet, amit a nappal és az éjjel, illetve az anya közelségének, a táplálás rendjének az ideje jelent. De magából a Teremtés könyvének leírásából is következik az időnek ez a kettős értelme. A jahvista irat szerint Isten teremtésének kerete volt az idő. Nem kellett az idő eszméjét megteremteni, mert eleve volt. Nem a csillagok rendjétől függött, hanem fordítva, a csillagok rendje is az idő által megszabott rendbe épült bele. Megadott korszakokban megadott lények és tárgyak népesítették be a Földet. Ez a rend, mint valami hatalmas kódolás, mint valami mennyei ütem ritmizálja a világot. A Teremtés felveszi ezt a meglévő ritmust. Nem azt olvassuk, hogy Isten megteremtette az időt, hanem mintha eleve az Isten ritmusa lenne az idő. De ez a ritmus a teremtésben. Az egyházatyák Isten hármas egységének, a Szentháromságnak a ritmusét látták minden mögött. Ez a háromság asz, ami eleve meghatározta a Teremtés tulajdonságát, hogy tudniillik ritmikus, azaz időben van. A szentháromság örök létéből következik, hogy időben, az idővel teremt.
1 Mózes 1, 1-5:
- Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.
2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.
3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.
4. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.
5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.
Az idő, mint elválasztás, mint cezura, mint taktus jelenik meg a Teremtés első napján. Az elmúlást jelző idő csak sokkal ezután, a bűnesetben jelenik meg. A múlandóság, a halál. Ádámnak szémolnia kell majd napjait, „élete minden napját”:
1 Mózes 3, 17-19
- Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.
18. Töviset és bogáncskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét.
19. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.
A számolás gondolata itt merül föl, az élet vége, mint korlát, az idő, mint behatároló tényező. Itt már megjelenik a ciklikus időfelfogás is, hiszen a portól porig tartó lét az idő körforgását is jelzi. Az idő itt már azt jelzi, hogy minden ugyanoda tér vissza, a létben nincs kiszakadás, a körkörös mozgás, mint valami sorsunkat meghatározó valóság, „ördögi kör”, megbilincselő, ketrec – szerű törvény van jelen. A bibliai leírásból tehát úgy tűnik, az időnek ez az aspektusa a bűneset következménye. A létrontás, az emberi élet elszakadtsága és degradálódása hozta magával azt, hogy az időről, mint korlátozó törvényről szerezzünk tudomást. A bűneset következménye, hogy az embernek ellenségévé lett az idő, és hogy az idő a számolás tárgyává vált.
Azonban itt is, mint a bűn-okozta átok valamennyi területén, megjelenik egy pozitiv oldal is. A korlátok közé szorított ember emlékében örökké él a kép, hogy valójában létében szabad ember, és nem korlátok közé teremtette egykor a Teremtő Isten. Az átok, mint lenyomat hordozza annak eredeti képét az emlékképben. Ha nem emlékeznénk valamiképpen tudatunk legmélyén arra, hogy valamikor az idő nem számszerű, hanem rendező valóság volt, akkor nem lenne bennünk meg az a készség, hogy Istennel találkozva egyszer lelkünk kiemelkedjen az idő ketrecéből, és az Örök Istennel találkozzon. Az idő felfogásában való képességünk éppen az a jel, ami bennünket szinte odalökj Istenhez, aki végtelen. Hiszen hány ember, hány költő eldalolta Kosztolányi „Esti kérdés” -ével együtt, hogy a múlhatatlan, az időn túli, mint vágy hajtotta őt arra, hogy Istent, mint valóságos személyt megtalálja. Így tehát az idő felfogásának a képessége, mint átok, hiányában áldássá lett. Eszközzé, amely odalök a valódi Isten kérdezéséhez. Transzcendens érzékelési képességünkkel feltétlenül összefügg az időérzékelési képességünk. A bűnbeesett, mégis teremtett ember képes arra, hogy korlátozott, időbe rekesztett létét ilyen korlátként élje meg, hogy éppen ezért a korlátok fölött a korláttalanság, az idő fölöttiség eszméje elevenné váljon benne.
A kérdés, hogy az idő fölött álló Isten miként jelzi és jelezheti időtlen létét számunkra, akik az időbe rekesztetten élünk? Itt a történelem, mint felfogási rendszer, mint eszme jön segítségünkre. A Biblia alapmegismerése az, hogy Isten arra hívja népét, emlékezzen mindarra, ami történt, hogy így a jelen eseményei értelmet nyerjenek. Mintha az lenne a célja a szentírónak, hogy összetoljon eseményeket a múltban, és ebben az összetolásban nyerne értelmet az ember az időfölötti léte. A természetes idő több pontját egybelátva ébredhet rá az ember a Biblia tanúsága szerint az idő másik, természet-fölötti és örök valóságára.
5 Mózes 5,13-15
- Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat.
- De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se ökröd, se szamarad, és semminémű barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van, hogy megnyugodjék a te szolgád és szolgálóleányod, mint te magad;
- És megemlékezzél róla, hogy szolga voltál Égyiptom földén, és kihozott onnan téged az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral. Azért parancsolta néked az Úr, a te Istened, hogy a szombat napját megtartsad.
A szabadítás tettére való emlékezés az, ami értelmet ad a nyugalom nap mai megünneplésének. Ezen a napon Isten népe azért lép ki szinte az időből, mert emlékezik arra, hogy Isten is kiragadta őt a földi valóság racionalitásából. Az emlék, a múlt felidézése természetfeletti gondolatokat ad a ma értelmezésének.
Itt meg kell említenünk a görög gondolkodás két kulcsszavát, a kronoszt és a kairoszt. Az ógörögök szóhasználatukban megkülönböztették az események egymás utáni történésének leírására szolgáló „folyó” időt, amit kronosznak (Χρόνος) hívtak, és az események közötti időpillanatot, amikor valami különleges történik, ezt kairosznak nevezték. Kronosz természetszerűen egy mennyiség, kairosz egyfajta minőség. A késő római–görög mozaikokon Kronoszt egy hosszú fehér szakállú, öreg, bölcs emberként ábrázolták, aki a zodiákuskereket forgatja. Ezt a figurát gyakran Aeonnak is hívták, ami görögül ’örök idő’-t jelent. Kairosz ezzel szemben az ábrázolásokon egy meztelenül futó fiatalember, szárnyakkal a lábán (néha a hátán), homlokán előrenyúló göndör hajjal és hátul kopasz fejjel.[1]
Az idő felfogása, a történelem elemzésének, megértésének a képessége, lehetősége az emberiség történetében mindig kérdéses volt. Ezt veti föl Robin G. Collingwood: A történelem eszméje című műve (Oxford University Press 1946. ford.: Gondolat, Budapest, 1987) Először is meg kell különböztetni a történeti felfogást a természettudományos felfogástól. E kettőnek az összekeveredéséből ered nagyon sok félreértés. A természettudomány alapvetően észlelések sora. Hegel azt mondta, hogy a természetnek nincsen története[2],bár a természet is rétegződik, mégsem változik olyan értelemben, mint a történelem. A történész nem csupán észlel, nem csupán eseményeket rak sora, hanem azok mögöttesét, indítóokát keresi. A természettudomány esetében nem áll fönt ez a kérdés. A tudós nem keresi a természeti esemény külső és belső oldalát, nem akarja senkinek a gondolatait kinyomozni, csupán észlel és mérlegel. A történelem eseményei viszont nem puszta jelenségek.[3] Nem látványok vagy események, hanem gondolatok. Az egyik azt kérdezi: miért színeződött el a lakmusz papír, míg a másik azt, vajon mi indította Brutust arra, hogy Caesart megölje? A természettudós ráadásul egy olyan okot talál, aminek mindig és minden esetre igaznak kell lennie. A természettudományos következtetésnek minden esetben ellenőrizhetőnek kell lennie. A történséz azonban nem zárhatja karámba az eseményeket, és nem modnhatja, ennek mindig mindenkor így kell megtörténnie. Ő leírja a múlt eseményét, és igyekszik annak motivációit megérteni. Tehát a történész a maga idejében, a maga elméjével végiggondolja mindazt, amit régen tett valaki. A történész mindig egy ilyen időugrásban él. Ha valamit nem ért, saját szellemének korlátaiba ütközik: nem képes megérteni azt az indítékot, ami valakit egy tettre rávett. Már nem tud úgy gondolkodni egy kicsit sem, mint régen. Ezért helytelenek az olyan kifejezések, mint „sötét korszakok”. Collingwood így ír:
„Az ilyen kifejezések semmit nem mondanak erről a korszakról, annál többet viszont az elnevezés használóiról; nevezetesen azt, hogy képtelenek újragondolni azokat a gondolatokat, amelyek e korszakok életében alapvetőek voltak… maga a történész áll az ítélőszék előtt, és feltárja szellemének erejét és gyengéit, erényeit és bűneit.”[4]
A történészről elmondottakat szinte egy az egyben leírhatjuk a teológusokról, és egyáltalán a gondolkodó emberről. A humán gondolkodás lényegében az időben való emlékezés. Ez az emlékezés nem a múltbeli tények felsorolása, hanem azoknak a mában való megértése. Ha erre nem vagyunk képesek, az nem ismereteink nem kellően részletes voltán múlik, hanem azon a képességen, hogy a mába, értelmünkbe emeljünk valamit, ami már megtörtént. A történésznek is bele kell éreznie azokba az eseményekbe a mában, amiket tanulmányoz. Minden emberi visszatekintés ilyen. Valójában ez történik akkor is, amikor Isten dolgait megértjük. A történelmi események, a Biblia által számunka átadott események azok, amik a mában értelmes üzenetté lesznek. Visszaemlékezünk a szent szöveg segítségével valamire, ami másokkal megtörtént, és azt a mában átéljük. A múltbeli eseményre emlékezve a mában nyerünk értelmet.
Sőt valójában mindannak, amit a múltból előemelünk, a jelen a kiindulópontja. Nem úgy van, hogy valaki előlép a múltból, és jóllehet a jelenben semmi késztetésünk az emlékezésre nem volt, ő egyszer csak értelmet ad nekünk. Pont fordítva történik: A jelenben merülnek föl kérdések, a jelen foglalkoztatja a hívő és gondolkodó embert, és ez a jelen találja meg értelmezését a múltban. Tehát emlékezésünk kiindulópontja éppen nem az emlékezés tárgya, hanem jelen gondolkodásunk. Persze a jelen gondolkodás ugyanakkor nem abszolút. A gondolkodás mai módját tekintjük ma tudásnak. Voltaképpen a múlt értelmezésével elevenedik meg az ember ma, a szellem önismerete a történelem.[5] „Ha egy távoli robbanást hallunk, vagy egy csillag felizzását látjuk jóval a megtörténte után, még akkor is van egy pillanat, amelyben ez itt és most észlelhető, mégpedig úgy, mint „ez a robbanás”..” [6]
A történeti megismerés feltétele, hogy az a személy, aki a mában él, ismerje az adott múltbeli eseményt, emlékezzen rá, és végül igaznak fogadja el a másik állítását. – írja Collingwood[7]. Elérkeztünk szinte a hitvallás alapfogalmaihoz: A hit egy megismerés, egy érzület és akarat, azaz magamra nézve igaznak hiszem el azt, amit mond. Ez azt jelenti, hogy a hitvallásos megismerés és a történeti megismerés antropológiai megközelítésből nagyon is közel áll egymáshoz. Az emlékezés fogalmának itt valami nagyon központi helye van. A történelmi emlékezetre éppen úgy igaz, mint a hitvallásos ismeretre, hogy nem akkor jutunk el az igazsághoz, ha minél pontosabban szó nélkül elhisszük azt, amit a tekintélyek elmondanak. Anélkül, hogy a szubjektvizmus csapdájába esnénk, rákérdezünk szilárd pontokra, azokat nem kész adatoknak vesszük, hanem a ma gondolkodásában számunkra tényekké válnak. Ezért minden új nemzedéknek újra kell írnia a történelmet. Nyilván nem a tényeket kell átírniuk, hanem újra kell vizsgálni a kérdéseket, amikre a régiek válaszokat adtak. Újra át kell élnie a ma emberének azt, ami régen megtörtént, újra kell gondolni a döntési helyzeteket, fel kell idézni a régi esetet, és el kell gondolnia magát abban a szituációban. Mivel a folyóba ugyanott ugyanúgy nem léphetünk bele, ezért egy hasonlósági viszony születhet csupán meg a történelmi esemény és mai értelmezése között. Benedetto Croce 1893-ban írt egy történelmi tanulmányt: A művészet fogalma alá rendelt történetírás címmel. [8] Véleménye szerint egyfajta művészi megértés a történeti megértés. Ez a felfogás menthet meg minket attól, hogy sem az objektum, azaz a múlt ne olvadjon fel a szubjektumban, tehát csupán az lenne a fontos, amit a történész itt és most megért, sem fordítva, de ennek lehetetlenségét már leírtuk. A szubjektívet kizárva soha nem lehet objektive vizsgálatunk tárgyává tenni a történelmet. A történelemről gondolkodó szubjektum mégsem veszíti el objektivitását.
„Például nem tudnám elgondolni egykor érzett dühömet, ha most nem tapasztalnám magamban e düh legalább halvány utórezgéseit. .. az az egykori düh, a melyre most gondolok, már elmúlt, nincs meg, vissza már nem tér, hiszen a közvetlen tapasztalat árama végleg magával vitte, s legfeljebb valami hozzá hasonló léphet fel újra. Szakadék választja el az időben jelenlegi gondolataimat és múltbeli tárgyát, amit nem a tárgy továbbélése vagy feledése hidal át, hanem csak a gondolkodásnak az a képessége, hogy átugorjon e szakadékon”[9]
Kifejti folytatva, hogy ez a hídépítés nem ugyannak a tettnek a megismétlése, nem annak visszhangja, nem is egy ugyanolyan fajtájú másik tevékenység, hanem ugyanannak a tevékenységnek egyfajta újrafelvétele.
Megérkeztünk a liturgiához. Mi más történne egy istentiszteleten, mint hogy újra felvesszük azt a fonalat, amit a Bibliában megtalálunk, azt folytatjuk, oda kapcsolódunk. Mintha a liturgiáról írná Collingwood:
„Újragondolom múltbeli gondolataimat, nem pusztán emlékszem rá, hanem életem egy bizonyos szakaszának történetét alkotom meg. S az emlékek és a történelem között az a különbség, hogy az emlékezetben a múlt puszta látvány, a történelemben viszont a múlt újra lejátszódik a jelenlegi gondolkodásban. Ha ez a gondolat csak puszta gondolat, a múlt csak felidéződik. Ha viszont egy gondolatról való gondolat, a múltról úgy gondolkodom, mint amit felelevenítek, és önmagáról való tudásom történeti tudás.”[10]
Szinte az úrvacsora tannál vagyunk. Amikor az anamnézis kifejezés kérdésessé vált, az időben eltolódott megemlékezés objektivitása és szubjektivitás került ellentétbe egymással. Míg a protestáns felfogásban a szubjektivitás került előtérbe, addig a katolikus felfogásban az objektivitás. Már nem is kérdés, hogy a protestáns irányzatokon belül is a református, illetve új-protestáns úrvacsora felfogások azok, amelyekben a szubjektív elem szinte teljesen lenyelte az objektívet. Az a cselekedete, amelyet Jézus tett, „csak felidéződik” – az előbbi művet idézve, és pontosan az történik vele, mint az inkorrekt történelmi visszaemlékezéssel, puszta látvány lesz. A gondolkodás egy közvetlen élmény, de egy reflexió is egyben: valamit megértek, de erről a megértésről önmagam megismerése tükrében gondolkodom. Azt a közvetlenséget, amit Jézus utolsó vacsorája adott a tanítványoknak, bizonyára nem élhetjük át soha. De közvetítve, közvetve a mában képesek vagyunk átélni azt. Egy istentisztelet nem lehet a feltámadott Krisztussal való olyan élmény, mint amiről a Biblia beszámol. Számos kisegyház ezt a célt tűzi maga elé. Ez a fenti objektivitás és szubjektivitás, megértés és reflexi gondolatának a félretolása. Magyarán hazugság. Nincs direkt út a múltba. Nincs direkt út egy másik korszakba vagy másik létezési síkba. Lehetséges viszont az, amit Collingwood áramlásnak nevez.
- A kulturális emlékezet[11]
Az idő kulturális felfogásán túl járjunk be egy másik utat is. Egy másik megközelítéssel, a kulturális emlékezet fogalmával jussunk közelebb ahhoz az érzülethez, amikor az ember az időben elmúlt eseményt a másban újraél. Az emlékezet fogalmának első hallásra csak az egyén vonatkozásában van
értelme, székhelye az individuum, az én, az értelem, az elme. Az emlékezet így pusztán a pszichológia tárgya lenne. Az emlékezőképesség művészete az ókorban a retorika egyik része
volt, az emlékezet erősítése a retorika tudományát szolgálta. Így tartották számon egészen a
- század közepéig.
Akkor merült fel először annak a gondolata, hogy létezik az emlékezés kultúrája. A kollektív emlékezet annak a kérdésnek a kapcsán merült föl, vajon van e olyan történés, amit: „nem szabad elfelejtenie egy közösségnek?” Mi lenne a társadalom ezen és ezen emlékkép nélkül? Ráadásul a kollektív emlékezet sokszor olyasvalamit is takar, amit a kollektívum egyes tagjai egyáltalán nem élhettek át, hiszen még születésük előtt történt. Hogy emlékezhetünk hát olyasmire, amit át sem éltünk? A jelen társadalma teszi élővé számunkra. Az autobiografikus emlékezés és a kollektív emlékezet egészen más. Gyakran ugyanazon eseményt is egészen máshogy dolgozza fel.
Maurice Halbwachs (1977-1945) szerint az egyéni emlékeket mindig nagyban befolyásolja a társadalom, amelyben élünk. Az általunk át nem élt eseményeket és dátumokat egyszerű számsorból vagy tényből a jelen társadalma teszi emlékké. Egészen pontosan a családban kezdődik az emlékezet kialakítása, ahogy generációk továbbadják a megélt élményeiket.
Persze lesz olyan is, amit rekonstruálni kell, az elbeszélések alapján tudjuk már csak élővé
tenni azokat. Az emlékezés társadalmilag meghatározott. A tökéletes magányban felnövekvő gyerek nem rendelkezne emlékezőképességgel – vallja Halbwachs. Bár mindig az egyén az, aki emlékezik, aki emlékezettel rendelkezik, az emlékezőképesség mégis valami kollektív produktum. A kollektívumok nem rendelkeznek vele, de egyértelműen befolyásolják az emlékezőképességet. Az ember – és így a társadalom is – csak arra képes emlékezni, ami a mindenkori jelen vonatkoztatási keretein belül múltként rekonstruálható. Az merül feledésbe, aminek nincs az adott jelenben vonatkoztatási kerete. A különféle társadalmi csoportokba belenövő ember a csoport és a maga számára a jelenben fontos emlékeket őrzi csak meg valójában. Az ember persze egyszerre több társadalmi csoport, többféle kollektívum emlékezetének hordozója.
Most összefoglaljuk Jan Assmannak a kulturális emlékezetről vallott nézeteit. Ezek a gondolatok vezetnek majd el bennünket a liturgia nézőpontjához.
Az emlékezetnek három ismérve van: tárgyai konkrét időhöz és térhez kötődnek, konkrét csoporthoz tartoznak, és rekonstruktív. Ez a harmadik azt jelenti, hogy az emlékezetben sohasem a múlt mint olyan őrződik meg, hanem csak az marad meg belőle, ami adott társadalom számára értékes. Az emléket átalakítja az egyén és a társadalom. Ezzel egyben persze a jövőt is befolyásolja: az emlékezet nemcsak a múltat rekonstruálja, hanem egyben a jövőt is megszervezi.[12]
Az emlékezés egyik jellemzője, hogy benne a múlt felgyorsul. Minden olyan dolog, ami elmúlt, a korábbiaknál gyorsabban válik történelemmé, az emlékezet egyre rövidebb ideig tartja élőként meg. Az emlékezetnek helyei lesznek. Amire emlékezünk, ma már nem a fejünkben van, hanem tárgyiasul, rítusok fonódnak köré. Az emlékezéssel szemben történelem, a történetírás kevés kapoccsal kötődik elbeszélése tárgyához. Elemző és kritikus. Az emlékezet ellenben szentségbe ágyazza az emléket. Az emlékezet csakis a folytonosságra helyezi hangsúlyt. A történelem a nagy változásokra koncentrál, a hosszú és unalmas korszakokon könnyen átlép, szemben az emlékezettel. A történész az objektivitásra törekszik, az emlékezetben viszont mindig benne van a szubjektív elem. (Bár kérdéses, hogy a történetírás valóban olyan objektív-e, amilyen objektívnek vallja magát….)
Ahol a múltat nem tartják többé emlékezetben, vagyis nem élik át, nem élik meg, általában ott működésbe lép a történelem. Bár ez a két folyamat párhuzamosan is zajlik különféle csoportokban. A történelem a hagyomány megszűnésével veszi kezdetét ott, ahol elhal a társadalmi emlékezet. De a kollektív emlékezet még a hagyománytól is megkülönböztetendő: a hagyomány és a történelem között foglal helyet, de az átmenet folyamatos, nehezen húzható határ a három között. A hagyomány fogalma az emlékezés kultúrájával szemben elfedi azt a radikális törést, ami múlt és jelen között van. A hagyomány a folytonosság fenntartása miatt jött létre, az emlékezés viszont tudatosítja azt, hogy nincs már köztünk valami. A hagyomány fogalma elkendőzi azt is, hogy van felejtés, hogy van szakadás múlt és jelen között. Az emlékezés tudatosan próbálja áthidalni ezt a szakadékot. A hagyományba „beleszületik” valaki.
Az emlékezet fogalmának kérdése az utóbbi időben az érdeklődés középpontjába került, ezt két tényező indokolja:
- Az elektronikus adattárolás
- a saját, élő kulturális tradíció ellenében egyre inkább tért hódít a „kultúra utáni kultúra” amiben egy letűnt dolog az emlékezés tárgyaként él tovább.
Az emlékezés szoros viszonyban van az identitással, és ily módon a hagyományteremtéssel. Ez a három legfontosabb fogalom, amely egybe is kapcsolódik. A közös tapasztalatok, emlékek, az ezeket felidéző szimbólumok közös cselekvési teret alakítanak ki.
A közös szabályok és értékek mellett ez teszi lehetővé, hogy egy közösség „mi”-t mondjon.
Az emlékek felidézésük, megismétlésük révén élnek az emberekben. A hagyományok írásba foglalásával az ismétlésről a megjelenítésre helyeződik a hangsúly. A kulturális emlékezet kérdése persze feltételezi azt, hogy egyáltalán viszonyba akar lépni valaki a múlttal. De ez azt is feltételezi, hogy a múlt múltként tudatosul valakiben.
Az elmúlásra emlékezés, valami elmúltra emlékezés legősibb formája a halottakra való emlékezés. Őket az emlékezés aktusával próbálják meg a jelenben tartani, nem engedik elfelejteni, az enyészet martalékává válni. A közösség tagja marad.
Négyféle emlékezet van Assmann szerint:
- Mimetikus emlékezet: utánzó emlékezet, így tanulunk minden cselekvést is.;
- a tárgyak emlékezete: a tárgyak az ember saját képét tükrözik, az elmúlt korokból fennmaradt tárgyak segítenek emlékezni az elmúlt korok embereire, cselekedeteire.;
- kommunikatív emlékezet: a kommunikáció révén kialakuló emlékezet.;
- kulturális emlékezet: a három együttese teszik ki ezt.
A kommunikatív emlékezet: a közelmúltra vonatkozik. Jellemző példája nemzedéki emlékezet. Kb. 80 évet, három-négy generációt képes átfogni, de ezen belül is a negyven év egy fordulópont, hiszen azok, akik egy bizonyos eseményt felnőtt fejjel átéltek, ekkor kezdenek kihalni. Ezt követően már csak a következő nemzedék, fiaik és lányaik tudják továbbadni a szüleik történeteit. Ilyenkor kezdődik az „oral history”. A nyolcvanadik év után nagyjából már csak tankönyvek és egyéb hivatalossá tett történelmi művek őrzik az események emlékét. Innentől kezd el a kulturális, intézményesített emlékezet történelemmé csupaszodni.
A kulturális emlékezetben a múlt szimbolikus alakzatokká formálódik át. Amint említettük, nem a múlt, ahogy volt – öröklődik át, hanem a csak a jelenben fontos dolgok a múltból. Mitológiát fonnak a jelenkor emberei elmúlt korok köré. Ünnepeket szerveznek (vallásit vagy nemzetit), hogy a múltat jelenvalóvá tegyék. Ez nem magától történik, hanem gondosan irányítják. Ha pedig irányítják, akkor valaki ellenőrzi ezt az irányítást. Határokat szabnak, előírnak, szemben a kommunikatív emlékezetnél megfigyelhető szabad terjedéssel. Azaz lesznek hozzáértő emlékezetformálók.
Három feltétel szükséges ahhoz, hogy a kulturális emlékezet működhessen, hogy az identitásbiztosító tudást át lehessen adni:
1.-tárolhatóság (költői megformáltság),
2.-előhívhatóság (rituálék),
3.-közölhetőség (kollektív részvétel).
A kollektívum a rituálékon való személyes részvétel révén veszi ki részét a kulturális emlékezésből. Ünnepeken és rituálékon való részvétellel biztosítják az identitásformáló tudás továbbadását. Köz- és ünnepnapok ritmusa fog váltakozni.
A kulturális emlékezet az ünnepi emlékezés terepe, a kommunikatív emlékezetben van viszont némi a hétköznapokból is. A családi történetek továbbadása nem kötődik feltétlenül ünnepekhez. A legjelentősebb különbség persze a tudás továbbadásának megformáltságában van. A kulturális emlékezet hajlik az írásbeliségre, és valóban több köze van a kommunikatív emlékezetnek a szóbeliséghez, de éles határvonal itt sincsen. Írástalan társadalmakban táncok, játékok, maszkok, rítusok, képek és dallamok, ételek és italok is továbbadják azt.
A szóbeli történethagyományozás az írásbeli feljegyzésnél is erősebben kötődik ahhoz a csoporthoz, amelynek sorsáról tudósít, azaz jobban összetartja, de egyben szubjektívebb is. Assmann megkülönbözteti a forró és a hideg emlékezetet. Forróbb kultúrát feltételez a szóbeli hagyományozódás, élő és egyben változóbb is. A múlt, a mítosz bensővé válik a forró emlékezésben. A mítosz ugyanis olyan történet, amely a világban való tájékozódásunkat segíti, de egyben normatív igényeket is támaszt. A hideg emlékezet esetén az emlékezet történelemmé merevült már, az arról kialakított képen nem lehet változtatni.
Az emlékezés jelentőségét már korán felfedezték az uralkodók: királykrónikák vagy például az egyiptomi piramisok. Ez utóbbinál nemcsak a múltat akarják előírni, hanem azt is, hogy a jövőben miként kezeljék a múltat, mit gondoljanak a meghalt uralkodóról. Ugyanakkor az uralom a felejtést is tudja ösztönözni, pontosabban kényszeríteni, ha éppen az az érdeke. Erre példa a damnatio memoriae, római szakrális büntetés, szó szerinti jelentése: „az emlékezet elátkozása” (azaz kitörlése). A nyilvánvalóan mágikus gyökerekkel bíró eljárás haláluk után érte azokat, akiket a közösség haragja életükben nem érhetett utol. (Megtörtént az ilyesmi például a rossz emlékezetű császárokkal haláluk után.) Az emlékezetből való eltávolítás, azaz az emlékek (szobrok, feliratok) eltávolítása az uralkodó halála után történhetett meg, s csak abban az esetben, ha az utána következő uralkodó vagy a Szenátus úgy döntött, hogy az illető ezt megérdemelte. Ha így döntöttek, akkor beolvasztották vagy átalakították a szobrait, kivakarták a feliratokról a nevét a létezése afféle szimbolikus eltörléseként. Ez a közösségi elátkozása.
Létezik egy radikális törés az emlékezet és történelem között: emlékművek ezreit, százezreit állítják fel. Látszólag az emlékezet fennmaradását segítik elő ezek, ám valójában sokkal inkább az élő múlt helyét foglalják el. Egyfajta elcsúsztatások ezek az emléktáblák. A valós emlékezetet helyettesíteni, pótolni szeretnék.
- Emlékezés és istentisztelet
A rituális és kulturális emlékezés, mintegy hermeneutikai tevékenységként, a múlt jelenben történő jelentéssel telítését jelenti, azaz egyfajta szemiotizálási aktust. Az emlékezés azt szelektálja, azt beszéli el a múltból, ami a kollektív identitásról való elképzelést képezi, erősíti, formálja, és ez válik a „saját” múlt hagyományává. Azok az elbeszélések és normák, amelyek egy közösség hagyományát alkotják, voltaképpen a közösség hovatartozását jelentik. A kollektív identitást a közös tudás és az önmagukról alkotott, tudatosított elképzelés építi.
A rituális emlékezés – mint múlthoz való viszony – az időbeli távolság hermeneutikai kérdését teszi fel: mi az, ami a múltból a kulturális konnexió révén továbbhagyományozódik az idők folyamán? Az emlékezésnek a feledés is része. Így a múlthoz való viszonyulás feltétele a jelen megkülönböztetése a múlttól, ennélfogva a változás észlelése. A Szent Írás kanonizálása jó példája ennek. Szükségessé vált múltként értelmezni azokat a történeteket, amiket hagyományként kapott az egyház, ezért lezárták a kánont, és egyszerre másként értelmezték, szétválasztották a jelent és a múltat. Megmagyarázandónak nevezték a jelenben a múltbeli eseményt. Körkörös mozgásról van szó: a hagyomány szövegei a jelen szituációra adott válaszok, de a jelen szituáció is az értelmezés révén írja át, gondolja újra a hagyomány korábbi értését.
A zsidóság – mondhatjuk így – emlékezéskultúrában él. Sok okra vezethető ez vissza, pl. a diaszpóra helyzet. Az egész nép identitásának az alapja: Isten népének az ősemlékezete. Minden Istentisztelet, a mai zsidó vallásosság lényege is a régi atyák és törvények és írások emlékezete.
Az Ószövetség teológiájának egyik lényege az emlékezésstratégia, amely a negatív tapasztalatokon alapuló történeteket megfordítja, jellegzetes ellen-történetté formálja: a mai elnyomók, a mai üldözők az egykori legyőzöttek helyét foglalják el. A régi történetek a jelen fogyatékosságait egészítik ki. A népmesék ugyancsak erre a narratív struktúrára épülnek: a kicsi-nagy, gazdag-szegény viszony válasz a jelen csorbáinak visszaállítás-igényére.
Ennek az emlékezésnek egy fontos eleme az elkülönülés: az emlékezők emlékezetük tárgyában is mások, kiváltak. „Kiszabadultunk Egyiptomból, kimentett az Úr.. stb.” Ez az emlékezés és elkülönülés bizonyos értelemben a hűség záloga is. A felejtő nép azonos a hűtlen néppel, aki nem tartja számon múltját. Nehémiás könyvében is azt olvassuk, a csábítás nem más, mint az asszimiláció és a tradíció elfelejtése. Mi garantálta Isten népe számára az emlékezést? Nyilván a Szent Írás. A szent szövegek pontos továbbadása és értelmezése. Ezen kívül a rítusok és imádságok kötött megtartása. A zsoltáréneklés, amely a régi helyzeteket a mai helyzetekbe beleillesztette. A zsidó emlékezés sokkal nagyobb erő, mintsem azt első megközelítésre megérthetnénk. József Jichák Schennerson rabbi megjegyezte: „A zsidó olyan, mint a lámpagyújtogató, a fény sosem alszik ki.” A zsidó nép úgy értelmezi magát, mintha őt maga Isten jegyezte volna meg. A zsidó ember nem felejtheti el zsidó voltát, még ha ezt szeretné, akkor sem teheti. [13]
A keresztyén istentisztelet is emlékezés. Nem véletlen, hogy az első nyomok a keresztyén istentiszteletre éppen a feltámadott Jézussal kapcsolatos megjelenések, amikor látják a kenyértörést, és emlékeznek Jézus tettére. Nem valamifajta történeti visszatekintés ez az emlékezés, hanem teremtő emlékezés. A mában, az „itt és most”-ban megjelenő valóság. A múlt eljön el a mába. A mise, illetve úrvacsora tan vitájának is a kulcskérdése ez: vajon mit jelent az emlékezés. mennyire válik jelenvalóvá az emlék. Ha emlékezésünk tárgya túlságosan elválik attól a tárgytól, amin keresztül emlékezünk, akkor az emlékezés nem valóságos. Lehet történeti visszaemlékezés, de lehet, hogy már gyakorlatilag nem kötődik a jelen cselekedet a múlthoz, mert annyira szellemivé lett, nincs már meg csak nyomokban
hozzá. Az úrvacsora elválaszthatatlan a Kivonulás történetétől.
1 Korintus 5,7
„Mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk.”
Az első keresztyéneknek ez volt a legelső felismerésük: Az az ősemlékezet, ami az Isten kiválasztott népét egybetartotta, commemorativ tartalma. Úgy gondolom, éppen az emlékezés helyes értelmezése segíthetné az ökumenikus párbeszédet.
Az istentisztelet időpontja is emlékezés volt kezdettől. A hajnal, a vasárnap, Jézus feltámadásának az emlékidőpontjai. Az első keresztyének számára fontosak voltak a visszaemlékezés momentumai.
Minden emberi közösség megteremtése Ádám és Éva teremtéstörténetében megtalálható. Ádámból valami hiányzik, ezért kerülhet a másik emberrel kapcsolatba. Örök emlék Ádám bordája, a hiány arra nézve, hogy egy másik ember belőle lett. Ez a közösség ősemlékezete. Van egy jel bennünk, ami egymás hiányát jelképezi. Ez az ősemlék minden emberi emlék ősmintája is lehet. Emlékezni a másik emberre nem azt jelenti, hogy tűnő gondolatokat őrzök meg belőle, nem az értelmem elillanó gondolata az, ami volt, hanem a csontjaim is hordozzák a valódi emléket. Minden mozdulatnál bennem van, velem él: ez az emlék.
A zsidó hagyományban pontosan ilyen emlék az Exodus, a Kivonulás. Valami kitörölhetetlen, elfelejthetetlen, velük élő történelem. Minden szövetség ilyen emlék. A pszichológia fogalmai ebben a tekintetben nagyon is elősegítik a megértést. Egy epizodikus emlék szemantikus emlékké vált Isten népe életében. Csak epizodikus emlék válhat szemantikus emlékké. Mindig ez a bemenet. Azonban nem maradhat csupán egy epizód az életben. Akkor múló történelem- könyv elbeszélései lennének az isteni tettekből is. Az ember létértelmezéséhez kapcsolódnak ezek az epizódok. Az önmegértésünk részévé magasodnak. Ha úgy tetszik mítosszá, örökké megismétlődő történésekké válnak. Ha úgy tetszik, ünneppé, istentiszteletté válnak. Nem véletlen, hogy éppen az istentisztelet ideje, a szombat törvénye kezdődik ezzel a szóval: megemlékezzél… Az istentisztelet oka, kiindulópontja, miértje az emlék. Amint említettük nem abban az értelemben, ahogyan a köznapi ember emlékezik, vagy használja ezt a szót, hanem a dolgok valóságos, létértelmében – ahogyan Ádám emlékezik Évára, amíg vannak csontjai. Az Istent kereső emberek, Isten népe, a keresztyénség is csakis az ilyen értelmű emlékeiből élhet. A hitben, az Isten tiszteletében soha nem lehet semmi teljesen új. Nem velünk kezdődik a világ, nincs tabula rasa. Jézus nem véletlenül a zsidó legnagyobb visszaemlékezést, a Páskát szentelte meg, vitte tovább, és egy újabb emlékezeti réteget ad számunkra most is.
[1]http://hu.wikipedia.org/wiki/Kairosz: A Sikyonból származó híres görög szobrász Lüszipposz allegorikus szobrán Poszeidipposz verse olvasható:
Honnan és kitől származol? Sikyonból.
És a(z alkotód) neve? Lysippos.
És ki vagy te? Az idő, aki mindent lehagy.
Miért állsz lábujjhegyen? Én örök futó vagyok.
És miért vannak szárnyak a lábaidon? A széllel repülök.
És miért tartasz borotvát a jobb kezedben? Jelként az embereknek, hogy minden élnél élesebb vagyok.
És miért lóg hajad az arcodba? Hogy a velem találkozó megragadhasson.
És az Ég nevében, miért kopasz a fejed hátul? Mert senki, akit egyszer lehagytam, nem foghat meg hátulról, akármilyen fájdalmasan szeretne is.
Miért formált meg téged a művész? A te kedvedért, idegen, és tanulságként állított engem ide.
[2] Naturphilosophie: Einleitung, System der Philosophie 249.§ (Werke. Gockner, XI. kötet 59. oldal. Idézi: Robin Collingwood op. cit. 271. oldal
[3] Robin Collingwood op. cit. 275. oldal
[4] Robin Collingwood op. cit. 279. oldal
[5] Robin Collingwood op. cit. 288. oldal
[6] Robin Collingwood op. cit. 295. oldal
[7] Robin Collingwood op. cit. 297. oldal
[8] La Storia ridotta sotto il concetto generale dell’Arte idézi Robin Collingwood op. cit. 249. oldal
[9] Robin Collingwood op. cit. 359. oldal
[10] Robin Collingwood op. cit. 359. oldal
[11] A fejezet alapja a következő cikk: Jeffrey K. Olick és Joyce Robbins A társadalmi emlékezet tanulmányozása: a „kollektív emlékezettől” a mnemonikus gyakorlat történeti szociológiai vizsgálatáig – Annual Review of Sociologyben [1998 (24): 105–140] magyarul: http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/honlap/37/olick.htm – megnézve 2011. április 20.
[12] Assmann, Jan:, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban (1992) Budapest, Atlantisz Kiadó Kulturális emlékezet, Írás 2004
[13] Vincze Kata Zsófia: Tradíció, emlékezés, értelmezés. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont Munkafüzetek 94. 2004. idézi: , Dávid Starrl-Glass-t