Akiket átmenekít a Bárka

Emlékszem, 2006-ban augusztus 20. vasárnapra esett. Gyerekeink akkoriban öt-hat-nyolc évesek voltak. Ezen a napon, annak akkori rendje-módja szerint szépen felöltöztünk, és elmentünk templomba. A lelkész egyik hasonlata éppen az időjárásról szólt: Az ember azt hiszi, hogy mindenható, de még azt sem tudja, mikor esik az eső. Aztán este a gyerekek szerették volna megnézni a tűzijátékot, de mivel rossz idő volt, azt találtuk ki, hogy inkább csillagszórózunk itthon. Szerencsére az óvodásoknál még ügyes cselekkel könnyű kicserélni ezeket a dolgokat. Pontosan emlékszem, amikor meghallottuk a rémhírt, hogy a vihar miatt egy fa agyonütött embereket. Ezután következett a szerdai Kossuth rádiós műsor, és a mai napra kitűzött evangéliumi részt olvastam fel: „Mert amiképpen Noé napjaiban volt, úgy lesz az Emberfiának eljövetele. Mert amiképpen az özönvíz előtti napokban ettek és ittak,…és nem vettek észre semmit, ugyanígy lesz az ember fiának eljövetele.”

Szinte szó szerint megtörtént akkor az, amit olvastunk. Tapasztalat volt, hogy az embereknek hiába van fülük, nem hallanak, hiába látják a szemükkel is a vihart, mégsem látnak. Valóságossá lett az is, mekkora veszélyt rejt önmagában a tömeg. Mégis ebbe a „melegségbe” vágyunk. Igen, jó érzés menni a többiekkel. Inni, amit mások, enni azt, amiről beszélnek, hallgatni azt, ami mindenki számára beszédtéma.

Mindig megdöbbenve olvasom Noé történetét. Ez a nagyszerű ember bárkát épített. Nem gondoltak az emberek arra, hogy Noé jellemét nézzék, és ez alapján érdemesnek tartsák a követésre? Nem. Az értetlenség és a vakság fájdalmával van tele ez az elbeszélés.

Egy geológus barátom mondta, hogy Noé voltaképpen egy valós mintája annak, ahogyan sokszor elpusztultak élőlények a földön valamilyen jégkorszak vagy más szélsőséges helyzet miatt. Aztán akadt egy kis csiga, amelyik mégis átevickélt ezen a korszakon, elkezdett szaporodni, és pár százezer év alatt elindult egy új élet. Igy jöttek átmenekülések, korszakok korszakok után.

Innen is nézhetjük az életet: Volt egy család, amelyik megmenekült.

Bármennyire is félelmek vesznek körül bennünket. Bármennyire is okkal szoronghatunk a holnaptól, mégis mindig akadnak emberek, akiket átmenekít a Bárka. Nem biztos, hogy pont úgy, ahogyan szeretném, és pont én fogok megmenekülni. De ha merek önmagam fölé emelkedni, és ezt az egész világot sasszárnyakról nézni, akkor nem ez a lényeges. Csak az a fontos, hogy az átmenekítésen dolgozzak! Ha bízunk benne, biztosan fog adni nekünk valamilyen bárkát.

A bárka a titokzatos és egy egyház jelképe. Nem az intézményé. Minél jobban fogjuk egymás kezét, minél inkább cselekvő módon szeretünk, annál több ember megmenekülhet.

Adja Isten, hogy mi most meglássuk az Ég kapuit! Ott vannak a jelek! Érzékelhetjük vízcsepp életünket is, és azt is, hogy Isten-, a Szeretet szövetségében élünk.