Isten gyűjtő szenvedélye
Mintha valami óriási gyűjtőszenvedély jellemezné Istent. Azt olvassuk például, hogy olyan az Isten országa, mint egy lánc, amelynek elgurultak a gyöngyszemei. Tulajdonosa kilencet megtalál, de…
Mintha valami óriási gyűjtőszenvedély jellemezné Istent. Azt olvassuk például, hogy olyan az Isten országa, mint egy lánc, amelynek elgurultak a gyöngyszemei. Tulajdonosa kilencet megtalál, de a tizediket nem. Mindent tűvé tesz, mert egyben szeretné hordani a jegyláncot. Gyűjtőszenvedéllyel keresi Isten a saját népét. Mint a kotlós a csirkéit, úgy szeretné összeterelni mindazokat, akik hozzá tartoznak, a szétszóródottakat, a századik bárányokat. De miért ez a gyűjtés? Mert a dolgok nincsenek a helyükön. Rendetlenségben, összevisszaságban vannak ezen a világon, és Isten teremtő elve mentén újra kell őket rendezni.
Amikor az ember bélyeget gyűjt, előbb-utóbb kitalál magának területeket, amik jobban érdeklik, és azokat keresgéli. Aztán egyre büszkébb a megtalált mennyiségre, nézegeti albumait, rendezgeti, és keres még újabb darabokat. Ha bevalljuk, ha nem, egyfajta erőfölényt akarunk elérni gyűjtéseinkkel. Így születtek szövetségek is, amióta az emberről tudunk ezen a földön: az egyik király összegyűjtötte a seregét, aztán még gyűjtött hozzá, keresett szövetségeseket, és a nagyobb csapat, a jobban egybegyűjtött sereg legyőzte a kisebbet. A gyűjtögetésben mindig benne van az a szándék a mélyben, hogy az én kupacom nagyobb legyen, mint a másiké. Talán emberősünk is úgy gondolkodott, hogy ha én több bogyót és gyökeret összegyűjtök, akkor tovább kibírom télen, és a többiek kérnek majd tőlem. Akkor adok, ha valamit kapok érte cserébe, így én leszek a vezér. A gyűjtögetés valamiképpen a hatalomszerzés eszköze, bár ezt nehéz magunknak bevallani.
Ez az a pont, ahol alapvetően eltér a mi emberi szemléletünk attól, amit Isten üzen. Mert Isten nem azzal a céllal gyűjt össze, hogy erős legyen. Az Ő álma az egység. Hogy eggyé váljunk vele és egymással!
Mintha nem azért kellenénk neki, hogy valamit elérjünk, hanem mert éreztetni akarja, hogy hozzá tartozunk. Földi erőfölényt kereső, önigazoló játszmáinkba belefáradva Isten magához emel. Ez az ő gyűjtése. Nem valamiért, valamire, hanem önmagunkért, életünkért, szeretetünkért.
Mélyen Hozzá tartozunk.
2022. szeptember 11. – Évközi 24. vasárnap
Abban az időben: A vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük.
Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat. Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre. Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat. Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.
Aztán így szólt: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek.
Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki.
Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Lk 15,1-32
Kép: Sieger Köder
