Isten „vad” oldala

Két Jánosról olvasunk az evangéliumokban: egy kissé nőies és egy nagyon férfias Jánosról. Az egyik lágy, és tud gyenge is lenni, odahajol Jézus keblére, mégis férfi marad. A másik magányos. Ő az, aki nem divat-hajhász, hanem egy igazi autonóm ember. Odamegy, ahol nem simogatás vár az emberre, de nem is kell semmit magára hazudnia. Richard Rohr írja: „Mit csináltunk mi itt nyugaton az Evangéliumból? Egy szőke, kék szemű, jámbor Jézust. Megzaboláztuk Jézust és az Evangéliumot. Az Isten „vad” oldalától való félelem valószínűleg a lelkünk vad, igazi, „szellemi” oldalától való félelemmel azonos. Nevezhetnénk ezt a részt „passiónak” (s ebben a szóban mindkét jelentés, a szenvedés és a szenvedély egyaránt benne foglaltatik); én „férfienergiának” nevezem… Erőről és energiáról van szó, amit egymás felé sugárzunk. … Sajnos azonban mindig kevés a vademberek száma. Bővelkedünk sovénekben, macsókban, hamis önbizalmú férfiakban – csak körül kell nézni a politika világában. De hol vannak radikálisan új látomások, igazi, mély értékek? …Mit tegyünk azonban, ha hiányoznak „modelljeink”? Hiányoznak a lelki vezetőink, az atya-figuráink, a szellemi példaképeink, akik bátorítanának arra, hogy tovább fejlődjünk.”

Keresztelő János az evangélium elején áll, mint egy kapuőr. Fogja lapátját, és nagy erővel dob ki mindent, ami felesleges azért, hogy Jézust meglássák az emberek. A mi utunk mégis fordított. Az evangélium végén a fejét Jézushoz hajtó Jánosnál kezdhetjük. Ennél a szívembernél. Mert így jutunk el Keresztelő Jánosig, a nemet is mondani tudó erős emberig. Akkor elnőiesedett világunkban megtaláljuk a férfierőt.

Tudjuk, hogy minden emberben ott lapul e két energia: az egyik férfias, a másik nőies. Csak az a kérdés, hogy az Istentől kapott mértékben meg tudjuk-e élni az igazi erőt, amely egyszerre lágy és egyszerre kemény.