Olyan jó lenne kenyérré lenni. Egykor egy gyermek számára voltam lábon járó élelmiszerraktár. Ez az életadás ősképe.
Olyan jó lenne úgy szeretni, hogy titkosan nőjön bennünk Isten kovásza. Abban a tempóban, azzal az önátadással adni magunkat a másiknak. Nem szeretet, ha bármit is adunk, csak az, ha magunkat adjuk. Ahogy a kenyér hosszú hempergőzésen, összelapuláson, növekedésen át megsülve átadja önmagát. Egy mesében ez a kép ijeszti meg az ördögöt, és végül nem viszi el a gyerekét, amikor a ház ablakába kitesznek egy cipót, aki ezt mondja: Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is.”
Timár Mónika a magyar ciszterci közösség „saját szentje”. Azokért szerette volna egészen odaadni magát Istennek, akik akkor börtönben voltak. Rengeteg képet használt a teljes önátadásra, többek között a kenyér képét. Ezt kérte: Csak érlelj meg, őrölj meg, tégy táplálékká, emésszenek el egészen! (Monika Naplója, Vigilia 1990, 202.o.)
Járt-kelt a városban, és ezt imádkozta magában: Hadd adjam magam egészen oda, hadd legyek kenyérré. Az önvédelemről áthelyezzük az önátadásra a fókuszt, ez Jézus követése.
2024. augusztus 18. – Évközi 20. vasárnap
Abban az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?”
Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!” Jn 6,51-59