Rés támad a világtalanok között
Rám néz a világtalan. De hát nem lát! Én viszont szinte érzékelem azt, ami történni fog: öt ember bukik a patakba, mint a dominó. Kibillent…
Rám néz a világtalan. De hát nem lát! Én viszont szinte érzékelem azt, ami történni fog: öt ember bukik a patakba, mint a dominó. Kibillent a világ. Sok oka van annak, hogy az ember nem lát, francia anatómusok pontosan azonosították a kép szembajait. Ennél még tragikusabb azonban, hogy ők magukat nem látják. Csörög rajtuk a sok erszény, koldusnak tetsző létezésükben a tekerőlanttól a legkülönlegesebb jól megtömött bőrtáskákig és lábszárvédőig, mindenük megvan. Csak épp a világuk nincs meg, ahogy mi mondjuk: világtalanok. Talán egy vakablakból néznek minket. Talán mi vagyunk a vakvarjúk, azaz bakcsók, akik bujkálunk a szürkületben? Ezt csak ő látja, a köpenyes. Mi pedig szemléljük kibillenését. Hogy balgán beállt a sorba. Éppen olyanok ők, mint a képmutató zarándokok, akik földi célokért indulnak lelki utakra. Csak az a baj, hogy világtalanok. Azaz, a kép nem tud tanácsot adni, nem vezet sehova. Tényleg kibillent a világ. Még az erős bot is, ami arra lenne jó, hogy megtámasszon, ahelyett, hogy megtartana, éppen az ellenkezőjét éri el: saját botjában esik el szerencsétlen.
„…Így járják éjüket, a nagy sötét gödört,
amely az örök Csönd testvére. Zúg, süvölt
a Város, zeng, kacag; s vakon e vad zenében
én is, az iszonyig keresve a gyönyört,
tántorgok, mint ezek; de jobban meggyötört
szívvel kérdem: „Vakok, mit lestek ott az égen?”
Ezt kérdezi a képtől Baudlaire, és hirtelen nekem is feltűnik a templom. Az Ég jele miért választja szét ezeket az embereket? Onnan miért nem kapnak világot a világtalanok? Peter Bruegel vallási-, fanatikus harcok idején festette oda a templom felkiáltójelét. Talán azért, mert oda kellene néznünk? Vagy mert hiába nézünk éppen azon keresztül az égbe, mégis elbukunk? Fogalmam sincs. Nem látom az igazságot. A kibillent világban mégis tapasztalom, hogy világosságot az Égből kapunk. Ki kell használnunk azt a pici rést, amely a két elbukott, és a négy még álló világtalan között tátong. Ott belekukkanthatunk Isten szép világába mi, világtalanok. De tényleg, miért bízza magát egy vak ember egy másik vak emberre? Mert nem látja, hogy ki ő. De azért sejthetné a bizonytalanságából! Talán mégis észreveszi, hogy nem jó után, nem jó irányba tart. Talán észrevesszük azt a nagy felkiáltójelet, és elkerüljük a bukást.
2025. március 2. – Évközi 8. vasárnap
Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.
Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.
Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincsen rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskeborról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéről beszél a száj.” Lk 6,39-45
Kép: Pieter Bruegel: Vak vezet világtalant, 1568.
